A mosolygó szemű író - Csukás István

Írta: Inkabringa

Csukás István művei óvodáskorom óta kísértek engem, ahogy mindenki mást is e honban. Gyerekként Mirr-Murr, Oriza Triznyák, Pom-Pom, Gombóc Artúr, Süsü, a Keménykalap és krumpliorr Bagamérije, és még sok más mesehőse, felnőttként pedig a versei, amelyek a felnőtt vagy felnőni vágyó lélek mélyeibe vezettek.

Egyszóval Csukás István egész életemben volt nekem. Volt nekünk. Őt mindenki szerette.

Csukás István (1936-2020)

Most mégsem a műveiről írok, hanem egy személyes találkozásunkról. Pályakezdőként Budapest egyik nehéz sorsú lakótelepén lettem kultúraszervező. Magam választottam ezt a társadalmi „mélyfúrást”, eltökélt idealizmussal, ha ez annak számít. Természetesen semmi pénzünk nem volt, ötlettel pótoltuk a szűkösnek is csak jóindulattal mondható költségvetést. Az itt szerzett élményeimről már többször írtam a blogban, legutóbb Gross Arnold halála kapcsán idéztem fel egy rendhagyó kiállítás történetét (ITT).

A lakótelepen több általános iskola működött. Nagy különbség nem volt közöttük. Jobbára hátrányos helyzetű, nehéz anyagi körülmények között élő, kallódva felnövő gyerekek jártak ezekbe az iskolákba, olyan családokból, ahol a tudás és a kultúra nemhogy megbecsült lett volna, de feleslegesnek minősült. Mivel a közösségi intézménynek volt egy ún. színházterme (kicsi színpaddal és székekkel), gyermekszínházi előadásokra is hozzánk hozták az iskolás gyerekeket. Maradjunk annyiban, hogy a társulatok hullámzó színvonalon játszottak, amire a gyerekek hullámzó színvonalon reagáltak. Ha nem kötötte le őket az előadás, beszélgettek, nevetgéltek, felálltak a helyükről, csipkedték, piszkálták egymást. Állandó volt a hangzavar. A kísérőtanárok katonai kiképzőként vagy inkább kápóként viselkedtek, pisszegtek, hangosan rájuk szóltak, fenyegetőztek, visszanyomták a rakoncátlan gyerekeket a székbe és fojtott hangon, egészen közel az arcukhoz, leteremtették, vagy grabancon fogva kivezették őket. Nézni sem szerettem ezt, ráadásul teljesen hatástalan volt a szigoruk. A tanárok azt mondták, ezekkel a gyerekekkel másként nem lehet bánni. Látszott rajtuk, hogy belefáradtak már a küzdelembe.

Egyszer aztán mesemondó versenyt rendeztünk az iskolák között, ami később hagyománnyá vált. Ezt is némi ellenkezés és pesszimizmus kísérte, de végül a tanárok belelendültek, és a gyerekek is, megszerveztük a zsűrit, a díjakat összekalapoztuk, és a verseny meglepően jó színvonalon lezajlott. Kiderült, hogy ezeknek a gyerekeknek van érzékük a szép szavakhoz, csak eléjük kell hozni.

Érthető módon, amikor előálltam egy rendhagyó irodalomóra ötletével, a pedagógusok kétségbeesve tiltakoztak. Ha egy színtársulat nem köti le ezeket a haszontalanokat, miből gondolom, hogy ha egyetlen hervadt író áll előttük, nem fogják azonnal szétszedni? Én meg azt mondtam, ha a mesék ennyire el tudták őket bűvölni, akkor egy meseíróra is kíváncsiak lesznek. Bevetettem szervezőtársaimnak Csukás István nevét, ugyanis nagyon sok gyerek választotta az ő meséit a versenyen. Lehurrogtak a többiek. Csak nem képzeled, hogy idejönne? Meg sem tudnánk fizetni, olyan magas lehet a gázsija. Szó se róla, ez nekem is eszembe jutott.

Úgy gondoltam, ha megkérdezem, attól még nem dől össze a világ. Felhívtam, elmondtam honnan keresem és miért, felkészülve, hogy udvarias elutasításban lesz részem, vagy olyan összeget mond, amit még sosem írtunk le a kis kulturális kompániánkban. Meglepetésemre ő azonnal igent mondott, a gázsit pedig, amire elcsukló hangon rákérdeztem, annyival elintézte, „beszéljék meg, és amilyen összeget mond, én elfogadom”. Ez gavalléros volt, de ugyanakkor óriási terhet rakott a vállunkra. Csukás István eljön a kopott panelrengeteg gyerkőceihez. Hurrá! Ránk bízza, mennyit fizetünk. Hurrá! Vagy nem? Mert akkor most legyünk kicsinyesek és spóroljunk rajta, vagy dobjuk oda minden pénzünket, hogy érezze, mennyire megbecsüljük? Sok vívódás, osztás-szorzás után kifundáltunk egy nagyjából méltányos összeget, és kifizetjük a taxiszámláját is. Megint felhívtam, az összegre rábólintott, és onnantól inkább a gyerekekről meg rólunk, szervezőkről kérdezgetett. A gyerekekről annyit mondtam, hogy többnyire nehéz sorsúak, nagyon kevés kulturális impulzushoz jutnak, és ehhez képest mégis csodálatos mesemondók. A magatartásbeli anomáliákról nem tettem említést. Ha kiváló mesemondók, akkor ezzel nem járatom le őket.

Eljött a nap, a színházterem megtelt gyerekekkel, akik akkor már tudták, hogy Csukás István jön el hozzájuk. Határozottan izgatottak és kíváncsiak voltak. Ettől még zajongtak, kiabáltak, csipkelődtek és fészkelődtek az író bácsira várva. A tanáraik a sorok szélén szigorú szemmel, ugrásra készen pásztázták a terepet, hogy azonnal közbeavatkozhassanak, ha rendbontást látnak. Minden olyan volt, mint szokott, egészen addig, amíg meg nem érkezett Csukás István. Hozta a taxi, amit érte küldtünk. Csupa mosoly volt a szeme.

Belépett a terembe. A gyerekek mocorogtak, izgatottak lettek. Még nem lehetett tudni, hogy merre fordul a szimpátiájuk. Csukás István megállt előttük. Mosolygott a szeme. Megköszönte a meghívást, elmondta, milyen örömmel hallotta, hogy kiváló mesemondók vannak közöttük. Aztán elkezdett mesélni a saját gyerekkoráról, életéről, íróvá válásáról, a mesehőseiről, a mesék világáról. Mesét nem is olvasott fel, ezzel nem töltötte az időt. Egy szál egymaga állt ott a sok rakoncátlan gyerek előtt. A gyerekek pedig mentek utána. Elbűvölten hallgatták. Kezükbe hajtották a fejüket, vagy a karfára dőltek a figyelem közben, akadt, aki felállt egy pillanatra, de csak hogy maga alá húzza a lábát. Érdeklődő figyelemmel, csillogó szemmel hallgatták. Ha kérdezett, minden gyerek nyújtotta a kezét, hogy válaszolhasson, ha ők kérdezhettek, dőltek belőlük az okos felvetések. A tanárok kezdetben a szokott fegyelmező feszültségben ültek, aztán ők is átadták magukat a meseórának. És én is.

Csukás István kedves volt, közvetlen, barátságos és mosolygós. Vicces és okos dolgokról mesélt. Elbűvölte ezeket a rendbontónak kikiáltott gyerekeket. Nem tudom, hogy csinálta, mert látszólag nem csinált semmi különöset, de más, egyedül, öt percig nem tudta volna lekötni ezeket a gyerekeket.

Az előadás elhúzódott, annyira belemerültek a beszélgetésbe. Senki nem bánta. Ő a legkevésbé. Utána odajött hozzám. Mosolygott a szeme. Azt mondta, ha kifizettük a taxit, megköszöni, de a honoráriumáról lemond. Minden várakozása fölött volt ez a délután. Érdeklődő, nyitott, eleven eszű gyerekekkel találkozott, nagyon élvezetes beszélgetést folytatott velük. Ő talán többet tanult tőlük, mint ők tőle. Ne köszönjünk semmit, mert köszönettel ő tartozik. Mégiscsak van értelme annak, hogy író lett. Barátságosan elköszönt, és amilyen természetességgel jött, olyan természetességgel távozott. Egy darabka angyaliságot hagyott ott a panelrengetegben.

Ma, a halála napján, eszembe jutott ez a történet. Örök emlék. Mosolygott a szeme.

Torres Vedras karneválja

Írta: Inkabringa

A karnevál felszabadító, egymásra figyelő, egymást segítő, demokratikus, vidám, frivol, bátor és fesztelen ünnep. Jellemzője a vitriolos szellemesség és a sziporkázóan kreatív szemtelenség. Sokat változott az évezredek alatt, sok vargabetűt írt le, de maradt az emberi közösségek összetartozásának szimbóluma. Mert lehet csupán élveteg maskarás bolondozásnak tartani, de a karnevál egy univerzális ünnepkör, mely kultúrákat és évezredeket köt össze. Az élet komplexitásának groteszk, szabad, a sokféleségek összetartozását szimbolizáló megnyilvánulása, mely a mindennapok visszásságait és a hatalmon levők leplezett galádságait nyilvánvalóvá teszi. Ahol rátalálnak a karnevál szellemére, ott életkedv, tetterő, tisztánlátás, szolidaritás jár vele. Ezek nélkül nincs egészséges társadalom, de mindezeket nem lehet elérni szigorú dörgedelmekkel.

Az emberi közösségek döntése, hogy a karnevál mivé válik általuk. A Joker című filmben láthattuk a karnevál disztópiáját. És az is előfordul, hogy nem tud felszínre törni a karnevál szelleme: erre jó példa kis hazánk.

A karnevál életkiteljesítő, az emberi közösségek legjobb hagyományait őrző oldalát mutatja Európa legnyugatibb csücskében, Portugáliában zajló karnevál. Torres Vedras egy 80 ezres város 50 km-re Lisszabontól. A karnevál ideje alatt nonstop üzemmódban közlekednek Lisszabon és Torres Vedras között a buszjáratok és vonatok, ahogy más városokból is. Minden és mindenki a karnevált szolgálja a tömegközlekedéstől kezdve a közintézményeken át a polgármesterekig. Ahol értik a karnevál szellemét és lényegét, ott komolyan veszik.

Torres Vedras - Portugália

A legportugálabb karneválnak nevezik a Torres Vedras-i karnevált. A középkorból eredeztetik, mint a karneválok nagy többségét, olykor majdnem eltűnt, ahogy az gyakran előfordul a tékozló emberiség történetében. (Még Bachot is majdnem elfelejtették.) 

A karnevál jelenlegi formája a 20. század elején alakult ki. 1910-ben Portugália köztársaság lett, és 1912-ben már ennek az új társadalmi berendezkedésnek a jegyében karneváloztak Torres Vedras lakói.

Torres Vedras karneválja 1932-ben

A második világháború évei alatt betiltották, Salazar diktatúrája érthetően nem szívlelte a pimasz szókimondás és civil felszabadultság ünnepét, de a karnevál szellemét kiirtani mégsem tudta. Most sem könnyű itt az élet, mégis karneváloznak. A karnevál lényege – történelmi koroktól és helyektől függetlenül - a feje tetejére fordított világkép. Van egy nagyon fontos eleme: a karnevál a civil, hétköznapi emberek önkéntes, kreatív és egymással együttműködő szerveződése. Ahol az elit „ráül” a karneválra, ott a kiválasztottak cicomás belterjes bálozásává válik, vagy a „vedd és edd” konzumkultúra profitábilis termékévé. De az már nem is igazi karnevál, hanem fogyasztási cikk, a hatalmi manipuláció eszköze. Ezt a csapdát szerencsésen, és pláne tudatosan, kikerülte Torres Vedras karneválja.

Már az 1600-as években is karneváli egyesületek alakultak itt, akik az utcai mulatságot szervezték. Az 1920-as években felelevenítették ezt a régi hagyományt. A cél a karnevál szellemének megőrzése, mely a spontaneitást, a közösség erejének megtapasztalását, és a civil emberek részvételének elsődlegességét hivatott megóvni. A karneváli társaságok helyiekből szerveződnek, jelenleg öt ilyen egyesület létezik. Munkájukat nagyon komolyan veszik, egész évben ébren tartják a karnevál szellemét, ami nemcsak a mulatozást jelenti, hanem az egymásra figyelést is. Minden egyesület saját profillal működik. Közös bennük, hogy a karnevál révén társadalmi aktivitásra, közösségi tevékenységre bírják rá az ott élőket.

Torres Vedras karneváli egyesületei figyelnek arra, hogy a közösség minden tagjának javára legyenek. Például a karnevál idejét nem ildomos a saját jövedelem gyarapítására használni. Az étel-ital és egyéb fogyasztásokból (maskarák, álarcok, parókák stb.) befolyt bevételeket a nélkülözők javára fordítják. Minden karneváli egyesület gyűjtéseket, adományozási alkalmakat hirdet egész évben, mellyel a rászorulókat támogatják.

A 2000-es évektől a környezeti fenntarthatóságra is figyelnek a karnevál szervezői. Újrahasznosítható termékeket használnak még a maszkok és jelmezek, óriásbábok készítéséhez is. Együttműködnek számos környezetvédelmi szervezettel, a karnevál védjegye alatt felvilágosító kampányokat támogatnak, a karneváli tematikáikban is megjelenik a bolygó védelme. Karneváli eredetiséggel segítik a környezetvédők munkáját. Nem csupán a legportugálabb, de a legzöldebb karnevállá akarnak válni.

EcoCopo - az ökotudatos pohár, mely a karnevál egyik szimbólumává vált a 21. században

Minden nyáron kihirdetik a karnevál tematikáját, amely a karneváli emlékművel együtt 1999 óta új elem a karneváli hagyományokban. Megújulva megőrizni: ez a hagyományőrzés titka. Természetesen a karneváli téma kihirdetését is utcai táncolással kötik össze. Általában aktuális eseményekhez kapcsolódik a tematika, melyet persze tágan értelmeznek. Volt már a futball, az Európai Unió, a világpolitika, a környezetvédelem, a televízió, a mozi, a zene, a sport, az emberi kultúrák sokfélesége is témája a karneválnak. Idén a mágia és fantázia tematikája köré szervezik a mulatságot.

A pikírt társadalomkritikára minden téma alkalmat ad a portugáloknak. A karneváli emlékművekkel vaskosan kicsúfolják a világ hatalmasait, elkényeztetett sztárjait, félresikerült ügymeneteit. Felszabadult karneváli nevetéssel fogadják Trump, Bolsonaro vagy Putyin ábrázolásait. Nekünk másféle emlékművek jutnak e honban. Nincs is túl felszabadult hangulat.

Karneváli emlékmű

A karnevál napokig tartó lélekfrissítő mulatság, amikor a város és a környék apraja-nagyja összegyűlik, és színes maskarákba bújva az utcán táncol egymással vegyülve, vidáman bolondozva. Megállás nélkül szól a szamba, az utcán egymást érik a Zés Pereiras dobosok. Hiszen több évezredes hagyomány, hogy karnevál idején az emberek elűzik a gonosz, ártó erőket síppal-dobbal, nádi hegedűvel.

A fő attrakció a húshagyó kedd és a megelőző hétvége maskarás fiesztája. A karneváli tematikához illeszkedő jelmezekbe bújnak családok, iskolák, baráti társaságok, munkahelyi közösségek, mindenféle rendű-rangú emberek, és bolondozva-táncolva belevegyülnek a karneváli forgatagba.

Torres Vedras jellegzetes karneváli alakja a Matrafona. Női ruhákba bújt férfiak lepik el ilyenkor az utcákat. Parókák, rúzs, kacér ruhák, harisnya. Ez senkiből nem vált ki homofób indulatokat, mert a Matrafona megbecsült hagyományos szereplője a karneváli menetnek. A feje tetejére fordított karneváli világot jelképezi, ahol a férfiak a nők ruháiba bújnak és kipróbálják, milyen is nőnek lenni. (Ennek megfelelője a számos helyen létező asszonyfarsang, amikor nők öltöznek férfinak és mulatoznak férfi módjára. Valamikor Magyarországon is szokásban volt ez, Boglár Lajos etnográfiai filmet forgatott róla.)

A karnevál alkalmat ad arra, hogy a világot a feje tetejére állítsuk, egymás bőrébe bújhassunk, egymás sorsát átérezhessük.

A komikus, bizarr kinézetű hatalmas méretű fejszobrok is elmaradhatatlan kísérői a karneválnak Torres Vedrasban. Szintén Európa számos pontján ismert a karnevál végén a bábuégetés (itt: Entrudo temetése) és a végtelenül kifacsart és komikus bírósági tárgyalás, amikor az elmúlt év minden hatalmi aljasságát és rossz pillanatát a fejére olvassák, majd a karneváli közösség előtt elégetik. Jöhet a tavasz, a megtisztult remények és célratörések.

A karnevál egy szimbólumerdő, melynek gyökerei az ókorba nyúlnak, és sosem szabadna elengednie az emberiségnek. Látszólag egy rumlis, maskarás, dévaj, komolytalan mulatozás. De valójában segít megőrizni a józan eszünket. 

Korábbi karneváli bejegyzések:
Mardi Gras (New Orleans - USA)

Componidori (Szardínia)

Cape Verde karneválja (Zöld-foki Köztársaság)

Hol van Szodoma? (Térey János: Lót - Szodomában kövérebb a fű - Örkény Színház)

Írta: Inkabringa

Térey János utolsó drámáját decemberben mutatta be az Örkény Színház. Címe: Lót –Szodomában kövérebb a fű. Térey úgy meséli el ezt a jól ismert történetet, hogy jeges iszonnyal meredünk rá mai világunk állapotára.

Vajon az cselekszik helyesen, aki alkalmazkodik a társadalom adott állapotához, vagy az, aki ellenáll a társadalmi elvárásoknak? Ki tudja? Mindenki legjobb belátása szerint dönt. S vajon Lót és családja melyik viselkedési formát képviseli? Korántsem egyértelmű. Lót az isteni parancsot teljesítő erényes ember, vagy a szodomai romlottsággal kiegyező hipokrita?

Mert nézzük csak: Lót feddhetetlen polgár, gazdag és sikeres vállalkozó, figyelmes férj, gondoskodó apa, aki zokszó nélkül betartja Isten törvényeit, egy Istennek tetsző erényes ember. Ugyanakkor Szodomában él évtizedek óta, vagyont és pozíciót szerzett, itt lett, úgymond, tényező. Lót, aki engedelmesen követi Isten parancsolatait, belenyugvóan elfogadja Szodoma szokásait is. Beilleszkedni akar mindenáron. Megbecsülésre és elismerésre vágyik. Az erény mintapéldája, mondják róla. Büszke arra, amit elért, némileg önelégült. Felesége élvezi a végre megtalált jómódú és komfortos nyugalmat, lányai természetesnek veszik a jólétet, a három autót, a társadalmi pozíciót erősítő házasságot, meg a térerőt. Mindannyian építői, attribútumai Lót erényes életének, s teszik, amit elvár tőlük. Amíg nem bomlik meg ez a jóléti kirakat, nem is ellenkeznek ellene. Egy boldog család. Szemernyit sem zavarja őket környezetük romlottsága, mert ők felül állnak mindezen, állítják.

Térey okos, szigorú és következetes analízise Kovalik Balázs nagyszerű rendezésében végig feszült figyelmet vált ki belőlünk: az őszinte szembenézés feszültsége ez. Nincs felmentés, ez a pomádés látszatokra épített világ leleplezte önmagát, és ha nem kap észbe, a vesztébe rohan.

Ismerjük a bibliai történetet, Szodoma bűnös város, nyakig merült a fertőben, nincs mentsége Isten előtt, pusztulnia kell. Térey Szodomája nemcsak a paráznaságba süllyedt bele, de a felszínes magamutogatásba, a gyilkos pozícióharcokba, a hiú belterjességbe, a végtelen önzésbe, a szellemi sekélyességbe, az aljas manipulációkba, a kirekesztésbe, a gyűlölködésbe és a züllesztő mohóságba is. Nevetséges és iszonyatos egyszerre. Főként mert tudjuk, ez a valóság, amiben élünk. A Lót házába toppanó angyalok makacsul ragaszkodnak Isten parancsához: Lót erényes, méltó a megmenekülésre. De látjuk, érezzük, a családnak, és szíve mélyén Lótnak sincs kedve lemondani e fényűző pocsolyáról, ami Szodoma.

Az előadás lassan kibontja, a Téreyre jellemző kegyetlenül őszinte tisztánlátással, hogy Lót vagyona, háza, autói, karrierje, társadalmi pozíciója mellett a felesége, a gyermekei, a családja is státuszszimbólumok. A társadalmi érvényesülés és megbecsültség attribútumai és eszközei. Egy idő után felmerül bennünk, hogy az isteni parancsolatok engedelmes követése is talán csak a nagybátyjával, Ábrahámmal való örökös vetélkedés része.

Ebből a tökéletes, a társadalmi elvárásoknak messzemenőkig megfelelő világból két dolog hiányzik: a szeretet és az emberi tudat cizelláltsága. Nem épp mellékes tényezők. Hiányukban ugyanis a legtökéletesebb boldogságot mutató kirakat is könnyen megreped és darabjaira hullik.
"Ebben a darabban senkivel nem lehetett azonosulni, végül is mindenki vállalhatatlan" - ezt a mondatot hallottam két fiatal néző előadás utáni beszélgetéséből.

Térey bravúrja, hogy ezt a bibliai történetet görög tragédiaként meséli el, miközben a mai korról beszél. A kicsinyes, gyűlölködő, manipulatív és megalkuvó mai magyar valóságról is van mondandója, de ennél sokkal távlatosabb és könyörtelenebb Térey drámája. Hogyan váljunk Lóttá? Hogyan ne váljunk Lóttá? Ezzel a dilemmával szembesíti nézőit. Milyen rettenetesen nehéz megtalálni a helyes utat.

Térey szövegét Kovalik Balázs rendezése még erősebbé tette. Bárcsak újra rendezne Magyarországon, újra és újra. Gálffi László és Kerekes Éva (Lót és felesége) minden érzékeny árnyalatát megmutatják ennek a dilemmának. Az előadás végig feszültséggel teli, nem válik unalmassá, dagályossá, deklamálóvá, miközben egy jól ismert történetet látunk minimális cselekménnyel, absztrakt térben, ókori görög színházat idéző kórussal, polgári szalondrámákból ismert affektált párbeszédekkel és megállíthatatlanul hömpölygő elmélkedésekkel.

Hogy hol van Szodoma, arra is megadja Térey a választ. Szodoma nem egy konkrét hely, ahonnan elmenekülhetnek a pusztába, hegyre, barlangba, fák közé, vagy a világ bármely más pontjára: Szodoma bennük van. Viszik tovább egyik nemzedékről a másikra. Akaratosan, felelőtlenül, szeretetlenül, gondolattalanul. Praktikus megfeleléskényszerből.

A Lót Térey János utolsó drámája. Iszonyú testamentum. Pedig biztosan nem annak szánta, inkább csak figyelmeztetésnek, hisz ő élni és írni akart még sok-sok évig, de hirtelen megállt a szíve, és most ez a színmű maradt az utolsó üzenete nekünk. Borzasztóan komor ez az üzenet, és még kétségbeejtőbb, hogy vitathatatlanul igaza van. Nincs hova hátrálni tűpontos elemzése elől. Nem őrjöngő átkozódás ez, nem sértett sziszegés, nem önfelmentő nyafogás. Metsző intellektusú, szigorú számvetés kis hazánk és az emberiség mostani állapotáról.

Térey testamentuma nem gyászbeszéd, hanem felkiáltójel. Nem bizonytalan sóhaj a mondat végén, hanem szabatos, tényszerű látlelet.

Innen kell megoldást találnunk e kis hazában és e kerek glóbuszon. Immár nélküle.

Térey János