Keresés ebben a blogban

2014. április 30., szerda

"Földim..."

Írta: YGergely



A Cinecittà pálmafás könyvtár-kertjében álomvilág fogadott: meleg napfényben hullámzott a kék meg a zöld. A világ legjobb helyére érkeztem, ujjongtam: olyan ez nekem, mint muszlimnak a hurikkal teli Paradicsom. Jobb hangulatom támadt, mint Terracina tengeri strandján. Az sem rossz éppen Nápoly felé, de itt pálma és kék ég mellett még könyvek és filmek is vannak, és a meleg tengert itt ugyanúgy közel éreztem.
A könyvtár hosszú, körbefutó folyosójáról látszott a pálmafás kert, egy kiszögellés után a hosszú folyosó kolostor-kerengő formára nemesedett. Nem igazi kerengő, mert üvegablak választja el a kerttől, de annak utánzata, nekem repesve tetszett. A kerengő falán filmfotók, mind a Rómában forgatott filmekből, negyven-ötven év termése. Nem a színészekre voltam kíváncsi, hanem az utcákra: ez hol is van, az hol is van..., volt sok utca és tér, miket föl nem ismertem.

Elakadtam, mert nem tudtam, előbb a falra kiakasztott fényképeket járjam sorra, vagy menjek ki a fénylő kert pálmafás közepébe, vagy menjek be, mint valami szokványos olvasó, a könyvtárterembe?

Tétováztam; ekkor a sötét semmiből támadva, hirtelen egy trappoló, sötétkék kezeslábast viselő alak rohant végig a folyosón, egyenesen felém rohant, kicsit meglökött, ki ez? Rám se nézve szitoknótát énekelt önmagának; törődött is ő velem, meglökte az árnyékos falat, mert nem rám vadászik, de akkor kire?

Iszkoltam az olvasóterembe. A könyvek között szigorú, de igazságos könyvtárosok segítettek eligazodnom. Megértően udvarias, fegyelmezett alkönyvtáros iktatott be az olvasók közé, másik felelős arcú alkönyvtáros cipelte elém a hatalmas albumokat, Rossellini filmtörténet-megszabó remekműveinek szentelt díszes kiadványokat, bennük forgatókönyvek fénymásolata is, kommentárokkal, tudósi elemzésekkel.
Róma, nyílt város... Földim... Németország nulla év. Prózavers-címekként zakatolnak itt a Cinecittà pálmái alatt.

Komoly, tudósi-kutatói ceremónia előzte meg, hogy elébem tegyék. Ajánlólevél bemutatása, annak szemrevételezése után a portás engedélykérő telefonja még a kapuból, majd beérve a hivatalnoki szigor különböző árnyalatait arcukra festő könyvtár-mesterek rubrikái, pecsétjei, engedélyei. Előjegyzés, bejegyzés, strigulák kipipálása. Katalógus-ismeretek fürkész, udvarias vizsgáztatása, gyorsteszt az előszobában.

Tetszett ez az ügybuzgalom, mégiscsak Európa legnagyobb filmkönyvtárába jöttem. Körfolyosón kellett még végigköröznöm. Már asztalnál ülök. Most végre lapozhatom, jegyzetelhetem a nagy albumot, éles fotók, páratlan dokumentumok, értelmes elemzések.

Nemsokára végre mindent jobban fogok érteni, ujjongok. Mielőtt majd megértem, előbb mégis a kertbe vágyom, pálmafák alá; történelmi lecke előtt felednem kéne a nekem rohanó, trappoló barbárt. 

A Cinecittai Filmfőiskolának (az egykori Centro Sperimentale) két kertje is van, a kisebbiket veszi körül az a bizonyos kerengő, a kerengő falain fotók a Róma utcáin forgatott filmekből, híresek vagy nem híresek. 
Pasolini A csóró, kép a Testaccióról. Pedig a film nagy része egész máshol, Róma északi külvárosában, a Pigneto negyedben játszódik, csak a legszebb képsor, a vége, a Csóró halála a Testaccio-hídon. 

Most meglátom Anna Magnanit Rossellini filmjében, amint rohan a német teherautó után, nemsokára lelövik. Kiderül, a Centocelle nevű külvárosban vették fel a híres jelenetet. 
Lesz még időm olvasásra, gondoltam ekkor: ki most gyorsan a füves kertbe, áprilisnyári napfénybe, erre a kertre a pálmafával, erre is figyelmes idő kell majd...

Felkészülök, mintegy próbálgatom a vakító napfényt: szinte hunyt szemmel épp csak átvágok a kerten, be a büfébe, hogy majd onnan sétáljak ki kávé után, akkor persze nem hunyorogva, akkor nyitott szemmel, lassú, éles, bátor figyelemmel.

Egyelőre beállok a büfé késő délelőtti sorába. Sorba állok kávéért, mintha minden délelőtt ezt tenném. Miért ne, ha úgy alakul, tanár volnék itt a Centro Sperimentalén, afféle kopott, nem alpakka öltönyös, de sokat tudó docens... már, ha itt születek. 


És ha itt születek, fel sem tűnne, milyen bikavadítóan erősre főzik a kávét. Róma legerősebb kávéját, úgy látszik, itt főzik. A nap ehhez passzolva sivítóan fénylik fel, és jól szembecsap, amikor kifelé indulok. Erős nap, emelkedő tavasz.

A kert közepén ifjú, lányos képű hisztrió áll, nyilván a főiskola amorózója. Fölényesen, unt arccal egy inasát, famulusát játszó barátját hallgatja. A négy imént kertbe lépett lány körbefonja, a famulus eloldalog: a lányok is játszanak, ők a meglepettet. Meglepődnek, hogy a mindennap itt levő fiú ma is itt van. Ezt nem könnyű eljátszani: köszöntésük túláradó, de inkább nyers, mint nyálas: fiús görög lányok a sós tengerből.
Most a fiúval együtt leheverednek a finom fűbe, szellő fúj és napfény tör be a pálmafák alá.
De nem úgy van az, betör más is.

A pálmafás finom füvet vastaghangú, kemény csizmájú őr védi, ez bukkan most elő a büféből. Igen, az őr mintha egyenruhát viselne, legalább félig azt: civil ruha és harci öltözék elegyébe öltözött.

Kertvédelmi és főiskolai rendtartás-szabályzatot sorol, unott, sokadszor eldarált bosszankodással, hogy már megint sorolnia kell. Lőfegyvere is van, vagy legalább műbőr pisztolytáska. Ő kelt leginkább színészies hatást: nem teljesen rossz, ahogy adja, bár igazán jónak sem mondható.
Forrpont felé, egy jól bevált klasszikus dramaturgia hegyes napja kél? Nem kél: mediterrán, hevült vita helyett lappadt hanyatlás következik: a színészlányok és fiúk ugyanis nem tiltakoznak, morgás sem hallik – lassan feltápászkodva a fűből, odaülnek a beton sétányra.

Lanyha, sem tragikai, sem komikai, afféle középfajú drámákban honos engedelmességük nekem furcsára festi a jelenetet. Szürkül, petyhüd a tavasz. A feszültség csak azért nem foszlik semmivé, mert mindez, dühös őrrel és plöttyedt engedelmességgel kissé váratlan. 

Nap vág ostorral. Hunyorítok erősen, és mire kinyitom a szememet, az őrt alakító közepes színész már lejátszott. Most új figura áll a helyén: a folyosón trappoló alak az, körülötte saját sötét árnyéka.

Ő az, a harsogó, a fűben ő az a munkazubbonyos alak, mogorva és feszült, mintha ugrásra, büntetésre készen. Álltában forog, majd színpadiasan toppant, toppanásának a fűben se hangja, se foganatja. 

Szitkozódik, ennek van már hangja. Harsogó, dühös római dialektusban előadott monológjára nem reagál senki, őt viszont nem lappasztja a visszhangtalanság, tovább kiabál a kert közepéből. Ha kis szünetet tart, akkor sercintve köp a fűre.
A lányok nem heverhetnek a tavaszi földre, a lányok heverő örömét a gyáva színészfiúk sem védik, de lám, ez dobbanthat és sercinthet a fűre.

Az a felkent hisztrió is sunyít: mindenki némán engedelmeskedik. Viselkedésük jellegzetesen magyar típusú: passzív rezisztencia, szemhunyás, struccpolitika, „észre se vegyük, térjünk ki, elmúlik, majd elmúlik ez is”.

Mintha semmi külső kényszer nem telepedne rájuk, bennük magukban születik a meghunyászkodás. Másként képzeltem a római főiskolásokat, én nem így képzeltem a rendetlenséget.

A fickó ugorva meglódul, felém rohan, kissé meglök, énutánam másokat is egész kicsit meglök trappoló futásában. Nagy fűcsomókat rúg ki a talajból.

Mi lesz itt velem? – hasított belém. Mi lenne? – nyugtattam magam. Szorgosan olvasok, jegyzetelek, elbújva tudósian a könyvtár legtudósibb mélyére, könyvoszlopokkal védem magam, ötven év filmfotóival védem magam, szakállas tudósok és ifjú kutatónők közé telepedek, jól belesüllyedek az olvasóasztalok alá, ha kell – ki figyel másra, bolond, aki másra figyel, én könyvtárba jöttem, nem dulakodni.

Albumok csendes búvárlója…
Ekkor óriási csattanás hallatszott: a lator betört az olvasóterembe, átrohant rajta, és lelökött néhány vaskos könyvet a földre, hátra se nézve kirohant, és föl se nézve olvasott tovább mindenki, szakállas tudós, ifjú kutatónő, és asztalánál a teremfelügyelő. Átizzadt ingben remegve ücsörögtem semmitől meg nem védő asztalomnál.

Ámok! Ámokfutásának nincs pihenője.

Üldözőm új felbukkanásáig ismét a büfében bújtam meg, arra spekulálva, hogy oda már csak nem tér vissza. Második kávémat ittam, olyan ereje volt, mint tíz magyar duplának egymásután, csak sokkal jobb ízű. Lüktetett az agyam tőle.

A bakancsos természetesen nagyon hamar megjelent, és már az ajtóból szidalmazta a büfében olvasó diákokat. Azok nem néztek fel, mintha nem hallanák.

A római elit-főiskolásoknál annyival bátrabb vagyok, derült ki, hogy én legalább észreveszem, és ötpercenként észreveszem, ha kell. Látom, a presszós férfiú is nézni merészeli.

„De hát ki ez az ember?” – kérdem tőle. – „Bolond?”
„Itt dolgozik” – felelte a presszógépes férfi semleges, de nem ellenséges hangon.

Azon azért elgondolkodtam, hogy „itt dolgozik”. De hát mit? Könyvtárosnak még megkergetve sem hinném. Munkást azonban egész nap nem láttam, ezt pedig soha szerszámmal.
Az olvasótermeken negyedóránként szerszámok nélkül gyalogolt vagy rohant át, mindig fojtottan szitkozódva.

Pasolinit kérném inkább: támadjon fel, támadjon fel egy cinecittai napra, kommentálja nekem ezt a figurát. Csináljon róla filmet, vetítse le nekem.
Fura mód Fellinihez illene jobban, ő bolonddá formálná, röhöghetnénk, múlna a rossz érzés, kiabálhatna is, mint az Amarcord hibbantja.
Már hazafelé utaztam a metrón, mikor a sínek kattogására talán, zakatolni kezdett bennem Rossellini filmjének a címe: „Földim ő… Földim ő…” – igen, persze, hogy az… „tőletek féltem, durva emberek”, valami verssor is motoszkált bennem, tőletek féltem, mert nem ismerlek, földim.


2014. április 28., hétfő

Biciklivárosok

Írta: Inkabringa



A hagyomány fontos dolog. Az is igaz, hogy ápolni kell. Feltéve, hogy ez nem jelent ketrecbe zárt dermedt szigort.

A népi-urbánus elkülönülés az elmúlt tíz-húsz évben felnőtté váltakat már nem nagyon érdekli, pedig korábban ez még identitást meghatározó vitakérdés volt.

Mindenképp érdemes megismerni a Kárpát-medence népeinek kusza, összefonódott, egymásra épülő, egymásra ható folklórját és hétköznapi kultúráját.

A rurális és a városi kultúrát egyaránt.


Biztos vagyok benne, hogy ha ezt az egymásra hatást többen-jobban ismernék, ezzel egyenes arányban csökkenne az egymás ellen uszíthatóság esélye.  
A tudásnak úgy általában van egy ilyen „mellékhatása”.
Másrészt a kultúra nem állandó, folyton változik, alakul, nem árt nyomon követni az útját, ha nem akarunk a kanyarban lemaradni.


A Néprajzi Múzeum izgalmas és tartalmas kiállításokon tárja a közönség elé a népi kultúra változatos rétegeit a Kárpát-medencéből a világra is kitekintve.
A hagyományt nem poros vitrinbe zárt, ajnározva elfelejtett lomnak tekinti, hanem a mindennapokba fonott múltbeli hagyományok továbbélését, megújulását, eltűnését mutatja be.
Intenzíven és korszerűen van jelen a hagyományról folytatott diskurzusban.
Úgy is mondhatnám, hogy a Néprajzi Múzeum trendi, sőt csúcs és cool hely lett az elmúlt években.

Jó példa erre a nemrég nyílt Bicikliváros című kiállításuk is.


A kerékpár az elmúlt nagyjából másfél száz évnek a kísérője. Akkor jelent meg, amikor még a lovak uralták az utakat, de változatlanul ott vannak a kétkerekűek agyonmotorizált világunkban is.

Mesés találmány, szó se róla. Egyszerűségében van a nagyszerűsége. Egy váz, két kerék, pedál, ez a lényege mindmáig. Emberhez mérhető eszköz. Akinek van sajátja, az tudja, hogy a szívünkhöz tud nőni. Minél több helyet tekerünk be vele, annál több a közös élmény.

A bringa mindig a személyesség varázsát adja. Közvetlen kapcsolatban van a masina, az emberi test és a környezet.

A kiállítás két város – Budapest és Szabadka – kerékpáros múltjának és jelenének párhuzamba állításával a kétkerekűség egész univerzumát tárja fel.
Szellemes, szórakoztató, meglepő, elképesztően széles horizonton mozgó és rendkívül tanulságos tárlat.
 

Akinek a bringa az életének része, biztosan szív dobogva járja végig, akinek nem az, annak meg kedvet csinálhat hozzá. Mert a bringában kedély és virtus van.

Szabadka és Budapest különböző utakon vált biciklivárossá. Napjainkban mindkét helyen kedvvel kerekeznek az emberek.

Szabadkán egy lelkes városlakó teremtett valóságos kultuszt a kerékpározásnak. Vermes Lajos megbecsült polgára volt a 19. század végi Szabadkának. Neki volt először kétkerekűje, aminek csodájára jártak a helyiek.

Vermes Lajos

Szabadkán tehát úri divatként indult el a kerékpár karrierje. Látható a kiállításon fotó egy jómódú polgári családról, akik hatüléses, saját gyártású biciklijük mellett állva öltönyben, kifogástalan eleganciával mosolyognak a kamerába. Mindegyik üléshez tartozik egy makulátlan szerszámtartó is.
De látható az a fából készült kerékpár is, amit egy szabadkai parasztember készített, jelezve, hogy nem csak az urak kiváltsága a kétkerekű.

Szabadka azóta is egy bringaparadicsom. Fejlett úthálózatuk van, sokan bicikliznek, része a városképnek a suhanó bringák látványa.
Régi, kedves, sokat próbált barátaimnak újabb terv csiholására érdemes ötletként fogom felvetni, hogy menjünk bringázni Szabadkára. Bónuszként ott van a színház és Palics, ahol Tolnai Ottó lakik, no meg Kosztolányi és Csáth Géza szelleme. (Csáth Géza A bajnok című novelláját Vermes Lajosról mintázta.)


Budapesten egészen másként alakult a bringázás története. A lovak uralta pesti és budai utakon hamar megjelentek a kerékpárok, de aztán mi más, mint az adó, elvette az emberek kedvét a tekeréstől. A 19. század végén nagy felháborodást váltott ki, hogy ugyanannyi hídpénzt kellett fizetni a kerékpárért, mint a lóért.

A bicikli a 20. század első felében a kültelki nyomorgó melósok kényszerű közlekedési eszköze volt. A mindennapokba beszivárgott, a postás, a fagylaltos, a különféle mesteremberek szívesen használták ezt a járművet.

Budapest „Vermes Lajosa” azonban az 1990-es években elindult Critical Mass volt. Egy mozgalom, ami évről évre egyre több embert hódított meg. A világsajtó is rendre hírt adott a nagy budapesti bringa égbeemelésekről.

A bringázás Budapesten mára divat lett, a hétköznapok része. Egész életmódok, életpályák épülnek rá. Ahogy régen voltak Szabadkán generációkon átívelő kerékpár-szerelő műhelyek, úgy ezek megjelentek most Budapesten is.

Nem csak gyártják, szerelik, hanem fel is dolgozzák a kerékpárt. A recycle ma már a fiatalok kedvenc trendjei között van. A kerékpár alkatrészeiből ékszert, táskát, dísztárgyat készítenek. Ugyanígy fontos iparág a kerékpáros kiegészítők divatarzenálja.


De a kerékpár más módon is részévé vált az emberek életének. Láthatunk a kiállításon olyan tárgyakat, amelyek babkaróként, ekeként, egyéb szerszámként hasznosítják a biciklit.
Afrikában is van erre példa. Tömegével kaptak használt bicikliket a világ boldogabbik feléből, amit a helyiek kreativitása a saját igényeik szerint alakított. Lett belőle szántóeszköz meg eszterga.
Fontos szerepe volt a kerékpárnak a női emancipációban is.


Erre a legjobb példa egy mezőkövesdi asszony fotója, aki matyó viseletben egy biciklin ülve fotóztatta le magát. Ez maga volt a nyílt lázadás. A 19-20. század fordulóján nem átallott biciklizni, saját üzletet vezetni, a világról önállóan gondolkodni. Ahogy mondani szokás, megszólták érte.
Ehhez talán nagyobb bátorság kellett, mint a kocsmai verekedéshez.

A bicikli manapság is fontos eszköze világszerte a női emancipációnak. A Franciaországban és Angliában letelepedő arab nők beilleszkedésében vagy az indiai nők analfabetizmusának felszámolásában is nagy szerepe van. 

Gyönyörűség volt látni azokat az őskerékpárokat, melyek fából készültek és még nem volt pedáljuk. Gyermekként nem adatott meg nekem az élmény, hogy ilyen pedál nélküli kétkerekű masinán száguldozzak, ahogy a mai csöppségek. Akkoriban, a messze múltban, a háromkerekű volt divatban. Mennyire más élmény lehet így belenőni a világba.


Mellesleg a kiállításon egy igazi velocipedre is felülhetnek a vállalkozó szelleműek. Nagy élmény.


A kiállítás utolsó termében a kerékpár szimbolikus rejtelmeivel és ennek művészetre gyakorolt hatásával ismerkedhetünk.

A biciklinek számos szimbolikus jelentése van. Például a kerék már önmagában is a teljességet, az örök körforgást jelképezi, a küllők ugyanakkor az emberiséget végigkísérő napkultuszra is utalnak.

Aztán ott van a tény, hogy a bringát saját erőnkből hozzuk mozgásba és tartjuk egyensúlyban, így a személyes autonómia szimbóluma is lehet.


Akinek pedig ez mind nem elég, az gondoljon a kerékpár erotikus jelképiségére. A páros kerék, mely összhangban gurul, már önmagában ezt jelzi.
Meg aztán bringázás közben megtapasztalhatjuk a levegő pajkosan kacér izzását.

A kiállításon a legnagyobb személyes élményem egy régi fekete, rugós bőrüléses bringa látványa volt. Régóta látok ehhez hasonlót az utcákon. Nagyon szép járgány, csillogó fekete lakk, enyhe arany mintázat, rugós bőrülés, elegáns egyszerűség. Minden bizonnyal egy kerékpárszerelő-műhely saját kreációja lehet, reméljük ők is dinasztiát alapítanak majd a bringagyártásban.

Itt most láthattam a prototípusát kiállítva.

A pedálnál ezt a szót találjuk: Csoda. Egykor márkanév volt.


A bringa tényleg egy csoda. De egy biztos és nem győzöm mondani: a kerékpár az emberiség legbarátságosabb találmánya.




2014. április 25., péntek

Shakespeare a grániton

Írta: Inkabringa



Shakespeare április 23-án ünnepelte 450. születésnapját. Állítólag, mert azért a napra pontos születési dátumról folynak még viták sok egyéb életrajzi csalafintasága mellett.

Az biztos, hogy nagyon élő, pezsgő, izgalmas, fantáziát gerjesztő, figyelemre méltó férfiú még most is. Egy igazán érdekes férfi már csak ilyen, ötvenéves kora után akad meg rajta a szemünk. Az ilyen típusokat 450 éves korukban is ünnepeljük.


Shakespeare születésnapja kapcsán természetesen a színház jutott eszembe. Sőt, furcsamód egyetlen színház, ami számomra némiképp szimbóluma is ennek az ókori görögöktől ránk hagyott és Shakespeare által nemesített közösségi megnyilvánulásnak.

Ez a színház a Minack Theatre.

A Minack Theatre a brit sziget dél-nyugati csücskében, az angliai Cornwall megye Porthcurno településén  található.
Cornwall a kelta hagyományok egyik őrzője, a cornish nyelv ápolója. A ’minack’ is cornish szó, jelentése ’sziklás hely’.

Nem is véletlenül, hiszen a színház a tengerparton robusztus gránitszirtekre épült.


Az I. világháborút követően Porthcurnóban telepedett le Rowena Cade, édesanyjával együtt. A korábbi szép családi idillt szétzúzta a háború, úgyhogy kezdték elölről.

Teltek az évek és 1929-ben egy helyi amatőr társulat engedélyt kért a házhoz tartozó sziklateraszon egy Shakespeare-darab előadásához. Ez olyannyira megtetszett a ház úrnőjének, hogy 1932-ben maga is segédkezett a jelmezek és díszletek elkészítésében, egy igazi színházi esemény létrehozásában, hogy némi kedélyt vigyen a vidéki élet csendességébe.

Ezúttal is Shakespeare-t választottak, a Vihart vitték színre. Most is a cornwalli amatőr színtársulat lépett fel, a nézők helyiek és környékbeliek voltak. Ültek a gránitsziklákon szemben a tengerrel és Shakespeare-t néztek.

Az előadás olyannyira jól sikerült, olyan pompázatosak voltak a díszletek, jelmezek, olyan megejtő volt a holdfényes sziklás tengerpart mint színpad, hogy még a The Times is írt róla.

Ekkor döntötte el Rowena Cade, hogy itt színházat épít. Élete végéig (1983-ban halt meg) építette, talicskával hordták a követ, hogy a gránit valóban nézőtérré és színpaddá alakuljon.


Nem épp úrhölgyeknek való munka, de neki meg sem kottyant. Ha ezen a helyen így lehet színházat csinálni, akkor így kellett tenni.

Rowena Cade
A végeredmény bámulatos. Amit ember a természettel egyezkedve elérhet, azt képviseli ez a gránitszínház. A görög színházak és a Shakespeare-korabeli színházak hangulata is benne van. De épp ez a jó, hogy igazából nincs ’benne’, mert az ég, a tenger meg a szikla adja a közegét. Színházzá pedig az emberek teszik: a színészek és a nézők, akik szépen belesimulnak ebbe a természeti tüneménybe.

Ami pedig már a non plus ultrája számomra ennek az égre és tengerre nyitott színháznak, hogy nem adták át magukat a profizmus hengerének. Évről évre tavasztól őszig megtölti a gránit ülőhelyeket a közönség, akik között egyre több a külföldi, de változatlanul nagyon sok a helybeli.


A fellépő társulatok között pedig továbbra is vannak amatőrök, vagy jobb szó híján annak nevezendők, mint ama 1932-es Vihar-előadáson is. Nem ügyetlen csepűrágók, akik alkalmilag egybeverődnek, hanem több évtizedes, akár évszázados múltú színjátszó társulatok.
Előadnak tragédiát, komédiát, operát, musicalt. Vegyes a paletta.


Kinek mitől viszket a lelke, nekem ettől. Nincs az a világsztárokkal agyonfűszerezett szuperprodukció, ami ne lenne üres, üzletszagú lufi ehhez képest.

Amikor öregek és fiatalok összegyűlnek, hogy a maguk örömére és épülésére létrehozzanak egy előadást, ott bizony színház születik. Először is értelmezik, elemzik, megőrlik magukban a darabot, amire nézőként nem lennének rákényszerítve.


Ami pedig a legfontosabb, közösség jön létre. Igazi, pulzáló, egymásra figyelő és egymásra ható közösség.

Túl sok a készen kapott profizmus meg ízlés az életünkben. Nézzük, befogadjuk, lefetyeljük, ha rossz felé nézünk, kezünkre csapnak. Szépen elfelejtjük a saját értelmezés igényét. Ennek hiányában pedig csak kasztba helyezhető értékfogyasztóvá válunk.

Senki nem hervadt még le attól, ha az interneten egy kultúrtermékre kattintva másik ötöt dobott neki a világháló, hogy ez még az ízléséhez közelálló lehet?
Én néha ettől eliszonyodom.


A Minack Színházban fellépő társulatok listája elképesztő. Vannak, akik évszázados múltra visszatekintő iskolai oktatás keretében tartják fontosnak a személyiség kiteljesedéséhez a színjátszást.
 

Mások iskolákban visznek színre olyan olvasmányokat, amit a fiatalok nem akarnak elolvasni, és ők sajátos módszerükkel személyes ismerősökké, sorsokká alakítják a könyvek hőseit.

Van helyi operatársulat, akik fennen hirdetik, hogy csak menjenek a jó hangú, énekelni szerető emberek, mindenkinek jut egy szólam.


Van olyan társulat, amelyik évtizedek óta színvonalas és igényes előadásokat hoz létre szívvel-lélekkel a színházért élő emberekkel. Nemcsak a színészek, hanem a rendezők, jelmez-és díszlettervezők, világosítók is hétköznapi életükből kilépve találnak itt társaságra és léleknemesítésre.

Tevékenykednek, nem csak befogadnak és elfogadnak. Nem ízlést és divatot követnek, bekanalazva, amit eléjük tesznek, hanem kigondolnak és létrehoznak valamit. A Minack Színház csillagos ege alatt nekik is helyük van.

Színházat csinálnak, megkínlódják és megünneplik.

Talán ezért jutott eszembe a Minack Színház Shakespeare születésnapján. Ez a majd’ félezer éves örökifjú zseni egész biztosan ott ül esténként egy cornwalli gránitszéken szemben a tengerrel.





2014. április 22., kedd

Macondó a lelkünkben – Gabriel García Márquez (1927-2014)

Írta: Inkabringa



Amikor néhány napra hátat fordítunk annak, ami általában történni szokott (nevezhetjük mindennapoknak is), akkor a hírek áradatából mindig csak egyetlen marad, amin fennakadunk, ami mellett szó nélkül elmenni napok múltán sem tudunk.

Ezúttal is egyetlen ilyen hír van: Gabriel García Márquez halála.
Márquez azon kevés író között van, akinek könyvei világszerte elismertek a széles olvasóközönség és az irodalmi elit köreiben is. Ez persze hol a közönség körében, hol az elitben okoz megütközést. Elvégre mégis csak az elkülönülésre kell törekedniük a civilizációs hagyományok szerint.

Az irodalom is olyan dolog, amihez látszólag mindenki ért. Sőt, az értőknél is jobban ért. Márquez esetében még sincs melléfogás.

Az ő könyveit azok is olvassák, akiknek tájékozódási horizontját az iskolai kötelezők emlékei és a trendi bestsellerek adják, és azok is, akik ezernyi összefüggést felismerve az irodalmi textúra szövevényébe lemerülnek és abba belegabalyodnak.

Márquez mindenki számára ad olyan élményt, ami felemel a létezés köznapiságából.
A felszíni rétegeken ringás és a legsűrűbb szövetű mondatfejtés is örömet okoz olvasóinak. Mindenki annyira merül el benne, amire érzékenysége és tudása alkalmassá teszi.
Amikor Márquez Budapesten járt igazán szépnek találta a Dunát. De megjegyezte, hogy az Amazonas azért egészen más élményt ad. Bizonyos pontjain mintha csak a tengernél állnánk: nem látszik a túlpart.

Most hazaúton a mindennapokba azon töprengtem, mi az a kizárólagosan egyetlen dolog, amit csak Márquez könyveit olvasva kaptam. Van ilyen, hamar rájöttem.

Márqueztől tanultam meg Dél-Amerikát érezni, érzékelni, érzékiségét felfogni.

A valóságból kikanyarodó legvarázsosabb történet mondataiból is a dzsungel burjánzó növényzete, a trópusi eső utáni televény nedves illata, a hőségtől izzadt hevült bőr érintésének gyönyöre, a neszek, zajok, csendek, az óceán moraja, az Amazonas hömpölygése és az esőerdők vegetatív eksztázisa indázik elő.

Nagy ajándék ez, szép tudás.

A Buendíák örökké élnek.




2014. április 17., csütörtök

Suppli - húsvétra is...

Írta: YGergely



Annyit tudtam az olasz konyháról, mint a turisták, mint más magyarok. Spagetti, makaróni, pizza, ezzel aztán kész, később jött még a lasagne meg a ravioli. 

Egyik sem igazi római étel, és mindkettővel előfordul, hogy nem csinálják jól. A Risorgimentón egy rokonszenves gyorsétteremben olcsó pénzért felejthető minőségben szervírozták, de nekem tetszett, épp ezért tetszett: végre rosszat ehetem Rómában, nemcsak olcsót és tűrhetőt, hanem olyan igazán semmilyen ízűt, ami minden bennszülöttel is előfordul, ha sietős helyre sietősen beül.
Lasagnét véletlenül huszonöt éves koromban ettem nagyon jót a genovai kikötőnél (a kikötő le volt zárva, a kőfal miatt csak a nagy hajók kéménye látszott), egyszerű állóbüfében. 

Nagy zavaromra a pincér átszaladt borért a szomszéd borozóba, úgy hozta át nekem, farmeros csórónak, magától értetődően hozta, és akkor hasított belém először ugyanaz, mint majd Párizsban bármelyik zöldségpiacon, főleg a Rue de Bucin: hogy nemcsak a legyőzhetetlen nácizmussal és bolsevizmussal van baj Magyarországon, hanem azzal is, hogy sehol semmikor egyetlen pincér sem fog átszaladni a szomszéd borozóba egy pohár borért. 

Supplì – először visszatérve Rómából, hiába kerestem bármilyen szakácskönyvben, holott Rómában minden vendéglő előtt hosszan olvastam a kirakott étlapot, de supplì? Fel sem tüntették, mint a szégyellni való cselédlányt, a család rokon lányát, aki felszolgálhat, de azért nem kell vele büszkélkedni.
A legelegánsabbak még a bruschettát sem tüntették fel… a bruschettát, ami nélkül Rómában még elkezdeni sem érdemes az étkezést! Természetes hát, hogy minél kevésbé lerobbant a vendéglő, annál kevésbé van az étlapján supplì. Leginkább az állóbüfékben biztos. Én meg azon éltem, supplìn. 

Egyetlen szakácskönyv becsüli meg a supplìt, hazánkfia, dr. Lénárd ennek a szerzője: a németül írt és Frankfurtban megjelent A római konyha lapjain brokkoli, cukkini, padlizsán és supplì.
Álltam egyszer a Santa Cecilia előtti téren: Roma Sparita, hirdette egy zárkózott kisvendéglő a sarkon. Annak kirakati étlapján láttam először, hogy supplì al telefono? Ez mi lehet? Gondolnánk, hogy mint a pizzáét, ennek is a hazaszállítását vállalják, supplì al telefono, csak az volt gyanús, de nagyon gyanús, hogy miért nincs pizza al telefono vagy gnocchi al telefono…?
Rá nem jöttem volna, de Lénárd szakácskönyve ezt is megmondja. Kitalálhatatlan. (Mellesleg a supplìt nagyon másként írja le, mint ahogy most Rómában készítik.)

Cseresznyepaprika és pomodorino. Ugyanaz a kettő? A Szent István háztól le lehet gyalog ereszkedni a Portuenséhez, ott felszállni a 48-as vagy 43-asra, és átvágva a Gianicolón meg a fél Trasteverén, eljutni fél Rómán át a Veneziáig. Valeria nővér így magyarázta.
A Portuensén ettem először cseresznyeparadicsomos pizzát. Nagyon ízlett.
Portuense

Végül a sarki újságárusnál vettem egy Porta Portesét, és a lakáshirdetéseket olvastam, épp annak a háznak a közelében, ahol kiszemeltem a későbbi lakásomat. Rögtön tudtam, hogy ideköltözöm. A Santa Saba középkori templom közelébe, a Piazza Bramante kis piaca mellé.

Santa Saba

A tér sarkán ott egy kis bár, amelyben kétféle supplì kapható: nemcsak a szokott rizses, hanem kukoricadarás is: grocetto. A szót csak a legnagyobb szótárakban keressék… vagy ott sem.



2014. április 15., kedd

Ihlető kelet-európai szürreál

Írta: Inkabringa



Hrabal centenáriuma kapcsán jutott eszembe, hogy vajon mennyire ismerjük, értékeljük ennek az Európa közepi térségnek az alkotóit?
Benne vannak-e a mindennapjainkban?  Érdekelnek-e egyáltalán valakit?

Kelet- és Közép-Európáról hajlamosak vagyunk lemondó legyintéssel nyilatkozni. Lesajnált, folyton ráncigált, gyakran átszabott, lehetetlen életsorsokra kényszerítő hely.

A nagyhatalmak fényes seregekkel vonuló hódító nemzeteire békaperspektívából kandikálunk.

Egyetlen dologban azonban garantáltan verhetetlenek vagyunk itt a közép-kelet-európai régióban. Talán még a legelvakultabban soviniszta elmék is belátják, hogy ez nem a gazdasági-katonai-diplomáciai ütőképességünk. Az erre való törekvés mindig végromlásba vezetett.

Ez a különleges adományunk, javunk és aduászunk a groteszk szürreál, amit csak ebből a kiszolgáltatott kelet-európaiságból lehetett ilyen tökéletessé csiszolni.
Franz Kafkát tekinthetjük akár origónak is, az ő világából sarjadt az irodalom, film, zene, képzőművészet számos alkotójának komor tónusú, vagy épp vidor, de mindenképp groteszk, valóságon túli, és mégis a valóságot mélyen értő és átélő ábrázolóképessége.

Ez a mi nagy erényünk. A világszámunk, a hódolásra méltó egyediségünk.

A nagyhatalmak fiai ezen abszurd világlátásunk előtt hajtanak fejet. Legalábbis azok, akik az ilyesmire fogékonyak.

A Brothers Quay mindenképp közéjük tartozik. Stephen és Timothy Quay ikerpárként látta meg a napvilágot Angliában.
Az animáció egyedi és világszerte nagyra értékelt képviselői. Filmjeik, kiállításaik, színpadi produkcióik virtuóz és messze ható művészeti események.

Művészetük azonban nem elődök nélküli, és ezt nem is titkolják. Bármilyen furcsa, de kifejezőerejük és világlátásuk ezer szállal kötődik a kelet-közép-európai sötét abszurditású szürrealitáshoz.

Mestereik, ihlető forrásaik között tartják számon többek között Franz Kafkát, Bruno Schultzot, Jan Švankmayert, Walerian Borowczykot, Zděnek Liškát és Lech Jankowskit is.

A Quay fivérek nem titkolt odaadással és tisztelettel fordulnak Európa közepének alkotói felé.

Megérezték és felfedezték bennük azt az általános emberi sötét groteszk világlátást, ami a létezés abszurditását a valóságon túlin keresztül, tisztán szikrázó realitássá teszi.

Az egyik animációs filmjüket Jan Švankmayer cseh animációs filmrendező előtti tisztelgésnek szánták.
Švankmayer a szürrealista animáció legjelesebb képviselője a világon. Sajátosan valón túli világában a Faustot, Don Juant és Edgar Allen Poe-t, de Sade-ot, Kafkát és Čapeket is megidézi.

Ő fejlesztette ki az animációs filmben a stop-motion technikát, melyet a Quay fivérek is használnak filmjeikben. Így a Švankmayer művészete előtt tisztelgő Cabinet of Jan Švankmayer-ben is.

A film zenéjét Zděnek Liška, cseh zeneszerző jegyzi, aki nagyon sok film zenéjét adta pályafutása során. Többek között Jan Švankmayerrel is gyümölcsöző munkakapcsolata volt. De a Jan Kádar és Elmar Klos által rendezett Üzlet a korzón című film zenéjét is ő szerezte.
A Quay fivéreknek a legnagyobb művészi elismerést a Bruno Schultz novellája alapján készült Street of Crocodiles hozta meg.

Bruno Schultz lengyel író a 19. század végén született az akkoriban az Osztrák-Magyar Monarchia fennhatósága alatt levő Drohobicsban, tizenhat éves korában Lengyelországhoz került a városa, jelenleg Ukrajna része.

Bruno Schultz reprezentáns képviselője az Örkény által megírt In memoriam Dr. K. H. G-típusú alkotóknak. Meghalt értelmetlenül, szeszélyből, ostoba agresszióból. Kevés megmaradt írása ellenére az egyik legnagyobb hatású lengyel íróként tartják számon. A Quay fivérek Bruno Schultz írása által ihletett animációja minden világrangsorban előkelő helyen szerepel.

Említsük meg ennek a filmnek is a zeneszerzőjét, mert alapvető támaszát adja a Quay fivérek képi világának, több filmjükhöz is komponált zenét.
Lech Jankowski lengyel zeneszerző, festőművész, kulturális antropológus.
Érdemesek (lennének) valamennyien a nagyobb figyelemre.
A manapság Kelet-Közép-Európában élőknek nem napi igénye, hogy az ő műveikkel találkozzon. Nem ők vannak a fősodorban, nem voltak ott sosem.
Azért mégis mindenkit arra biztatok, hogy nézze-olvassa-hallgassa e szerzők műveit is, kissé elbitangolva a fősodortól.