Keresés ebben a blogban

2015. február 27., péntek

A debatter – Claude Lévi-Strauss

Írta: Inkabringa


Claude Lévi-Strauss születésének századik évfordulóján, 2008-ban, a Néprajzi Múzeumban tudományos konferenciát szerveztek. Minden úgy zajlott, ahogy a centenáriumi eseményeken szokott, neves tudósok méltatták és elemezték munkásságát. A különbség annyi volt, hogy ezúttal nem egy több évtizede lezárult életútra emlékeztek. Lévi-Strauss párizsi otthonában ünnepelte századik születésnapját.

A majdnem 101 év, amit mozgásképes fizikummal, ép tudattal és ítélőképességgel megélt, már önmagában csodálatraméltó.
Claude Lévi-Strauss (1908-2009)
A konferenciáról emlékezetes maradt Losonczy Anna története, aki a kolumbiai esőerdőkben végzett terepmunkája alapján készült doktori disszertációját Párizsban védte meg. (A könyv megjelent magyarul is A szentek és az erdő címen) A hallgatóság soraiban ült Lévi-Strauss, aki a végén szólásra emelkedett. Határozottan elismerően nyilatkozott, ámde volt néhány rövid, lényegre törő, érezhetően segítőkész kérdése. Losonczy Anna megdöbbent, mert bár úgy érezte, mindent ismer kutatott témájáról, Lévi-Strauss egészen új szempontokat vett észre. Ezzel vált teljessé a munkája.
Pedig Lévi-Strauss egyáltalán nem állt kedves ember hírében. Kemény, bár színvonalas vitákat folytatott, leginkább Jean-Paul Sartre-ral való hosszú csatározása híresült el.

Claude Lévi-Strauss igazi debatter volt. Éles elméjű, pergő agyú, szellemes vitázó. Belgiumban született, de a francia kultúrában gyökerezett, és ott évszázados hagyománya van a sziporkázó, élces vitakultúrának, amit az intellektus próbájának tekintenek. Voltaire és Diderot földjén mit mást várhatnánk?
Claude Lévi-Strauss geológiát, filozófiát és jogot is tanult, majd a szociológia és antropológia felé fordult. A rá váró francia középosztálybeli értelmiségi élet arra inspirálta, hogy az első adandó alkalommal elmeneküljön belőle. Így 1934-ben Brazíliába utazott és São Paolo egyetemén szociológiát tanított.

Az igazi fordulat akkor következett be az életében, amikor belevágott több éves terepmunkájába a brazíliai esőerdők indiánjai között. Későbbi tudományos munkái (Vad gondolkodás, Strukturális antropológia, Mythologiques stb.), teóriái, bámulatos eszmefuttatásai ebből a tapasztalatból táplálkoztak.

A nyambikvarák, bororók, kaduveók, tupi-kavahibok a vadakról és civilizáltakról alkotott addigi elképzeléseit teljesen megváltoztatták. Terepmunkájának összefoglalása a Szomorú trópusok című könyve, amit nehéz lenne műfajilag besorolni. Vegytiszta etnográfiai munkának nem nevezhető, nem is tisztán filozófia, nem is igazi útikönyv és határmezsgyéjén áll a szépirodalomnak. Azonban, aki ezen osztályozási műveleteken túl tudja tenni magát, igazi könyvélményt kap.

Brazíliai terepmunkája során jutott el Lévi-Strauss a civilizációs dölyfből az emberi fajt egységben látó gondolkodásig. A Szomorú trópusokban leírja, hogy a kifinomult francia elitkultúrából érkezve, ahol az evés is moderált társasági esemény, milyen érzés a több napos hiábavaló élelemszerző vadászat után a nehezen megszerzett zsákmányra vetni magát, megtapasztalni a kínzó éhséget és a mohó habzsolás spontán örömét.

Ahogy azzal is szembesült, hogy a São Paolóban vásárolt méregdrága kelmék, amivel az esőerdő lakóit akarta megajándékozni és csöppet sem önzetlenül elbűvölni és lekenyerezni, az indiánok számára semmilyen értéket nem jelentett. Nem volt helye és szerepe a kultúrájukban. Leforrázva vette tudomásul, hogy ami számára érték, máshol csak játékszer. Az indiánok a kelméket fákra, bokrokra, egymásra, meg a befogott vadmalacokra tekerték, remekül mulatva a drága selymekben szaladgálókon.

Lévi-Strauss a 20. század második felének legnagyobb kulturális divathullámát indította el, a strukturalizmust. Jacobson nyelvészeti kutatásaira, valamint a matematikára (játékelmélet, kibernetika) és természettudományokra alapozva a kultúrára is alkalmazhatónak vélte a modellekben, struktúrákban gondolkodást.
Az etnográfiai elemzés a társadalmak empirikus sokfélesége mögötti állandósághoz próbál eljutni” – írta.

Úgy gondolta, a kultúrák és társadalmak is leírhatók egységes, mindenhol és mindenkor érvényes törvényszerűségekkel. A modellek azonban csak akkor használhatók, ha nem a felszínes társadalmi normákból indulnak ki, melyek csak elfedik a lényeget, hanem mélyebb, tudatalatti gyökerei vannak. Ennek felfejtése az antropológus feladata.


Például ilyen minden kultúrát és társadalmat magyarázni képes modell volt számára a csere: a nők cseréje (házasság, rokonsági kapcsolatok), a materiális javak cseréje (gazdaság) és az információk cseréje (a nyelvi rendszerek és általában a kommunikáció).

Lévi-Strauss óriási vitákat váltott ki, teljesen felforgatta a tudományos közéletet, a fizikától a szociológiáig minden tudományágat lelke mélyéig felzaklatott, vagy éljenezték, vagy elutasították. Egyik pályatársa, Alfred Kroeber meglátása szerint például a strukturalizmus nem más, mint „egy kellemesen csiklandozó érzés.”


A 20. század végére a kultúrakutatásban más paradigma vette át a strukturalizmus helyét, de Lévi-Straussnak a kultúrák megértését és egyenlőségét szolgáló töprengéseit máig elismert kísérletként tartják számon. Geertz találóan írta, az antropológia "alapjában véve a gondolkodás művészete”.

A tudományos közvéleményben épp ellenkező volt a híre, de minden hideg és absztrakt elmélete ellenére, a mából visszanézve, mégis olybá tűnik, hogy Lévi-Strauss a 20. század igazi humanistája volt. Elidegenítő kultúramagyarázó képletei ellenére a legmélyebben elkötelezett humanitás, fraternitás és egalitárius szemlélet jellemezte.


Azt is beláthatjuk, hogy egy csillogó intellektusú ember, a vértolulásos 20. században élve, nem bocsátkozott áhítatos embermagasztalásba. A világháborúk századában ez már szinte blaszfémiának számított volna. Lévi-Strauss bírálta és kíméletlenül kritizálta kortársait – az emberiség túlélése érdekében.

Gyakran emlegette, hogy szkepticizmusát apjától örökölte. Talán ez az oka, talán tudása és tapasztalata, a kritikusan elemző tudós beállítottsága, de saját évszázadát nem tartotta a történelem fényes fejezetének és nem sok jót ígért a 21. századnak sem.

Ahogy minden korszak és minden korszakos alkotó, úgy ő is megtalálta a számára ideális történelmi pillanatot. Talán a legmesszebbre nyúlt vissza példaképért. A neolitikus emberig. „Az intelligenciám neolitikus” – írta. Lévi-Strauss szerint az ember a neolitikumban még képes volt kitalálni a jövőjét, felfedezte a túléléshez szükséges kreatív intelligenciát magában. Ekkor jött létre a földművelés, állattenyésztés, kézművesség, az ember nem fagyott meg és nem halt éhen. Ez korszakos, lenyűgöző lelemény volt, amit azóta sem tud felülmúlni az emberiség, csak feléli a neolitikus ember zsenialitásának eredményeit. Minden látványos civilizációs siker csak a komfortos élvetegség leplezése.

Talán a legnemesebb vitát folytathatná a 21. század embere a 20. század szkeptikus humanistájával, ha rácáfolna Lévi-Strauss borúlátására, és képessé válna eredeti gondolkodásmóddal, azzal a bizonyos „neolitikus intelligenciával” megújulni.








2015. február 23., hétfő

Buñuelről téli éjszakán

Írta: YGergely


Buñuel magánéletrajza izgalmas olvasmány. A jezsuita iskola, majd mozgalmas és gazdag egyetemi korszaka Madridban, sok új barátja, a Dalí-Garcia Lorca hármas barátság mindenesetre nem tette unalmassá és szürkévé a fiatalkorát.

Buñuel apja a végképp lehanyatló Spanyolország utolsó tengerentúli gyarmatának, Kubának az elvesztésekor települt onnan vissza. Világhatalom fiaként indult el, s mikor másfél évtized múlva hazatér, Spanyolország nem világhatalom. Feleségül vesz egy nála huszonöt évvel fiatalabb lányt. Perifériára szorult ország álmos porfészkében született fia, Luis, a Zaragoza melletti Calandában. Egy helyi rítus, a calandai húsvéti dobok pergése több filmjében felhangzik majd.
„Párizsba szeretnék menni, hogy a Schola Cantorumban tanuljak” jelentette be a középiskola befejezése után szüleinek. Soha nem tette be a lábát oda. Amikor apja meghalt, úgy tudta, fia agrármérnök lesz, holott már egy ideje mást tanult Madridban: entomológiát, majd történelmet.

A Darwinnal sok mindenben egyetértő, sok mindenben szemben álló francia tudós, Jean-Henri Fabre könyvei hatnak rá. Később, költő és festő barátai hatására irodalmat és filozófiát tanul. Megszerzi a licenciátust, de utána Párizsba megy és a doktorátusi vizsgát soha nem teszi le.


Bokszbajnok vagy lírikus lesz, úgy lehet, mindkettő. A spanyol avantgárdot ekkor az „ultraismo” jelenti, és Gómez de la Serna a jövő legnagyobb írója. Súlyos, hatalmas, néha rendkívüli, néha nagyon rossz író, aki „greguería” néven alakította ki stílusát és műfaját. A „greguería” annak a világszemléletnek és viselkedésnek a módja, amely nem veszi komolyan az életet. Lorcával együtt Buñuel is résztvevője 1922 és 1924 között de la Serna híres Café del Pombo-beli kávéházi összejöveteleinek. Aki azt mondja, hogy Buñuel művei tele vannak szimbólumokkal, nem tudja, mit beszél – helyesebb lenne azt mondani: Buñuel tele van „gregueríákkal”.

Apja halála természetesen döntő fordulat az életében. Madridból hívják haza. Virraszt, két napig egyfolytában konyakot iszik: az a visszatérő víziója, hogy apja, öklét fenyegetően maga elé tartva közeledik feléje. A temetés utáni éjszakán a fenyegető kísértet újból zaklatja. Ekkor belefekszik apja halálos ágyába, és a tőle ajándékba kapott revolvert párnája alá teszi. Másnap már az atyai ruhatárban válogat, kalapját hordja, szivarjait szívja, ahogyan az ilyesmi fejlődésregényekben és freudi példatárakban írva van. A családi vagyont ettől kezdve anyja kezeli, az eddig sem nyomorgó Luis igazi jómódba kerül, másfél év múlva végre Párizsba utazhat, s ott azzal foglalkozik, amihez kedve tartja.


Minden lehet belőle. Bokszbajnok, költő, tudós, zenész. Kamaszkora óta hegedül. Amíg meg nem siketült szerette a zenét, bár e hajlamát aligha vallhatta be a zenegyűlölő szürrealistáknak. Egyszer azonban elvitte őket az Operába, ahol a századforduló hivatalos nagyjának, Massenet-nek egy darabját adták. Breton a szünetben fenyegetőzve rohant ki társaival – érdekes volna megtudni, mivel csalta oda őket Buñuel.

A madridi diákotthon (Residencia), ahol Lorca és Dalí szobatársa volt, fiatalkorának életfordító színhelye. Műveltséget, kultúrát szerez itt – és nem steril, jótanulós, hanem élményként átélt kultúrát, mert barátaitól kapta és nem tanáraitól.
Dalí, Moreno Villa, Buñuel, Garcia Lorca, José Antonio Rubio
Mindaddig csak a chuleria (szó szerint arcátlanság, pofátlanság, vagánykodás) érdekelte a diákéletben. A „férfias” kötekedés, verekedések, durva és nyers tréfák, utcai kötekedés, a „macsóbbnál macsóbb” agressziók bajnoka és mestere volt addig.

Sportoló és dúvad. Amatőr bokszolóként döntőt játszik, de ellenfele nyer. A király, XIII. Alfonz egy napon a Residenciára látogat, Buñuel épp meztelenül borotválkozik, más változat szerint indiánnak maszkírozza magát. Meztelenül fogadja a királyt, de gyorsan egy keménykalapot nyom a fejébe. García Lorca fivére szerint viszont csak egy admirális látogatott el a Residenciába, s a nyitott ablakban meglátta a gimnasztikázó Buñuelt és kedvező jelentést írt a királynak a diákszálló állapotáról.

Az egészben az a mellékszál az érdekes, hogy Buñuel XIII. Alfonz feleségébe, Victoria Eugenia királynéba volt szerelmes.

Életrajzi tények. De fiatalkorának álmai és képzelgései azért ennél is jóval érdekesebbek.

„A kegyetlenség és a hitetlenség filmrendezője” – e hangzatos titulus, mely ellen mindig tiltakozott, végigkísérte a pályáját.
„Nem tagadom – profanizálom”, ez volt Buñuel egyik hitvallása, leginkább ezt érdemes megtanulni tőle.






2015. február 19., csütörtök

Clouzot és az Ördöngősök

Írta: YGergely


Henri-Georges Clouzot, A holló (Le corbeau) rendezője a háború után három évig nem dolgozhatott. Mára A holló egyértelműen a francia film klasszikusa, címe gyakran használt fogalommá vált, értékei nyilvánvalóak.

A harmincas években a francia „film noir” különösen aljas figurákat állított a boldogságra vágyó főhősök útjába. Azt azonban, hogy mindannyian aljasok lehetünk, korábban nem láthatta francia filmvásznon a néző. Clouzot műve, A holló kellett hozzá.


Egy francia kisváros életét névtelen levelek bolygatják fel. Amikorra a névtelen levélíró lelepleződik, már a film összes figurájáról kiderült, hogy gyáva, haszonleső, gyilkos indulatokat forral és becstelen.

Amikor azután a „hollótól” való megmenekülést köszönti a templomban a város polgársága, valahonnan felülről, a semmiből névtelen levelek fehér áradata hull alá… Itt mindenki feljelenthet mindenkit, és a rágalmak értő szívekre találnak.


Clouzot minden érzelmességet száműz filmjeiből, hidegen fegyelmezett, maróan gúnyos. Teljesen rokontalan a francia filmművészetben. Világ- és emberszemlélete nem fáradtan kiábrándult, hanem eredendően és megvetéssel telve, támadóan keserű. Nagy feszültséget teremt, s egyáltalán nem igyekszik feloldani. Nincs különbség jó és rossz között, a jó és rossz helyet cserélhet.

 „Rágalmazza a francia embereket, mindannyiunkat!” – ismételték a vádat A holló bemutatója után. Kissé talán alábecsülték Clouzot igényeit és mércéjét: ő az egész világon, a rossz uralta és mozgatta világon utálkozott.

Clouzot-t emberbőrbe bújt gonosznak titulálták, a cinizmus, szadizmus mozikészítőjének. „Ördög-e Clouzot?” – kérdezte egy kritikusa. A kérdés 1955-ben, az Ördöngösök évében merült fel ilyen tálalásban. Nyilván reklámként is használt, a bulvársajtó egész kis sátáni legendáriumot szőtt A holló rendezője köré. E szerint már hétéves korban csak a bűn érdekelte, hajnali négyig olvas krimiket, az egész stáb iszonyodik vele dolgozni, fiókjában rendőrségi fotót őriz egy többnapos foszló hulláról, és így tovább. Mindez tehát jó reklámfogás.

Clouzot azonban ennél sokrétűbb alkotó.
Georges-Henri Clouzot (1907-1977)
Clouzot-nak Magyarországon (s talán szerte a világon) legvisszhangosabb sikere A félelem bére (1953) volt. Clouzot a suspense mestereként mutatkozott be. Mexikóban vegetáló európai emigránsok nitroglicerin-rakomány szállítását vállalják robbanásveszélyes utakon: egy kivételével mindannyian elpusztulnak.

Yves Montand ezzel a filmmel vált mitikus alakká a filmvásznon. Cluzout halmozza a kegyetlen izgalmú epizódokat, kiválóan játszik a néző idegeivel. Semmi igazán eredeti nincs a filmben, de nincs benne butaság és ízléstelenség sem.

Az Ördöngősök (1955) Barbey D’Aurevilly írásából készült, de csak a film címe és hangulata utal rá.
Két „olvasata” is lehetséges a filmnek. Az egyik szerint csupán rejtvény, a „kitalálós” krimik nemtelen keresztrejtvényműfajából. A másik szerint több ennél. Paul Meurisse, a hatvanas évek elegáns szerepeit játszó színésze itt elegánsan szadista internátusigazgató. Szeretője és felesége közösen megölik. A holttest azonban eltűnik, bújócskát játszik a két nővel. Végül megtudjuk, sem a holttest, sem a gyilkos nem azonos önmagával, a szerepek másként vannak kiosztva.


A film egyrészt játék csupán, amely önmagát is kifigurázza. „A szobában három hulla tartózkodott. Az egyik még élt” – jutna eszünkbe Karinthy, de Hitchcock is eszünkbe jut meg Highsmith, a bűnügyi művészetnek az a sugallata, hogy bűnöző és áldozat között nincs éles határvonal.

A nouvelle vague megjelenése kihívásként érte Clouzot-t. Ő ugyanis mindig a francia film háború előtti „klasszikus” hagyományai ellenében dolgozott, azok értékeit saját műveiben tagadva korszerűbb, illúziótlanabb, keserűbb és igazabb emberábrázolással próbálkozott.

Legbecsvágyóbb filmjének szánta az 1960-ban bemutatott Igazságot. Hősnője modell, a felnőtt társadalom álszentsége ellen érzelmeivel lázadó, küzdelmébe belebukó fiatal lány. A szerepet a népszerűsége csúcsán álló Brigitte Bardot-ra bízta, hogy a modell fétissé is válhasson. Óriási reklám kísérte a forgatást. Egész Franciaország Bardot-lázban égett, s mindezt már-már hisztérikussá fokozta a „szadista” módszereiről ismert rendező és a „kezelhetetlen” sztár találkozása.
Brigitte Bardot és Clouzot
A film a reklám fűtötte várakozásokat nem tudta igazolni, az Igazság egyöntetűen kedvezőtlen kritikát kapott. De nemcsak egy mesterkélten harsány reklámhadjárat ütött itt vissza. Clouzot „újhullámosabb” filmet akart csinálni, mint az újhullámos ifjak. Eszközei formanyelvi konzervativizmusról árulkodnak, miközben mindenáron korszerű szeretne lenni.

Az önmaga poklait járó rendező nem ördög volt, aminek vélték, hanem önmaga kiszabadíthatatlan foglya.





2015. február 17., kedd

Mardi Gras

Írta: Inkabringa


Európa-szerte szokásban volt farsangi királyt választani. Tarkabarka menet élén a karnevál királya a városháza elé vonult, ahol a polgármester ünnepélyes külsőségek között jelképesen átadta neki a város kulcsát. Szekerekről a városszolgák, sőt gyakran a rendőrök, bort osztottak a farsangolóknak és kezdetét vette a mulatság.

A Húshagyókedd neve a világ számos helyén Mardi Gras. Manapság elsőként New Orleans jut eszünkbe róla.

A Mardi Gras hivatalos ünnepnap Louisiana államban, és ezen akkor sem változtattak, amikor tíz évvel ezelőtt földig rombolta New Orleanst a Katrina hurrikán. Nyilván úgy döntöttek, hogy az Égiek asztalán inkább a desszert szeretnének lenni és nem a savanyúság.

Nem véletlen, hogy New Orleans mottója ez a mondat: „Laissez les bons temps rouler!”
Nagyjából: „Hadd folyjon vidáman az élet!”

Év elején ígértük, erről az érdemdús és izgalmas városról az idén szót ejtünk majd olykor a blogban.

New Orleanst a franciák alapították, a Mardi Gras ünneplésének első említése 1699-ből maradt ránk. Az akkori városparancsnok az itt élő franciák szórakoztatására rendezte, ez még az elitnek szóló zártkörű bál volt. Az 1820-as évektől azonban már a maszkos utcai felvonulások is megjelentek és a 19. század második felére kialakultak a mai ünneplés főbb keretei.
Mardi Gras 1873
A Mardi Gras igazi bukéját az adja, hogy annyiféle népség formálta világra szólóan életteli ünneppé, ami máig a legfőbb vonzerejét adja. Bázisa New Orleans Francia Negyede volt, aztán az idők folyamán az egész város a részesévé vált a karneváli mulatságnak.

A 19. század második felének világszerte ismert énekes-táncosnője volt Lydia Thompson, aki Amerikában is hódította a híveket társulatának zenés-táncos revüjével. Neki köszönhető a Mardi Gras himnusza is, hiszen az ő előadásában hangzott el először az If I Ever Cease to Love című dalocska, ami érthetetlen okból, ahogy az a slágerekkel lenni szokott, elsöprő sikert aratott New Orleans akkori közönsége körében. Azóta megszámlálhatatlan feldolgozást ért meg és valóban a Mardi Gras himnuszának tekintik. ITT meghallgatható.
Lydia Thompson
Alekszej Alexandrovics Romanov orosz nagyherceg 1872-ben New Orleansba látogatott Lydia Thompson kedvéért, mivel lelkes rajongója volt. Ők lettek a Mardi Gras első nevezetes bálkirálya és bálkirálynője. Azóta is hírességeket kérnek fel bálkirálynak, akik ezt általában nagy örömmel fogadják. Volt már király Louis Armstrong, Tom Jones, Bob Hope, Billy Crystal, Paul Anka és még sokan mások. 
Rex Parade 1872
Ahogy himnusza, úgy természetesen zászlója is van a karneváli ünnepnek. A trikolór kísérője az utcai felvonulásoknak és a báloknak, a karnevál egyik attribútuma. Ahogy minden valamirevaló lobogónak, úgy ennek is van szimbolikája: a zöld a hitet és becsületet, az arany a hatalmat és tehetséget, a lila az igazságot jelképezi.


A Mardi Grasnak a himnusz és zászló mellett jelszavai is valának: „Pro Bono Publico!” – vagyis a „A Közjóért!” Ezt a karnevál királya kiáltja az ünneplő közönség felé.

A Mardi Gras valóban a közjót szolgálja, elsőként azért, mert öröm és felszabadultság jár vele, ami kétségkívül áhított vágya minden közösségnek ezen a világon. A Mardi Gras ezen túl is tesz a közjóért, mert az évszázadok alatt a soketnikumú város békés egymás mellett élésének legfőbb kifejezője lett. Harmadik okként pedig említsük meg, hogy az 1960/70-es évektől a Mardi Gras idején özönlenek a turisták New Orleansba, hozzájárulva a város és lakosai anyagi gyarapodásához, mert a turista akkor boldog, ha pénzt költhet.


A Mardi Gras vidám kavalkádjának elengedhetetlen eleme a zene, és van néhány zenemű, ami nélkül nincs farsang New Orleansban. Ilyen például a főként az afro-amerikai csoportok felvonulásának kísérőjeként használt Mardi Gras Mambo (ITT hallható).

Az Iko, Iko szintén ikonikus dallama a karneválnak, amióta James „Sugar Boy” Crawford a világ elé vezette szerzeményét. Szövege némiképp zagyva, de ez gyakori a Mardi Gras kísérőnóták esetében. Egyesek az afrikai joruba törzs és a francia kreolok nyelvének keverékét vélték benne felfedezni, mások az őshonos indián nyelveket. Az bizonyos, és a szerző által sem titkolt tény, hogy egy általa nem ismert nyelv félrehallásának és elírásának eredménye ez a badar szöveg. Nehezítő körülmény, hogy a rabszolgaság elől menekülő feketéknek egykoron az indián törzsek adtak menedéket, az egymásra hatás óhatatlan. ITT meghallgatható a dal, hátha valaki a homlokára csapva most fogja megfejteni a rejtélyt, nagy terhet véve le ezzel az emberiség válláról.


Az indiánok karneváli felvonulására is létrejöttek zenekarok, közülük az egyik legismertebb a Wild Magnolias, akiknek hamisítatlanul Mardi Gras-stílusú indiánzenéjük van. Hogy milyen is az, ízelítő ITT hallható.

Mardi Gras idején az utcákon vonul a város apraja-nagyja, a gyerekek és az idősek, a családok és a kalandvágyók, indiánok, afro-amerikaiak és európaiak, valamint a világ minden csücskéből odasereglettek. Színes, extrém maskarákba bújva, táncolva, csörömpölve éltetik az életet. Bolondot csinálnak magukból, mert a karnevált komolyan veszik. A Mardi Gras életöröm, groteszk és extravagáns frivol fieszta. 

Turistacsalogató hagyomány, hogy a parádé tetőfokán a nők olykor megválnak felsőruházatuktól. A helyieknek hűteni kell már jó előre a kedélyeket, hogy az odalátogatók ne kényszerítsenek erre senkit, mert annak viszont nincs hagyománya. Nyilván látott már mindenki decens embereket - biztos távolban otthonuktól – hörögve-csörtetve átvágtatni a vadregényen.


A Mardi Gras már a 19. század folyamán komoly szervezést igényelt. Csoportok alakultak, akik a felvonulásokat és bálokat organizálták, ez a krewe. Általában mitológiai istenekről, hősökről nevezték el őket, hiszen a farsang hagyománya mégis csak tőlük eredeztethető. (Pl. Bacchus, Dionüszosz, Orfeusz stb.) Később a város etnikai sokszínűségének is tükrözője lett a krewe. A 20. század elején megjelentek az afro-amerikai közösségek és az indián közösségek is.

A Zulu Social Aid & Pleasure Club 1916-ban alakult, ők szervezték az afro-amerikaiak felvonulását és külön Zulu bálokat is tartottak. Kezdetben még a bálkirálynő is férfi volt. A bálokon és az utcai parádékon is a fehéreket parodizálták. Ilyenkor büntetlenül megtehették.


Az indián törzsek között iszonyú nagy bunyók mentek a Mardi Gras ideje alatt, de ezúttal a pénz nem háborút, hanem megbékélést hozott. Ugyanis az indián csoportok jelmezei kisebbfajta vagyonba kerülnek. Ki lenne olyan ostoba, hogy egy év munkáját és kuporgatását pofozkodással tönkre vágja? Az egymás közötti versengés mára a jelmezek, a zenék és táncok ötletességében és extravaganciájában nyilvánul meg. A kakaskodás és harciasság jelképes koreográfiává szelídült. Akinek az indiánokról elsősorban a tollas díszek jutnak eszébe, ITT gyönyörködhet a Mardi Gras indián jelmezeiben.

Ma van Húshagyókedd. A farsang utolsó napja.

Vajon milyen érzés lehet egy februári kedden az utcára lépve színes maskarákba öltözött vidám karneváli kavalkádba keveredni?
A kérdés nem időszerű.




Kapcsolódó bejegyzés: A bölcső - New Orleans





2015. február 13., péntek

Karneváli körforgás

Írta: Inkabringa


Farsangi időszak van. Ahogy az eleje, úgy a vége sem érdekel ma már senkit kis hazánkban. Kár érte, de látszólag jól elvagyunk nélküle. Pedig praktikus hétköznapokra épülő civilizációnk profitálhatna valamicskét a mindennapokat felforgató farsangból.


Az ünnep mindig egy más szemszög. Nagyjából ezért van. Kiszakít a hétköznapokból, amit manapság sokan nehezen viselnek, hiszen az élet ma már a komfortos hétköznapokra épül. Az ünnepről csak magasztos, fennkölt, kegyteljes jelzők jutnak eszünkbe.

Pedig az ünnep lehet frivol, harsány, groteszk, bizarr, sőt buja és leleplező is. Ha ilyen, azt hívjuk farsangnak. Ez tűnt el a mi életünkből. Az ünnep magasztosságát megélhetjük, a groteszkségét már nem. 

A farsang pogány ünnep. A pogányt persze a „mihez képest” fogalomkörben kell értelmeznünk. Dionüszosz és az Olümposz többi lakója isten volt, tehát híveik szemében semmiképp sem számítottak pogánynak. Az ókori görögöktől és rómaiaktól ránk maradt Dionüszosz és Bacchus ünnepei adták az alapját a kereszténységben is továbbélő farsangoknak, de belejátszott Démétér (avagy Ceres) és más istenek tisztelete is.

Európában a farsang a tél végét és a tavasz közeledtét jelzi. Farsangkor feje tetejére állították a világot, hogy meglássák valódi arcát. Egybefogták, körbejárták.

A teljesség igénye nélkül említek néhány elemet, amiből összeáll egy igazi bizarr farsang. Példákat a világ különféle tájairól lehet hozni, hiszen farsangnak hívják vagy sem, ezek mindenhol jelen vannak.

Európában például szokásban volt farsang ideje alatt minél nagyobbra ugrani, hogy aztán a kender is nagyra nőjön. Manapság már ugrálhatunk a GDP, a tőzsde árfolyam, a bérek vagy az életszínvonal növekedéséért is. A lényeg, hogy a farsangi időszakban a „Ne ugrálj!” felszólítás konkrét és átvitt értelemben sem helyénvaló. 
Hogy ezt hogy is kell csinálni, maszájok fogják megmutatni. Ők Kelet-Afrikában azért ugrálnak, hogy mielőbb feleséget találjanak, amely törekvés szintén nem idegen a farsangtól.


Amikor még a földművelés adta a megélhetés alapját, a nyár a betakarítás, aratás kemény és fontos munkáját jelentette. Tehát házasodni, párt választani, mulatni, táncolni főként télen jutott idő. Erre volt jó a farsang.
New Orleansban például ÍGY szokás házasodni az év bármely szakában. Jobb mint a puccos hintó meg a limuzin. Igazi karneváli menet.

Az igazság az, hogy még a legbirkább türelműek is ráunnak a télre. Az embereknek elege lett a dermedt kopárságból és nekiláttak felrázni a természetet. A farsangban az volt a legjobb, hogy a természet pompába öltözése előtt az ember bolondozva, duhajkodva minden tekintélyre nyelvet öltött, még a halálra is. Ehhez képest már semmicske tett volt a farsangolóknak a földi hatalmasságokat és emberi gyarlóságokat kicsúfolni. 

Napjainkban az elmúlás inkább agyonhallgatott illetlenségnek számít, és nem az életnek nevezett körforgás részének. A farsang azonban a körforgás ünnepe. A halál és a születés, a fent és a lent, a szent és a profán egybefogása. A farsang ugyanis az élet mellett az elmúlást is tisztelte, sőt értette, ezért képes volt groteszk iróniával viszonyulni hozzá. Ehhez kell némi életbölcsesség, de a farsangnak az ókorig érő gyökerei miatt volt ideje szert tenni rá. A farsang nagy titka, hogy nem csupán idétlenül csúfolódott, hanem újrateremtett. Az emberek vidám, frivol kavalkádban „besegítettek” a természet nagy körforgásába. Nem véletlen, hogy a farsang egyik legfontosabb kelléke és jelképe a kerék.


Gazdag hagyományai vannak a téltemetésnek. Szalmabábukat hordoznak körbe az utcákon, gyászbeszédet, avagy vádbeszédet mondanak fölötte, majd rituálisan elégetik a telet. A farsang általában obszcén elemekkel gazdagon tarkított ünnep, csak ez az obszcenitás nem funkciótlan és nem öncélú.

A tavasz beköszönte előtt fontos feladata volt a farsangnak a bőséges termés biztosítása változatos rítusok révén. A természetet arra biztatták, hogy csak bátran éledezzen, viruljon.
Indiában a hinduk Holi ünnepe is a bőséges termést előidéző rítusra alapul. A színek ünnepének is nevezik, hiszen ilyenkor a természet újraéledésének küszöbén színes festékkel szórják-öntik le egymást és az utcákat. ITT megnézhető, hogyan ünneplik az indiaiak. A színeknek szimbolikus jelentésük van: élet, boldogság, újjászületés stb. A Holi időközben a szeretet, az örömteli egymásra találás ünnepe is lett.


Fergetesen vidám és szó szerint színes ünnep.
Mára már világszerte elterjedtek a Holi fesztiválok, Mexikótól Londonig ünneplik. Nálunk még nem megkerülhetetlen divat, de talán jobb is így, még telepacsmagolnánk színfoltokkal a tekintélyesen méltóságteljes olyan amilyent.


A tánc, az önfeledt mulatozás, az utcákra özönlő jókedv, a korlátozást nem tűrő hejehuja, az örömteli vigadozás legfontosabb védjegye a farsangnak. Álljon meg a világ, s főként az utcai forgalom, a hétköznapi koszlott rutin, mert hömpölyög a karneváli vidám maskarás menet. Szigor, kötöttség, igazodás, kimódoltság, utálkozás és finnyásság nem illik ide. Mindenki ugrál, táncol, énekel, kiabál, csörömpöl. Bátorítják a természetet az újjászületésre. Nincsenek rangok, pozíciók, tekintélyek, hiszen mindenki korra, nemre, származásra való tekintet nélkül egyenrangú főszereplője a körforgás továbblendítésének. A farsang segít embernek és természetnek újjászületni, továbbgördülni.
Kizökkenti az időt, hogy helyrehozza azt.









2015. február 9., hétfő

Vigóról jut eszembe...

Írta: YGergely


Jean Vigo szelleméhez a vidám kétségbeesés illik, nem a szépelgő áhítat.

Az Utolsó tangó Párizsban egyik jelenetében villanásra feltűnik egy hisztérikus fiatalember, rendezőnek mondja magát, és szabálytalan „szerzői filmet” rendez a Szajna partján. Kiabál, művészetről fecseg, majd beledob egy „Atalante” feliratú mentőövet a folyóba. A mentőöv sokatmondóan elmerül. Ez a hisztérikus alak Truffaut hasonmás-színésze, Jean-Pierre Léaud. Bertolucci nyilván ezzel a fölényes iróniával illusztrálta, hogy az új hullámos tévelygés után (szabálytalan remekművek, amiket csak a filmklubok vetítenek Amerikában), most majd kasszasikerek hollywoodi mesterévé válik. De előbb elsüllyeszti azt az izét, azt a bukott filmet, s tagadni fogja, hogy indulásakor ő is hitt az ilyesmiben.


Csakhogy ez az átkozott Atalante azóta sem akar igazán elsüllyedni. Az Atalante uszálya továbbra is kísérti a filmalkotókat, mint valami sűrű ködben is szomorúan-vidáman előbukkanó játék-, álom- és képzelethajó. Minden idők legszebb, kristálytiszta filmpoézise. Jean Vigo korán jött, az Atalante évtizedekig kevesek titka maradt.

1945 novemberében a Pantheon mozi két háború előtt készült különös filmet vetít, az egyik André Malraux spanyol polgárháborús Reménye, a másik Jean Vigo filmje, a Magatartásból elégtelen. Ezt a filmet „anarchizmusa” miatt 1933-ban betiltották, majd a háborút követően egyszerre „felfedezik”, megbámulják, mint valami holdbéli jövevényt.
Jean Vigo: Magatartásból elégtelen
„Cselekményt! Valami történetet, az istenért!” siránkozik a producer egy Godard-opuszban. Wendersnél meg lelövik azt a rendezőt, aki fekete-fehérben merészel forgatni, természetesen cselekmény nélküli filmet. A film címe A dolgok állása, de mindig is ez volt a dolgok állása, 1934-ben is, Vigo halálakor, meg ma is. 

Jean Vigo kudarcaival bátorítja már nyolc évtizede a látókat. Ő a filmtörténet legbukottabb figurája. Apját korán elveszti, de mert az hírhedt anarchista volt, tanulóéveiben szégyellnie kell. Anyja intézetbe adja. Aztán rejtélyes vérmérgezés kínozza. Két dokumentum- és két játékfilmre van ideje rövid életében, ezeket betiltják, amelyiket mégsem, arra senki nem vesz jegyet.

Jean Vigo (1905-1934)
Talán egyetlen asztal körül elférnének azok a magyar nézők, akik emlékeznek A filmművészet hőskora  (eredeti címén Travelling en arriere) egyik jelenetére. A negyvenes-ötvenes évek fordulóján vagyunk. Kamaszkorból épp kinőtt önjelölt filmcsinálók elmennek az Atalante, e gyorsan elfeledett film helyszíneire, például a szegényes falusi esküvő templomához, a Marne mellé, ahonnan Vigo remekében lakhelyükre, az uszályra szállnak a fiatal házasok. Egy valahai filmkritikus rendező, Jean-Paul Tacchella emlékezett így saját indulására. Szerencsére társai is akadtak. Francois Truffaut „eszeveszett csodálatról” beszél, mely elfogta egy filmklubban először látva a Magatartásból elégtelent. Nemcsak azért, mert saját gyerekkorára ismert benne, hanem mert ő is ilyen hangon szeretne beszélni, ilyen képekkel szólni.


Leos Carax filmjében (A Pont-Neuf szerelmesei) is felvillan az Atalante, ő is Jean Vigót vallja ősének. Tehetsége ellenére a túlhabzó Pont-Neuf, bár nagyravágyó és olykor lángoló film, zsúfolt túldíszítéseivel is üresebb, mint a rendező első, kevés pénzből, amatőr eszközökkel készített opusza, a Boy meets girl.

„Húszéves vagyok, és nem tűröm, hogy ezt a legszebb életkornak nevezzék”- Rimbaud mondhatta volna, József Attila mondhatta volna. Jean Vigo szelleméhez az hű, akinek filmjeiből ez a vidám kétségbeesés sugárzik. Aki nem lihegő és színpompás verset forgat, hanem prózában rejti el a költészetet. Ilyen volt a Négyszáz csapás, és ilyen a Boy meets girl.

Vigo két dokumentum és két játékfilmje közkincs, szabad préda a tehetségek számára. Truffaut azt tanulta meg belőlük, hogy a sellőálmok olvadjanak inkább a mindennapokba, így ötvöződnek romantikátlan prózaköltészetté.


A Négyszáz csapásban a tornatanár Párizs szürke utcáira vezényli osztályát, sípolva futtatja a kamaszokat, s azok közül minden utcasarkon lelép néhány, végül a tanár, hátra se nézve egyedül ugrándozik. E jelenet őse a Magatartásból elégtelen egyik képsora. Lindsay Anderson  túlértékelt Ha… című cannes-i nagydíjas opuszának végén angol diákok a fakultás tetejéről halomra lövik a professzorokat. Ez is a fenti Vigo-filmben látható, csakhogy eredetibben, és őszintébb, frissebb erővel, vadabb humorral. Jean Vigo már 1931-ben egyes szám első személyben szólt a filmvászonról.
Jean Vigo: Magatartásból elégtelen
Julian Temple angol rendező az életrajzán kívül nem sokat tanult Jean Vigótól. Sajnos, filmet csinált Vigóról. Ez hibának bizonyult, ostoba giccsfilm keletkezett. A közönségcsalogató célzatú tiszteletadás heveny szépelgésben szenved, vad és önparódia ízű szerelmi jelenetekben bővelkedik. Minden színes benne, minden szép, főleg a napfény és a Földközi-tenger. Vigo röhögött a turista-szépségeken.

Ami riasztó giccs lenne máshol, Vigónál varázsos képi költészet: érzelgősség helyett az álmok fenyegetését sugározza.
Jean Vigo: Atalante
Voltak-e példái, inspirátorai Vigónak? Rimbaud-t szokták emlegetni. (Kísérteties látni a Magatartásból elégtelen 1933-as premierjének meghívóját. Párizs, IX. kerület, rue de Douai: ettől az utcától három sarokra lakott a gyerek Truffaut, és Douai városában töltött fontos időszakot Rimbaud...)

A másik, Rimbaud-tól nagyon különböző irályú kamaszzseni, Radiguet nevét épp Truffaut említi a szellemi rokonok sorában. De ha felfigyelünk Vigo  tervezett rövidfilmjének forgatókönyvére (Chauvinisme), az Andalúziai kutya erős hatására is rádöbbenhetünk. A kopaszok ellen hajtóvadászat indul, lincselik és skalpolják őket: Buñuelnél a vakok járnak így. Ugyanilyen hagymázas humor sugárzik a másik tervből (Lourdes), mely a csodavárókat és papjaikat röhögi ki.

Jean Vigo élt 29 évet. „Virágok és koszorúk mellőzését kérjük” - állt temetési értesítőjén.







2015. február 6., péntek

Spanyol mozi-erotika

Írta: YGergely


A spanyol filmerotikában a szerelem színes verem, az ezredfordulós Európa többi mozijában a vágy titoktalan és jéghideg.

A vörös, akárhogy is választanánk más színt, a vér és a szexualitás alapszíne. Az erotika ábrázolásakor más szín nem játszhat főszerepet.

A vágy parázslik, hiszen a testi szerelem nagy rendezői mindig is tartózkodtak a testi szerelem fedetlen ábrázolásától. Csak ha titok van, ott él izgalmasan a szexus, ezt mindig minden érzékeny és értelmes ember, tehetséges alkotó jól tudja.

A szerelem-vallású francia szürrealista kánon egyáltalán nem tűrte a nyílt és direkt szexualitás ábrázolását, Buñuel is csak titkokat, elfojtásokat, öncsalásokat, gátlásokat, béklyókat filmezett.

Fellini a Nők városában, A Hold hangjában mese-tintakéket és mese-bordókat festett. Almodóvarnál minden piros, merészen és nem sokat finomkodva fröcsköli vásznára.
Fellini: A Hold hangja
Boldogság – ilyen egyszerű lenne, csak déltengerek kellenek a szexuális örömhöz? De a feltáró, vetkőztető napfény a szexualitás „sötét verem” lényegét vihogva meghamisíthatja.

Ezért becsülendő, hogy Julio Medem Az Északi sarkkör szerelmeseivel jeges, havas helyszínű spanyol szerelmi történetet akar és tud elbeszélni. Az erőszakolni dúló vágynak mégiscsak titokzatos (félhomályos) tárgya van – mert a forró latin napfényben az erotikának csak hamar kisülő töltése van, azt meg minek ábrázolni filmben, ha örömmel és gyorsan beteljesül? Almodóvar érdekes választ ad majd, de kezdjük ridegebb művekkel. 

Északi latinok: a francia filmnek (és kultúrának) bénítóan nagy hagyományai vannak az erotika művészetté alakításában. A legerősebben bénító hagyomány a múlt század lélektani szemlélete: már a nouvelle vague is ezzel hadakozott – Télsikerrel.

Patrice Chéreau filmje, az Intimitás nagyrészt közelikből áll. Túlnyomóan félhomályos belső terek: végig erős a bezártság érzés. Csinált, művi jellege van a belső fényeknek.

Az Intimitásban egy egymást nem is ismerő férfi és nő a hét egy napján szeretkezés céljából találkozik. Szándékos a pejoratív fogalmazás. A szexuális aktus e filmben meglehetősen viszolyogtató. Szürke félhomályban a testek piszkos-hússzíne: a szeretkezés birkózás, harc – az örömből nem sokat érzünk. A lélektani megokoltság, a motivációk szálai, a gesztusok és helyzetek gondos megmunkálása fárasztóvá, kényszeressé válik.Chéreau túl kiszámított patikamérlegén marad valami piszokszínű, skorbutos boldogtalansága a képeknek és az egész filmnek. 

Van, aki élesebben, még csikorgóbban teremti meg ugyanezt a világot. A zongoratanárnő fehércsempés világa kórházian jeges és szűkös univerzum. Hidegségben, agyonfegyelmezett őrületben vacogó zongoraművésznője hökkentő szexuális praktikákat végeztetne egy ifjúval, majd írásba adja szado-mazochista követelményeit. Hideg, mint a film fehér fényei és üres folyosói. A néző e kórházi fényekben és elfojtott devianciákban nem fog erotikára lelni, csak jégre és hóra.

Bergman és Antonioni világa rettenetesen aszexuális világ, kalandtalan kalandokkal, állandósult monoton éjszakával, nagyvárosi bolyongásokkal, csendekkel, neonfénnyel és boldogtalansággal.

A boldogtalanság fakósavó színei után szinte örömszínek tolakodnak elénk Almodóvarnál. Örömzuhatag csap le a figuráira, s ez azért felettébb érdekes, mert majd mindegyik szörnyen hátrányos helyzetű alak, vesztesnek születtek. Az ő vesztesei, gyilkosai és áldozatai azonban mind képesek az örömadásra és- szerzésre – s ez nem kis dolog. Balesetek, véletlen találkozások és grand guignolos véletlenek zápora. Minden figura az élet nagy, nyílt színpadán játszik, extrovertáltan, bár titkokat így is őrzően.
Almodóvar bukottjai büszkék vereségükre, eldobottságukra. Már-már csiricsáré, de rokonszenvesen marad tarka-barka.

Almodóvar zűrzavaros és kavart érzelmű hőseihez érdemes bekopogni, ha az északi filmek hideg szeretkezés-jeleneteitől elmegy az életkedvünk. Almodóvarnál mindig jó a szeretkezés, sőt minden hőse vidáman át is adja tapasztalatait. Áldozat és hóhér halálosan megsebesülve egymásra nevet.

Almodóvar teremtményeiről lepereg a halál – nagyon zokognak, de könnyen és hamar nevetnek is. Vegetatív viháncolás... Nem az érzékek: az érzelmek tévednek kalandos és járatlan ösvényekre – és ez gyakran izgalmasabb.

Az érdekesebb spanyol filmek majd’ mindig erőszakos halállal végződnek, és így is a boldogság hangulatát, bordó-arany színeit sugározzák. A spanyol halálkultusz kultúrtörténeti élmény azoknak, akik átélik – a turisták is meglepődnek, hogy a temetéseken önfeledten megtapsolják a halottat. Titkom, virágom... irigylésre méltó kultúra (vagy ellenkultúra), ahol a titok színpompásan tud virágozni.

A spanyolon kívül az egész európai filmből hiányzik a hús-vér erotika, mintha csak száműzni akarnák a pornó műfajba.

Leginkább mintha épp a francia filmművészet vált volna semlegesen intelligenssé, akár az új hullám előtt. Az új francia film erotikus rendezőjének Beineix látszott a Betty Blue-val. François Ozon polgárpukkasztó fiókocska-Pasolini filmjei szolidan unalmasak, bár színvonalas stílbe „tért meg’.

Az új olasz film sajnos szintén elképesztően halovány. Közhelyes, Emmanuelle-giccses szeretkezésekkel (mind ósdian giccses, aranyfüzér, füstköd „dídzséklipvilág” silány kabaré-humorral ízesítve).

Talán legtöbbet még mindig Buñuel mondja a szexualitásról mozivásznon, vagy Bertrand Blier. Annál is inkább, mert épp Buñuel és Bertrand Blier között látom Almodóvar harsány színeit.
Buñuel: A vágy titokzatos tárgya
De amíg a francia Blier filmje kihívóan „értelmiségi abszurd”, a spanyol Buñuel egyáltalán nem értelmiségi: ő az utcáról jött és lehajol minden szemétért.

A mindent felfaló és szétroncsoló, mégis nagyszerű szexualitásról Bertrand Blier vad és abszurd mozgóképei adtak valami igazit, eredetit, nem-másoltat – de tegnap történt, a nyolcvanas-kilencvenes években, s utódja nem lett sem a francia, sem az európai filmben.

Az új spanyol film viszont nagyon hasonlít Almodóvarra: roppant egyenetlen, egy-egy tehetséges filmen belül vegyül a blöff és az eredetiség – e filmművészet talán minden új dinamizmusát a szexualitás erejének köszönheti.

A kivételek reményt adnak, reményt, hogy a szexualitás csak tetszhalott az európai filmben, de holnap diadalmasan visszatér. Miként Godard mormolja: a fény hirtelen hátba támadja a mozi-sötétséget...