Keresés ebben a blogban

2019. október 28., hétfő

A Liget és a libido dominandi

Írta: Inkabringa


Minap egy lerobbant trolin ültem, ami csöppet sem kivételes eset Budapesten. Míg arra vártunk, hogy talán mégis elindulunk, arra lettem figyelmes, hogy a mellettünk levő sávban álló autóból kipattan egy dúlt ábrázatú férfi és nekitámad a mögötte levő autóban ülő férfinak. Hangos szóváltás, fenyegetőzés, vérben forgó szemek, ütésre kész öklök rázása és némi rugdosódás által vélték megtalálni saját igazukat. Ez a jelenet sem számít kivételesnek manapság.

Rácsodálkoztam, milyen vegytiszta megjelenési formája ez a Pierre Bourdieu által megírt libido dominandi fogalmának, mely - félmondatban összefoglalva - a másokon való felülkerekedés kényszerítő vágyát jelenti. (Bővebben Bourdieu elméletéről és annak kritikájáról: ITT) Hála az égnek, ennél cizelláltabb a szocializációs skála. Mindazonáltal nekem úgy tűnik, ebben az országban elég sokan vannak, akik a libido dominandit követendő mintának tartják.


Történetesen e perpatvar a Városliget sarkán történt, és eszembe ötlött, hogy tulajdonképpen a Liget is a libido dominandi áldozatává vált. (A közönséges kapzsi haszonlesésről nem is beszélve.) A „csak azért is úgy lesz” és az „úgyis én vagyok az erősebb” együgyűségének és kevély erőfitogtatásának áldozata lett ez a zöldterület, ami mesés lélekőrző helye lehetne Budapestnek. Egy megbízott főember azt mondta nemrég, semmi nem akadályozhatja meg, hogy a Városliget kulturális negyeddé váljon. Finoman arra célozva ezzel, hogy akik a beépítéseket ellenzik, azok a kultúra és haladás ellenségei.

Nos. A korízlés szerint elhibázottnak tekinthető családi neveltetésem és a társadalmi elvárásoknak véletlenül sem megfelelő felsőfokú tanulmányaim okán, a kultúrát végtelenül, hogy ne mondjam, életbevágóan fontosnak tartom egy társadalomban. Ámde. A kultúrának az emberi agysejtekbe kell beépülnie és nem a főváros kevés számú fás-bokros helyeire. Sőt, úgy vélem, a kultúra nem egyenlő az intézményesített kultúrafogyasztással, ami a széles látókörű és világra nyitott szemléletet leszűkíti a trendkövetés zárt horizontjára. Az én ízlésem szerint nagyobb teret kellene kapnia az ún. alulról jövő szerveződéseknek, a kultúra alternatív, experimentális és a mainstremtől független csatornáinak, mert dacos fejemmel nem hiszem el sem az államnak, sem a mainstream kultúra korifeusainak, hogy mindent jobban tudnak széles e hazában. A kultúra a sokszínűség és sokvéleményűség letéteményese, az pedig az emberi szabadság alapja.


Kulturális negyed itt is, ott is van már a városban, ami csodálatos, legyen még több, ebből soha nem elég. De relaxációra alkalmas zöld terület már lassan se itt, se ott nem lesz Budapesten, márpedig ilyesmire nagy szüksége van e város lakóinak. Bizony kell olyan hely, ahol kipihenhetjük trendkövető kultúrafogyasztásunkat és a totalitásra törekvő állami gyámkodást. Legalább ott hagyjanak békén minket. Erre még a legelszántabb kultúrafogyasztó városi népnek is szüksége van.

A Városligetnek a természeti kultúra részének kellene lennie. Az meg még jobb, ha a természet a város szerves része. Budapesten ez még nem magától értetődő. Néhány díjnyertes (de legalábbis profitábilis), világszámnak szánt épület reményéért könnyű szívvel beáldozunk erdőt, ligetet, vízpartot. Az épített kultúrának továbbra is nagyobb a respektje a fővárosban, mint a megőrzött természeti kultúrának. A városi természeti kultúra védői így könnyen-gyorsan kerülnek a kultúra- és haladásellenesség és/vagy a lesajnált álmodozók kategóriájába.
A Városliget fái túl szépek ahhoz, hogy a nyugalmukat, és azt a nyugalmat, amit nekünk adnak, a profitot hozó high-tech épületmonstrumok körüli fárasztó turistanyüzsgésért felcseréljük. A mindenből pénzt csinálás árt a mentális egészségnek. Épp elég kárt okoztak már a Városligetnek a korábbi évtizedekben is, nagy hiba volt ezt tovább fokozni. Most már viselni kell következményeit. 


A természet és a város szembeállítása mellett zavar, sőt, felháborít a vidék-főváros szembenállásának szítása is. Vannak, akik belesétálnak ebbe a csapdába, de egyre több vidéki és fővárosi lát át a szitán. A mindenkori regnáló hatalom mindig is táplálta ezt az ellentétet az „oszd meg és uralkodj” elvének érvényesítéséhez. Maradjunk annyiban, hogy a tendenciózus áskálódás és manipulatív befolyásolás helytelen emberi viselkedés.

És beszéljünk az idős és beteg emberek mélységes, szívbe markoló kiszolgáltatottságáról, akiknek vidéken is és a fővárosban is egyre nehezebb megőrizni emberi méltóságukat. Beszéljünk a szülők tökéletes magára hagyatottságáról, hogy miként tudnak egészséges, nyitott lelkű embert nevelni gyermekeikből egy szigorúan tekintélyelvű, gyanakvó és fragmentált társadalomban. A mélyszegénységben élő fővárosiak és vidékiek reménytelensége és a sorsukkal szembeni társadalmi közöny az egyik legnagyobb szégyene ennek az országnak. Ahogy a nemi, vallási és etnikai kisebbségek iránti otromba diszkrimináció és ellenszenv is az.


Egészen más szemléletre van szükség a problémák megoldásához: szembenállás helyett szóba állásra. Rengetegféle tudás és tapasztalat van ebben az országban, már csak nyitottság kell a befogadásához.
Ennek az országnak a civil kurázsi, az állampolgári aktivitás és a társadalmi felelősségvállalás még fel nem tárt kincsei. Dölyfös korlátoltságtól, szolgalelkűségtől, lusta önzéstől és nyegle nemtörődömségtől kell megszabadulni az eléréséhez. Ez hosszú tanulási folyamat és a társadalom eddig mindig elbliccelte a tanulás fáradtságát. Talán lassacskán megérik rá. A kirakatban állóknak pedig figyelembe kell vennie és méltányolnia kell a civil szféra véleményét. Aki erre képes, máris sokat tett ezért a társadalomért milliárdok nélkül is.

Kicsi ország vagyunk, hatalmas meg nem értésekkel. Van hova fejlődni.

Napfényes, varázslatosan szép őszünk volt. Szinte kikelet. Legalább a fejekbe ne engedjük be a téli sötétséget.




Kapcsolódó bejegyzésNyáridő










2019. október 20., vasárnap

Az élő Vekerdy Tamás

Írta: BikassyGergely


Október kilencedikén meghalt Vekerdy Tamás. Különleges ember volt, bár nyilván tiltakozna ez ellen. A legnagyobb magyar gyermekpszichológus. Ezt is elutasítaná. Szerencsére nemcsak nincs közöm a gyermekpedagógiához- és pszichológiához, hanem semmit nem is értek hozzá.

Vekerdy Tamást csak későn ismertem meg személyesen, hosszú évekig, mint a "nagyközönség", tévés és rádiós előadásait hallgattam. Azért hallgattam egyre nagyobb érdeklődéssel, mert nem dicsérte az iskolát, hanem az iskolák hibáit, sőt egyenesen a bűneit hangsúlyozta: a magyar nyilvánosságban ő mondta ki először, hogy az iskola általában káros, kártékony, rosszat tesz a gyerekeknek.
Vekerdy Tamás (1935-2019)
Sok gyermekneveléssel foglalkozó könyve van, mindegyiket nagyon sok szülő olvasta, sajnos, talán nem elegen. És egyáltalán nem értett vele egyet minden szülő. Nyilván rég jártak iskolába. Igaz, én még régebben - és így sem tudom feledni károkozásait. Nálam, sértett embernél, nincs bocsánat.

A blogban nemsokára majd közzé teszem egy fiatalkori regényéről írt, a Népszabadságban is megjelent írásomat.Az a bizonyos regény nem gyerekekről, nem az iskoláról, és nem a pedagógiáról szól.  Vekerdy írónak és költőnek készült, van például egy hosszú és szabálytalan Széchenyi-drámája. Regény, versfolyam, drámatöredékek. Remekmű. Alig méltatták, épp hogy (elkésve) megjelent, játszani nem akarták, eszébe sem jut senkinek. Ismétlem: remekmű.

Mint mondtam, semmi közöm a gyermekneveléshez és a kisiskolásokhoz. Csak annyi közöm van, hogy engem is meggyötört, főleg a gimnázium. Pedig semmi különlegesen, kirívóan rossz nem is történt velem, nem buktattak meg, kirúgni sem akartak. Akkor is rossz volt minden. A tanárok is rosszak voltak, de az iskola maga, az iskolarendszer még rosszabb. Több híres és kiváló ember írt erről a budai Rákóczi Gimnáziumról ünnepi és hálásan köszöntő, zengedelmes emlékezést. Én hálátlan vagyok, bár sok gyötrés után az utolsó hónapokban (vagy csak hetekben?) már a jó példák közé "emeltek": éppen ezért vagyok hálátlan, hogy a kései dicshimnuszra is fütyülve felszabadultan szidhatom és utálhatom ezt az iskolát. Meg az összes többit.

Ezzel köszöntöm a halála után is élő Vekerdy Tamást.






2019. október 4., péntek

Kukovetz Nana tehetsége és halála


Írta: BikassyGergely


Nem volt szép halála. Horthy vitéz tisztjei száz éve, augusztus elején gyilkolták meg. Két hónappal túl vagyunk a bestiális tett századik évfordulóján, de emléke bármikor főhajtást érdemel.

Nana, a fiatal festőnő egy ideig Párizsban élt és tanult, festett. Nemrég érkezett haza Párizsból. Szeged mellett, talán Szatymaz közelében telepedett le, és festőiskolát alapított nála is fiatalabb tehetségeknek. Szegeden a várost megszálló francia főhatalmasság már tavasztól engedélyezte a fehérterror későbbi vitézeinek gyülekezését, az „ideiglenes fehér kormány” katonai vezérkarának ottlétét. Nyáron, több előző ideiglenesek után Horthy vette át a parancsnoklatot. Most még a városban sincs semmi hatalmuk, minden percüket a franciák ellenőrzik. Majd ők, a franciák adnak vitéz Horthynak engedélyt, hogy mikor induljanak. Hova majd hát? Budapestre, ha a megszálló románok kivonulnak onnan. Pest és Buda messze van, főleg, ha a kivonuló román katonák útvonalát el kell kerülni. Nem, nem, katonákkal, más fegyveresekkel nem akarnak találkozni. Azok még visszalőhetnének...
Kukovetz Nana:Városrész
Nana, a festőnő még május elsején (és talán máskor is) bejárt Szegedre, és röpcédulákat osztott, meg forradalmi plakátokat festett az utcákon, a francia megszálló csapatok észak-afrikai katonáit zavarta velük. Sokan megbámulták. A francia parancsnok néha elküldte, a Horthy-katonák csak nézték, és káromkodva gyalázták. Nekik a káromkodásra volt csak engedélyük. Macsók, munka nélkül...

Augusztus másodikán, amikor a románok megszállják Budapestet, a szegedi magyar tiszt urak végre engedélyt kapnak, hogy induljanak. Lelkes nemzeti tenni vágyással el is indulnak: első útjuk a közeli Szatymazra vezet, valamelyik nemzeti érzelemtől túlbuzgó tiszt (talán maga a híres Prónay?) javasolja, hogy büntessék meg kicsit a pimasz festőnőt. Most már nem ellenőrzik őket a franciák, suhogjon a korbács, a bikacsök, szúrjon az a nemzeti szurony!
Horthy Miklós Szegeden
Ellenálló katona sehol, tehát minden faluban és kisvárosban civileket „büntetnek”. Erről sokat írtak, sok tanú beszámolt róluk. Azt talán alig tudják, sem történészek, sem olvasók, sem senki, hogy a Prónay-vitézek első áldozata Kukovetz Nana, a festőnő volt, aki festőiskolájának házából csak a közeledő lovasok láttán kezdett menekülni. Némely emlékező szerint menekülés közben lőtték agyon, mások szerint félholtra verve becipelték a község főterére, és válogatott kínzások után ott akasztották fel... Juhász Gyula cikket írt volna az esetről, persze nem merték közölni. A költő is félt, Juhász Gyula ellen is hajsza indult. De akkor már a vitézi magyar gárda messze járt, Alföld, majd Dunántúl: mindenhol méltók maradtak a vitézi névre.

Kevés emlék maradt Kukovetz Nanáról: Szegeden, messze a belvárostól egy kis utca neve (nem tudom, maradhat-e a mai Horthy-korban), és az egyik szegedi képtár falán néhány festménye. Remélem, fennmarad a neve és a festményei.
Kukovetz Nana: Római táj