A bölcsesség hangyabolyból jön - Szimbiózis Napok (máj. 8-9.)

Írta: Inkabringa

Hét év után májusban ismét volt Szimbiózis Napok, kulturális antropológiai fesztivál. Sok dolog van azelőtt, mielőtt eljön valaminek az ideje. Évekig vártuk, hogy végre ismét legyen Szimbiózis, és egy hónapig vártam, hogy végre hozzákezdhessek e bejegyzés megírásának.

Ezúttal új helyszínt választott a Szimbiózis, a DANTE Közösségi Alkotótér nem oly rég létezik a Margit híd budai hídfője közelében.  Leszálltunk a pincébe, hogy felfedezzük, mi köti össze a fentit és a lentit a világ legkülönbözőbb helyein. A DANTE nem egy stadion, a Szimbiózis nem a BL-döntő, a kulturális antropológia pedig érzékeny gyökérzetű palánta e honban. Csodálatos fává terebélyesedhetne, ha tere nyílna e kis hazában, bár sajnos megesett már vele a szándékolt korlátozás is. Sokan még most sem igazán tudják, hogy hajra kenik vagy lábra húzzák. Azért ezernyi kis kapillárison átszövi ezt az országot az antropológiai szemléletmód, élteti finoman a sokszínűségre való hajlandóságot, a világ összetettségének megismerését.

 „A bölcsesség hangyabolyból jön”, ez állítólag az afrikai ba-ila (baila, ila) törzs mondása. Címe és mottója is lett az idei Szimbiózis Napokról írt összefoglalómnak. Csodálatos kavalkádját adta a kontinensek kultúráinak ez a májusi hétvége.

Megint csak abba a problémába ütköztem, hogy megoldhatatlan jelen lenni minden előadáson és programon. A SzimbiózisNapok programját áttekintve látható a széles választék. Az egyik fájdalmas hiány, hogy az AGA-emlékezésen sem lehettem ott. Az ő jóságos tekintete nagyon hiányzik a világból.

Ott lehettem viszont Lipták Noémi előadásán, aki egy évtizede kutat Ecuador keleti részén, Morona-Santiago tartományban a shuar törzsben. Amazónia káprázatos biodiverzitással rendelkezik. Kapszulája a Föld természeti túlélésének. A shuarok gazdag hitvilágának alapja a tanító növények tisztelete. A szellemi erő neve Arutam wakani, a szellemi térbe való belépés kapuja pedig a vízesés. Az Arnold van Gennep által leírt átmeneti rítusok a shuar törzs életének is szervezői. A gyógyítás (betegből egészségessé válás) vagy az életszakaszi váltások rítusai segítik a törzs továbbélését. A kutató is részt vett egy több napos rítuson, eljutott szent helyeikre, állt a vízesés alatt, a sámán (uwishin) felügyelete alatt megtapasztalta a gyógyító füvek hatását. Átélte egy távoli kultúra szent rítusát.

A shuarok egykoron úgy hitték, ellenségeik levágott és mumifikált feje (tzantza) megvédi őket az ártó erőktől. A nyugati civilizáció előretörésével másféle protektív eszközt kellett találniuk. Az 1960-as évektől ugyanis a praktikus haszon reményében az ecuadori kormány bányákat nyitott a shuar törzs területén. A megtermelt bányajavak elszállításához utakat építettek, áramot vezettek be, ami fenyegeti a biodiverzitást. A shuarok nem érintetlenek a profitéhes civilizációtól. A sámán még csak shuar nyelven beszél, a fia már spanyolul is, az unokája pedig már csak spanyolul, és a szellemvilág helyett a közösségi oldalak rezdüléseire figyel. A hagyományaik továbbörökítése nehezebbé vált, ugyanakkor a civilizáció attribútumait felhasználják életterük megvédésére. A közösségi oldalak révén szervezik és mozgósítják – okosan és hatékonyan - az esőerdők védelméért a közvéleményt. Az esőerdő őslakosainak is köszönhető, hogy 2008-ban a világon először Ecuadorban lett alkotmányba foglalt joga a természetnek. Európa 2023-ban jutott el eddig.  A biodiverzitás megőrzésében sokat tanulhatunk a shuaroktól is.

Ugyancsak a szent és profán közötti különös átjárásról szólt Áldozó Borbála kulturális antropológus buddhaszobrokat nyomon követő kutatása. 

Vajon mikortól válik szentté egy buddhaszobor és mikor marad meg a trendi dísztárgy szerepében? Nepálban pontosan tudják, hogy egy buddhaszobor mindaddig csak egy kézműves termék, amíg üreges belsejét fel nem töltik szent relikviákkal, és főként, amíg egy erre érdemes mester rá nem festi Buddha szemét. A kutató a Gyémánt Út buddhista közösség révén végigkövette Nepáltól Magyarországig, hogyan válik egy profán tárgy szentté. Azt is látta, hogy a nepáli kereskedők csalhatatlanul tudják, ki az a vevő, aki a szentet, és ki az, aki a nappaliba szánt trendi dísztárgyat keresi.

Az előadás közben eszembe jutott, hogy Krasznahorkai nem csak gyönyörűen, de hitelesen is írja le ezt a folyamatot a Seiobo járt odalent kötetben (Egy Buddha megőrzése). És a DANTE hűvös termében felidéződött bennem az Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó félrefordított fejű Buddhája. 

„mert az a félrefordított fej a szépségről fog beszélni mindörökre, a mozdíthatatlan gonoszságról és a tehetetlen nemességről, a gyógyíthatatlanul közönségesről és a legenyhébb emberi jelenléttől is elporló emelkedettségről, a kiirthatatlan ostobaságról és a hatástalan együttérzésről”

Igazi antropológiai problémafelvetések. 

Czugéber Krisztina tibetológus előadása a Himalájába, Dardzsilingbe vezetett. A gyönyörű tájban, a fenséges panorámájú városban a szélsőséges nyomor és a végtelen nyitottság, a sajátosan keleti kultúra és az európai kávéházi hangulat jól megfér egymással. A barátságosság és az idegenek iránti érdeklődés mindennapos tapasztalat, ahogy a zsúfoltság és a nélkülözés is. Sokféle népű és nyelvű világ, nincs zsinórmérték az eligazodáshoz. A himalájai kultúrában lépten-nyomon felbukkan a brit gyarmatosítók hatása. Dardzsiling a tea hazája. Azonban ebben a himalájai fenséges természeti környezetben jelen van az európai kávéházi kultúra is. A Glenary’s egy olasz férfiú által a 19. század végén alapított hely, ahol mind a mai napig a tea szülőföldjén is lehet kávézni, és a Himalája ormain croissant és brióst enni. Vado, az alapító, állítólag érzelmes nápolyi dalokat énekelt esténként himalájai kávéháza előtt.

Dardzsilingben van Kőrösi Csoma Sándor sírja, lélegzetelállítóan szép panorámájú helyen. Czugéber Krisztina korábbi útjáról emlékezett Kőrösi Csoma sírjának helyi gondozójára, a hegyen felfelé annak kis házikójára, de legutóbbi útján már elzárva volt ez a terület. A tájban gyönyörködve megpihent, és egyszer csak feltűnt egy férfi, ránézésre egyike a város szegényeinek, aki a jelenlegi gondozója Kőrösi Csoma sírjának, és akinek apja volt ama másik, akivel egykoron a kutató találkozott, és már ő is az apjától örökölte ezt a feladatot. Teszik a dolgukat nemzedékről nemzedékre. Meglehet, hogy Kőrösi Csoma emlékének őrzésében különbek, mint mi, mai magyarok.

Sántha István és Somfai Kara Dávid előadásában a hangok adták a világra gondolás kiindulópontját. Hiszen a hangokból rengeteg tudást szerezhetünk egy kultúráról. Az 1960-as években indították el Japánban azt a projektet, melynek keretében felvették az ország hangjait: nem csak zenét, hanem a hétköznapok, a munka, az ünnepek, a városok és falvak zörejeit és zajait. Ez aztán világszerte követőkre talált, 1972-ben R. Murray Schaffer kanadai zeneszerző elindította a World Soundscape Projectet. (Budapest hangtérképét a 2018-banmutatták be a Szimbiózis Napokon, akkor írtam róla a blogban.) A hang egy más dimenziót ad a világ értelmezésének, érdekes kaland elszakadni a beszéd és a nyelv biztos talajáról, és a hangok tartományában keresni a megértés módozatait. 

A két kutató Belső-Ázsiában gyűjtött anyagaikból adtak összefoglalót. Egyéni és közös kutatásaikról is szót ejtettek. Beszámolójuk központját a Turkesztánban végzett közös terepmunkájuk adta, ahol,ha pislákolva is, de ma is él egy eposzi kultúra. Azeposzok nyelvének tudóit üldözte a hatalom, rejtették kincsüket. A kutatók az utolsó pillanatban találtak rá az ősi eposzokat őrző sámánokra, sokan már meghaltak, értékes tudásuk sírba szállt velük, mert az eposzi hagyományokat továbbvivő utódok száma rohamosan csökken. A jellegzetes torokéneklés az eposzok előadásának stílusa. Szédítő belegondolni, hogy Vejnemöjnenek és Homéroszok között jártak. Az eposzok előadása hosszú órákig, sőt napokig tart, ezt megtapasztalta a két kutató is. Ennek a kutatómunkának gyümölcse az Epikus hangképek című lemezük. Kontemplatív élmény ezt a lemezt hallgatni. Visszaadja azt az időt, ami a világba való belemélyedésé, és amit végre nem a felszínes percteperés ural. A hangfelvételek őriznek egy ősi kultúrát, és megmutatják a világban létezésnek egy másik módját.

Terepmunka tapasztalataikról számolt be szombat délutáni beszélgetésen négy kutató, akik a világ különböző pontjain vizsgálják  a háború és a mindennapi élet bizonytalanságának módozatait. Vancsó Anna szociológus a virtuális világot, a Facebook oldalait vizsgálja abban a tekintetben, hogy az Ukrajnában zajló háborút, az ukrán menekültek érkezését miként kommentálják a magyarországi felhasználók. Vizsgálja a segítség, az együttérzés, az ellenérzések és félelmek tartományait, ami a közösségi oldalakon véleménymezőkbe tereli a felhasználókat. A segíteni akarás és empátia és a kirekesztő „semmi közünk hozzá” végletei között lebegnek a kommentek.

 Lator Anna Luca visszatérő vendége a Szimbiózisnak. Ezúttal is a háborúval járó fizikális és mentális sérüléseket vizsgálta. Ukrajnai terepmunkáján a tömegesen elkövetett nemi erőszak következményeit kutatta, az elszenvedők fájdalmát és szégyenét, a kiszolgáltatottság és megalázottság legmélyebb bugyrait. Kutatásának a nők elleni erőszak mellett a fogságba esett ukrán katonák ellen elkövetett erőszak is releváns része. A fogságban elszenvedett kínzások egy része a nemzetközi jog szerint – függetlenül attól, hogy nem nők ellen követik el – a szexuális abúzus kategóriájába tartozik. Az áldozatban ugyanúgy a szégyen és a megalázottság – gyakran titkolt – nehezen kiheverhető mentális következményeihez vezet.

Andits Petra Izraelben kutatott, ahol palesztinok és a tüntetéseiken támogatólag résztvevő izraeliek közötti viszonyrendszert vizsgálta. Elmondása szerint vele, mint kutatóval a palesztinok és az izraeliek is nyitottak voltak. Az egymás közötti kapcsolatot azonban inkább a feszélyezettség érzete hatotta át. A tucatnyi izraeli, aki a békés megoldást keresné, a palesztinok tüntetésein az első sorban áll, hogy jelenlétével védje a karhatalmi túlkapásoktól a tüntetőket. Jó szándékból teszi ezt a maroknyi izraeli, mégsem tudnak egymással mit kezdeni, az együtt töltött időt leginkább a zavarban levés jellemzi.

Markó Ferenc Dávid kutatása antropológiatörténeti utazás is. A szudáni azande törzs híressé vált az antropológia berkeiben, mert itt végzett terepmunkát Evans-Pritchard, ami alapján megírta nevezetes könyvét a boszorkányokról (Witchcraft, Oracles and Magic Among the Azande, 1937). Markó Ferenc Dávid a változásokat és a változatlanságokat is vizsgálta. A generációváltást a főnökök között, ahogy huszonévesek vakmerő tetteikkel több ezres tábort gyűjtenek maguk köré, ami korábban elképzelhetetlen volt. A kutató a boszorkányságra is rátalált, épp ott jártakor folyt egy boszorkányper. Csirkét áldoztak a boszorkányság bizonyítására, de egyéb véres kegyetlenségre ne számítson senki. Máshogy néz egy európai és egy azande a boszorkányságra. Amit az egyik kultúra világszervező erőnek tart, egy másik kultúra megmosolyogja. Clifford Geertz józan észről írt tanulmánya azoknak is élvezetes olvasmány lehet, akik nem antropológusok (A józan ész mint kulturális rendszer).

Szántó Diana előadása izgalmas gondolatfutam volt arról, miként építi fel egy antropológus az összegyűjtött kutatási adatokból elemzésének sarokpontjait. Választott témája Sierra Leone egészségügyi reformjának vizsgálata. Kirajzolódott egy alapvető probléma: a nők magas gyermekágyi halandósága. A nők kiszolgáltatottak, megalázó bánásmódra panaszkodnak. Az egészségügyben dolgozók leterheltek, kevés az orvos, virágzik a paraszolvencia. Az állam pedig évek, sőt évtizedek óta küzd a reformért és a reformmal, de mégsem tud hatékony megoldást találni.

Két megoldási útvonal van a döntéshozók előtt. Az egyik a magánegészségügy előtérbe helyezése, ami mentesíti ugyan az államkasszát, de az egészség árucikké válik és kevesek kiváltsága lesz. A másik a közegészségügy színvonalának emelése, ami sokaknak segít, de sok pénzébe kerül az államnak.

 Szántó Diana kutatásának elméleti alapjául egy nigériai filozófus, Olufémi O. Táíwó Elite capture című könyvét választotta. Az „elite capture” fogalmát úgy magyarázza Táiwó, hogy egy közösség elitje az erőforrásokat kisajátítja és a saját érdekei szolgálatába állítja. Táiwó példája Andersen meséje, A császár új ruhája. Ilyen a hatalom természete, nem szól (vagy nem mer szólni) senki, hogy nincs itt semmiféle ruha. A hatalmon levő határozza meg a kommunikáció bázisát és irányát. A mese jótékony feloldása szerint egy kisgyerek (akire a hatalmi függés nem vonatkozik) az egyetlen, aki őszintén ki meri mondani az igazságot.

Táiwó az elnyomást arra vezeti vissza, hogy amennyiben a hatalommal bírók határozzák meg, ki válhat az alávetett rétegek közül az elit részévé, őt egyben le is választják közösségéről, hogy a javak feletti befolyáson ne kelljen osztozni széles néprétegekkel. A megoldás ehelyett a társadalom általános jóllétének fokozása, a javakhoz hozzáférés szélesítése lenne. A Sierra Leone egészségügyi helyzetét vizsgáló kutatási anyagból indulva tágas horizontokra juthatunk.

Beszámolóm végére hagytam Biczó Gábor és Szabó Henriett dokumentumfilmjét. Sorrendben ez a tizedik filmje az alkotópárosnak, évekkel ezelőtt a Szimbiózis Napokon is vetítettek már ebből a sorozatból. A most bemutatott film címe Imola és én: Zsuzsa filmje. Régóta elkötelezettje vagyok a dokumentumfilmeknek, a blogban is sokszor írtam erről. Ez a műfaj a hétköznapi életek megőrzésének egyik legjobb módja, mert ezekből a hétköznapiságokból áll egy társadalom, egy élet, egy korszak.

A szerzőpárosnak kiváló érzéke van filmjeik szereplőinek és helyzeteinek kiválasztásához. Ez a film egy anya-lánya kapcsolatról szól. Zsuzsát csecsemőként az édesanyja bántalmazta, marandó sérüléseket szerzett. Az állami gondozás útvesztőiben keményszívű emberek szabad prédája lett. Védtelen volt, nem állt mögötte senki, és nem állt érdekében senkinek, hogy megvédje. Ilyenkor mindig ez a József Attila-sor jut eszembe: „Lásd, soha senki nem mondta, hogy te jó vagy”. Egyetlen segítője volt, akit a tiszadobi gyermekotthonban hozott útjába az élet. Felismertem a fotókról, ő az a nevelő, akit az énekesnő Oláh Ibolya is megmentőjének tart. Mire Zsuzsa vele találkozott, már belenézett kisgyermekként az emberi rideg kegyetlenség mélységes kútjába.

Zsuzsa rettenetes gyermekkor után szülte meg Imolát. A lánya apja is bántalmazó volt. Zsuzsa küzdött a lányáért, a közös életükért, dolgozott erején felül, minden áldozatra készen. Munka mellett tanult, képezte magát, így ismerkedett meg a film alkotóival is. Imola, a lánya, mostanra elindult az önálló felnőtt élet felé, de a kettőjük közötti mély szeretet töretlen. Zsuzsa gyerekként és felnőtt életében is kapott bántást, alázást, hamis vádat, megvetést, fájdalmak, betegségek kísérik. Mégsem tudták megtörni benne a jóra törekvést. Nem lehet nem odafigyelni rá. Odaszögezte a tekintetünket a vászonra.

A lányának egy jobb életet teremtett, mint amit ő kapott. Ami a legtöbb, a szeretni tudás képességét adta neki. De van itt más is, és ezért lenne jó, ha sokan látnák ezt a filmet, ha sokan gondolnák át, hogy a pénz, pozíció nem lehet az egyetlen értékmérő, mert amire Zsuzsa képes, sokkal tiszteletreméltóbb. Valódi emberi teljesítmény. Minden létező helyen vetíteni kellene, mert ez a film a jóság forradalma.

🕂🕂🕂

Hét év után ismét volt Szimbiózis Napok, immár 15. alkalommal. Ahhoz, hogy a kulturális antropológia sok viszontagság után palántából lombos fává nőjön, fontos alap, hogy évről évre van egy seregszemléje a világban zajló antropológiai kutatásoknak. Meglehet, sokan még nem tudják, mi az a kulturális antropológia. Nos, ez a szemléletmód közelebb visz a hangyaboly bölcsességéhez, ami igazán szép adomány a Föld nevű bolygón.

Gyarmathy Lívia emlékére

Írta: BikassyGergely

Kilencven éves korában meghalt a kiváló filmrendező, Gyarmathy Lívia.

Most egészen röviden csak két filmjét idézem fel. Az első (Ismeri a Szandi-Mandit?) a hatvanas évek megújuló magyar filmjének csodálatosan eredeti hangú és humorú alkotása volt. Tele finom, és néha tragikomikus jelenetekkel: a hatalma és ereje teljében levő (épp felfelé ívelő) Kádár korszak emblematikus helye: a gyár. Nagy vállalati ünnep. Mindenféle fura figurák jelennek meg. Kicsit a korabeli cseh filmekre hasonlít, magyar vonásokkal. Ragyogó fő-és mellékszereplők. Itt tűnt fel a kiváló Schütz Ila. Dayka Margit elképesztő néhány jelenése a vége felé. Ezt a filmet nem lehet elfelejteni.

Másik remekműve, minden idők egyik legnagyobb magyar dokumentumfilmje, a Recsk. Sztálinista büntető- és munkatábor, a Rákosi diktatúra éveiben. Férjével, Böszörményi Gézával közösen készítették (aki maga is recski rab volt). Először szólalnak meg filmben az egykori rabok mellett rabtartók, ávós őrök és verőlegények. Kegyetlenül tisztességes film, súlyos alkotás. Taps és díj-özön fogadta, joggal. Ma is emlékezni kellene rá.

Gyarmathy Lívia (1932-2022)

Passiójáték 2021

 Írta: Inkabringa

Néhány nap múlva Nagypéntek. Húsvét hetében vagyunk. Sablonos köszöntések sorjáznak ilyenkor a bohókás locsolóversektől a bibliai idézetekig és Pilinszky-sorokig.

Pár napja olvastam egy kulturális antropológiai weboldalon a The New Gospel című filmről. (ITT) Elhatároztuk, hogy erről a filmről írunk a húsvétvárás hetében.

A film egy passiójáték. Rendezője Milo Rau, és ez már önmagában sokat sejtet, hiszen ő – szerencsére – nem a társadalmi elvárások sablonjainak megfelelni akaró alkotó. A filmbeli passiójátéknak a dél-olasz ősi város, Matera a helyszíne. Itt forgatta Pasolini a Máté evangéliumát és Mel Gibson a Passiót. A The New Gospel tehát egy Materához és a passiójátékhoz köthető filmtörténeti tradícióba is belehelyezi magát, de nem emiatt igazán érdekes.

Ez a film olyan nézőpontot, közeget és módszert választott a húsvéti passiójátékra, amire szüksége van a 21. századnak, még Magyarországon is. Képessé teheti a nézőit arra, ami a legnehezebben megy: kilépni a komfortzónából és a kizárólag saját nézőpont egysíkúságából. Mi ketten egyáltalán nem vagyunk vallásosak, de nem kérdés, hogy Jézus tanításai az emberiség legszebb ideái között vannak. Ezért is zavar a hazai közbeszédet elárasztó kenetteljes álszenteskedés, ami ráadásul meg sem próbálja elfedni, sőt, fennen hirdeti a tőle eltérő embercsoportok kirekesztését és lenézését.  

Milo Rau az általa alapított International Institute of Political Murder (IIPM) produkciójában számos színházi előadást, filmet, kiállítást hozott már létre. A világban mindenhol meglevő hatalmi visszaélések, az emberi kiszolgáltatottság és a társadalmi igazságtalanságok végtelen sora adják témáit. Milo Rau két színházi rendezése, a Hate Radio és a Five Easy Pieces is látható volt az elmúlt években a Trafóban.

A The New Gospel olyan szemlélettel készült, ami nagy megoldása lehetne a 21. századnak. Mindenekelőtt határozott kiállás ez a film a kirekesztettek, peremre szorítottak és kizsákmányoltak mellett. Nem eszmékre, nem véleményvezérekre, nem celebekre és celebbé vált politikusokra figyel, hanem a méltóságukért küzdő hétköznapi emberekre, akik képesek a megvetett helyzetükből is emberi méltósághoz jutni. Régi meggyőződésem, hogy fordítani kellene a nézőponton, és nem a hétköznapi embereknek kell figyelnie az aktuális kirakatban állókra, hanem fordítva. A civil szférában óriási potenciál van, itt, Magyarországon is és a világ bármely pontján. Ennek a szemléletnek lehet egyik művészi példája Milo Rau filmje.

A film formabontó, nyilván lesznek, akik szerint botrányos, szerintem hiánypótló. Nézzük a közeget. A film szereplői és közreműködői nagyrészt amatőrök. Afrikából érkezett menekültek, akiket illegálisan, éhbérért, rettenetes munka- és életkörülmények között dolgoztatnak a dél-olasz paradicsomültetvényeken. Közreműködtek a filmben afrikai menekültek, helyi lakosok, civil szervezetek, valamint előadóművészek, mint Enrique Irazoqui, Maia Morgenstern vagy Vinicio Capossela. Keresztények, zsidók, muszlimok, több generáció, a világ különféle pontjairól érkező emberek, afrikaiak és európaiak dolgoztak együtt a passiójátékon. 

Jézus tanítványait afrikai menekültek játsszák és Jézus szerepében a kameruni Yvan Sagnet az első fekete bőrszínű afrikai ember, aki európai filmben Jézust alakítja. 

Yvan Sagnet élete példaadó, ezért is kell megismernie a nevét e kerek világnak. Kamerunból érkezett Olaszországba. Az embertelen élet- és munkakörülmények miatt hatékony mozgalmat szervezett a jogfosztott menekültek között és elérte életkörülményeik jobbra fordulását. Képes volt visszaadni a méltóságát kirekesztettségbe szorított társainak. Azóta könyvet írt, magas rangú kitüntetést kapott az olasz államtól, és most ő Jézus Milo Rau filmjében. Európa tanulhat tőle. Széles körben kellene megismertetni Yvan Sagnet nevét kis hazánkban is. Minden ablakot kinyitni, hogy tűnjön el ez a pállott, arrogáns és kirekesztő légkör, ami megrekedt itt mifelénk.

A film módszere igazán lenyűgöző. Az antropológiában résztvevő kutatásnak nevezett módszerre épül, amit az akcióantropológia és a vizuális antropológia is használ. A résztvevő kutatásban a kutatott közösség egyben kutató is. Az antropológus célja, hogy a közösség ne csak passzív megfigyelője és elszenvedője, hanem aktív alakítója legyen saját közösségének. A tettre kész, közösségi céloknak elkötelezett civil közösségek hálózata a legjobb ellenszere a hatalmi manipulálásnak. Erre magyar civil szervezetekben is van példa, és éjjel-nappal ezekről kellene beszélni e honban, nem a politikusok szómenéseiről.

A menekültek és a helyi lakosok nem pusztán szereplői, hanem alkotói is a filmnek. Milo Rau nem csak szerepeket osztott rájuk, hanem a történetfűzésbe, a megvalósítás minden mozzanatába bevonta őket. Ez a film az ő filmjük is. Többek között Jean Rouch, Edgar Morin, David MacDougall foglalkoztak ezzel a dokumentumfilmezésben és Augusto Boal a színházban. MacDougall szerint a dokumentumfilmnek a végső célja, hogy általa a néző túllásson saját nézőpontján és átlépjen megkövesedett sztereotípiáin. Azt reméljük, hogy Milo Rau filmje megadja nézőinek ezt az élményt. 

A 21. században a részvevő szemlélet (a participáció) talán a legfontosabb tudás. Sherry Arnstein részvételi létrája fokozatokra osztja a társadalmi döntéshozatalba való bevonódást. Úgy tűnik, a filmben szereplők a közösségi döntéshozatalban való részvétel teljes hiányából eljutottak a teljes részvételig. A filmnek és saját életüknek is alkotói és alakítói lettek. Mennyivel jobb lenne, ha a társadalmak fejlettségét nemcsak GDP-ben, hanem a közösségi részvétel fokozataiban is mérnénk.

Yvan Sagnet és Milo Rau

A húsvét a feltámadás és a megváltás ünnepe. Én úgy hiszem, hogy a földi életben a megváltást egyik ember a másiknak tudja megadni. 

Őszinte kíváncsisággal várjuk a filmet. A legjobb lenne széles e hazában vetíteni. Mi már azzal is beérnénk, ha a jelenleg nem működő Menedék Filmklub, vagy a tavaly óta szünetelő Szimbiózis Napok, netán a DocuArt vetítené, ha még létezhetne. 

A film online megnézhető húsvét idején ITT.

Kapcsolódó bejegyzések:

Így legyen

Példa(pár)beszéd - Augusto Boal színháza

Nagy tudós a kamera mögött 

Csak ábránd?

Még egy ábránd

Értük (Arról, hogy mi a civil)

A bejegyzés URL-címe: https://inkabringa.blogspot.com/2021/03/passiojatek-2021.html

Ahogy az amőba mozog

 Írta: Inkabringa

Jó ideje nem volt időm írni a blogba. Ilyen a 21. század: Ecce Home Office. Most már idemerészkedek, nyugalmasabb idők jönnek. Óriási szerencsém, hogy a munkám természetéből adódóan a dokumentumfilmek nézése kifejezetten javallott számomra. Így még az x+1-dik határidős munka mellett is – mintegy munkaköri kötelességként – lehetőségem nyílt a Verzió Dokumentumfilm Fesztivál filmjeiből szemezgetni. Sajnos nem annyit, amennyit szerettem volna, de így is öröm volt. A dokumentumfilmek és a nyár elkötelezett híveként nekem minden évben elsődleges vigaszom a borús hónapok beköszöntével a Verzió Filmfesztivál. Újításként bevezethetnék, hogy decemberben, januárban és februárban is van Verzió, mert nekem mindenképp bearanyozza a világ fényével a sötét-hideg napokat. Évről évre inspiráló filmeket tár elénk a világból. 

 

A Verzió Filmfesztiválon minden évben ott vagyok, és évek óta írok is róla a blogban. Idén a járványhelyzet miatt online fesztivál volt. De legalább volt. A Verzió egy hónapja véget ért, de csak most van időm írni róla. Nem vagyunk mi napilap. Stílszerű, hogy Luca-napján írok egy hónappal korábbi eseményről. A Verzió megint kézen fogott és körbevitt a világon. A világ nagy, sokszínű és érdekes. A mainstreamtől messze pedig csodás emberek és emberi akarások vannak. A kultúrakutatók szerint a 21. század legjellemzőbb szava a spektákulum. Most olyan példákat hozok, melyek azt mutatják, hogy mégis vannak olyan emberek, csoportok, akik ezzel a kirakattal nem elégednek meg. Valami jobbra vágynak, teljesebbre, messzebb nézőre. Sőt, nem átallnak egymásra figyelni a politikus szemfényvesztők helyett. Még ellent is mondanak nekik. Okosan, laza vagánysággal, egymásért és másokért érzett felelősséggel.

Gyönyörű volt a Saját érdekedben című rövidfilm. Egy nepáli család három női generációja (nagymama – anya - unokák) egymáshoz való érzékeny viszonyulását láthattuk félórába sűrítve. A két unokalány külföldre (Japánba) készül tanulni, mert Nepálban nőként nem lenne lehetőségük ilyesmire, vagy csak erős korlátok között. Nincs velük egyéb baj csak az, hogy nők. A nagymama és az anyjuk történeteiből kiderül, nekik semmilyen választásuk nem adatott az életben. A nagymama kapál, cipel, fürgén fára mászik. Rettenetes lelki fájdalmakat hurcol magában, és mégsem megkeseredett ember. Bölcs szeretettel félti és óvja a nagyvilágtól az unokáit, de nem tartja vissza őket. Ahogy az anya sem. Nem mondják, hogy én is kibírtam, neked is végig kell csinálnod. Épp ellenkezőleg, mindenáron meg akarják óvni a lányokat a társadalmi elvárások személyiségrombolásától. Ki tudja, sikerül-e? A mindenkori társadalmak legfőbb hátulütője rendkívüli korlátoltságuk. A filmben a leggyönyörűbb, a nepáli nyelv dallamossága mellett, e három női generáció felszabadult, őszinte együtt nevetése. Öröm volt látni. Az egyik legfontosabb dolog az életben.

Aztán láttam másféle embereket. Mondjuk a szlovák indián és társai, akik a Drága földünk című filmben egy erőszakosan terjeszkedő cég területszerző környezetrombolását gátolják meg. Kezdetben ügyetlenek, szervezetlenek. Semmibe vették őket a cégvezetők, mit is tehetnének a pénzükkel szemben ezek a jelentéktelen emberek? Ők mégis megvédték szülőföldjüket a pénzemberek mohóságától. Tanultak, fejlődtek, összefogtak. Nem a haszonért tették, hanem a jövőért. Védték a talpalatnyi földjüket, mint az indiánok. Csodálattal néztem őket. Hogyan lehetne ezt a mentalitást divattá tenni?

Az Én vagyok Greta című film Greta Thunbergről szól. Egy tinédzser, aki ráadásul aspergeres, és semmilyen módon nem illik bele ebbe a spektákulumért rajongó spekulatív világba. Befolyásos politikusokra mutat rá ujjacskáival és mondja haragosan a szemükbe: hazudsz, becsapsz, elveszed a jövőmet. Rendesen leteremti őket. A politikusok többnyire nem veszik komolyan Grétát. Sokan úgy gondolják a világban, ez így helyes. Csak egy csitri. Egy beteg gyerek. Mégis több köze van a jövőhöz, mint a jelenlegi nagy hatalmú éltes uraknak és hölgyeknek, elvégre ő fog élni benne. A nyomában milliónyi tinédzser kezdett tüntetni, de rájuk se nagyon figyelnek. A tolerancia és a humánum gyakran csak máz, és ez egyszerű kísérletekkel kiderülhet. Greta Thunberg egy ilyen példa a világnak. Magára valamit adó politikus ügyet sem vet a tüntetőkre, csak a tőkemozgásokat és tőzsdejelentéseket követi, ez viszont a jelen érdekeihez szögezi. Nyilván Greta Thunberg is egy médiatermék. Használati cikk a like- és click-versenyben. Ki és mi nem az? Nekem úgy tűnt a filmből, ezzel ő is tisztában van. Mondják, a világ bonyolult. Kár vitatni. Mégis van benne valami faék egyszerűségű: a pénz hatalma. 

A végére hagytam egy magyar filmet. A Védelem alatt egy magyar nőről szól, aki elvált, egyedül neveli gyermekét. Nem gazdag, nem bűnöző, nem sztár, nincs benne semmi címlapra való. Ó, dehogynem. Szociális munkásként kétségbeejtő helyzetből menekült nőknek segít lakáshoz és munkához jutni. A szociális szférában dolgozók, amennyire fontosak a mai magyar társadalomban, annyira nincsenek megbecsülve. Felháborító. A film bemutat egy nőt, aki a munkájában életeket, sorsokat és lelkeket ment. Vagány elhivatottsággal és szeretetteljes eltökéltséggel. Pozitív kisugárzású, bizalomkeltő személyiség, akire odafigyelünk. A segítséget váró nők sorsa borzalmas. Egyiküket 11. születésnapján erőszakolták meg, elszökött otthonról és sorsa a prostitúció és számkivetettség lett. Képtelen volt egyedül megoldani az életét, amíg nem jutott segítséghez. Kapálózik, ellenáll, nekirugaszkodik, feladja, küzd a démonaival. Egyetlen ember van, akiben feltétlenül megbízhat: a szociális munkás. Empatikus elszántsággal keresi, és végül megtalálja a kulcsot védelmezettje életének megoldására. A film utolsó tíz percében a nehéz sorsú fiatal nő, aki magára talált, gyermeket nevel, most - munkája részeként - hasonló bajban levő lányoknak ad okos és hasznos tanácsokat. Mellette ott ül a szociális munkás. Csendes mosollyal konstatálja, hogy értelme volt az évekig tartó munkájának: egy lelket felszabadított, anya és gyermeke biztonságos otthonra talált. Néhány éve egy Verzió fesztiválról szóló bejegyzésben írtam egy kongói nőről (Ezredes mama), akinek címlapra kellene kerülnie. A Védelem alatt vagány segítője ott lehetne mellette a címlapon. 

A Verzió fesztivált idén az SZFE hallgatói nyitották meg. Dokumentumfilm készül az egyetemfoglalásukról a résztvevő dokumentumfilmezés módszerével. Ez különösen kedves hír a nekem. Remélem, jövőre láthatjuk a Verzió Filmfesztiválon. A Falak című rövidfilmben a belorusz tüntetők és hozzátartozóik küzdelmét nézhettük egy börtön falánál állva. Antropológusok a világban zajló tüntetéseket vizsgálják Hongkongtól kezdve Ecuadoron át Indiáig. Sorra adják közre kutatásaik eredményét.

Az Én vagyok Gréta című filmben mondja valaki, hogy a világ úgy halad, mint az amőba: a szélei hozzák mozgásba. Az idei Verzió Filmfesztivál megmutatta, hogy a szlovák indián, a nepáli nagymama, a klímatüntető tinédzserek, a magyar szociális munkás, a belorusz tüntetők, az SZFE hallgatói meg a hozzájuk hasonlók, képesek lennének egy jövőbe tekintő, egymásra figyelő világ felé mozdítani ezt a századot. Úgy, ahogy az amőba mozog. Csak figyelni kellene rájuk.

Kapcsolódó bejegyzés:

Verziók a valóságra

 

Elveszett városok

Írta: Inkabringa

A Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon mindig valami végtelen otthonosságot érzek.  Ilyenkor elhiszem néhány órára vagy napra, hogy ez az ország képes lehet a másféle és a sokféle megértésére, de legalább elfogadására, netán képes lenne tenni is érte. Annak ellenére érzem így, hogy tudom, nem képes rá. Most nem. Majd egyszer, talán nem túl soká. Mondjuk inkább úgy, sokan azt gondolják, ez most nem praktikus, nem kényelmes és nem is kifizetődő.

A végtelen kínálatból, amit ez a kerek világ nyújt nekünk a dokumentumfilmek tekintetében, két filmet választottam a Verzió vetítéseiből, amelyek valami különös ide-odakapcsolások révén bennem összefonódtak. A Verziónak ez is nagy erénye, hogy a Föld különböző pontjairól szóló teljesen eltérő tematikájú történetek között is találunk valami mély összefüggést.

A város az emberi kultúra egyik alapsejtje. A modern kor bázisa. A város különös metaforája a biztonságnak és a progressziónak, az emberi lelkek működő organizmussá szerveződésének.

Agnès Vardát idén tavasszal vesztettük el, a blogban elbúcsúztunk tőle (ITT). De csak földi halandó személyétől vettünk búcsút, csodálatos és szerteágazó filmes életművétől nem. Az él és virágzik mindörökké.

A Verzió Filmfesztivál Hommage szekciójában, a nem különben feledhetetlen Jonas Mekas (őt is idén vesztettük el, tőle  ITT búcsúztunk) egyik filmje mellett, két Agnès Varda-filmet is láthattak az érdeklődők. Én most csak az egyikről írok.

A Daguerrotípiák (1976) című filmet az 1970-es években forgatta Agnès Varda, akkori párizsi lakhelye utcájában, melynek neve Rue Daguerre. Milyen kalandos játéka az életnek, hogy a filmművészet egyik legemberibb alkotója a Daguerre utcában lakott, hisz a daguerrotípia a legelső képrögzítési eljárás volt. Ezt a párhuzamot tükrözi a film címválasztása is.

A Rue Daguerre csodálatos világ volt az 1970-es években. A film első perceiben beszippantott ez az utca, az apró üzletekkel, a boltok kirakataiban álldogáló tulajdonosokkal, a besiető vásárlókkal. Mai szemmel nézve ez egy tüneményes mesekor, aminek valahai létezését senki másnak, csak Agnès Vardának hiszem el. Rég letűnt cizellált, érzékeny és rebbenékeny világ, amiben az emberi esendőségnek, egyszerűségnek és egyszeriségnek is helye volt. Hiába keresnénk ma már. Agnès Varda Rue Daguerre-je elbűvölő városi tájék, rég eltűnt városi emberekkel, álmokkal, élményekkel.

Bámultam azt a hentest, aki egy szelet báránybordát percekig tartó műgonddal vagdosott tökéletesre a türelmesen várakozó vevők előtt. Láthatóan igénye volt arra, hogy műremeket adjon ki a kezéből. Vagy említhetném a – vélhetően polgárháborúba zuhant - egykori gyarmatokról érkezett boltost, akihez bizalommal fordultak a vevők, akár bort, akár tejet kerestek, hálásak és elégedettek voltak.

Vagy az idős parfümárus házaspár, akiknek élete valami végtelen titok érzetével lepi meg a nézőket, de az együttérző szimpátiánkat azonnal elnyerik. Mély érzelmi kötelék, szeretetteljes egymásra utaltság van köztük. Mennyi mindenen mehettek át, amíg idős korukra ebben a rendetlen, de barátságos kis boltban nyugalmat találtak. Ám ebben a látszólagos rendetlenségben tökéletes biztonsággal találnak meg olyan apróságokat, mint egy gomb vagy egy rúzs. És mennyi báj volt abban, ahogy a fogyasztói társadalom békéjébe született fiatal lánynak a parfümkínálatot mutatja a mosolygós idős ember, akinek a fiatalsága a háború dúlásában telt.

Mert háborút megélt emberek a Rue Daguerre üzlettulajdonosai. Ám a filmben szó sem esik a háborúról. Ez az emberi megbékélés filmje. A filmben szereplők többsége felnőttként vagy gyerekként találkozhatott az emberi természet kiirthatatlan szörnyetegével. Talán ezért is becsülik meg a Rue Daguerre apró boltjainak békéjét, a hivalkodástól mentes, szelíd haszonszerzés és a bűvésztrükkök adta szórakozás nyugalmát. Az ország különböző pontjairól és az egykori gyarmatokról érkeztek ebbe a párizsi utcába nyugalmat találni. Úgy tűnik, még a rosszindulatot is a lelkük mélyébe zárták. Ha ilyen egyáltalán lehetséges. Örülnek, hogy élnek, és másokat is élni hagynak. 

A film egy párizsi utca apoteózisa idealizálás és retusálás nélkül. Tétova emberi lelkek céltudatos, szorgos élete folyik a szemeink előtt. A tétovaságot egyféle szívélyes és mélyen beivódott udvariasság egyenlíti ki. Varda kamerája mély empátiával és objektív tisztánlátással követi nyomon az utca lakóinak életét. Nincs semmi extravagáns, semmi szemkápráztató, vagy szenzációs, még megható vagy felkavaró sem ebben a filmben. Agnès Varda filmje egyszerű keresetlenséggel tudja azt, ami a legnehezebb: őszinte és szívmelengető.

A másik film Szíriába vezet minket. A Még mindig forog című dokumentumfilmet két szír fiatal forgatta arról, amit minden bizonnyal a Rue Daguerre üzleteiben olyannyira feledni akartak: a háborúról. Ha már nincs eszük és lelkük elfogadni mások létjogosultságát, akkor megölik egymást az emberek. A Rue Daguerre lakói megtanulták, hogy ez a teljes pusztulásba vezet, és helyette a békés együttélést választották. A szír dokumentumfilm pedig a háborús pusztulásba vezető utat mutatja meg nekünk megrázóan őszinte szembenézéssel. 

Saeed Al Batal és Ghiath Ayoub

A film fő helyszíne a porig rombolt szíriai Dúma, ahol fiatal fiúk egy csoportja szembeszáll Aszad katonáival. Ott van egy város, aminek a kihalt utcái és romos épületei között is érezni az egykori nyüzsgő jólétet, ahol mulatni, szórakozni, boldogulni tudtak az emberek. Ez elmúlt, elveszett. Egyik pillanatról a másikra.

Most két fiú - az egyik filmművészettel foglalkozik, a másik képzőművész - kamerával és fegyverrel a kezükben harcolni mennek. Mert nem lehet megbocsátani ártatlan gyermekek ezreinek kínhalálát, mondja a kamerába egyikük magyarázatként.

Van egy jelenete a filmnek, amikor huszonéves fiúk csoportban állva viccelődnek a kamera előtt. Mintha csak egy görbe éjszakára készülő baráti társaság lennének. Egy békés országban végtelen bulizásban vezetnék le fölös energiáikat. De nekik a háború jut. A háború pedig halállal jár: ölniük kell és vállalni saját halálukat is. Miért teszik? Mert nem tudnak kilépni ebből a gonosz logikából. Nincs más választási lehetőségük. Megkérgesednek, legalábbis ezt mutatják, hogy túléljék a háborút és a világ közönyét.

Az agresszióra duhaj agresszióval válaszolnak. Pedig ott motoz bennük a régi életük utáni vágy: futóedzéseket tartanak a romok között, zenélnek, énekelnek, táncolnak. Sóvárognak egy békés élet után, naponta telefonon beszélnek az édesanyjukkal, miközben fegyverük távcsövében egy kioltásra váró emberi lelket keresnek. Fiatalok és nincs választási lehetőségük.

A két fiatal filmes kamerája megmutatja, ahogy ezek a huszonéves életerős fiúk a háború csapdájába kerülnek és ez lesz a végzetük.

A film végén azt éreztem, hogy ettől a buta rémtől, a háborútól, mint a végső megoldás révületétől soha nem fog megszabadulni az emberiség. Pedig ennek a filmnek a naturális, fésületlen háborúábrázolásából igazán okulhatna. De milyen sok más példából sem okult eddig semmit. Talán az ember képtelen nagyobb léptékben gondolkodni, hiába hiszi az egyetlen értelmes lénynek önmagát. Kisszerű akarnokságán, korlátoltságán és mohóságán nem tud felülkerekedni és időről időre a poklok mélyére ránt másokat is. 

De eszembe jut a Rue Daguerre egyszerű békéje, és arra gondolok, hogy ha beülhetnék egy időgépbe, nem sorsfordítónak mondott történelmi eseményekre, nevezetes emberekre vagy korokra lennék kíváncsi. Inkább Agnès Varda Rue Daguerre-jén vennék bort, parfümöt és két szelet báránybordát. Olyanoktól, akik szembenéztek a háború pusztító rémével és le tudták győzni magukban.

Túl a látszatokon

Írta: Inkabringa

A bizalom a társadalom építőköve. Szerencsére a világon mindenhol vannak empatikus, másokra nyitott emberek, akik képesek az együttérzésre, túllátnak a saját életterükön és érdekeiken, megértenek másokat, alkalmasak az önreflexióra. A bizalmam irántuk múlhatatlan. Ők a társadalmi bizalom építőkövei.

Ha a társadalmi bizalom megtörik, akkor nem marad más, csak a látszatok. Kis hazánk nem az egymás iránti elfogulatlan figyelem földje manapság. Például a szegény-jómódú, főváros-vidék, fiatal-idős, cigány és nem cigány, értelmiségi és nem értelmiségi közötti ellentétek virágkorukat élik. Butaság ez, persze, meg lusta tájékozatlanság, egymás iránti érdektelenség, a kasztba tartozás bárgyú befolyásolhatósága is. Mindezen korlátoltságok az elitet és az alul iskolázottakat is sújtják. Ez benne az igazán aggasztó.

Mégis vannak dacosan üdítő ellenpéldák. Most kettőt említek: az egyik film, a másik színház.

Az Egy nő fogságban című filmnek, annak ellenére, hogy dokumentumfilm, meglepően nagy visszhangja lett. Ez örvendetes. Én csak egyetlen (számomra legfontosabb) aspektusát említem meg: ez a bizalom ereje. Főszereplője egy asszony, aki egy család rabszolgájaként éli mindennapjait. A látszat szerint mindent a családnak köszönhet ez a szerencsétlen, hisz ők mentették meg gonosz emberek karmaiból. Valójában rabként tartják, szabad mozgását megtiltják, minden szeretetkapcsolatától megfosztják, elszigetelik a világtól, alázzák, bántalmazzák, bűnbakká teszik. Ő pedig tűri ezt, mert nem lát kiutat.

Tavaly ősszel a Verzió Filmfesztivál vetítőjében a film végén egy pillanatra megállt a levegő. Csend volt. Döbbent csend. Aztán kitört az ováció. A nézők azt mondták, a tapsot messzemenőkig megérdemlik az alkotók, de az ováció annak a filmbeli asszonynak szólt, aki mellett a dölyfös népek csak elmennének az utcán, pedig ő messzebbre jutott, mint amire ők a társadalmi védőburkuk nélkül valaha is képesek lennének. Elképesztő, milyen mélyről indult, milyen reménytelen kiszolgáltatottságból és számkivetettségből és milyen messzire jutott: a személyes szabadságig és önrendelkezésig.

A film legerősebb mondata, amit a rendezőnek válaszolt az asszony, hogy miért nem próbált eddig megszökni ebből a rettenetes helyzetből: mert egyedült volt és nem számíthatott senkire. Féltette a lányát, aki legalább kimenekülhetett ebből a reménytelenségből. Az asszony sorsának megoldásához egyetlen ember bizalma elég volt. Ő a film rendezője, aki kamerájával eljutott a látszatoktól az empatikus megértésen át a segítségadás természetes gesztusáig. Az asszony lassacskán elhiszi, hogy akadt valaki, akiben megbízhat. Ez visszaadja a tetterejét, az elszántságát, az akaratát. Egyetlen ember bizalma megválthat egy egész emberi életet, aki aztán két további ember életét válthatja meg: a lányáét és az unokájáét.

A másik példám egy színházi előadás. Budapesten láttam a B32 Galériában, és egy vidéki kisvárosban élő barátunk hívta fel rá a figyelmünket. Ó, bár sokkal gyakoribb és természetesebb lenne ez e honban! A vidék-főváros ellentét is kedvelt sztereotípia kis hazánkban. A komfortzónából kitekintés nem divat mifelénk, és ez sajnos óhatatlanul korlátoltságokhoz vezet.

A korlátoltságokon olyan elegáns, megértő és elfogadó nagyvonalúsággal kell átlépni, ahogy Hajdu Szabolcsék teszik a lakásszínházukkal. A Látókép Ensemble egy lakásszínház, amelyik országra (és az egész országnak) szóló előadásokat csinál. Egy szobányi empátia és bizalom. Mint egy falat kenyérre, olyan szüksége van erre e kényszerekben fulladozó országnak.

A Kálmán-nap című előadásnak atmoszférája van, erős és őszinte. Mint az Ernelláékban, ezúttal is két házaspár áll a középpontban (Hajdu Szabolcs, Török-Illyés Orsolya, Földeáki Nóra, Szabó Domokos) és az egyik házaspár kisegítő személyzete (Gelányi Imre). Itt jegyzem meg, azok számára, akik nem oly járatosak a magyar nyelvjárásokban, hogy Földeáki Nóra olyan makulátlanul hozza a kelet-magyarországi dikciót, hogy még a nyelvészek is csodájára járnának. Ez is egy finom árnyalatot ad a darab sokrétűségéhez.

Földeáki Nóra és Szabó Domokos

Semmi színpadiasság, semmi színészkedés nem volt ebben az előadásban és mégis, ilyen erős és meggyőző színészi játékkal rég találkoztam. Ez az öt színész úgy létezett a nézők között abban a szobányi térben, hogy percig sem gondoltam, itt most színjáték folyik a szó rossz, a nézők számára már megunt értelmében. Mert nézőként olykor kellemetlenek a nagyáriákról és nagymonológokról, a taknyos sírásokról, a lábunk előtt fetrengésekről és hőbörgő üvöltözések óraműszerű tálalásáról szóló előadások. Az élet nem ennyire explicit: ami belül dúl, azt a konvenciók és elfojtások hamuja fedi. Hajduék engedték, hogy involválódjak, hogy belemerüljek ebbe a különös és mégis oly igen köznapi névnapozásba. Ezért hálás vagyok mint közönség.

Két középkorú házaspár, akik már elértek valamit az életben. Látszólag. Frekventált lakóhely, szép ház, márkás autó, társadalmi pozíció, újonnan épített nyaraló, elit iskola a gyerekeiknek. Lehetnének olyanok, mint Jacques Tati a fogyasztói társadalom hajnalán készült Nagybácsimjának javakat birtokló dölyfös kispolgárai, de a Kálmán-nap szereplői érzékenyebbek és értelmesebbek náluk. Reflektálnak a világra és benne önmagukra: mindez megvan, és akkor mi van? Mi értelme van az életnek, ha ilyen pitiáner célokért kell végiggürizni? Kell még valamit szerezni, bizonyítani a társadalmi kirakatba? Vagy bedobják a gyerekeiket is ebbe a mókuskerékbe és aztán jön a szemétdombra vetett öregkor és a halál? Meneküljenek? De hogyan? Hova? Menjenek külföldre? Váljanak el? Maradjanak együtt?

Hajdu Szabolcs és Török-Illyés Orsolya

A frissen megözvegyült, halott gyermekét is gyászoló, végtelen fájdalmát zárkózottsággal leplező, magányos, szeretetéhes alkalmazott alakja sistergően világított be a két házaspár életébe. Kivert kutya tekintetével, félszavaival, engedelmes szolgálatkészségével, alázatos mozdulataival a szegény ember sóvárgását fejezte ki a jómódúak (látszat)élete után. Legalább nincsenek egyedül, még ha elveszettek is a kibélelt világukban. Az ő magányba zuhant élettragédiájához képest önsajnáltató nyafogásnak tűnt olykor a házaspárok kiút keresése. 

Gelányi Imre

Halványan felsejlik a honi politika és közélet hitványsága, de a beszélgetések inkább a gyerek iskolaváltása és a rosszul megépített szobagaléria körül forognak. Egy igazán igazi mai magyar történet. Megmutatja dokumentumszerű pőreséggel a látszatokat, és mélységes megértő empátiával azt, ami a látszatokon túl van.

Ez az előadás úgy megrázó és katartikus, hogy nincs benne robajos drámai vergődés, nézőket feszengésre késztető őrjöngő szenvedés, mások kárán röhögés. Megrázó ilyen szobányi intimitásban ránézni a köztünk élő emberi sorsokra.

Az előadásnak egyetlen hibája volt. Arról sem az alkotók, hanem a befogadói konvenciók tehetnek. Úgy éreztem, a taps ügyetlen reakció volt a közönség részéről az ellaposodott színházi konvenciókon átlépő előadás után. Egyszer egy koncertteremben éreztem azt, hogy olyan megrendítő és személyes csoda történt, ami után ormótlannak tűnt a taps. Legjobb lett volna, ha ez a Kálmán-napi maroknyi közönség, együtt vagy egyenként, köszönetet mond az alkotóknak.

Abban a szobányi térben empátia és bizalom született.