A Cinecittà pálmafás
könyvtár-kertjében álomvilág fogadott: meleg napfényben hullámzott a kék meg a
zöld. A világ legjobb helyére érkeztem, ujjongtam: olyan ez nekem, mint
muszlimnak a hurikkal teli Paradicsom. Jobb hangulatom támadt, mint Terracina
tengeri strandján. Az sem rossz éppen Nápoly felé, de itt pálma és kék ég
mellett még könyvek és filmek is vannak, és a meleg tengert itt ugyanúgy közel
éreztem.
A könyvtár hosszú, körbefutó folyosójáról látszott a pálmafás kert, egy kiszögellés után a hosszú folyosó kolostor-kerengő formára nemesedett. Nem igazi kerengő, mert üvegablak választja el a kerttől, de annak utánzata, nekem repesve tetszett. A kerengő falán filmfotók, mind a Rómában forgatott filmekből, negyven-ötven év termése. Nem a színészekre voltam kíváncsi, hanem az utcákra: ez hol is van, az hol is van..., volt sok utca és tér, miket föl nem ismertem.
Elakadtam, mert nem tudtam, előbb a falra kiakasztott fényképeket járjam sorra, vagy menjek ki a fénylő kert pálmafás közepébe, vagy menjek be, mint valami szokványos olvasó, a könyvtárterembe?
Tétováztam; ekkor a sötét semmiből támadva, hirtelen egy trappoló, sötétkék kezeslábast viselő alak rohant végig a folyosón, egyenesen felém rohant, kicsit meglökött, ki ez? Rám se nézve szitoknótát énekelt önmagának; törődött is ő velem, meglökte az árnyékos falat, mert nem rám vadászik, de akkor kire?
Iszkoltam az olvasóterembe. A könyvek között szigorú, de igazságos könyvtárosok segítettek eligazodnom. Megértően udvarias, fegyelmezett alkönyvtáros iktatott be az olvasók közé, másik felelős arcú alkönyvtáros cipelte elém a hatalmas albumokat, Rossellini filmtörténet-megszabó remekműveinek szentelt díszes kiadványokat, bennük forgatókönyvek fénymásolata is, kommentárokkal, tudósi elemzésekkel.
Róma, nyílt város... Földim... Németország nulla év. Prózavers-címekként zakatolnak itt a Cinecittà pálmái alatt.
Komoly, tudósi-kutatói ceremónia
előzte meg, hogy elébem tegyék. Ajánlólevél bemutatása, annak szemrevételezése
után a portás engedélykérő telefonja még a kapuból, majd beérve a hivatalnoki
szigor különböző árnyalatait arcukra festő könyvtár-mesterek rubrikái,
pecsétjei, engedélyei. Előjegyzés, bejegyzés, strigulák kipipálása.
Katalógus-ismeretek fürkész, udvarias vizsgáztatása, gyorsteszt az előszobában.
Tetszett ez az ügybuzgalom,
mégiscsak Európa legnagyobb filmkönyvtárába jöttem. Körfolyosón kellett még
végigköröznöm. Már asztalnál ülök. Most végre lapozhatom, jegyzetelhetem a nagy
albumot, éles fotók, páratlan dokumentumok, értelmes elemzések.
Nemsokára végre mindent jobban
fogok érteni, ujjongok. Mielőtt majd megértem, előbb mégis a kertbe vágyom,
pálmafák alá; történelmi lecke előtt felednem kéne a nekem rohanó, trappoló
barbárt.
A Cinecittai Filmfőiskolának (az egykori Centro Sperimentale) két kertje is van, a kisebbiket veszi körül az a bizonyos kerengő, a kerengő falain fotók a Róma utcáin forgatott filmekből, híresek vagy nem híresek.
Pasolini A csóró, kép a Testaccióról. Pedig a film nagy része egész máshol, Róma északi külvárosában, a Pigneto negyedben játszódik, csak a legszebb képsor, a vége, a Csóró halála a Testaccio-hídon.
Most meglátom Anna Magnanit Rossellini filmjében, amint rohan a német teherautó után, nemsokára lelövik. Kiderül, a Centocelle nevű külvárosban vették fel a híres jelenetet.
Lesz még időm olvasásra, gondoltam ekkor: ki most gyorsan a füves kertbe, áprilisnyári napfénybe, erre a kertre a pálmafával, erre is figyelmes idő kell majd...
Felkészülök, mintegy próbálgatom a vakító napfényt: szinte hunyt szemmel épp csak átvágok a kerten, be a büfébe, hogy majd onnan sétáljak ki kávé után, akkor persze nem hunyorogva, akkor nyitott szemmel, lassú, éles, bátor figyelemmel.
Egyelőre beállok a büfé késő délelőtti sorába. Sorba állok kávéért, mintha minden délelőtt ezt tenném. Miért ne, ha úgy alakul, tanár volnék itt a Centro Sperimentalén, afféle kopott, nem alpakka öltönyös, de sokat tudó docens... már, ha itt születek.
És ha itt születek, fel sem tűnne, milyen bikavadítóan
erősre főzik a kávét. Róma legerősebb kávéját, úgy látszik, itt főzik. A nap
ehhez passzolva sivítóan fénylik fel, és jól szembecsap, amikor kifelé indulok.
Erős nap, emelkedő tavasz.
A kert közepén ifjú, lányos képű hisztrió áll, nyilván a
főiskola amorózója. Fölényesen, unt arccal egy inasát,
famulusát játszó barátját hallgatja. A négy imént kertbe lépett lány
körbefonja, a famulus eloldalog: a lányok is játszanak, ők a meglepettet.
Meglepődnek, hogy a mindennap itt levő fiú ma is itt van. Ezt nem könnyű
eljátszani: köszöntésük túláradó, de inkább nyers, mint nyálas: fiús görög
lányok a sós tengerből.
Most a fiúval együtt leheverednek a finom fűbe, szellő fúj
és napfény tör be a pálmafák alá.
De nem úgy van az, betör más is.
A pálmafás finom füvet vastaghangú,
kemény csizmájú őr védi, ez bukkan most elő a büféből. Igen, az őr mintha
egyenruhát viselne, legalább félig azt: civil ruha és harci öltözék elegyébe
öltözött.
Kertvédelmi és főiskolai
rendtartás-szabályzatot sorol, unott, sokadszor eldarált bosszankodással, hogy
már megint sorolnia kell. Lőfegyvere is van, vagy legalább műbőr pisztolytáska.
Ő kelt leginkább színészies hatást: nem teljesen rossz, ahogy adja, bár igazán
jónak sem mondható.
Forrpont felé, egy jól bevált
klasszikus dramaturgia hegyes napja kél? Nem kél: mediterrán, hevült vita
helyett lappadt hanyatlás következik: a színészlányok és fiúk ugyanis nem
tiltakoznak, morgás sem hallik – lassan feltápászkodva a fűből, odaülnek a
beton sétányra.
Lanyha, sem tragikai, sem
komikai, afféle középfajú drámákban honos engedelmességük nekem furcsára festi
a jelenetet. Szürkül, petyhüd a tavasz. A feszültség csak azért nem foszlik
semmivé, mert mindez, dühös őrrel és plöttyedt engedelmességgel kissé
váratlan.
Nap vág ostorral. Hunyorítok erősen, és mire kinyitom a szememet, az őrt alakító közepes színész már lejátszott. Most új figura áll a helyén: a folyosón trappoló alak az, körülötte saját sötét árnyéka.
Ő az, a harsogó, a fűben ő az a munkazubbonyos alak, mogorva és feszült, mintha ugrásra, büntetésre készen. Álltában forog, majd színpadiasan toppant, toppanásának a fűben se hangja, se foganatja.
Szitkozódik, ennek van már hangja. Harsogó, dühös római dialektusban előadott monológjára nem reagál senki, őt viszont nem lappasztja a visszhangtalanság, tovább kiabál a kert közepéből. Ha kis szünetet tart, akkor sercintve köp a fűre.
A lányok nem heverhetnek a tavaszi földre, a lányok heverő
örömét a gyáva színészfiúk sem védik, de lám, ez dobbanthat és sercinthet a
fűre.
Az a felkent hisztrió is sunyít: mindenki némán
engedelmeskedik. Viselkedésük jellegzetesen magyar típusú: passzív
rezisztencia, szemhunyás, struccpolitika, „észre se vegyük, térjünk ki,
elmúlik, majd elmúlik ez is”.
Mintha semmi külső kényszer nem telepedne rájuk, bennük
magukban születik a meghunyászkodás. Másként képzeltem a római főiskolásokat,
én nem így képzeltem a rendetlenséget.
A fickó ugorva meglódul, felém rohan, kissé meglök,
énutánam másokat is egész kicsit meglök trappoló futásában. Nagy fűcsomókat rúg
ki a talajból.
Mi lesz itt velem? – hasított belém. Mi lenne? – nyugtattam
magam. Szorgosan olvasok, jegyzetelek, elbújva tudósian a könyvtár legtudósibb
mélyére, könyvoszlopokkal védem magam, ötven év filmfotóival védem magam,
szakállas tudósok és ifjú kutatónők közé telepedek, jól belesüllyedek az
olvasóasztalok alá, ha kell – ki figyel másra, bolond, aki másra figyel, én
könyvtárba jöttem, nem dulakodni.
Albumok csendes búvárlója…
Ekkor óriási csattanás
hallatszott: a lator betört az olvasóterembe, átrohant rajta, és lelökött
néhány vaskos könyvet a földre, hátra se nézve kirohant, és föl se nézve
olvasott tovább mindenki, szakállas tudós, ifjú kutatónő, és asztalánál a
teremfelügyelő. Átizzadt ingben remegve ücsörögtem semmitől meg nem védő
asztalomnál.
Ámok! Ámokfutásának nincs
pihenője.
Üldözőm új felbukkanásáig ismét a
büfében bújtam meg, arra spekulálva, hogy oda már csak nem tér vissza. Második
kávémat ittam, olyan ereje volt, mint tíz magyar duplának egymásután, csak
sokkal jobb ízű. Lüktetett az agyam tőle.
A bakancsos természetesen nagyon
hamar megjelent, és már az ajtóból szidalmazta a büfében olvasó diákokat. Azok
nem néztek fel, mintha nem hallanák.
A római elit-főiskolásoknál
annyival bátrabb vagyok, derült ki, hogy én legalább észreveszem, és
ötpercenként észreveszem, ha kell. Látom, a presszós férfiú is nézni merészeli.
„De hát ki ez az ember?” – kérdem
tőle. – „Bolond?”
„Itt dolgozik” – felelte a
presszógépes férfi semleges, de nem ellenséges hangon.
Azon azért elgondolkodtam, hogy
„itt dolgozik”. De hát mit? Könyvtárosnak még megkergetve sem hinném. Munkást
azonban egész nap nem láttam, ezt pedig soha szerszámmal.
Az olvasótermeken negyedóránként
szerszámok nélkül gyalogolt vagy rohant át, mindig fojtottan szitkozódva.
Pasolinit kérném inkább: támadjon
fel, támadjon fel egy cinecittai napra, kommentálja nekem ezt a figurát.
Csináljon róla filmet, vetítse le nekem.
Fura mód Fellinihez illene jobban,
ő bolonddá formálná, röhöghetnénk, múlna a rossz érzés, kiabálhatna is, mint az
Amarcord hibbantja.
Már hazafelé utaztam a metrón,
mikor a sínek kattogására talán, zakatolni kezdett bennem Rossellini filmjének a
címe: „Földim ő… Földim ő…” – igen, persze, hogy az… „tőletek féltem, durva
emberek”, valami verssor is motoszkált bennem, tőletek féltem, mert nem
ismerlek, földim.