Keresés ebben a blogban

2016. szeptember 21., szerda

"Ha egy téli éjszakán egy utazó" - Italo Calvino

Írta: bikassygergel

A kettészelt őrgróf írója. Meg a Láthatatlan városok írója. "Kozmikomédia"? Ez ugyan más címet kapott magyarul, de így sem rossz. A világ sok magyar, francia, német, vagy holland, angol és portugál, és akármilyen más olvasója számára talán a mai olasz írók közül legrokonszenvesebb Italo Calvino volt és marad. Ha olvassuk, mintha egy játékosan okos idősebb fivér mesélne és játszana velünk nagyszerű felnőtt játékokat. 30+1 éve, szeptember 19-én halt meg váratlanul, hatvan+1 éves korában.
Italo Calvino (1923-1985)
Mai író, mondtam, és holnapi író is, mondom. A legnagyobb római könyváruházban egy hatalmas, de valahogy tenyérbe mászóan taszító fényképe mosolyog ránk. Groteszk fotó-tévedés: nézzük más portréit, azok igazabbak.

Liguriai (vagyis Genova, Sanremo környékéről való) szüleivel kisgyerek korában települtek haza Kubából. Mint szülei, ő is biológusnak készült, de a háború alatt, 1943-ban már a firenzei egyetemen irodalmat tanul. Azután, épp azon a nyáron megdöntik Mussolini hatalmát, az addig szövetséges német hadsereg könyörtelen ellenséggé válik. Ekkor Italo Calvino az ellenállókkal tartva, hegyeken-mezőkön-falvakban megismeri az "egyszerű embereket", és az életet kezdi tanulni. Ebből az élményből születik első regénye, a Pókfészkek ösvénye.
Valahol valaki azt mondta, Calvinot a fiatalabb magyar olvasók már alig ismerik. Ezt nem értem, sőt nem hiszem. Calvino majdnem minden könyvét lefordították magyarra, és amennyire tudom, halála után is többször újra kiadták, a közkönyvtárakban buzgón kölcsönzik. Majd ötven éven át Magyarországon (is) ő volt a legtöbbet olvasott olasz író, lehet, hogy - Umberto Eco majd megbocsátja e gondolatomat: lehet, hogy ő is marad. Mellesleg én magam is voltam "fiatalabb magyar olvasó", aki a Nagyvilágban lelkesen olvastam Calvino korábbi írásait (a Nagyvilág ismertetett meg velük sokunkat.)

 A Ha egy téli éjszakán az utazó későbbi remekműve. Olaszul 1979-ben, magyarul először az író halálának évében, 1985-ben jelent meg. 
Aki az új kiadást lapozza, azt abból nem tudja meg: újmódi rossz kiadói szokás szerint a 2011-es edíció nem tünteti fel, hogy második, netán harmadik kiadás: az olvasó nézze csak friss újdonságnak, így majd akként vásárolja meg. Buta, rossz kiadói szokás ez, megtévesztő kereskedelmi trükk. Az igényes Európa Könyvkiadó nem szorul ilyen trükkökre, de a kereskedelem rászorítja. Így aztán lassan és macerásan kutatgathatjuk egy fontos író hazai fogadtatásának históriáját. Ez esetben megéri. Telegdi Polgár István fordításában jelent meg, ha nem is "hamarjában", de pár éves késéssel (ami akkoriban alig számított késésnek). Éppen az író váratlan halálakor.
Ez a regény a huszadik század világirodalmának páratlan műve. "Posztmodern" alkotásnak mondják, és bár Umberto Eco, a posztmodern irodalom kutatója joggal jegyzi meg, hogy nemigen tudja, mi is az a "posztmodern", azt örömmel elismeri: a regény remekmű. "Hat séta a fikció erdejében" - itt, egy esszégyűjteményben emlegeti tisztelgően Calvino Utazó-ját. Calvino Utazója is a fikció erdejében bolyong, sőt beviszi magával az olvasót az erdőbe, melyből ki sem tudnak keveredni. Egy regényből tíz befejezetlen és mindig újrakezdő regény kerekedik, tízféle helyszín, kaland és fordulat, tízféle előadási mód: egy vagy több regényhős helyett egymást tükröző álarcos sereglet. Igazából a könyv két elképzelt olvasója a "hős", nem a fiktív szereplők... - de hisz a két főolvasó is fiktív szereplő. Szerteágazó regény-ösvények kertjében, sőt labirintusában járunk. Calvino Joyce, még inkább Borges labirintusainak tökéletes ismerője, közben Michel Butorra is, meg más regény-úttörőkre is utal, hivatkozik, hol rejtetten, hol nyíltan.
A hagyományos regény velük átalakult, talán meg is szűnt, de Calvino Utazója és utazása azt példázza: lehetséges másfajta regény, másfajta író és másfajta olvasó. Nem kicsi a veszteség, de hatalmas az újdonságnak nemcsak varázsa, értéke is. Posztmodern? Ördög tudja, talán fontosabb, hogy pompás mulatság is. Tükröződések mulattató kaleidoszkópja. Nemhogy minden új kiadást, de minden évben újraolvasnám.





2016. szeptember 13., kedd

Egyszerű példa – Játék a szavakkal 2.

Írta: Inkabringa

Mások életébe a saját elképzeléseinket belelátni és számon kérni teljes képtelenség, ennek ellenére széles körben használatos ez az eljárás. Megadja az igazság ismeretének, sőt, annak kizárólagos birtoklásának illúzióját. Ez garantáltan félreértések és félreértelmezések komikus vagy horrorisztikus erdejébe vezet. Egymás könnyebb megértésére és elfogadására az emberi tényezőt is figyelembe vevő, több szempontúságra törekvő technikákat találtak ki, melyek bárki által elsajátítható készségek, akár csak az írás, olvasás, biciklizés. Miközben nem vitatható, hogy lehet élni írás, olvasás és biciklizés nélkül is.

Mondok egy nagyon egyszerű példát. Az interneten keringő egyik intelligenciateszt feladatsora előtt két kérdésre kell válaszolni: 1. Hányadik gyermekként született a családba? 2. Hány testvére van? Ezzel a teszt készítői nyilván az aspiránsok épelméjűségéről akarnak meggyőződni. Azt gondolnánk, hogy e két kérdésre könnyű helyesen válaszolni. Itt jön a bökkenő. Vegyünk egy olyan embert, aki harmadik gyermekként született egy családba. Ámde, ha évekkel ezelőtt meghalt az egyik testvére, a második - jelen idejű - kérdésre („Hány testvére van?”) egyetlen őszinte választ adhat: „Egy testvére van”. A program ekkor szigorúan rádörren emberünkre: a válasz helytelen, javítson, hogy érdemessé váljon a tesztre. Emberünk lazán otthagyhatja az oldalt, mondván hogy egy fafejű ne mondja, hogy megvirradt, és ne mérjen intelligenciát, aki ilyen eshetőségre nem gondol. Vagy engedelmesen hozzáhamisíthatja válaszát az egyedül helyesnek tartott megoldáshoz, hogy a program kegyesen továbbengedje.
Konklúzió: éljünk olyan világban, ahol nemcsak kérdezni, hanem válaszolni is szabadon lehet.

Mi most úgy kérdezünk, hogy a választ senkinek nem kell kötelezően nekünk megadnia, és nem is kell arra figyelnie senkinek, hogy az ízlésünknek vagy elképzelésünknek kedvére tegyen. 
Időről időre a világ különböző pontjain levő emberi kultúrák közül kiválasztunk egyet, onnan is csak egyetlen szót, de nem adunk hozzá leírást. Aki ismeri, annak minek is, aki történetesen nem, az vesse utána magát a szónak.

A mostani játékunk szava:
DABKE




2016. szeptember 9., péntek

Road movie

Írta: Inkabringa

A nyár egy másik nézőpont, sőt, több nézőpont, ami nekem nagyon tetszetős, még ha a világtrendek most ellene is mennek. Ha ugyanis többféle nézőpontot is figyelembe veszünk, fennáll egymás elfogadásának a lehetősége. Újabb módi szerint ez veszélyes. 

A nyár izgalmas olvasmányát adták barátaink mikor-honnan küldött üzenetei. Wales-ből jöttek látogatóba Magyarországra, annak is a legkeletibb csücskébe. Kalandot az vitt a dologba, hogy autóval jöttek. No, ez még nem lenne olyan nagy kunszt. Ámde ők villanyautóval szelték át Európát, s ami a legnagyobb kaland, Magyarországot is. Tették mindezt három gyerekkel, akik közül a legkisebb még óvodás és ebből következik, hogy a másik kettő sem sokkal nagyobb. Nem féltek elindulni. Komolyabb nehézségekbe csak a határainkat átlépve ütköztek, mert majd' annyi ideig tartott az út, míg átszelték az országot, mint amíg egész Európán átjöttek. Fennállt a veszélye, hogy az őket váró családtagoknak épp csak köszönni lesz idejük, s már fordulhatnak is vissza, hogy időben hazaérjenek. A szabadságuk bő kétharmadát elvitte az utazás, amit nem épp így terveztek, de jó képet vágtak hozzá.
Fotó: Jacques Henri Lartigue
Történt ugyanis, hogy tavasszal (még a Brexit előtt) pályázat útján az ottani nép egyszerű gyermekeiként villanyautót vásárolhattak kedvező feltételekkel. Ez a lehetőség tehát nem csupán az egyébként is javakban dúskálók tovább kényeztetését szolgálta (hova vezet ez a helyzetbe hozás?). Néhány évtizeden belül meg akarnak szabadulni az országban a pöfögő benzines motoroktól és az avval járó légszennyezettségtől. Ez más európai országokban is terv, hogy nálunk mi a terv, arról fogalmam sincs, de valószínűleg az egyszerű mezőn legelő állampolgárok utoljára fogják megtudni, hozzájutni meg csak a használthoz fognak először, ami úgy villanyos, hogy még benzinnel megy. Ha híven követjük hagyományainkat. 

Egyáltalán nem érdekelnek az autók, meg sem tudom különböztetni őket, de a villanyautó mégis szimpatikus lett. Első ránézésre (legalábbis nekem) olyan, mint az összes többi új járgány. Ámde amikor beültem és nekilódultunk, ahogy siklott, suhant elegánsan, szinte éreztem, ahogy eloszlik a füst híres fővárosunkban. Gondjai persze akadtak barátainknak, mint minden új és fejlesztés alatt álló találmány bátor első felhasználóinak. Ezt átélhették száz évvel ezelőtt az első autók vezetői, vagy Vermes Lajos, aki Palicson először ült biciklire, vagy Karinthy, amikor repülőgépre szállt. Ezek az első kísérletek mindennél nagyobb élményt adnak. Karinthyék még bíztak a jövőben, ma a kényelemben unatkozva mindenki a világvégét sápítozza. Mondjuk annyival beljebb vagyunk már, hogy nem mondhatjuk ábrándos hárítással, hogy a gyerekek felnőve majd jobban csinálják. Annyi idő már nincs, nekünk is el kell kezdeni.
Fotó: Robert Doineau
Újdonságra fogékony barátainknak nagyjából 130 km-enként tölteniük kellett az autót, ami félórás várakozás, aztán megint suhantak, megint megálltak. Mint a gyerekmondókában, „sétáltak, sétáltak, egy kis dombra lecsücsültek, csüccs”. Kis hazánkban ez a folyamat még inkább lelassult, mert töltőhely itt nem terem minden bokorban. A nagyobb városokban csak-csak akad, de az autópályák mentén már kevésbé. Így nem is nagyon merték használni sztrádáinkat, úttalan utakon - olyik alkalommal 40 km/órával - döcögtek végig az országon, hogy bírják szuflával az üveghegyen is túl levő következő töltőállomásig. Visszafelé délután indultak a keleti határvidékről és éjfél körül értek Budapestre.

Barátainknak kalandos volt tehát az útjuk, ámde végiggyönyörködték Európát, hol innen, hol onnan küldtek üzenetet. A gyerekekkel kevesebb baj volt, mint otthon. Élvezték az utazást, a kalandot, hogy most valami olyanban van részük, amiben még a felnőttek közül is keveseknek. Sokakkal megismerkedtek, vadidegen helybeliek segítettek, mindenhol jó szívvel és kézzel-lábbal útbaigazították őket, miközben a fejüket vakarták Nancy-ban és Szolnokon is: „villannyal hogy?”
Végül épségben és időben hazaértek, itt a vége, fuss el véle.
Fotó: Jacques Henri Lartigue
Epilógus
Elmeséltem barátaim történetét egy ismerősömnek, aki autó-és motormániás. Szerinte a benzingőz és a felbőgő motor hangja fontos kelléke a férfiasságnak. Szerintem az erek épségben tartása fontosabb. Mégis megértem, hogy az „easy rider” romantikától nehezen szabadul. A villanyautónak még nincs romantikája és ebben az országban anélkül semmi nem megy. Majd ha Rózsa Sándor ciccent a töltőállomásoknál, vagy egy hollywoodi sztár, akkor belerévülünk. Vagy ha nem léphetjük már át autóinkkal a határt: ez józanabb, de hatásos érv szokott lenni. Benzinpárti ismerősöm szerint sosem lesznek villanyautók mifelénk, mert nincs is áram, meg semmi sincs, de honnan is lenne, mi egy kis ország vagyunk. A légszennyezés meg különben sem igaz, csak bebeszélték a hiszékeny embereknek. Eszembe jutott egy régi gyerekfilm, az Égigérő fű. A film végén lovas szekérrel költözködnek Budapest kellős közepén (a film 1979-ben készült!) és az egyik lakó elhűlve kérdezi: Teherautó nem volt? Mire a házmester imígyen replikázott: Autóval, mikor ló is van?




2016. szeptember 3., szombat

Élet, halál, Michel Butor

Írta: bikassygergel

Kilencvenedik születésnapja előtt két héttel meghalt a régvolt "nouveau roman" egyik atyja és elméleti korifeusa. A másik feltaláló, Alain Robbe-Grillet némileg ismertebb volt, főleg Magyarországon. Butor filozófusnak készült, azután regényíró lett, de négy opusz után soha többé nem írt regényt, semmiféle szépprózát nem írt hagyományos értelemben. Verset, színművet sem. Így is tizenhárom vaskos kötetben jelent meg nem sokkal halála előtt "Összes Műve". Biztosan előkerül még több is. 
Michel Butor (1926-2016)
A "nouveau roman" többi szerzőjével együtt nagyrészt elvetették az addigi regény deklarált és hallgatólagos szabályait, értékeit, írói eljárásait. Az elbeszélő és a regényhős náluk zavaróan összemosódik, egyszersmind élesen elválik egymástól. Szinte mérnöki pontossággal rajzolják meg a feleslegesnek látszó részleteket, a nagyobb összefüggéseket az olvasó fantáziájára bízzák. Vagy nem bízzák még arra sem. Történik valami, ami egyáltalán nem világos, nem biztos, mikor és hogyan történne, pedig nagyítóval, aprólékosan ábrázolják. Világuk egy szétdobált, elrontott kaleidoszkóp, összerakásra nem érdemes puzzle-játék. Na, ebből tessék érdekes olvasmányt csinálni! A detektívregények külsőségeit nagy ravaszul felhasználó Robbe-Grillet ebben sikerrel járt: látásmódja megihletett egy jelentékeny filmrendezőt (Alain Resnais: Tavaly Marienbadban), aztán megihlette őt magát is: több filmet készített. 

Butor főművét, a Módosulást sikertelenül próbálták filmre vinni. Az irodalomelmélet vizeire evezett, nagy kedvvel tempózott e haragvó vizeken, keveseknek szólt, de azt hangosan és gyakran. Regényelméleti előadásaival beutazta mind az öt kontinenst, több tucat egyetem oktatói és diákjai várták buzgó izgalommal. 
Rejtett módon Balzac-nál vélte keresni az "új regény" minden fortélyát, ezt a Flaubert modernségének hívei és hitvallói kissé megmosolyogták. A huszadik századiak közül természetesen Proust és Kafka, de azért inkább Joyce és Kafka: ebben a "nouveau roman" minden olvasója és szerzője egyetértett. Igazából egyetlen nagy elődjük van: Samuel Beckett, aki nem tartozott csoportosulásukhoz, és majdnem mindent előbb talált ki, mint ők. Talán nagyobb író is náluk. Butor mindenesetre levonta a következtetést, és a regényírást feladva elképesztő irodalomtörténeti (vagy irodalomesztétikai? egyik szó sem pontos) életművet munkált ki: nála aztán a mennyiség átcsapott minőségbe. 

El ne feledjem: társaival, meg a "hozzájuk csatlakozó" Roland Barthes-tal a lélektani regényt tartották a próza megújulása legmakacsabb, legádázabb ellenségének. Nathalie Sarraute már 1955-ben azt írja, hogy az igényes irodalmárok és még igényesebb olvasók szánakozó mosollyal fogadják a lélektani regényeket... Mai szemmel igazuk is volt, meg nem is: hogy olasz példát hozzunk (híven Butor regényhősének római oda-vissza útjához), Alberto Moravia hatalmas "lélektani regény" életművet hagyott hátra, vagy 40-50 évvel megkésve. Kicsit unalmas, de ma is értékesnek látszik. Az új (akkor új) francia próza legnagyobbjai, például Albert Camus azonnal elhagyták a lélektani elemzés omlékony tájait. 
Butort alig fordították magyarra. A francia új regény című 1967-es antológiában azért a Módosulásnak majdnem egynegyede olvasható nyelvünkön, persze már az is tíz éves késéssel. 1990 után az egész regény megjelent magyarul, más fordításban, teljesen visszhangtalanul. Belelapozva mindig az jut eszembe: ha megírása idején, 1957-ben lefordítják és olvashatjuk, kicsit megváltozott, felfrissült volna a magyar próza. A könyv "hőse" római vonatútján állandóan rábámul a vonatablak alatti olasz nyelvű feliratra: "E pericoloso sporgersi - Kihajolni veszélyes". Butor az "írók írója" volt, az olvasók soha sehol nem őt olvasták. De a diktatúra kultúrpolitikusai nagyon is jól tudták, hogy az írókat kell megóvni a kihajolás veszélyétől. Azok aztán még hosszú évekig nem is tudtak kihajolni.