Gyergyai Albert emléke

Írta: YGergely


Januárban született, százhúsz éve. (Akinek a neve nem sokat mond, az meg születhetett nekem bármikor.) Villanásra hadd idézzem az emlékét. Gyergyai Albert alakja nem egy tanítványának írásában fel-feltűnik, bár talán nem elégszer. Legutóbb a párizsi Karátson Endre önéletrajzi könyvének (Otthonok) első kötetében. Ez az első kötet legszebb, legélőbb fejezete, egy jelentős memoárkötet hosszabb részlete. Itt is szóljon most Gyergyairól néhány sor.
 

Az én egyetemi évfolyamom franciásait tanította utoljára, a mi negyedéves korunkban búcsúzott. Mindenki szerette, mosolyogva vagy tisztelettel, vagy bámulattal. Mégsem mindenki talán, hisz volt, akinek nem tetszett, hogy már-már komolytalanul enyhén vizsgáztatott (a négyes nála elégtelennek számított). Emlékszem egy mai szociológusra, annakidején tehetséges fenegyerek, aki a folyosón kapott dührohamot, hogy neki ugyanúgy beírja két perc vizsga után a jelest, mint Bambula Butának, tompa-tudatlan csoporttársának. (Nem a butagyerek kímélésén dühöngött, hanem, hogy őt magát miért kímélte az öreg a vizsgán.) „Szenilis!” - mondta, és más, durva szavakat is kiáltott a folyosón: ez szokatlan volt, rémült csodálattal bámultam. 

Az „Öreg” - általában így hívtuk egymás között. A felnőttek, szüleink nemzedéke gyakran „Gyergyai bácsinak” sőt „Berci bácsinak”. Nagypapás volt, igen, de ezt a bácsizást furcsálltam. Jóságos nagypapa: minden szemináriumi óráján süteményeket rakott ki az asztalra, a „petits gâteaux” fogalom lett, nemcsak Karátson idézi fel, hanem mindenki, aki a tanítványa volt.

Tanított a Világirodalmi Tanszéken is, de 1961/65 körül, az én ELTE-koromban, éppen nem volt ilyen tanszék. Amikor még létezett, egy nagyon híres mai prózaíró - ő mesélte - a Wertherből vizsgázott az Öregnél, és hosszan ecsetelte neki, hogy a Werther legutálatosabb alakját épp Albertnek hívják, és ez a névadás regénytechnikailag milyen fontos. „Hogy éppen Albert?” - kérdezte mosolyogva Gyergyai. „Az a fontos, hogy az ellenszenves figura neve Albert” - felelte a vizsgázó. Az Öreg nagy, megbocsátó szeretettel írta be indexébe a jelest.

Gyergyai óráinak alapdallama volt a „mese”. Egyik könyvének is az a címe: „Ötven francia regényről mesél Gyergyai Albert”.

A hatvanas évek elején kevés francia szakos hallgató tudott jól franciául: valamennyire alkalmazkodnia kellett hozzájuk is.  Valahogy mindig úgy csinálta, hogy önmagához is alkalmazkodott. Elkésett karteziánus volt. „A világirodalom két legnagyobb műve a Faust és a Candide, de a Candide-ot azért tartom nagyobb remekműnek, mert egyszerű is.” Későbbi szociológusunk nyilván ezt hallva is fölrikkantva szitkozódott - már ha nem érzett rá, hogy milyen furcsán nyitott is ez a vélemény, milyen ravasz ellentétpárt tartalmaz, és mennyi utat enged, még ha nem is említi Shakespeare-t.

Racine-t ő szerettette meg velünk. Egy évfolyamtársnőmmel kérésére megtanultuk az Andromaque (Andromaché) legélesebb, legfénylőbben fegyelmezett dialógusát és a szárazsütemények fölött eldeklamáltuk. Óvodába oltott legmagasabb színvonalú egyetem volt az övé: van, aki az óvodát érezte inkább, van aki a legmagasabb színvonalat.

Esszé és irodalomtudomány. Ma az irodalomtudósok csak tudományuk tárgyaként ismerik el az esszét, tudományuk módszereként, eszközeként megtagadták. Jó néhány  éve hónapokig zajlott egy „irodalomtudomány kontra esszé” vitasorozat a Jelenkorban. Gyergyai Albert alakját és nevét hoztam példaként és példaképül a hozzászólásomban. A tudós vitázók mintha meg sem hallották volna, a tudós vitázók védték tudományukat. Nem baj. Most idézem Gyergyait:
„Milyennek látjuk az ideális esszéírót, azt, amilyen talán nincs is, de igen jól elképzelhető. Azt hiszem, közelebb van a művészhez, mint a tudóshoz: nem ellensége a tudásnak, nem is kizárólagos híve a művészetnek, előbb elsajátította a tudást, az általánosat, azon kívül valamilyen szakműveltséget, s miután mindezt megemésztette, a műérzék vagy az életérzék megakadályozta a pedantériában, a tudósgőgben, az egyoldalúságban. (...) Látom, mint Baudelaire dandyjét: nem ápolt külseje, gondos ruhája, tudatos jó modora s zsebében számlálatlan aranyai miatt, bár ezek a tulajdonságok sem ártanak, hanem mert szereti a harmóniát, az életmód s a műveltség kívánalmainak összhangját, a külsőnek s a belsőnek valóságos vagy csak képzelt egyezését.”  

Gyergyai és Proust neve évtizedekig egybeforrott. Az én időmben az a legenda terjedt, hogy az Öreg nagy szatyrában Az eltűnt idő nyomában további köteteinek gépiratát cipeli lakásából az egyetemre, nyáron meg Visegrádra. Legenda maradt, hiszen halála után csak a regényfolyam egy további kötete, a Guermantes-ék jelent meg az ő fordításában. „Csak”? Hétszáz nyomtatott oldal. „Csak”? 

Jól tudom, hogy Gyergyait nem utánozni kell, hanem példáját, munkáját, alakját fényben tartani. Proust művét azóta más fordítók fejezték be. Nem az ő hibájuk, hogy ez az óriási munka (a fordításuk) kisebb hatást keltett, hogy új írónemzedékek kevésbé csüggnek rajta, mint annakidején Gyergyai szövegén.  Gyergyai Albert minden fordítói gondossága ellenére más dallamot szólaltatott meg, mint az eredeti. A magyar nyelv egy addig nem hallott dallamát. Épp ezért túlbecsülhetetlen, ezért a magyar fordítóirodalom csúcsa. Új fordítók: vajon dallamlik munkátokban egy hasonlóan erős és önálló muzsika...? 

(Az írás első változata a litera.hu honlapján jelent meg.)