Őszi patchwork – Citátumok 20.

Írta: Inkabringa

A citátumok most patchworkhöz hasonlóan állnak össze. IIyen ez az ősz: nyomasztó és lelkesítő egyszerre. Ha majd egyszer visszagondolok erre az időre, csak átolvasom ezt a patchwork-citátumot, és máris tudni fogom, miként léptünk be 2020 őszébe.

Egy világjárvány kellős közepén vagyunk. A vírustól veszélyeztetett korosztályban szívemhez nagyon közel álló emberek vannak, akiket féltek. Vannak közöttük, akik félnek. És én nem akarom, hogy félniük kelljen. A kirakatban állóktól nem számíthatunk megoldásra, legfeljebb magyarázkodásra, így egymásra kell (kellene) vigyáznunk. 

Alessandro Manzoni a 19. században írta a 17. században játszódó A jegyesek című regényét. Maga a cselekmény romantikus meskete, de a korrajz érdemes a figyelemre a 21. században is. A szerző részletesen ír az 1630-as pestisjárványról. Semmilyen hasonlóság nincs a mostani világjárvány és a pestis között. Egy valami mégis döbbenetes hasonlóságot mutat: az emberi viselkedés járvány idején.

„Mikor ama bizonyos hírek megérkeztek (…) mindenki azt hinné, hogy általános izgalmat támasztottak, hogy a nép kívánta a megfelelő vagy mindegy, akár meg nem felelő óvintézkedéseket, vagy legalábbis valami meddő nyugtalanság ébredt benne. Szó sincs erről; ha az akkori emlékiratok valamiben megegyeznek, ez az a tanúbizonyságuk, hogy mindebből nem történt meg semmi sem. (…) s ha a tereken, a boltokban, a házakban valaki szóba hozta a veszedelmet, vagy pestist emlegetett, hitetlenkedő gúnyolódással vagy haragos megvetéssel vágtak vissza neki.”

 „Időnként hol az egyik, hol a másik városrészben megtámadott egy-egy embert, egy-kettő bele is halt, de mivel csak így gyéren fordultak elő esetek, elaltatta a gyanút, hogy tulajdonképpen miről is van szó, és egyre jobban beleringatta a lakosságot abba az ostoba és végzetes elbizakodottságba, hogy nincs is pestis, s nem is volt egy pillanatig sem. Még orvosok is voltak sokan, akik visszhangozták a nép szavát (vajon ez most is az Isten szava volt?)…”

 „… aztán valamennyi városrészben egyszerre megszaporodott a megbetegedések és a halálesetek száma…”

„A köz konoksága, amellyel tagadta a pestist, lassanként természetesen csökkent és megszűnt, fokról fokra, minél jobban terjedt a betegség…”

 „De mind a kicsiny, mind a nagy dolgokban jórészt el lehet kerülni ezt a nagyon hosszú és nagyon tekervényes utat, ha ezt a rég bevált módszert alkalmaznánk, hogy előbb figyeljünk, gondolkodjunk, és csak azután beszéljünk. De beszélni, pusztán ez, egymagában, annyival könnyebb mind a többinél együttvéve, hogy még mi is – már úgy értem, hogy mi, emberek, általában – kissé sajnálatra méltók vagyunk miatta.”

Az idei ősz megmutatja és nyilvánvalóvá teszi, hogy a tudásvágy és a szabadságvágy kéz a kézben jár. Az élet legerősebb inspirálója a szabadságvágy, és ami leginkább segít nekünk az egyensúly megtartásában, az a tudás.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói váratlanul léptek olyat, amire senki nem volt felkészülve. Csodálatos ötletességgel és tetterővel védelmezik tudás- és szabadságvágyukat. A felnőtt magyar társadalom beiratkozhatna hozzájuk egy kurzusra. Bagossy László, színházi rendező és egyetemi tanár beszélt az SZFE hallgatóiról, az „egyetemfoglalókról”, egy interjúban:

„Elsősorban egymással vitatkoznak: fórumoznak. Elképesztően fegyelmezett életet élnek odabent, a vírusveszély és az őrség szempontjából is komoly szabályokat vezettek be. (…) Folyamatosan forgatnak, rögzítenek mindent, és nagyon bízom benne, hogy ez az anyag egyszer majd a nyilvánosság elé kerül. Legszívesebben élőben adnám a magyar parlamenti közvetítések helyett. Abból, ami odabent zajlik, mindenki tanulhatna vitakultúrát, méltányosságot, jóhiszeműséget, demokratikus elkötelezettséget. Néha csak ülök, és órákig nézem őket, ahogy időt nem kímélve igyekeznek mérlegelni a lehetőségeiket. Moderátorok segítségével, a bekiabálás tilalma mellett, vicces kézjelekkel fejezik ki érzéseiket - az egész hihetetlenül felemelő és példamutató.”

Most Európa legtiszteletreméltóbb népe a belarusz. Bátrak és eltökéltek, pedig a személyes szabadságukat, egzisztenciájukat, netán az életüket kockáztatják a társadalmi szabadság érdekében. Ki tudja, mi lesz a sorsuk? Vajon cserbenhagyja őket a világ, vagy segít nekik, hogy megváltsák önmagukat?

Az őszi patchwork-citátumok között Szvetlana Alekszijevics, Nobel-díjas belarusz írónő nyílt leveléből idézek.

„Először az országot rabolták el, azután a legjobbakat közülünk. De százak lépnek majd azok helyére, akiket kiszakítottak sorainkból. Nem a Koordinációs Tanács lázadt fel. Az ország. Mi nem akarunk puccsot. Mi csak azt akarjuk, hogy ne verjék szét az országunkat. Társadalmi párbeszédet akarunk. Lukasenko azt mondja, ő nem áll szóba az utca népével, de az utca azokat a százezreket jelenti, akik minden vasárnap és munkanap kivonulnak. Ez az utca. Ez a nép.

Azért mennek az utcára, mert hiszik, hogy győzhetnek.”

Az Igazgyöngy Alapítvány tanulójának alkotása

Legvégül L. Ritók Nóra, az Igazgyöngy Alapítvány vezetőjének egyik tavalyi nyilatkozatát öltöm az őszi patchwork-citátumokhoz. Ezek a szavak segítették 2020 őszén ezt a mélyszegénységben élő gyerekekért küzdő civil szervezetet a túléléshez. Ne feledjük, milyen sok civil szervezetnek van még szüksége erre a segítségre.

„Az emberi jóságban hiszek, nem várok a csodára. (…) Meg kell keresni azokat a pontokat, ahol ez a jóság megszólítható, és összekötni a szálakat.”

Így lépünk be 2020 őszébe. Lesz, ami lesz.

Mr. Thoreau - Citátumok 19.

Írta: Inkabringa

Nyáron a napfénytől lebarnulunk, a csavargásoktól megizmosodunk. Ez mindig így van és idén is így lesz. Pedig ez a nyár nem olyan, mint a többi, bár egyik nyár sem olyan, mint a többi. A nyár olyan, ahogy Szerb Antal írta le a nőket: „Minden nő egyforma, csak az egyik ilyen, a másik meg olyan.”

Idén a világjárvány elsöpörte a farsangot, karanténba kényszerítette a tavaszt és a nyár az óvatos latolgatások jegyében telik. Tavasszal, amikor Montevideótól Nemesmedvesig mindenki a karantén végét várta, egymást érték a vélemények, hogy mindent másként kell csinálni, a fogyasztói társadalom felzabálja a bolygót, és vele minket, embereket is. Most már kevesebb az ilyen vélemény. Mindenki ott akarja folytatni, ahol abbahagyta: termel, fogyaszt – mérték nélkül. A változás csupán annyi, hogy ruhatárunk szerves része lett a maszk. Egyre többeken látok világmárkás logójú maszkot. Ez a 21. század: világjárvány ide, világjárvány oda, a brandépítés nem állhat meg.

Nehéz helyzetben van a világ, de esze ágában sincs gyökeres változásokra gondolni, és kétségbeejtő állapotban van kis hazánk, de a többség ebbe is belenyugszik, csak ne kelljen a változáson gondolkodni, pláne tenni érte, legfeljebb egy lakásfelújítás erejéig. Korlátlan lehetősége van itt a kollektív tehetetlenségnek. Most van egy kis idő arra, hogy a szabad levegőn csavarogva, kedves emberek társaságában átgondoljuk, miben élünk mostanság. Kontemplatív nyár. Nekem tetszik. 

Ebben a kontemplációban egy 19. századi fura figura is segítségünkre lehet, akit úgy hívnak, hogy Henry David Thoreau, és épp a mai napon ünnepli 203. születésnapját. A napvilágot az Amerikai Egyesült Államok Concorde nevű városában látta meg és élete túlnyomó részét itt is élte le. Thoreau nem volt világutazó vagy felfedező, mégis valahogy így hat ránk: bámulatosan rendhagyó.

Henry David Thoreau (1817-1862)

1845-47 között két év két hónapot a Concorde közelében levő Walden-tó mellett töltött egy maga építette házikóban. Kétkezi munkával tartotta fenn magát, puritán életet élt, kiismerte a körülötte levő természet flóráját és faunáját. Napi egyszeri szerény étkezést elegendőnek tartott, és bár volt három széke, úgy tartotta, ő egy sütőtökön is elüldögélne. Annyit dolgozott, ami a létfenntartásához szükségesnek tartott. A vagyont, felhalmozást és fényűzést száműzte az életéből. Thoreau-nak a szabadsághoz az anyagi javaktól való függetlenségre is szüksége volt. Ügyes ezermesterként feltalálta magát a civilizációból kiszakadva is. Tapasztalatiból írta meg a Walden című könyvét, ami lassan 150 éve foglalkoztatja az olvasókat.

Amiért idén megünnepeljük a születésnapját, mert Thoreau olyan gondolatokat hagyott a 19. században a világra, amivel most, a járvány és a diktatórikus ambíciókkal sújtotta, puhányra és agresszívre manipulált 21. században sem tudunk, és főként merünk mit kezdeni. Pedig most igazán kellene egy ún. paradigmaváltás. Bár lehet, hogy a 21. században már csak trendváltásokra van igény. Mit mond erre Thoreau? „Olyannyira őszintén és teljesen behódolunk életmódunknak, hogy tagadjuk a változás lehetőségét. Ez az egyetlen lehetséges mód – bizonygatjuk: holott annyiféle mód van, ahány sugarat húzhatunk a kör középpontjából.”

Thoreau vajon mit szólna a 21. századhoz? Vélhetően lesújtó lenne a véleménye. A 19. századnak sem volt rajongó krónikása. Thoreau 1862-ben meghalt, így a ma ismert kerékpárt már nem próbálhatta ki. Az autót végképp nem ismerhette. Fogalma sem volt a virtuális valóságról, az internetről, nem élt meg világháborút és világjárványt. Egy mázlista 19. századi dacos idealista, mondhatjuk, a kegyetlenségekből komfortossá tett 21. századból visszanézve. Persze milyen mázlista az, aki 44 évesen meghal tuberkolózisban? Teljesen és tökéletesen más közegben élt, mint mi, mégis a mi korunk izgalmasan provokatív civilizációkritikusainak előképe. Thoreau volt az első környezetvédő, így tartja számon a világemlékezet. Minden lehető fórumon kiállt a rabszolgaság eltörléséért, amikor ez még büntetendőnek számított. Ő írta le először a polgári engedetlenség fogalmát. Mellesleg gyakorolta is, ami már akkor is állami szankciókkal járt. Könnyű biztonságos közegben forradalmárnak lenni és igazi elkötelezettség kockázatos életközegben. Thoreau az egyéniség építésére figyelt, de nem puszta egoizmusból, hanem azért, mert úgy gondolta, hogy egy igazságos társadalomhoz nem a kormányokon és intézményeken át vezet az út, hanem az öntudatra ébredt egyének társadalmi felelősségvállalásán. 

Mások szerint viszont Thoreau mizantróp remete volt, elviselhetetlenül konok puritán nézetekkel. Szembement mindazzal, ami a 19. század második felében tömegeket varázsolt el: az ipari-monetáris, profit vezérelte civilizációval. A 20. század feltette erre a koronát és a 21. század már olyan élveteggé vált, hogy fogalma sincs, mit kezdjen vele. Majd valakik eldöntik, mi legyen, és az összes többinek csak le kell tölteni egy appot. Ilyen komfortos évszázad még nem volt – a bajokat nem számítva.

Thoreau már saját korában is sokakat felbőszített, és ez azóta is így megy. Néhány éve olvastam egy írást, ami már szinte hisztérikusan becsmérelte őt és híres könyvét, a Waldent. A felbőszült cikkírónak Clifford Geertz írásait kellene olvasnia - aki egyébként becsülte Thoreau-t - hogy szert tegyen Geertz univerzális és konvenciókon átlátó empátiájára, és megértse Thoreau iróniáját és provokatív túlzásait.

Thoreau szabályátlépő volt, játszott a társadalmi korlátok ide-oda tologatásával, sőt szamárfület mutatott annak az életmódnak, aminek eléréséért és megőrzéséért sokan éjjel-nappal küzdöttek. Vallotta a Harcosok klubja kultuszmondatát: "Amit birtokolsz, az birtokba vesz téged." Manapság az államhatalmi szankciók mellett cyberbullying járna érte. 

Számomra a 21. század egyik szimpatikus embertípusa a természetelvű és civilizációkritikus Thoreau és az univerzális empátiájú és értelmezőképességű Geertz nemes keveréke. 

Thoreau mentora Ralph Waldo Emerson filozófus volt, aki eredeti színfoltja az amerikai kultúrának. Unitárius lelkészként hamar összerúgta a port az egyházi vezetőkkel, egy Harvardon mondott beszédében azt javasolta, hogy Jézus tanításait úgy kövessük, mert messzemenőkig követendőek, hogy embernek tekintsük őt és ne istennek. Jutalmul harminc évig nem hívták a Harvardra. Ő is a rabszolga felszabadítás híve volt. Szorgalmazta az amerikai őslakosok kultúrájának tiszteletben tartásával és elismerésével egy európai hagyományoktól elszakadó sajátos amerikai kultúra létrehozását. Nagy hiba, komoly vétek, hogy nem követték a tanácsát. Ahogy Thoreau, úgy ő is lelkes tanulmányozója és csodálója volt a keleti kultúráknak és vallásoknak. A Bhagavad-Gíta mindennapi olvasmányuk volt.

Ralph Waldo Emerson (1803-1882)

Thoreau másik barátja Walt Whitman, az amerikai élet első és felejthetetlen poétája. Amikor Thoreau és Whitman először találkozott 1856-ban, két különc idealista nyújtott kezet egymásnak. Rögvest össze is vitatkoztak, mert Whitman éltette és rajongta a hétköznapi embert, Thoreau viszont a tömegtársadalomba fakuló arctalan, sodródó és céltalan embert látta benne. Mégis barátok lettek. Whitman kopár szobájában három kép lógott: Herkules, Bacchus és egy szatír. Whitman szerint ő e háromnak a keveréke. Így folyt a 19. században a brandépítés. Whitman akkoriban az anyjánál lakott, ahogy Thoreau is a szülői házban élt az anyjával. Whitman később megírta, hogy míg őt várta Thoreau, édesanyjának süteményét már a forró sütőből kiette.

Walt Whitman (1819-1892)

Megjegyzem, Thoreau a Waldenben bezzeg ostorozta a finomított lisztekből készült csemegéket... De nem fogom megkövezni ezért, mert a technológiai civilizációnak ugyan én sem vagyok engedelmes híve, de a kávét, csokoládét és habos süteményt szeretem, és bár mezítláb futok a füvön, de kifestem a körmeimet. Thoreau ezek, és sok egyéb más miatt sem tartana engem puritánnak, én meg nem tartom őt mizantrópnak.

Thoreau a Walden-tóhoz egy életbeli megakadásnál költözött. Nem tudta, mitévő legyen a foglalatosságaiban, ezért kivonult a társadalomból. De nem élt színtiszta remete életet, hiszen kétnaponta bement a városba, időről időre vendégei voltak az erdei házikójában, szóba elgyedett bárkivel, aki nem a közhelyes konvenciókat darálta. Thoreau idealista volt, ezt ő sem tagadná. Konokul következetes idealista. Azonban a tömegtársadalom és a technológiai civilizáció  olyan éles szemű kritikáját nyújtja némely oldalain, ami elismerésre méltó, lévén, hogy még csak a nyiladozásának volt tanúja. Kortársai közül a legtöbben ájultan rajongták a technológiai civilizáció eljövetelét. Mementó a 21. századból nézve Thoreau könyve, hogy milyen irányba indult az emberiség: a hübrisz vezette és nem az Univerzumba beleérző értelem. 

Thoreau vitriolos kritikusként állt a technológiai civilizáció bölcsőjénél. Irónia, pikírtség, meghökkentés, célzott provokáció, szárnyaló költészet és empátia váltakozott nála a konok fafejűséggel, túlzott puritánsággal és naiv panteizmussal. A filantrópiát elutasította, ezért ráfogták, hogy szívtelen. Olyan egyszerű korlátolt egyoldalúsággal látni valakit. Ámde azok a segítők, akik valóban dolgoznak kirekesztett és mélyszegénységben élő emberek között, ugyanezekkel a dilemmákkal találkoznak: mit ér a segítség, ha a szegénység és kirekesztettség újratermelődését nem tudjuk megakadályozni? Olvassuk Thoreau biztatásását: „A világért sem állnék senki géniuszának útjába, és aki szívvel-lélekkel, elhivatottsággal teszi meg azt, amit én elhárítok magamtól, annak azt mondanám: tarts ki szilárdul utadon, még ha a világ rossznak bélyegzi is, ami több mint valószínű." A világ igazságtalanul működik, és Thoreau szerint a baj gyökerét kell kivágni, nem csak az ágait metszegetni. 
Egy biztos, ha egyszer olvastuk Thoreau-t, csodálva vagy bosszankodva, többé nem megy ki a fejünkből.

Thoreau szobra a Walden-tónál

A citátumok most Henry David Thoreau Walden című könyvéből sorjáznak.

„De az emberekkel bátorságunkat kell megosztanunk és nem kétségbeesésünket, egészségünket és derűnket, nem borongós kedélybetegségünket, sőt inkább gondosan kell ügyelnünk, hogy ez utóbbi ne terjedjen fertőzés által.”

„Azt hiszem, az emberek általában még ma is félnek egy kissé a sötétben, noha a boszorkányokat réges-rég mind felakasztották, és bevezették a kereszténységet meg a gyertyát.”

„Testünk táplálásának vagy gyógyításának majd minden cikkére többet költünk, mint szellemi táplálékunkra a maga egészében.”

„Legalább ott kellene tartanunk, ahol az ókor legjobbjai álltak; de ehhez az első lépés előbb megismerni őket, hogy milyen kiválóak voltak. Vakarcs nemzedék vagyunk, szellemi szárnyalásunk nemigen terjed túl a napilapok hasábjain.”

„Ha szabad véleményt mondani e helyt olyan valakinek, aki ritkán pillant bele az újságba: külföldön sosem történik semmi említésre méltó, a francia forradalmat is beleértve.”

"Jól olvasni, azaz megfelelő könyveket olvasni megfelelő hangulatban, ez nemesítő elfoglaltság, és jobban próbára teszi az olvasót, mint sok minden, amit a nap divatja megkövetel. Olyasformán kell hozzáedződnünk, mint ahogy az atléták edzették testüket, úgyszólván egész életünkön át szilárdul kell haladnunk a cél felé. A könyvet éppolyan elmélyedően, tartózkodóan kell olvasni, mint ahogy íródik."

„A közmondás azt tartja, hogy „amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra”, így már ma agyondolgozzuk magunkat, hogy holnap elölről kezdjük. Ez nem munka a szó valódi értelmében; igazi munkánkhoz még hozzá sem láttunk: az emberiségnek vitustánca van, azért nem bír nyugton maradni.”

„A Föld felszínén mindenhol lehet Olympus.”

„Ami engem illet, sosem álmodtam nagyobb bűnről, mint amit jómagam elkövettem. Sosem ismertem, és nem is fogok ismerni magamnál nagyobb gazembert.”

„Ezren és ezren metszegetik a bajnak ágát-bogát, de ezer közül legfeljebb ha egy veszi célba gyökerét; és könnyen meglehet, hogy aki a legtöbb időt, pénzt áldozza a szegények megsegítésére, életmódjával a legtöbbet tesz azon nyomor létrehozásáért, melynek kiirtásán hasztalan fáradozik.”

„Némelyek azzal támogatják a szegényeket, hogy konyhájukban dolgoztatják őket. Nem volna-e kedvesebb, ha magukat dolgoztatnák?”

„A nemzetekben esztelen becsvágy dúl, hogy emléküket minél nagyobb mennyiségű faragott kővel örökítsék meg. Mi volna, ha ugyanannyi fáradtságot fordítanának rá, hogy elméjüket faragják és csiszolják? Egyetlen értelmes cselekedet emlékezetesebb emlék volna, mint egy égig érő kőépület.”

„Nos, miért spekulálunk örökké arra, hogy több kényelmet, több fényűzést szerezzünk? Miért nem érjük be olykor valamivel kevesebbel? Miért kell, hogy a köztiszteletben álló városi polgár szóval meg példával arra oktassa a fiatalokat, hogy mielőtt sírba szállnak, elengedhetetlenül szükséges bizonyos számú fölösleges cipő meg esernyő beszerzése, valamint üresfejű vendégeknek szánt üres vendégszobák berendezése?”

„Érdekes megfigyelni, hogy milyen könnyen zökkenünk bele egy bizonyos kerékvágásba, s utunk milyen könnyen válik kitaposottá.”

"Ha tehát az emberiséget valóban talpra akarjuk állítani, hamisítatlan indián, botanikus, mágikus vagy természetes módszerekkel, akkor először legyünk mi magunk is olyan egészségesek és egyszerűek, mint a Természet, űzzük el a fejünket elborító felhőket, és szívjunk egy kis életet a pórusainkon által."

„A világért sem szeretném, ha bárki a kedvemért az én életmódomhoz alkalmazkodnék, egyrészt, mert ki tudja, mire beletanul, addigra én talán már egészen másféle életmódot ókumláltam ki magamnak, másrészt, mert azt kívánom, hogy az emberek legyenek minél különbözőbbek; végül és főként azt szeretném, hogy mindenki nagy körültekintéssel válassza meg és kövesse a maga életmódját, s nem apjáét, anyjáét vagy a jószomszédét.”

A látogató – Citátumok 17.

Írta: Inkabringa

Konrád György irodalmi öröksége összetett. A gyermekkori és családi emlékek történelembe ágyazottsága, az európai gondolkodástörténet, a szabadságvágyó egyén társadalomba vetettsége sokrétegűvé teszi ezt az életművet.

Konrád Györgyre emlékezve, temetése napján, az első könyvét idézem fel. Ez a könyv, A látogató, félévszázada jelent meg, 1969-ben. Konrád az 1960-as években gyámhatósági gyermekvédelmi felügyelőként dolgozott. Amit könyvében leírt a peremre szorított életek, félredobott sorsok között töltött éveinek tapasztalatairól, a társadalmi elvárásokkal és hivatali közönnyel szembeni ellenállásáról, tehetetlenségéről, kiábrándultságáról - döbbenetesen időszerű napjainkban is. A könyv megírásához talán egyetlen ok vezette: a kiszolgáltatottak és félreállítottak iránti felelősségérzete.
Ez a könyv most, 2019-ben olvasva is vádirat a tehetetlenséget szenvtelen szigorral leplező társadalmi korlátoltságok ellen. Mintha csak egy mai látleletet olvasnánk. 

Konrád György (1933-2019)

Akkoriban nem volt más társadalmi közeg a leszakadó csoportok segítésére, csak a bornírt és közönyös állami szféra. Talán, ha Konrádnak akkor lehetősége lett volna rá, kimenekülve az állami-hivatalos közegből, csatlakozik egy civil szervezethez, de akkoriban még nem léteztek. Ahogy manapság sok szociális munkás, társadalomtudós, pedagógus, jogász és egyéb szakember menekül ki az állami szociális szférából, és keres valódi, aktív és kreatív megoldásokat a civil szférában, a félévszázada sem megoldott társadalmi problémákra. Mert most még vannak az államtól független civil szervezetek. Még vannak…

Létük közügy és nem közöny tárgya. Ha valamire szüksége van ennek a társadalomnak, akkor felelős, önállóan gondolkodó és tevékeny állampolgárokra a leginkább. Vagyis civilekre. 

A politikai szemfényvesztés, a közéleti hőbörgések és a bulvárlatyak korában senki nem figyel azokra, akikről Konrád György írt. Pedig a társadalmi jólléthez vezető úton sokkal inkább érdemesek a figyelemre, mint az előbb említettek.

Emlékezés ez most Konrád Györgyre, aki szabad szellemként élt ebben az országban, ahol a szabadságtól félnek a legjobban: a szabad döntéstől, a szabad gondolkodástól, az öntevékenység szabadságától.
Egyúttal főhajtás ez a peremre szorítottakért, a magukra hagyottakért, valamint a felelős elkötelezettséggel dolgozó szociális szakemberekért, a társadalomtudósokért és az állami gyámkodástól független civil szervezetekben tevékenykedőkért. Mindazokért, akikre nem figyel ez az ország. 

A citátumok most Konrád György A látogató című könyvéből következnek.

„Kiskorú gyermekeinek, valamint az államérdeknek védelmére fölhatalmazva, az a dolgom, hogy összebékítsem körülményeivel, s hivatalból ellenezzem hajlandóságát a szenvedésre. Teszem, amire a törvény és tapogatózó ítéletem feljogosít, s megbabonázva nézem, milyen ronccsá, semmivé zúzódik, ahogy a rend lecsap rá.”

„Helyük volt a világban, ha nem is több, mint a repesznyomoknak házaink vakolatán.”

„Hadd kínlódjanak itt körülöttem, ahogy már megszokták, ahogy már megszoktam, ahogy már fel sem tűnik.”

„Zavarban vagyok, megszököm.”

„Ügyirataim szereplői zöldágra vergődnek, vagy végképp letűnnek a pályáról, de jönnek helyettük mások. Mit tehetek a kudarchelyzetek mozgalmas mozdulatlansága ellen? Semmit, majdnem semmit. Farkasszemezek vele, példázatokat ollózok ki a csődből, jegyzőkönyvezem a kisiklásokat. Megkövesedő emlékezetem helyt ad a botrány fényképeinek: íme ez, íme az, aki viseli, okozza, nem érti, megtorolja, jajveszékeli, rettegi és keresi a szenvedést. A közöny és az átlag ügynöke vagyok, kerülni próbálom a szerződésszegést, de néha tökéletesen megfeledkezem megbízóimról. Rácsukódom áldozataimra, ahogy kimorzsolódnak a világból a törődésből, mely nem is testüket, éveik történetét roncsolja el.”

„Így tárolja a társadalmi rendérzék menhelyen, elfekvő kórházban, elmegyógyintézetek zárt osztályain a felnőtt roncsokat is, elkülönítve a működőképes többségtől, fegyelmezett türelemmel várva gazdaságos elhalálozásukra.”

„…majd az ápolda vezetőivel kezet rázva lesietnék az oszlopos kocsifeljáróhoz, ahol az autó félig leeresztett ablakán dobolva már türelmetlenül várna a taxisofőr, hogy visszaszállítson ebből az emberbarátian álcázott ravatalozóból a balesetein átözönlő városba, ahol mindkettőnknek munkahelye, családja, tagolt beszédre képes baráti köre van, s ahol többé-kevésbé hatékony szervezetek működnek, hogy észszerűen elkülönítsék tőlünk, feladatkörünket ellátó, szabad polgároktól a nem közénk valókat, az alkalmazkodni képtelen selejtet, az önmagát nyers műveletekkel szabályozó társadalom melléktermékeit: utálatos tengődésükkel ne is emlékeztessenek bennünket semmire, ami őbennük és mibennünk esetleg közös.”

„Ostobaság, de egyre nehezebb délutánonként rácsuknom szekrényem ajtaját panasszal teleírt ügyirataimra. Néha azt gondolom, vereségekben gázolni naponta anélkül, hogy rajtaveszthetnék, szüntelen tartozásban élni, anélkül, hogy nekem lennének adósaim, húsz percet, legföljebb fél órát szánni egy jegyzőkönyvnyi meghallgatásra, mert várnak a többiek, panasztevőt és bepanaszoltat formai ürügyekkel egyaránt lerázni, gyanítva, hogy rövidesen szerepet cserélnek, reménytelen ügyeket látszatintézkedésekkel félretolni, bizonytalan értesülések, elfogult tanúvallomások alapján sietős határozatokat hozni, a kisebb érdeket a nagyobb érdekért rövid habozás után feláldozni, egyetlen kudarc kivételességét nevetséges jogászi szólamokkal a hasonlók sokaságába besorolni, a köznapi esetet a különlegesek mellett elfelejteni, részvét és harag vargabetűi helyett jogszabály és lehetőség rövidített útját követni, több ezer ügyfelet szolgálni futólagosan, ahelyett, hogy csak hármat-négyet vagy csak egyetlenegyet feloldhatatlanul, néha azt gondolom, szélhámosság.”

„jöjjön el mindenki, aki akar, egyikünk beszél, másikunk hallgat, legalább együtt vagyunk.”

Kedv és nem kötelesség: Petri György – Citátumok 16.

Írta: Inkabringa


Nehéz az elmúlt napok eseményei után megszólalni.

Van egy alapképlet: egy társadalomnak nem hegemóniára, hanem koherenciára van szüksége. Az utóbbi fogalom a társadalom mentális egészségének feltétele, az előbbi fogalom meg a nagy magyar valóság. Megint csak ideírjuk, a társadalom tagjainak ki kell lépni a belterjes és komfortos buborékokból, egymást kell támogatni, egymással kell szóba állni, egymást kell megérteni, és nem csak a kirakatban állókra figyelni. Akkor mindjárt megváltozna a kirakat is. (Erről ITT és ITT írtunk.)

Petri György (1943-2000)

A magyar költészet napja van ma. Ezen a napon Petri György verseiből idézünk, aki idén lenne 75 éves. Született a háborúban és meghalt a békében. Élete túlnyomó részét egy autoriter országban élte le, ezt utálta, s bár kényelmesebb lett volna, nem vált simulékony alattvalóvá, lett inkább karcos kritikájú, nem alkuvó számkivetett. Vajon mit szólna a mai Magyarországhoz? Nem lenne kedve hozzá. Untatná, mert még mindig olyan, amiből neki már negyven évvel ezelőtt is elege volt. Az alábbi sorokat most is írhatta volna.

A citátumok ezúttal Petri György verseiből következnek. Ahol versrészletet idézünk, a zárójelben levő címre kattintva a teljes vers is elolvasható.

÷ ÷ ÷

„Nem, robbanás nem volt, csak összeomlás.

Csak soká, nagyon soká, tolongva üledt le

a nyirkos, sűrű por.

Vagy inkább nincs egyéb, csak e tolongás?

A nedves, duzzadó tülekedés?

Szétesése az épített világnak.”

(Összeomlás)

÷ ÷ ÷

„ …………………………………………………………………..

omló káprázatok, felsült remények –

Meddig győzi az ép ész televénye

emészteni a rideg törmeléket?”

(Vörösmarty)

÷ ÷ ÷

Mint lépcsőzugban a pormacska:

gyűlik puhán a korszak mocska.

(Hírösszefoglaló)

÷ ÷ ÷

Előlép Andrzej:

Sok beszéd nem kell,

harcoltam hatalomért,

gürcöltem nyugalomért,

de éj-s-nap zúg a tévé

mint rosszul lehúzott vécé,

s úsznak a csészelében

a kommentátorok.

Félek, hogy fölrobbanok.

A Főtitoknok erre a hangra

kirohant a márványgangra,

haragjában kis híján beizélt,

benyakalt egy kis Courvoisier-t,

s energikusan visszatért:

„Folyton laknátok, jóllaknátok,

takarodjatok el, ti átkok,

kik ellenségeink malmára

hajtjátok a nehézvizet.

Omolnak a szirtek, s ti szartok,

örökké csak élni akartok!

Hogy kik az ellenségeink?

Akik nem mi vagytok!

Ti, mind!”

(Andrzej és Wanda)

÷ ÷ ÷

Zuhog az ész

a gazdátlan tényrakásokra.

(Építkezés)

÷ ÷ ÷

Csöndet magunknak!

Miért gondoljuk, hogy ilyen ocsmány

korszak nem volt még? Miért ne lett volna?

Feleljünk magunkért.

(Tojástükör)

÷ ÷ ÷

A világ: működőképes rendetlenség.

A világ: elvan.

Kifordítom-befordítom: mégis világ a világ.

De akkor miért muszáj

folyton „lépnünk”?

(Utóhangok)

÷ ÷ ÷

„Ne szólj szám, nem fáj fejem.”

De akkor meg minek

a fej, a száj?

(Mentálhigiénia)

÷ ÷ ÷

Rettenthetetlen hülyék kora jő.

Pojácák vagy gazemberek? Is-is.

Egyszerre félem és röhögöm általlátni:

a szikla óhatatlan visszafelé görög.

(Sziszifosz visszalép)

÷ ÷ ÷

Nagy kérdés: hogy lehet tovább

rontani a javíthatatlant;

a körülmények mostohák,

s alulról fűtik már a katlant.

Egy rossz ötlet egyszer „bekattant”,

lendkerék forgatja magát;

tudjuk mindennek az okát,

megbontjuk a megbonthatatlant –

Mint a bohóc vagy mint a pék,

mindenki tudja szerepét,

ki zsemlét süt, ki viccet el

- nagy mulatság lesz így az élet –

miért is van, hogy mégis félek?

Kérdezek. Senki nem felel.

(„Jövőkép”)

÷ ÷ ÷

Kár érte? Talán. Felnőttek vagyunk.

Mi magunk pelenkázzuk az agyunk.

(Én itt egész jól)

÷ ÷ ÷

Nézz szét ezeken a.

Ezt mind én hagytam abba.

Amikor a legkevésbé szerettek volna abbamaradni.

(Büszkélkedés)

÷ ÷ ÷

Térjünk vissza az útra.

Ha szórakozottságunk szóra bírja

a szóra nem érdemest – nem az út hibája.

Mondjuk: Az út érdekes. Az út szép.

(Valóban az.) Járjunk és lélegezzünk.

(A séta)

Petri György művei elolvashatók a Digitális Irodalmi Akadémián. (A blog bal oldali sávjában is elérhető.)