Inuit soul

 Írta: Inkabringa

Az emberi jogok világnapja van ma, ami fontos dolog, persze nem a kijelölt nap miatt, hanem az emberi jogok tudatosítása miatt. Azt hiszem, a legalapvetőbb dolog ebben a tekintetben, hogy senki ne vessen meg, ne fenyegessen, és ne alázzon másik személyt vagy csoportot.

Ilyenkor tél elején mindig olyan mintákat keresünk, akik sötétben és jéghidegben is jól érzik magukat. Mi afféle nyári lelkek vagyunk, a tél nem a kedvenc évszakunk, bár a hóesés szép, és a télben is van jó, főként az, hogy belátható időn belül vége lesz. Idén Alaszka őslakosai segítenek nekünk beletörődni a télbe, és tanulni valamit az emberi méltóságról.

Franz Boasnak szerencséje volt annak idején, hogy terepmunkája során a Baffin-szigeten összebarátkozott az inuitokkal. A hálás utókornak meg azért van szerencséje, mert ennek a terepmunkának köszönhető a kulturális antropológia létrejötte. Joggal mondhatjuk, hogy ezt a tudományt nemcsak Kantnak, hanem az inuitoknak is köszönhetjük. Bár Boas nem viselkedett mindig őslakos jogokat védő aktivistaként, de a 19. és 20. század fordulóján ez nem is volt elvárás. Az inuitok ébresztették rá saját fehér emberi hübriszére, és a kulturális antropológia a normaszegők tudománya lett. Hiszen még manapság is gyakran érzem, hogy a tőlünk eltérő elfogadása és megbecsülése normaszegésnek számít.

Az arktikus őslakosok történelméről, népeiről és kultúrájáról, emberjogi küzdelmeikről és jelenlegi életükről mindenki olvasson sokat. Érdemesek rá. Én most inkább egy zenekarról írok, a nevük Pamyua. A kedvükért szívesen ülnék egy hókupac tetején Alaszkában. Nem agyonhypolt zenekar, de ennek ellenére, vagy épp ezért, nagyon jók. Az 1990-es évek közepén alakult a zenekar, egy testvérpár, Stephen and Phillip Blanchett (yup’ik anya és afro-amerikai apa gyermekei), Ossie Kairaiuak (mindkét ágon őslakos) és Karina Møller (dán anya és grönlandi őslakos apa gyermeke) nagy közös álmából. Alaszka a lakhelyük, bár már sok helyen jártak a világban a zenekarukkal (kis hazánkban – tudtommal - még nem voltak sajnos).

Pamyua

Mindannyian gyermekkorukban tanulták meg az őslakos népek dalait és táncait, aztán egyetemen tanultak, világot láttak, és hazatértek. Az 1990-es években felvirágzott az őslakos jogok védelme Alaszkában, politikai és kulturális szervezetek alakultak. Az akkor huszonéves fiatalok e szellemi forrongásban találkoztak, és megalapították a Pamyua zenekart.

Közös volt az elképzelésük arról, hogy milyen legyen a korszerű arktikus őslakosok zenéje. Ki akartak törni abból a kolonialista ketrecből, ahogy a fehér emberek gondoltak az őslakosokra. Ennek a lényege, hogy az őslakosok sosem változnak, és nem is változhatnak, eldugott falvakban élnek elmaradottan, és nem ismerik a mikrohullámú sütőt. Az őslakos zene egyállapotú, nem keverhetik bele a világ sodrába, mert megbotránkozik a nagy fehér ember.

A Pamyua tagjai vegyes családokból származnak, vegyes kulturális és zenei hatások érték őket (érdemes Alaszka történelméről is olvasni). A Blanchett testvérek például az anyjuktól az őslakos zenéket tanulták meg, a templomban orosz ortodox liturgikus dalokat énekeltek yup’ik nyelven(!), az afro-amerikai apjukkal meg doo-wop dalokkal múlatták az időt lefekvés előtt. Az őslakos zene, a funky és a hip hop, a gospel és a jazz, meg még sok egyéb, egyformán hatott rájuk szerteágazó családi gyökereik révén. Nem voltak hajlandók ezt a világörökséget a fehér ember őslakosokról alkotott szabályaiba kényszeríteni. Ez a sok minden ők maguk, az arktikus őslakosok. Ahogy a zenekar gyökerei vegyesek, és a világ minden pontjára futnak, úgy a zenéjükben is ezt a világegyesítést keresik. Egyébként számukra az emberekkel egyenrangú az állatvilág és a természeti környezet is. Hiszen az őseikről szóló mesékből ezt tanulták.

Vállat vonnak, ha a zenepiac világzene vagy egyéb címkével látja el őket. Pierre Boulez, Bartók és mások is felhasználták távoli népek zenéjét és hangszereit. Akkor az Európán kívüli népeknek miért kellene csak a saját hangszereikkel, a saját zenéiket játszani? A zene mindenkié. A világon élő emberek – amikor épp józan eszüknél voltak – mást se csináltak, csak saját jószántukból egymással keveredtek, egymástól tanultak, és ezt a tudást mixelték.

Ezt teszi a Pamyua is évtizedek óta. Az arktikus őslakos zene alapja az a cappella és a dob. De használják az ausztrál didzseridut és az afrikai dobokat is, meg a soul, funky, gospel és más zenei stílusokat, mert felfedezik a rokonságot a hangzásban és a ritmusban, és mert azt tanítják nekik őseik szellemei, hogy az emberiség nem az elkülönülésért, hanem az összekapcsolódásért jött erre a földre. Ha nyitott füllel hallgatjuk a Cayuurlakunguur című dalukat, akkor érezzük benne a világ ritmusát, történetesen egy alaszkai változatban előadva, amihez a földgolyó legkülönfélébb helyeiről származó zenei stílusok illeszthetők. Kiváló érzékük és ízlésük van a zenei párhuzamok és összefonódások felfedezésére. A zenetudósok szerint minél többféle stílusú és műfajú zenét hallgat valaki, annál jobb lesz a zenei ízlése.

Egy zenetudós egyszer az inuit akutaq szót használta az alaszkai őslakosok zenét, táncot, mesét és az egész világot magában foglaló stílusára. Az akutaq egy gyümölcsökből, cukorból, fókaolajból, halból álló csemege, amit eszkimó fagylaltnak is hívnak. Egy másik zenetudós ezt a metaforát helyénvalónak találta a Pamyua zenéjére is. Egy egész könyvet írt a modern arktikus őslakosok kolonialista szemléletből kitörő zenéjéről, és ezzel a zenetudomány is mellé állt a Pamyua törekvéseinek.

A lemezipar skatulyáit és ízlésvezéreit úgy kerülték ki, hogy saját vállalkozást hoztak létre Pamyua Inc. néven, és megalapították az Arctic Voice Records lemezkiadót. Nem csak azért, hogy senki ne szóljon bele a zenei minőségükbe, hanem azért is, hogy segítsék az arktikus népek kulturális magára találását. Szerzői jogokhoz az arktikus zenészek, a mindent felzabáló zeneiparban, csak a Pamyua Inc. és a nyomában feltűnő őslakos jogvédők révén jutottak.

A Pamyua nem csak zenél, és őslakos maszkokban táncol a koncertjein, előadja őseik meséit, hanem szép szelíden annak visszaszerzésén dolgozik, amit az évszázadok alatt elvettek az őslakos népektől: ez az önbecsülés és a méltóság érzése. Egyébként már a szüleik is őslakos jogokért küzdő aktivisták voltak politikusként, tanárként, kultúraszervezőként. Ez, és Harold Napoleon Yuuyaraq:The Way of the Human Being című könyve adja a szellemi bázisukat. Az arktikus őslakosok, mint általában a peremre szorított társadalmi csoportok (pl. Európában a cigányok), a leginkább vannak kitéve a deprimáltságnak, önfeladásnak és deklasszálódásnak. A Pamyua nem az őslakos dallamokat akarja konzerválni, féltve a világtól, hanem őseik egykori világbarátkozó szellemét akarja visszahozni a zenéjük révén is. Jobban megőrzik így a hagyományaikat, mintha dermedt totemként vitrinbe zárnák.

Néha angol is keveredik a szövegeikbe, de ezt is csak a világbarátságosság miatt teszik, alapvetően saját nyelvükön énekelnek. Ez külön bukéja a zenéjüknek. A magyar hangzókészlet nagyon más ugyan, és ilyen mássalhangzókkal logopédushoz szaladnak e honban, de hallgassuk csak meg az Ernerpak-qaa című dalukat. Egyes részleteiben épp olyan, mintha yup’ik nyelven énekelnék a Katalinka, szállj el… kezdetű magyar gyermekdalt. Ebből senki ne vonjon le messzemenő következtetéseket, és ne is gyártson elméleteket, helyette lépjünk be mi is a világbarátságosság klubjába.

Ők maguk is úgy nevezik a zenéjüket, hogy ’törzsi funky’ vagy ’inuit soul’. Megjegyzem, Stephen Blanchett, a hangja alapján, nyugodtan nevezhető a yup’ik Tom Jonesnak, vagy Tom Jonest hívhatjuk a walesi Stephen Blanchettnek - a világbarátságosság jegyében. A Side A/Side B duplalemezükön az egyik lemezen az őslakos zenei hagyományok szerint énekelnek, a másik lemezen ugyanezeket a dalokat a nyugati kultúrkörben nevelkedettek számára is ismerős hangzásúvá teszik. Példa a Drum I Carry A és a Drum I Carry B verziója (egyébként C verziója is van), vagy a Bubble Gum A és a Bubble Gum B verziója. Az egész lemez pompás, nemes játék. A dalaikban az alaszkai Kuskokwim folyó deltájánál élő őslakosok mindennapjait is megéneklik, amibe beletartozik az üdítő ivása és a rágógumizás is. Jó humoruk van. Az sosem árt.

Amerika őslakosaitól sokat tanulhatunk. Én mindig az indiánokkal vagyok. Az Európán kívüli népek megtanulták az európai fehér ember kultúráját és tudáskincsét. Attól tartok, a fehér európai ember nagyon le van maradva ehhez képest, az övétől eltérő kultúrák tudásanyagának megismerésében. Pedig hasznára válna. Első lépésként hallgassuk nyitott szívvel a Pamyua zenéjét. A világbarátságosság jegyében.

Kapcsolódó korábbi bejegyzés:

Egy Kopernikuszról - Franz Boas