Történetek a lichthofból

Írta: Inkabringa

Kelet-Európa egy földrajzi hely, tágabb értelemben egy politikai tér. Mára talán a legkevésbé azokat érdekli, akik benne élnek. Állítólag voltak jó korszakai, de már arra sem emlékszünk, az mikor volt. A Verzió Filmfesztiválon akadt néhány dokumentumfilm, ami ebben a földrajzi-politikai képződményben élőkről szólt.

A gyerekek figyelnek bennünket. Mármint a felnőtteket. Mert a felnőtt társadalom adja a mintát. Ami kétségbeejtő. A felnőttek gyakran ostobák és önteltek, befolyásolhatóak és hülyeségekért lelkesednek, mindezen hülyeségeket pedig továbbadják cáfolhatatlan igazságként a gyerekeknek is.

A Hazafias lecke olyan, mintha nem is most forgatták volna, hanem ötven vagy hatvan évvel ezelőtt valamelyik kelet-európai országban. Talán nem véletlen, hogy fekete-fehér a film. Finom a célzás, de találó. Olybá tűnik, errefelé semmi nem változik. Ötven (vagy hatvan?) évvel ezelőtt a ’békeharc’ volt a szlogen a keleti blokkban. A tökéletes elmebaj lenyomata ez a szóösszetétel. Ebben a 2016-ban készült dokumentumfilmben lengyel kislány játék géppuskát szorongatva énekel csilingelő hangon egy háborús harcra buzdító dalt. Könnyes szemmel, büszkén hallgatják a buta felnőttek. Áthatja őket a hazafiság romantikája. A gyerekek tiszta hangon, előzékeny szorgalommal trillázzák, hogy ’háború’, meg hogy a hazáért meg kell halni. Tanító néni kedvesen jelzi nekik, hogy mosolyogjanak, amikor ezt éneklik, hisz a hazáért halni boldogító. Micsoda jó móka lenne egyszer kipróbálni, milyen boldogító élni is a hazában, csak úgy, hősi pózok és kussolások nélkül.

Az Ifjúsági tábor az oroszországi Szahalin szigetén évente megrendezett gyerektábort mutatja be. A gyerekek lejátsszák a második világháború véres csatáit. Megtanulnak villámgyorsan gépfegyvert összerakni, tölténytárat feltölteni. Csodás szórakozás ezzel versenyezni. Stopperrel mérik izgatottan, ki milyen gyorsan teszi gyilkolásra késszé a fegyverét. Aztán a fiúk instrukciókat kapnak, hogyan essenek össze hősi halottként, szorgalmasan gyakorolják egymás lelövését és agyonverését. Majd megérkezik a közönség, jönnek a büszke szülők és családtagok megnézni, milyen ügyesen tudnak háborúzni a gyerekeik. A csata előtt a kislányok hip-hop táncot lejtenek a harckocsiktól barázdált sáros csatamezőn, és aztán jön a főműsorszám, a mészárlás. A fiúk halomra ölik egymást, a lányok jajonganak hősi tetemeik fölött. Nagyon szépen elsajátították a táborban tanultakat. A hazafiasság, a táborban tanultak szerint az, hogy kérdés nélkül kell meghalni, ha a hatalom (ami egyenlő a hazával) erre utasít. A lányok büszkén csatába küldik a fiúkat, a fiúk meg boldogan masíroznak a halálba, hisz a hazáért mást mifelénk úgyse szokás tenni.

Török Marcell filmje, a „Mocskos idők”, a mi kis magyar valóságunkba vezet. Dénes József „Dönci” a magyar rock nevezetes alakja volt, 2008-ban halt meg 51 évesen. A tavaly készült film legidősebb gyermekét, a 14 éves Ármint követi, hogyan tudja a zavaros apai örökséget ebben a zavaros 21. századi magyar valóságban feldolgozni. Ez a film is készülhetett volna harminc vagy negyven évvel ezelőtt. Semmi nem változik. Ármin egy tehetséges kisfiú, aki a tehetetlen felnőttek között teljesen elveszve keresi identitását. A nagybácsi és haverjai jellegzetes figurái ennek az országnak. Tökéletesen mutatja be őket a film. Vidám performanszban adják tovább a rasszizmus leckéit a gyerekeknek. Kacagtató a bumfordiságuk. Az a társadalmi közeg, ami ezt újra és újra kitermeli, jóváhagyja, összekacsintva elnézi, és az utódoknak gondosan tovább örökíti, az már egyáltalán nem vicces. Árminnak mi lesz a megoldás? Talán a zene.

Mindhárom filmen sokat lehetett kuncogni, de az a kelet-európai összkép, amit megmutatnak, siralmas. E három film alapján úgy tűnik, továbbra is tántorgunk hőzöngő-büfögő honfibúval a nagy szürke kilátástalanságban. A hazafisággal álcázott háborús retorika, a fanatikus vezérimádat, a kussolás lélektana, a „nincs mit tenni” közönye és a monarchista kedélyes rasszizmus csapdájában vergődünk. Egyik nemzedék a másik után.