Keresés ebben a blogban

2015. március 18., szerda

Méltóság

Írta: Inkabringa


A méltóság szó ezredik definícióját nem fogom megfabrikálni. Van már így is elég. A ’méltóság’ szóra mindenféle szinonimát találnak és használnak. Az én értelmezésemben biztosan nem egyenlő a büszkeség, rang, elegancia, önbizalom kifejezésekkel, és a méltóságos úr/asszony megnevezéssel sem, valamint nem igésíthető a méltóztatik szóval.

Nem kell hozzá nagyhatalmú sündisznócskának lenni, hogy méltóság sugározzon valakiből, és persze tudjuk, sok „méltóságosban” mogyorónyi nyomokban sem fedezhető fel.

Az utcán járva-kelve, hétköznapi porba hulló emberként meglepően sok méltóságot láthatunk olyanokban, akiket talán egy „méltóságos” figyelemre sem méltat.

A busz beáll a megállóba. Nagyon idős, törékeny termetű néni áll két botra támaszkodva, a felszállásra várakozik. Alacsony padlójú a jármű és láthatóan gyakorlata is van a tömegközlekedésben, meglepően ügyesen száll fel. Megfigyeléseim szerint legalább háromféle reakciója van az utasoknak hasonló helyzetekben. Van, akinek arcára kiül a bosszankodás: „Minek indul már útnak az ilyen?” Van, aki együtt érez, de nem tudja kimutatni, zavartan úgy tesz, mintha észre sem venné. Furcsa, de gyakori az ilyesmi – mintha elfelejtődött volna a magától értetődő segítségnyújtás, avagy szégyen lenne az ilyesmi kinyilvánítása. A harmadik reakció, amikor természetes mozdulattal segítő kezet nyújtanak a rászorulónak.

A buszon nincs nagy tömeg, de minden ülőhely foglalt. A néni megáll, jelét sem adja, hogy szeretne leülni. Derűs az arca. „Bírom én, ne sajnáljatok.” A vezetőfülke mögötti ülés a szokványosnál kicsit szélesebb, de mégsem kétüléses. Az ott ülő fiatal lány azonnal átadja a helyét a néninek. Ő szabadkozva elfogadja, de rögtön hozzáteszi, hogy elférnek itt ketten is, üljön vissza nyugodtan. A lány kedvesen válaszol, így kényelmesebb lesz a néninek, és úgyis mindjárt leszáll. Valóban leszáll hamarosan, helyére egy láthatólag lábfájós hatvan év körüli asszony kerül. Továbbra is minden ülőhely foglalt, de senki nem mozdul. Csak a két bottal utazó nagyon idős néni szólal meg: „Üljön csak ide kedves, elférünk itt ketten is.” Nem lamentálnak, összemosolyognak és egymás mellé telepednek.


Késő délutáni buszozás. Egy idős hölgy ül az ablaknál, én mellé ülök. Kevesen vannak a buszon, de a következő megállónál hirtelen nagy tömeg száll fel. Egy nő három kisgyerekkel, a legidősebb sem lehet több nyolc évesnél, a legkisebb még babakocsiban. Ülőhely egyáltalán nincs, nem is keresik a lehetőséget. Átadom a helyem, hogy le tudjanak ülni. Az anya megköszöni és a helyemre huppanó gyerekét is kéri, köszönje meg szépen. Kedves kis udvariassági ceremónia.

Az ablaknál ülő idős hölgy felháborodott pillantást vet rám („hogy tehetett ilyet?”), majd undorral néz a mellé ülő kisfiúra, és látványosan jelzi minden gesztusával, ezt ő nem bírja elviselni. Megvetést ennél cizelláltabban nem lehet kifejezni. Az anyában és három gyermekében semmi kivetnivalót nem lehet találni. Bár tudom, sokaknak az is elég indok, hogy cigányok és láthatóan nem jómódúak. Az ablaknál ülő idős hölgyet mélységesen felháborította, hogy „ezek” mellé ültek.

A helyemre ülő kisfiú odaszólt a testvérének, üljön ő is mellé, elférnek. Az anya viszont észrevette az idős nő undorral telt reakcióját és csak ennyit mondott csendesen: „maradj nyugton, jó ez így.” Hányszor mondhatta már ezt? Roppant kínos és szégyenteljes volt az egész szituáció.

A feloldás váratlanul érkezett. A párhuzamos ülésen egy húsz év körüli fiú ült, fülhallgatóval a világot magából kizárva, olyan arccal, mintha egy rolót húztak volna le benne. Látszólag nem is látott, csak nyitva volt a szeme. Azonban mégis észlelte ezt a kínos szituációt, mert ahogy az anya csendben megszólalt, ő rögtön felpattant és egyenesen a kapaszkodó kisgyerekhez intézte szavait: „Ülj le ide.” Majd az anyához fordult, magyarázatként: „Nem lehet itt rendesen kapaszkodni.” Megint a köszönet kedves udvariassági ceremóniája.
Történetesen egyszerre szálltunk le a fiatal fiúval. Az anya mindkettőnknek még egyszer megköszönte a helyet és elfogódottan elköszönt.

Nem fontos definiálni a méltóságot, de lépten-nyomon észrevenni. Sajnos gyakran a hiányát is – a méltatlanságok tengerét. Jó az, ha a méltóságunkat meg tudjuk őrizni, még jobb, ha a másokét is. Anélkül, hogy méltóságosként méltóztatnánk.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése