A látogató – Citátumok 17.

Írta: Inkabringa

Konrád György irodalmi öröksége összetett. A gyermekkori és családi emlékek történelembe ágyazottsága, az európai gondolkodástörténet, a szabadságvágyó egyén társadalomba vetettsége sokrétegűvé teszi ezt az életművet.

Konrád Györgyre emlékezve, temetése napján, az első könyvét idézem fel. Ez a könyv, A látogató, félévszázada jelent meg, 1969-ben. Konrád az 1960-as években gyámhatósági gyermekvédelmi felügyelőként dolgozott. Amit könyvében leírt a peremre szorított életek, félredobott sorsok között töltött éveinek tapasztalatairól, a társadalmi elvárásokkal és hivatali közönnyel szembeni ellenállásáról, tehetetlenségéről, kiábrándultságáról - döbbenetesen időszerű napjainkban is. A könyv megírásához talán egyetlen ok vezette: a kiszolgáltatottak és félreállítottak iránti felelősségérzete.
Ez a könyv most, 2019-ben olvasva is vádirat a tehetetlenséget szenvtelen szigorral leplező társadalmi korlátoltságok ellen. Mintha csak egy mai látleletet olvasnánk. 

Konrád György (1933-2019)

Akkoriban nem volt más társadalmi közeg a leszakadó csoportok segítésére, csak a bornírt és közönyös állami szféra. Talán, ha Konrádnak akkor lehetősége lett volna rá, kimenekülve az állami-hivatalos közegből, csatlakozik egy civil szervezethez, de akkoriban még nem léteztek. Ahogy manapság sok szociális munkás, társadalomtudós, pedagógus, jogász és egyéb szakember menekül ki az állami szociális szférából, és keres valódi, aktív és kreatív megoldásokat a civil szférában, a félévszázada sem megoldott társadalmi problémákra. Mert most még vannak az államtól független civil szervezetek. Még vannak…

Létük közügy és nem közöny tárgya. Ha valamire szüksége van ennek a társadalomnak, akkor felelős, önállóan gondolkodó és tevékeny állampolgárokra a leginkább. Vagyis civilekre. 

A politikai szemfényvesztés, a közéleti hőbörgések és a bulvárlatyak korában senki nem figyel azokra, akikről Konrád György írt. Pedig a társadalmi jólléthez vezető úton sokkal inkább érdemesek a figyelemre, mint az előbb említettek.

Emlékezés ez most Konrád Györgyre, aki szabad szellemként élt ebben az országban, ahol a szabadságtól félnek a legjobban: a szabad döntéstől, a szabad gondolkodástól, az öntevékenység szabadságától.
Egyúttal főhajtás ez a peremre szorítottakért, a magukra hagyottakért, valamint a felelős elkötelezettséggel dolgozó szociális szakemberekért, a társadalomtudósokért és az állami gyámkodástól független civil szervezetekben tevékenykedőkért. Mindazokért, akikre nem figyel ez az ország. 

A citátumok most Konrád György A látogató című könyvéből következnek.

„Kiskorú gyermekeinek, valamint az államérdeknek védelmére fölhatalmazva, az a dolgom, hogy összebékítsem körülményeivel, s hivatalból ellenezzem hajlandóságát a szenvedésre. Teszem, amire a törvény és tapogatózó ítéletem feljogosít, s megbabonázva nézem, milyen ronccsá, semmivé zúzódik, ahogy a rend lecsap rá.”

„Helyük volt a világban, ha nem is több, mint a repesznyomoknak házaink vakolatán.”

„Hadd kínlódjanak itt körülöttem, ahogy már megszokták, ahogy már megszoktam, ahogy már fel sem tűnik.”

„Zavarban vagyok, megszököm.”

„Ügyirataim szereplői zöldágra vergődnek, vagy végképp letűnnek a pályáról, de jönnek helyettük mások. Mit tehetek a kudarchelyzetek mozgalmas mozdulatlansága ellen? Semmit, majdnem semmit. Farkasszemezek vele, példázatokat ollózok ki a csődből, jegyzőkönyvezem a kisiklásokat. Megkövesedő emlékezetem helyt ad a botrány fényképeinek: íme ez, íme az, aki viseli, okozza, nem érti, megtorolja, jajveszékeli, rettegi és keresi a szenvedést. A közöny és az átlag ügynöke vagyok, kerülni próbálom a szerződésszegést, de néha tökéletesen megfeledkezem megbízóimról. Rácsukódom áldozataimra, ahogy kimorzsolódnak a világból a törődésből, mely nem is testüket, éveik történetét roncsolja el.”

„Így tárolja a társadalmi rendérzék menhelyen, elfekvő kórházban, elmegyógyintézetek zárt osztályain a felnőtt roncsokat is, elkülönítve a működőképes többségtől, fegyelmezett türelemmel várva gazdaságos elhalálozásukra.”

„…majd az ápolda vezetőivel kezet rázva lesietnék az oszlopos kocsifeljáróhoz, ahol az autó félig leeresztett ablakán dobolva már türelmetlenül várna a taxisofőr, hogy visszaszállítson ebből az emberbarátian álcázott ravatalozóból a balesetein átözönlő városba, ahol mindkettőnknek munkahelye, családja, tagolt beszédre képes baráti köre van, s ahol többé-kevésbé hatékony szervezetek működnek, hogy észszerűen elkülönítsék tőlünk, feladatkörünket ellátó, szabad polgároktól a nem közénk valókat, az alkalmazkodni képtelen selejtet, az önmagát nyers műveletekkel szabályozó társadalom melléktermékeit: utálatos tengődésükkel ne is emlékeztessenek bennünket semmire, ami őbennük és mibennünk esetleg közös.”

„Ostobaság, de egyre nehezebb délutánonként rácsuknom szekrényem ajtaját panasszal teleírt ügyirataimra. Néha azt gondolom, vereségekben gázolni naponta anélkül, hogy rajtaveszthetnék, szüntelen tartozásban élni, anélkül, hogy nekem lennének adósaim, húsz percet, legföljebb fél órát szánni egy jegyzőkönyvnyi meghallgatásra, mert várnak a többiek, panasztevőt és bepanaszoltat formai ürügyekkel egyaránt lerázni, gyanítva, hogy rövidesen szerepet cserélnek, reménytelen ügyeket látszatintézkedésekkel félretolni, bizonytalan értesülések, elfogult tanúvallomások alapján sietős határozatokat hozni, a kisebb érdeket a nagyobb érdekért rövid habozás után feláldozni, egyetlen kudarc kivételességét nevetséges jogászi szólamokkal a hasonlók sokaságába besorolni, a köznapi esetet a különlegesek mellett elfelejteni, részvét és harag vargabetűi helyett jogszabály és lehetőség rövidített útját követni, több ezer ügyfelet szolgálni futólagosan, ahelyett, hogy csak hármat-négyet vagy csak egyetlenegyet feloldhatatlanul, néha azt gondolom, szélhámosság.”

„jöjjön el mindenki, aki akar, egyikünk beszél, másikunk hallgat, legalább együtt vagyunk.”