Keresés ebben a blogban

2018. január 30., kedd

Szamizdat öröm



Írta: Inkabringa


Minap komolyan megdöbbentem. Látszólag semmiségen, pedig súlyos problémát jelez. Egy szimptóma, ami azt mutatja, hogy e kies honnak haladéktalanul változtatni kell az életszemléletén, új társadalmi divatokra van szükség.

Történt ugyanis, hogy a napokban valaki valahol idézte két édesapa beszélgetését, mint pozitív példát a tánc fontosságára. Az egyik apa szemére vetette a másiknak, hogy iskolás gyermekét táncórára (balettre) íratta be, ami felesleges időpocsékolás, haszontalanság, fontos különóráktól veszi el az időt, elvégre nem profi táncos lesz a gyerek. Ez is elég kegyetlen, de az igazi döbbenet a másik apa válaszában van. Azért íratta be a gyereket balettórákra, hogy fegyelmet és rendet tanuljon. A honi balettoktatás egyik vezetője, aki kezdetben bájos háziasszonyként mosolygott, ennél a pontnál keménnyé váló arcvonásokkal szigorúan kijelentette: igen, a tánc megtanítja a gyerekeket a fegyelemre és a kemény munkára. Majdnem elájultam. Már a tánc is a fegyelmezés és az emberi lelkek betörésének eszköze? S vajon miféle himpellére vagyok én ennek a fegyelmezetten menetelő társadalomnak, hogy makacsul úgy élem meg a táncot, mint a felszabadult örömszerzés egyik módját? Szégyellnem kéne magam? Legalább a tánc maradhatna meg felszabadító örömforrásnak, hisz a felszabadultság hiányzik leginkább ebből a társadalomból.


Azt hiszem ennél görcsösebb már nem is lehetne ez a társadalom széles e hazában. Sőt, minél görcsösebb, annál felszabadultabbnak érzi magát. Legfőbb örömforrás a rosszindulat és a káröröm. Egyetlen vigaszom, hogy voltak néhányan az egybegyűltek között, akik velem együtt szintén elrémültek a fenti történetet hallva. Ők is másként gondolnak a táncra. Talán nincs még minden veszve. Társadalmi önérvényesítés és aktivitás felszabadultság nélkül nem létezik. Az nem természetes létállapot, hogy egy ország görcsbe rándulva, engedelmesen várja, hogy mikor merre kötözik össze kezét-lábát.


Igazi farsang nálunk nincs, úgy tűnik, nem is hiányzik, szeretjük errefelé szürke, praktikusan haszonelvű egykedvűségben morzsolgatni a hétköznapokat. A farsangi időszakban sokat lehetne táncolni úton útfélen, de nincs rá igény, mert komolyak és gondterheltek vagyunk és semmi kedvünk felszabadultan cselekedni meg egymással keveredni. 

Mégis bátorkodnék ajánlani egy zeneművet, ami nem trendi és nem magaskultúra (a sznobok e ponton feldúlva távoznak), ámde univerzális karneváli melódia. Láttam én már erre a zenére lejteni skandináv néptáncot, mambót, twistet, hiphopot, még csárdást is. Lehet rá szerelmesen összebújva párban táncolni, vagy körben állva, netán egymás után haladva. Megjegyzem, ez utóbbi mozgástípusba tartozik a menetelés is, de ez a zenemű nem jó menetelésre, mert lépés közben óhatatlanul megmozdul a váll és a csípő. Márpedig ha a váll és a csípő a zene ütemére mozdul, az riszálás és végső soron tánc. Van egy ősmagyar titkos tanítás, ami olyan titkos, hogy talán sosem létezett. Így hangzik: aki lépés közben riszál, az nem fog menetelni.





2018. január 22., hétfő

Columbo és Cassavetes

Írta: Bikassygergel


Avagy Cassavetes és Peter Falk. Pár napja láttam őket együtt a Columbo felügyelő egyik 1972-es epizódjában (Étude in Black; a magyar címét nem tudom). Ez Cassavetes egyetlen szereplése a Columbo-ban, ezért évekig úgy képzeltem, ők ketten itt ismerkedtek meg, és nemsokára ezért is választotta Cassavetes őt, Falkot a Férjek egyik főszerepére. Pedig tévedtem, hiszen a Férjek 1970-ben készült, és a nagyszerű, de akkorra kicsit elfelejtett New York árnyai után ezzel vált - mondjuk így? - "világhírűvé" a rendező.


Melyik régebbi film kapcsán ismerkedhettek meg? Nehéz kideríteni: ki emlékszik például arra, hogy az olasz-szovjet háborús film (Keletre meneteltek - buta magyar cím, oroszból - az eredeti: Italiani brava gente) egyik nagyobb szerepét az akkor ifjú és nagyon ismeretlen Falk játszotta. Az egykori neorealizmus akkorra többször bukott és keletre menekült mestere, De Santis rendezte. A némely tekintetben újszerű háborús epizódfüzérre pénzt és rengeteg statisztát kapott ugyan a SzU-ban, de semmiféle díjat nem, fesztiválon sem jutalmazták, talán nem akarták. Magyar mozikban játszották ugyan, de nyomot nem hagyott a nézőkben, pedig Falk is jó benne, és Zsanna Prohorenko, a Ballada a katonáról epizódhősnője sem olyan rossz. Filmklubokban jó volna újra látni...

Cassavetes épp ugyanebben az évben (1964) játszott már, mégpedig sikeres játékfilm egyik nagyobb  gengszterszerepét. A gengszterfilmet (Gyilkosok), Hemingway novellája nyomán Donald Siegel rendezte, addigra Hollywood profija, a magyar néző talán emlékszik későbbi, Szökés az Alcatrazból című darabjára. A Gyilkosok film- és színésztörténeti csemege: együtt játszik benne Cassavetes és Ronald Reagan (neki utolsó játékfilm-alakítása), ráadásul épp a Cassavetes-figura (mai divatszóval "karakter") lövi le.

Reagan és Cassavetes véletlen találkozása olyan, mint az esernyő és varrógép összejövetele a boncasztalon, meghökkentő fintora a véletlennek. Viszont pár évvel később a  nem-hagyományos filmművészet egyik legszerencsésebb találkozása volt  1970-ben a Cassavetes-Peter Falk randevú. A Férjekhez csak a korai Godard-filmek új világa emlékeztet, bár Cassavetes stílusa teljesen egyéni, még Godard sem hatott rá másoló eredménnyel. Falk azután játszott még más filmjében is, mindig kiválóan - és egész máshogy, mint a Columbóban. Én Cassavetesnél bámultam igazán...

Jövőre lesz a születésével és halálával egyaránt ....9-es végződésű Cassavetes duplán kerek évfordulója, akkor majd bővebben írunk az egyetemes filmművészet egyik legnagyobb alakjáról. Most - véletlenül rákapcsolódva egyetlen páros főszerepükre - csak kedvet akartam csinálni hozzá.




2018. január 13., szombat

A Nemzet Gargantuája



Írta: Inkabringa


Furcsa tél ez, mert egyelőre nincs tél, bár állítólag lesz. Karácsonykor kibújt a hóvirág, januárban virágzott a repce. Még a természet is zavarban van.

A hagyományok szerint a farsangi vagy karneváli időszakban az emberek a terménybőség meg sok egyéb varázsügyek intézése mellett a télűzés feladatát is magukra vállalták. No, ha ez így megy tovább, emiatt idén nem kell farsangolni a derék magyar honpolgároknak. És ha innentől tél lesz, akkor sem fognak farsangolni, nincs hozzá kedvük és merszük. Hiányzik a példa, amit odaadóan követhetnének a farsangolásban. Nem tudja az ország népe, mit sugall a farsangról a brandváltó Facebook, sem azt, mit gondolnak róla legfőbb celebeink, a politikusok. Mert ugye, ha nem mondják meg, mit kell csinálni, úgy nehéz spontánnak lenni. Mintha szellemi retardáltak lennénk. És mi van a szabad akarattal, amit Dante az emberi élet legnagyobb adományának tartott?


A farsangnak pedig épp az a lényege, hogy a nép, az istenadta nép szellemes virgoncsággal tótágasra állítja a hétköznapi világot és fenekestül felforgatja az unalmas és korlátolt társadalmi kereteket. A karnevál ugyanis a démosz ébredése. Amikor az istenadta nép megmutatja a köréje épített világ csúfos színe-fonákját, fityiszt mutat a hatalmon levőknek, és míg vidoran és frivolan leleplezi őket, felszabadítja önmaga szellemét az engedelmes haszonállat létből. Ideírom idén is: nagyon nagy szüksége lenne ennek az országnak a karnevál szellemére. Mert nézzük csak: a himnuszunk bűnhődésről, balsorsról szól és arról, hogy rajtunk már csak az Isten segíthet (mi magunk semmiképp). A hazáról gondolkodó nagyjaink a tépelődő, komor nemzetféltés vagy nemzetostorozás mintáit adták tovább. Akadtak ritka kivételek, de mégis úgy van, bár kínszenvedés leírnom ezt a mondatot, hogy a karnevál szelleme nem „hungarikum”.


Mégis élt a magyar honban egy férfiú, akiben fennen lobogott a karnevál szelleme. Ő Szentkuthy Miklós, akinek idén júniusban lesz születésének 110. évfordulója, de én már most ünneplem, az idei farsangi időszaknak vele kell kezdődnie. Amit ő képviselt a magyar irodalomban és a magyar valóságban, egyedi nagy kincsünk. Merészelte úgy látni az életet, mint egy reneszánsz ember, merészelt úgy írni, mint egy barokk ember, és merészelt úgy gondolkodni, mint egy koron és időn túli univerzális szellem. Csodálatosan vonzó ez. Hogy a honi hivatalos közbeszédnek is megfeleljek, azt mondom, Szentkuthy Miklós a Nemzet Gargantuája. Mikor lesz még egy ilyen? Ahogy most állunk, talán sohasem.
Szentkuthy Miklós (1908-1988)
Szentkuthy Miklóst olvasni a szavak tengerében, a barokkosan burjánzó, frivol szellemességgel megírt gondolatokban való önfeledt lubickolás. Szentkuthy bámulatosan tudott a legkülönfélébb korokban és helyeken élő pápák, tudósok, művészek, uralkodók, hivatalnokok és szélhámosok bőrébe bújni. A karneváli abszurditások panteonja az ő életműve: Tacitust Monteverdi révén ismerjük meg, a spanyol jezsuitákat a kínai császár udvari embere révén, II. Szilveszter pápa a Vogue-ot lapozgatja, Casanováról Andrew Marvell, a 17. században élt angol metafizikus költő mesél. Farsangi álarcai az univerzális életigazságok őszinte feltárói. A sablonos hétköznapi élet ezerszeresen jobban eltorzítja az élet valódiságát, mint Szentkuthy frivol álarcai.


A Frivolitások és hitvallások című önéletrajzi interjúkötetben így vallott magáról:
Egy alkalommal, felnőttkoromban Casanovaként jelentem meg egy jelmezbálon: fekete talárban, fehér-ezüst parókában. „Na végre – mondta egy barátom -, Miklós rendes ruhájában jelenik meg, már unjuk mindennapos maskaráit!” Ez kicsit igaz: amiben ebben a pillanatban is vagyok, legegyszerűbb utcai öltözékem az én maskarám. Igazi énem az, mikor fölveszek mindenféle szent bolond hacukákat, karneváli dalmatikákat…

Gustave Doré: Gargantua

A Szent Orpheusz Breviáriumát áthatja a karnevál szelleme. Joggal hasonlították a reneszánsz francia mester, François Rabelais Gargantua és Pantagruel című ötkötetes karneváli bravúrjához.
A tánc: félig nász, félig szende Vesta-torna. (…) Itt nincs „keresztény erkölcs” és „pogány szabadság” – itt valami rejtélyes, irizáló harmadik van: a tánc. Itt nincs állati vegetáció és kifinomult társadalom – itt egy boldogító harmadik van: a bál, a karnevál.


Ugyanebben a könyvben Szentkuthy így foglalja össze a karnevál tótágas-filozófiáját:
Velencében karnevál és a római Saturnáliákra emlékeztető „bolondünnep”, mely távolról sem l’art pour l’art bohóckodás, hanem a démosz szabad, szatirikus, kritikus kitörése, Egyház és császárság és dózsék és kiskirályok ellen – ugyanakkor „modern” (értsd: ezer? tízezer éves?) filozófia, melynek lényege az élet (istenköpködő, mindentköpködő) értelmetlenségének kifejezése – vagy egy „aranykor” utáni nosztalgia, ahol nincsen úr és nincsen szolga, mindenki egyenlő. A szolgákból itt urak lesznek, az urakból lebukott hülyék – bohócformában ugyan – a legnagyobb nivellálás.

Szentkuthy 110 év után is egyedüli várományosa a Nemzet Gargantuája kitüntető címnek. Ha tudnánk és mernénk olvasni őt e hazában, tőle biztosan megtanulhatnánk, mit is jelent a karneváli öntudat.
Ismeritek, patres et fratres, az utcai szólásmódot: „álljon meg a menet!” (…) Nohát, édes gyermekeim, én most éppen az ellenkezőjét rikoltom: ne! ne! ne álljon meg a menet!



Szentkuthy Miklós digitalizált művei elolvashatók a Digitális Irodalmi Akadémián. (A blog bal oldali sávjában is elérhető.)




2018. január 8., hétfő

Pirandello unokája voltam

Írta: Bikassygergel


Most olvasom, hogy karácsonykor bezárt a Pirandello Emlékmúzeum (Studio di Luigi Pirandello) évfordulós kiállítása. Tavaly júniusban nyitott. Én magam – pár évvel megelőzve a százötven éves jubileumot – egészen közel laktam hozzá. És nem elég, hogy annak idején a Hotel Villa Pirandello nevű szép közeli szálláson laktam tizenkét napig, véletlenül elcsíptem egy Pirandello-műsort is. Borús, sőt esős idő volt a júniusi Rómában, inkább hűvös, mint meleg. (Nem először június elején, legalábbis nekem sokadszorra az.) A Biblioteca Nazionale nagy termeiben hidegebb volt, mint az esős utcán, őszi köpenyemben és dupla sálamban is fáztam.

Ez a Hotel Villa Pirandello szép kis szállás a Via Nomentana egy csendes mellékutcájában. Gondolom, nagyon is szándékosan a mai emlékmúzeum, vagyis az író egykori háza mellé épült. Elég szorosan melléje. Nem mintha a közelség zavart volna, sőt: jó rálátásom volt Pirandello dolgozószobájára és kertjére. A dolgozószobájában malteros legényeket láttam, a kertben malteros ládákat. Renoválták a régi házat. A Pirandello programot sem a régi házban rendezték, hanem mellette, a kis szállodában. Nem nagyon hirdették, én valóban csak a mogorva júniusi eső miatt vetődtem „haza”.

A könyvtárakon kívül legtöbb időmet a szintén szomszédságban levő nagy Torlonia parkban (Villa Torlonia) töltöttem: ezt is csak tíz éve hozták rendbe. Múzeuma van (finoman elhallgatják, hogy Mussolini római lakhelye volt 1943-ig), és több kis kiállítási épülete, fehér márványból vagy márvány-utánzatból. Engem hatalmas fái és ritka növényei jobban érdekeltek, mint ahogy a kutyaversenyekre készülő kutyafuttatások is.  Fűre lépni szigorúan tilos! Természetesen a közeli iskolák tanulói mind vadul fociztak a füvön. A Villa Torlonia, főleg a bejárattól nézve kicsit emlékeztet a budai Mechwart-ligetre, de annál úgy négyszer nagyobb. Azt is szerettem, hogy távol esik a turista-belvárostól. És jákó papagájok is élnek a magas fák odvában.

…Hazatérve tehát, látom ám, hogy az esőben is szép számú vendég ül a szálló kertjében. Volt még hely, leültem én is. Annyi derült ki, hogy a szicíliai központú Pirandello emlékbizottság római részlege tart kis irodalmi műsort. Néhányan felolvastak a Mester műveiből, mások, talán hosszabban a kelleténél, irodalmi emlékeikről beszéltek. Mint a legtöbb efféle rendezvény, nekem kezdett unalmas lenni. Az eső egyre esett. Indultam volna a szobámba, de a portásnő is nyilván a műsort nézte, mindenesetre a kulcsot nem találtam az üres portán.

A hotelnek volt egy kertre néző üveges verandája, oda beülve várakoztam tovább. Néhányan ültek már a fotelekben, úgy láttam, közreműködők. A verandáról a kertre nyíló ajtón épp akkor indult ki fellépésére egy magas, lebernyegbe burkolózott egyéniség. Lenyűgözött a tógára emlékeztető lebernyege, de az egész jelenség is. Nem „színészféleség”, hanem maga az örök Színész volt ő, nagybetűvel. Színészkirály. Az Isten is XIX. századi komédiásnak teremtette. Hosszú, felfelé pödrött hegyes bajsza is mintha garantálná hitelességét. Háttal nekünk már széles taglejtésekkel recitált a kert közönségének.

Épp azon töprengtem, hogy az üvegverandán várakozó néhány közreműködő vajon mennyire ismerheti a Színészkirályt meg egymást: úgy éreztem, nem igazán. Egyszer csak észrevettem, hogy a tőlem nem messze ülő két hölgy egy ideje engem nézeget. Nézeget, sőt méreget – vajon mi érdekeset látnak rajtam? Próbáltam máshogy ülni, kézbe vettem a kis asztalról valami újságot. Akármit tettem, a két nő egyre inkább engem bámult. Izgatottan suttogtak valamit. Szemmel láthatóan már nem érdekelte őket a Színészkirály, már csak én érdekeltem őket. Mozdulatlanná váltam, mint egy ünnepi fénykép. Ez sem segített, mire taktikát változtatva közönyös léptekkel kifelé indultam. Elhaladva előttük, udvariasan biccentettem, talán nem kellett volna. Tiszteletteli mosollyal emelkedtek fel a székükről, s az egyikük kis kérdőjellel, de inkább a tényt megfogalmazva mondta a szemembe: „Dottore, Lei è il nipote di Pirandello?", azaz "Pirandello unokájához van szerencsénk?”

Nem jött szó a számra. Lehetnék éppen, s miért ne lennék. Az unoka, Andrea Pirandello tanár és kritikus, valóban ott ül a nézőtéren, az imént, épp amikor az utcáról  beléptem a kertbe, üdvözölték is. Most, egy félkész tablóképbe merevedve ott álltam a két hölgy között, el kellett döntenem, hogy a Pirandello-estre beférkőzött szélhámos vagyok-e inkább, aki vacsorameghívás reményében „Rameau unokaöccsét” utánozza a klasszikus francia irodalomból, vagy egy tuskó, afféle bárdolatlan kelet-európai, aki sután elhárítja a kitüntető figyelmet, és némileg elrontva mások hangulatát, recsegve lelép a vígjátéki színről.

Úgy emlékszem, az utóbbit választottam, kiérdemelve a drámai helyzetek ínyenceinek csalódott füttyét.


Kapcsolódó bejegyzés: Az álom valósága - Luigi Pirandello