Előítéletes történetek

Írta: Inkabringa

Két előítéletes történetet mesélek el, mindkettő a saját tapasztalatom, az életem része. Az egyik a gyerekkoromból, a másik fiatal felnőttkoromból.

Az előítéletek jelentősen befolyásolják, sőt konstruálják az életünket. Bizonyos etnikai hovatartozás, társadalmi helyzet, anyagi javak vagy lakhely szerint megkülönböztetett csoportokról (a sor a végtelenségig folytatható) általános és végérvényes ítéleteket tanulunk már a szocializációnk folyamán. Természetesen később, akár felnőttként is, egy csoporthoz való tartozás igénye vagy a pillanatnyi helyzetünkből fakadó társadalmi elvárások miatt hajlandóak vagyunk más csoportokkal szemben előítéleteket elfogadni és sajátunkká tenni.

Láttam olyan anyukát, aki hajléktalanokkal ijesztgette gyermekét, láttam olyat is, aki a menekülteket okolta minden bajáért, láttam olyan szülőt, aki a romákat, mint valami kerülendő fertőző betegséget emlegette a gyermeke előtt.

A családunkban ez nem volt szokás. A szüleim beszélgetését hallva gyerekként, sosem éreztem azt, hogy egy másik embert pusztán a származása miatt minősítettek volna. Nálunk egyszerűen nem volt beszédtéma a „cigányozás” és a „zsidózás”. Máig sem tartom elegánsnak az ilyesmit. Sok történetet hallottam a szüleimtől, amiben szerepeltek persze zsidók és cigányok is, de sosem címkézett minősítéssel (pláne negatív módon) ellátva. Természetes részei voltak a saját gyermekkorukról, ifjúságukról vagy a nagyszüleim életéről szóló végtelen mesefolyamnak. Tudtam, hogy jártak régen nincstelen vándorcigányok, hogy a nagyanyáim titkon ételt csempésztek be (amíg lehetett) a gettóban éhező gyerekeknek. Soha nem hőstörténetek voltak ezek. Kicsiként nem is az érdekelt, hogy miért zárták őket gettóba, hanem hogy miért nem kaptak enni.

Az első saját tapasztalásomat, amikor az előítélettel kellett szembesülnöm, gyerekkoromban éltem meg. Sokan mesélnek gyerekkori emlékeket, amikor romák bántották, vagy egyszerűen csak megijesztették őket. Az én történetem épp ellenkező előjelű: én bántottam egy romát, legalábbis ezt hitték rólam. Úgy hiszem, ezt nehezebb feldolgozni.

Kilencéves koromban kórházba kerültem, a gyermekklinikán a legidősebb közülünk talán tizenkét éves lehetett, így hat-nyolc fős koedukált kórtermekben laktunk. Természetesen nagyon sokat játszottunk a kórtermen belül és a kórtermek között is, ha erre alkalom adódott. Amikor épp mindenki jól volt, óriási viháncolással trappoltunk föl-alá a folyosón.

Az egyik nap reggelén megint széles jókedv öntötte el az osztályt, és a kisfiúk kitalálták azt a játékot, hogy puszit adnak valamennyi kislánynak. Ez akkoriban semmiféle különös érzelmi mélységgel nem járt számunkra, egyszerűen csak okot adott a fogócskára, szaladgálásra, visongásra. Aznap délelőtt volt a nagyvizit és a rendkívül kedves és gondos nővérkéknek elég dolgot adtunk, mire szelíden az ágyba tereltek minket. Nagyvizitkor ugyanis az adjunktus néni (akit nagyon szerettünk) sok más orvossal együtt végighömpölygött a kórtermeken és mindegyikünk ágyánál váltottak általunk nem értett mondatokat, kaptunk egy kedves mosolyt, buksi simogatást. Gyerekként a vizitet nem nagyon szerettük, mert unalmas volt várakozni és illedelmesen feküdni az ágyon.

Ennek a nagyvizitnek a napján azonban tényleg fergeteges jókedv uralkodott közöttünk és nehezen bírtunk lemondani a játék öröméről. A kórtermek között hatalmas üvegablakok voltak, nyilván azért, hogy a nővérek és orvosok könnyen át tudják tekinteni a terepet.

Elindult a nagyvizit, mi épphogy bebújtunk az ágyunkba és láttuk, hogy már a másik kórteremben hömpölyögnek a fehér köpenyes orvosok. Ekkor a kórtermemben levő egyik kisfiú (aki történetesen roma volt) egyszer csak odaszaladt hozzám, vidoran felugrott az ágyamra és adott egy puszit. Úgy látszik, a nagy játékban valahogy elkerültük egymást.

Ezzel a kisfiúval amúgy én is, mások is, sokat játszottunk együtt, semmi konfliktus nem volt közöttünk soha. Vidám, eleven, nevetős kisgyerek volt. Én sem csillapodtam még le a vad futkározás és kergetőzés után, így, nem is gondolva, hogy észrevehetik, felkaptam egy Delfin-könyvet (vékonyka, puha fedeles könyv volt, biztosan sokan emlékeznek erre a sorozatra), és játékosan fejbe csaptam vele a kisfiút. Inkább csak vicces odasuhintás volt, a játék részének tekintettük mindketten. Ő nevetve a helyére szaladt, és kuncogásunkon próbálva úrrá lenni, vártuk a doktor néniket, bácsikat.

Ők hamarosan be is léptek a kórterembe. Mikor az ágyamhoz értek, és elduruzsolták a fejem fölött érthetetlen mondataikat, az adjunktus néni mosolyogva megkérdezte, hogy vagyok, majd továbbra is kedvesen és mosolyogva rákérdezett, hogy miért is csaptam fejbe azt a kisfiút. Én persze megszeppentem, mert arra gondoltam, hogy a vizit alatti fegyelmezett viselkedés szabályait valóban átléptem, és mert illedelmes gyerek voltam, válaszoltam őszintén: „azért, mert meg akart puszilni”. Mondtam ezt úgy, mintha tudhatta volna ez a fehér köpenyes orvoscsoport, hogy mit és hogyan játszottunk önfeledten az érkezésük előtt.

Az orvosok viszont erről mit sem tudtak, viszont a nagy üvegfalon keresztül látták a történteket. Válaszomra az adjunktus néni felhúzta a szemöldökét, és ezt kérdezte tőlem, rámutatva a mellette álló afrikai származású, tehát fekete bőrű orvosra (akit mosolygós kedvessége miatt szintén szerettem): „És ha a doktor bácsi akarna téged megpuszilni? Őt is fejbe vágnád?” Ez már tényleg összezavart. Nem értettem ugyanis, mire gondol. Teljesen értetlenül álltam a kérdés előtt. Miért akarna ilyet játszani egy felnőtt orvos bácsi? És miért vágnám ezért fejbe? Hiszen a kisfiút is csak a fegyelmezetlen huncutsága miatt suhintottam meg, és úgy éreztem, ezt mindketten értjük és helyén kezeljük. Ha a játék közben puszil meg, az rendjén való lett volna, a többieket sem csaptam fejbe ezért.

Kétségbe esve próbáltam megérteni, mire céloz az adjunktus néni, mert éreztem, hogy komoly, mögöttes célja van ezzel, amit én nem értek. Nem tudtam átlátni, ezért csak annyit válaszoltam, ami szintén őszinte volt: „A doktor bácsit? Dehogyis!” Ekkor a roma kisfiú is felkiáltott: „Nem rosszból volt!” Az orvos csoport felnevetett, az adjunktus nénitől és az afrikai orvos bácsitól is kaptam egy mosolygós buksi simogatást, majd továbbhömpölyögtek.

Ezzel az ügy lezártnak tűnt. Nem úgy bennem. Teljesen érthetetlen volt számomra, mi volt ez a párbeszéd. Ha a vizit alatti rosszalkodásunk volt a probléma, akkor ezt másként adják tudtunkra. Tépelődtem, gondolkodtam, de nem találtam megfejtést. Alig vártam a szüleimet, hogy nekik is elmesélhessem, és főként segítsenek megérteni, hogy én most rossz voltam-e, és ha igen, akkor pontosan miben is.

A vizit végén megkérdeztem a kisfiút, hogy fájt-e neki a Delfin-könyv, és haragszik-e rám. Természetesen bocsánatot is kértem. A kisfiú nevetett és megnyugtatott, hogy egyáltalán nem fájt és nem haragszik, inkább kártyázzunk a többiekkel. Minden rendben volt, de engem akkor sem hagyott békén ez a furcsa eset. Délután megérkeztek a szüleim, én rögtön elmeséltem nekik mindent őszintén, úgy, ahogy én akkor ezt megéltem. Ők megnyugtattak, hogy egyáltalán semmi rosszat nem tettem, de máskor majd legyek fegyelmezettebb a vizit alatt. Ezt tudja az adjunktus néni és az afrikai orvos bácsi is.

Gyakorlatilag egyszerre érkeztek a kisfiú szüleivel, barátságosan szót váltottak, a kisfiúnak adtak egy banánt. Ebben sem volt semmi különleges, mert máskor is így viselkedtek. Mélyebb magyarázatot akkor és ott nem adtak a szüleim, de mérhetetlenül megnyugodtam. A kisfiúval és a többiekkel továbbra is jókat játszottunk együtt, majd mindketten hazamentünk.

Ez a történet azonban mégis hagyott bennem valami hiányérzetet. Nem tudtam elengedni és szerettem volna a mélyére látni. Később megkérdeztem a szüleimet, mi is volt ennek az esetnek a hátterében. Akkor elmagyarázták, mi is az a rasszizmus. Mi az, ha a másik emberrel pusztán származása alapján ellenségesen viselkedünk, anélkül, hogy bármit is tudnánk róla.

Döbbenetes felismerés volt. Háborgott a lelkem, hogy engem olyannak gondoltak, aki ez alapján ítélkezik másokról. A szüleim azonban megnyugtattak, hogy az orvosok már a vizit után megtudták a nővérektől az eset valódi hátterét és természetesen sem ők, sem a kisfiú és annak szülei nem gondolták rólam, hogy ilyen indokom lett volna.

Tulajdonképp végképp megnyugodtam. Tudtam, éreztem biztosan, hogy a kisfiúban és szüleiben fel sem merült velem kapcsolatban ez a feltételezés, hiszen előtte is és utána is teljes természetességgel játszottunk együtt, barátságban váltunk el egymástól. Ez az eset azonban mégis foglalkoztatott továbbra is és foglalkoztat a mai napig.

Nem magam miatt, hanem a kisfiú miatt. Vajon ő tudta, értette, hogy mire célzott akkor az adjunktus néni? Mikor felkiáltott, hogy „nem rosszból volt!”, akkor erre gondolt? Vagyis neki kilencévesen már voltak ilyen élményei? Megalázták, kiközösítették a származása miatt? Vagy látnia kellett, hogy a szüleit alázzák emiatt? Ez jobban felkavart, mint a saját bűnösségem boncolgatása. Mind a mai napig nem tudom a választ.

A másik történet már felnőttkoromból való, friss diplomásként a világból talán egy fokkal többet értettem. Ez Budapesten történt, de, hogy pontosan hol, még csak felületes szinten sem szeretném meghatározni. A lényeg, hogy akkoriban napi szinten összefutottam egy olyan férfival, aki egyébként derék családember volt, feleséggel, gyerekkel. Szorgalmas és segítőkész, de én mégis sokat vitáztam vele, mert hihetetlen ellenszenvet táplált minden „idegennel” szemben. Zavarták a feketék, arabok, kínaiak, cigányok, zsidók, egyszóval mindenki. Mintha mindezen csoportok csak azért lennének a világon, hogy őt és családját veszélyeztessék.

Egy napon hárman beszélgettünk, egyébként teljesen hétköznapi dolgokról, a társaságunkban volt egy tőlem tíz évvel idősebb férjes asszony, akinek volt egy tizenegy éves kisfia. Ismertem az egész családot, ahogy ez a derék idegenellenes családapa is. Már nem is emlékszem hogyan, de egyszerre megint a családapa vesszőparipájánál voltunk, ezúttal a zsidók voltak mindennek az okai. Én persze vitába szálltam vele ismét. Nem volt ez egyáltalán durva diskurzus, inkább viccelődő szócsata. Nem is tulajdonítottam a dolognak nagyobb jelentőséget, hiszen nem sokkal ezelőtt az afrikaiakról volt egy hasonló eszmecserénk. Aztán megérkezett a családapa kisfia és hazamentek.

A családanya még maradt. Egy szőke, vidám tekintetű és életével elégedett nő benyomását keltette bennem mindig. Szerettem a derűs kedvességét. Most azonban feltűnően komoly volt. Megkérdeztem, hogy van-e valami problémája, nem szokott ő ilyen komor lenni. Ekkor ezt mondta: „Te nagyon bátor vagy.” Mást erre a mondatra nem tudtam reagálni, mint hogy felnevettem, mert ezzel a nemes emberi tulajdonsággal én bizony egyáltalán nem rendelkezem. Én félek mindentől: sötéttől, magastól, mélytől. Nevetve kérdeztem, hogy miből vonta le ezt a rendkívül téves következtetését.

A válasza volt csak az igazán meglepő: „Te nyíltan védeni mered a zsidókat?” Átfutott rajtam, hogy talán neki is averziói vannak velük szemben. Mondtam, hogy bármikor, mert önmagában az a tény senkit nem minősít, hogy milyen származású. Ennek az ellenkezőjéről még senki nem tudott meggyőzni. Ha ezt tartja bátorságnak, akkor megnyugtatom, hogy ez azért manapság nem olyan vakmerő tett, mint volt mondjuk a negyvenes években.

Továbbra is komoly maradt, és azt mondta, hogy ő akkor is ritkán hall ilyen véleményt és különösen nem nyilvánosan. Kicsit még beszélgettünk erről, aztán egyszer csak ezt hallottam. „Most elmondok neked egy titkot. Arra kérlek, soha senkinek ne mondd el, akik engem ismerhetnek. Tudom, hogy nem teszed, ezért is osztom meg veled, mert jó lenne beszélni róla néha.” Biztosítottam róla, hogy bármit is mond el, az titok marad az ismerősei számára. Így lett.

Aztán belevágott és én dermedten hallgattam. Mint megtudtam, ő félig zsidó származású az édesanyja révén. A nagyanyja holocaust túlélő, gyereklányként élte át és túl a borzalmakat. A nagymama a saját gyermekének (az ő édesanyjának) is alig merte elmondani, hogy zsidó származású, és ő is már szinte felnőttként tudta meg ezt. A családban mind a mai napig mély hallgatás veszi körül ezt a témát.

Természetesen még ő sem mondta el a kisfiának. Nem tudta, hogyan kezdjen hozzá, de nagyon féltette a gyermekét. Az ő édesapja nem zsidó és neki szerencséje van, mert teljesen az apja vonásait örökölte. Még soha senki nem hitte zsidónak. De a fiát nagyon félti, hogy kiütköznek rajta az ősök vonásai és később majd bántani fogják ezért.

Döbbenten hallgattam végig. Ilyen vallomásra nem voltam felkészülve. Mondanom sem kell, nem az ütött szíven, hogy ő zsidó származású. Hanem az, hogy ennyire fél. Soha nem tapasztaltam még ilyen rettegést.

Zavartan dadogtam, hogy ma már nem szabad emiatt félniük, próbálja meg elengedni ezt a szorongást. Erre ő azt válaszolta keserű mosollyal: „Mikor ilyen mondatokat hallok, amit az előbb?” Hadarni kezdtem, hogy ez a férfi egy teljesen tájékozatlan ember, soha nem bántana senkit. Nem kell komolyan venni. Én pedig nem bátor vagyok, csak próbálom elfogulatlanul nézni a világot. Sokakat ismerek, akik szintén ezt teszik, és hiszem, hogy egyre több ilyen ember lesz.

Mondtam ezt akkor, huszonnégy évesen. Hittel és meggyőződéssel. Hosszú évek óta nem jártam arra, másfelé sodort az élet és nem tudom, mi lett a családtörténet folytatása.

Most valamiféle konklúziót kellene levonnom ebben az utolsó bekezdésben. De nem teszem. Ezt az utolsó bekezdést mindenki írja meg a saját életében.