A Liget és a libido dominandi

Írta: Inkabringa


Minap egy lerobbant trolin ültem, ami csöppet sem kivételes eset Budapesten. Míg arra vártunk, hogy talán mégis elindulunk, arra lettem figyelmes, hogy a mellettünk levő sávban álló autóból kipattan egy dúlt ábrázatú férfi és nekitámad a mögötte levő autóban ülő férfinak. Hangos szóváltás, fenyegetőzés, vérben forgó szemek, ütésre kész öklök rázása és némi rugdosódás által vélték megtalálni saját igazukat. Ez a jelenet sem számít kivételesnek manapság.

Rácsodálkoztam, milyen vegytiszta megjelenési formája ez a Pierre Bourdieu által megírt libido dominandi fogalmának, mely - félmondatban összefoglalva - a másokon való felülkerekedés kényszerítő vágyát jelenti. (Bővebben Bourdieu elméletéről és annak kritikájáról: ITT) Hála az égnek, ennél cizelláltabb a szocializációs skála. Mindazonáltal nekem úgy tűnik, ebben az országban elég sokan vannak, akik a libido dominandit követendő mintának tartják.

Történetesen e perpatvar a Városliget sarkán történt, és eszembe ötlött, hogy tulajdonképpen a Liget is a libido dominandi áldozatává vált. (A közönséges kapzsi haszonlesésről nem is beszélve.) A „csak azért is úgy lesz” és az „úgyis én vagyok az erősebb” együgyűségének és kevély erőfitogtatásának áldozata lett ez a zöldterület, ami mesés lélekőrző helye lehetne Budapestnek. Egy megbízott főember azt mondta nemrég, semmi nem akadályozhatja meg, hogy a Városliget kulturális negyeddé váljon. Finoman arra célozva ezzel, hogy akik a beépítéseket ellenzik, azok a kultúra és haladás ellenségei.

Nos. A korízlés szerint elhibázottnak tekinthető családi neveltetésem és a társadalmi elvárásoknak véletlenül sem megfelelő felsőfokú tanulmányaim okán, a kultúrát végtelenül, hogy ne mondjam, életbevágóan fontosnak tartom egy társadalomban. Ámde. A kultúrának az emberi agysejtekbe kell beépülnie és nem a főváros kevés számú fás-bokros helyeire. Sőt, úgy vélem, a kultúra nem egyenlő az intézményesített kultúrafogyasztással, ami a széles látókörű és világra nyitott szemléletet leszűkíti a trendkövetés zárt horizontjára. Az én ízlésem szerint nagyobb teret kellene kapnia az ún. alulról jövő szerveződéseknek, a kultúra alternatív, experimentális és a mainstremtől független csatornáinak, mert dacos fejemmel nem hiszem el sem az államnak, sem a mainstream kultúra korifeusainak, hogy mindent jobban tudnak széles e hazában. A kultúra a sokszínűség és sokvéleményűség letéteményese, az pedig az emberi szabadság alapja.

Kulturális negyed itt is, ott is van már a városban, ami csodálatos, legyen még több, ebből soha nem elég. De relaxációra alkalmas zöld terület már lassan se itt, se ott nem lesz Budapesten, márpedig ilyesmire nagy szüksége van e város lakóinak. Bizony kell olyan hely, ahol kipihenhetjük trendkövető kultúrafogyasztásunkat és a totalitásra törekvő állami gyámkodást. Legalább ott hagyjanak békén minket. Erre még a legelszántabb kultúrafogyasztó városi népnek is szüksége van.

A Városligetnek a természeti kultúra részének kellene lennie. Az meg még jobb, ha a természet a város szerves része. Budapesten ez még nem magától értetődő. Néhány díjnyertes (de legalábbis profitábilis), világszámnak szánt épület reményéért könnyű szívvel beáldozunk erdőt, ligetet, vízpartot. Az épített kultúrának továbbra is nagyobb a respektje a fővárosban, mint a megőrzött természeti kultúrának. A városi természeti kultúra védői így könnyen-gyorsan kerülnek a kultúra- és haladásellenesség és/vagy a lesajnált álmodozók kategóriájába.
A Városliget fái túl szépek ahhoz, hogy a nyugalmukat, és azt a nyugalmat, amit nekünk adnak, a profitot hozó high-tech épületmonstrumok körüli fárasztó turistanyüzsgésért felcseréljük. A mindenből pénzt csinálás árt a mentális egészségnek. Épp elég kárt okoztak már a Városligetnek a korábbi évtizedekben is, nagy hiba volt ezt tovább fokozni. Most már viselni kell következményeit. 

A természet és a város szembeállítása mellett zavar, sőt, felháborít a vidék-főváros szembenállásának szítása is. Vannak, akik belesétálnak ebbe a csapdába, de egyre több vidéki és fővárosi lát át a szitán. A mindenkori regnáló hatalom mindig is táplálta ezt az ellentétet az „oszd meg és uralkodj” elvének érvényesítéséhez. Maradjunk annyiban, hogy a tendenciózus áskálódás és manipulatív befolyásolás helytelen emberi viselkedés.

És beszéljünk az idős és beteg emberek mélységes, szívbe markoló kiszolgáltatottságáról, akiknek vidéken is és a fővárosban is egyre nehezebb megőrizni emberi méltóságukat. Beszéljünk a szülők tökéletes magára hagyatottságáról, hogy miként tudnak egészséges, nyitott lelkű embert nevelni gyermekeikből egy szigorúan tekintélyelvű, gyanakvó és fragmentált társadalomban. A mélyszegénységben élő fővárosiak és vidékiek reménytelensége és a sorsukkal szembeni társadalmi közöny az egyik legnagyobb szégyene ennek az országnak. Ahogy a nemi, vallási és etnikai kisebbségek iránti otromba diszkrimináció és ellenszenv is az.

Egészen más szemléletre van szükség a problémák megoldásához: szembenállás helyett szóba állásra. Rengetegféle tudás és tapasztalat van ebben az országban, már csak nyitottság kell a befogadásához.

Ennek az országnak a civil kurázsi, az állampolgári aktivitás és a társadalmi felelősségvállalás még fel nem tárt kincsei. Dölyfös korlátoltságtól, szolgalelkűségtől, lusta önzéstől és nyegle nemtörődömségtől kell megszabadulni az eléréséhez. Ez hosszú tanulási folyamat és a társadalom eddig mindig elbliccelte a tanulás fáradtságát. Talán lassacskán megérik rá. A kirakatban állóknak pedig figyelembe kell vennie és méltányolnia kell a civil szféra véleményét. Aki erre képes, máris sokat tett ezért a társadalomért milliárdok nélkül is.

Kicsi ország vagyunk, hatalmas meg nem értésekkel. Van hova fejlődni.

Napfényes, varázslatosan szép őszünk volt. Szinte kikelet. Legalább a fejekbe ne engedjük be a téli sötétséget.

Kapcsolódó bejegyzés: Nyáridő

Nyáridő

Írta: Inkabringa

Nyár van. Szeretem. Pontosabban fogalmazva: nagyon szeretem.

Kétségtelen, hogy szerencsém van, jól bírom a meleget. Az eddigi kánikulai hőfokok nem viseltek meg, de ha így haladunk, eljön majd az a hőfok is, amit már én sem bírok.

Akármennyire is szeretem a nyári meleget, aggaszt, hogy sokakat a kibírhatatatlanságig, netán életveszélyesen megvisel a hőség, hogy lángra kapnak az erdők, felperzselődik a flóra és fauna.

Imádom a napsütést. A szikrázó eget, a burjánzó vegetáció közelségét. Lebarnulok. Azt is szeretem. Jó a napon lenni. 

Sokak szerint a Nap az ellenségünkké vált, veszélyt jelent számunkra. De gondoljunk csak bele, ha nem lenne, akkor mi lenne? Hathengeres autó és okostelefon nélkül lehet teljes emberi életet élni. A Nap nélkül nem. A veszélyforrás nem a Nap, hanem mi magunk vagyunk: az emberi hübrisz korlátolt kényelembe rekkent akarnoksága.

Elfogadtam, hogy roppant magas faktorszámú naptejet használjak, figyelemmel legyek az UV-jelentésekre, korlátozzam a napon töltött órák számát (nem a Nap, hanem az ember hibájából). Elvégre ez az egy életem van.

Másrészről meg az élővizekbe került naptejek pusztítják a vegetációt. Pedig ez az egy Földünk van.

Csupa-csupa dilemma és kontrapunkt az ember élete.

Nyáron olybá tűnik, a világ az énekesmadaraké. Meg is érdemelnék, hogy az övék legyen.

Édesanyám kertje telis tele van madarakkal. Napkeltétől napnyugtáig egymásnak felelgetve ontják a trillákat. Persze mindez azért van, mert anyám varázslatos kertje a fák, bokrok, virágok buja egysége. Egy arborétum, számtalan, egymás kedvére pompázó növényfajtával.

Nem is csoda, hogy olyan jól érzik itt magukat a madarak. A hatalmas diófához vezető kerti téglaúton (copyright ókori Róma) úgy sétafikálnak a rigók, mint valami sétálóutcában.

A budapesti belváros egyik romkocsmájának kertjében csak egy-két, mutatóban meghagyott szerény fa áll. De a nyári alkonyatban még itt is, égnek emelt fejjel, csodálatos trillákba kezdtek a madarak. Elbűvölten hallgatták a legelszántabban söröző aszfaltbetyárok is. Az emberi locsogás nem veszi el a kedvét a madárnak a csicsergéstől. Zavarba ejtő a megtiszteltetés, hogy a madár az embert - robajos gépei nélkül - a természet részének tekinti.

Ehhez képest a Városligetben manapság alig hallani madárcsicsergést. Túl sok a gép, a berregés, zúgás, csattogás, fontoskodó és agresszív zajkeltés. Az énekesmadarak elhalkulnak. Mert a Városligetet most átépítik. Nem. Beépítik. Hatalmas épületekkel, kővel, betonnal, kerítésekkel, kijelölt útvonalakkal. Vonalzóval meghúzott steril, hasznot hozó „zöldövezet” lesz abból, ami gondos tervezéssel a növények, madarak és emberek ligetes szimbiózisa lehetne. 

Pedig már így is alig van talpalatnyi zöld Budapesten, megfulladunk a praktikusan haszonelvű célszerűségben.

A természet igába hajtása így zajlik. Az emberi természet igába hajtása is hasonlóképpen.

Aztán majd megépülnek a Ligetben a grandiózus turisztikai csaliépületek, és a kevéske zöld területet is ellepik a szervezett hadakba tömörült turisták. Nem hallunk a szuperkomfortossá tett Ligetben többé madárfüttyöt. Már csak a varjak lesznek elég krakélerek a pöffeszkedő emberi butaságra fittyet hányni. Az utolsó forradalmárok.

Városliget - Budapest

Ugyanakkor szívmelengető érzés, hogy a Római parton szabadstrand nyílik a budapestiek számára hosszú évtizedek tiltása után. Háromszáz méter szabadság: ebben az országban már ez is reveláció. A fővárosi Duna-part túlnyomó részét évtizedekkel ezelőtt koncként odadobták a megállíthatatlanul robogó, többsávos autóforgalomnak. De a Rómain még fa és fű van, odaülhetünk a Duna mellé, a vízpartra.

Milyen rettenetesen kevés kell az emberi boldogsághoz.

Római part - Budapest

A nyár a bringa évszaka. Zápor, hőség, semmi nem állítja meg a kerekek gurulását. Megbámulok a kirakatban egy tűzpiros országúti bringát. Szép látvány. Megcsodálom az utcákon a városi bringakölteményeket  underground és szecessziós változatban is. De ezek nem az én járgányaim. Én az olyan bringát szeretem, amelyikkel letérhetek a betonútról, be az erdőbe, át a legelőn, hegynek fel és völgynek le, bele a tomboló nyári vegetációba. Ez mámor.

A bringa madárbarát jármű, ahogy minden bizonnyal a lovas szekér is az volt, csak ez utóbbiról már nincsenek empirikus tapasztalataink, csupán forráskutatásra támaszkodhatunk. Megidézem ezen a ponton az Égigérő fű című gyerekfilm egyik emblematikus mondatát: „Autóval, mikor ló is van?” Azért is emlékezzünk meg róla, mert éppen negyven éve készült. Számos gyerekgeneráció nőtt már fel rajta, köztük én is. Bizton állítom, a mai gyerekeknek is látnia kell. Nem lehetne belőle valami appot csinálni? Trend a lelke mindennek. Elvégre, ha lehet nőket vetkőztető app, miért ne lehetne bérházak udvarát befüvesítő app is? Hátha létezik már ilyen is. „Az a szép zöld gyep…”

Palásthy György: Égigérő fű

Nem mondom én, hogy ezután mindig mindenki bringával, pláne, hogy lóval, vagy bármilyen más járművel közlekedjen. De az se legyen kötelező társadalmi elvárás, hogy mindig mindenkor mindenhova autóval járjon. A kizárólagosságok korlátolttá tesznek. Legyen ez is meg az is, egyenrangúan, okosan és kreatívan használva a lehetőségeket. És egyáltalán: ne kelljen mindenkinek mindig ugyanazt csinálni és gondolni, mert ijesztő ez a sablonos és diktatórikus variációmentesség. Vajha miért nőtt a fejünkbe az agyunk, ha ennyire csak az előre kijelölt sémákban szabad gondolkodni? Főként, hogy a gondolkodás nem a sémakövetéssel, hanem annak kreatív variációival kezdődik.

És a nyáréji csillagos égbolt... Azt meg sem érdemeljük mi, oktondi emberek.

A nyár a flóra és fauna lelkes, életszerelmes tombolása. Naná, hogy szeretem. A világ részének lenni boldogító érzés. A világ urának lenni semmi kedvem nincs. Nekem többet ér, ha egy énekesmadár természetszámba vesz minket.

Lábjegyzet:

Aki kíváncsi rá, milyen nagy lábon él, ITT néhány perc alatt kiszámolhatja az ökológiai lábnyomát. Aztán kereshetünk egy másik (harmadik, negyedik stb.) Földet magunknak. Erre még nincs GPS kifejlesztve.

Nyáreste a Kertemben

Írta: Inkabringa

Budapest nem a zöldterületek tovaterjengő arányáról híres. A Városliget még olyan hely, ahol fák vannak, amire gyerekek másznak és fű, amiben bukfencezni lehet.
Sokszor eszembe jutott már, hogy a számos (sőt számtalan) budapesti szórakozóhelynevek közül a legegyszerűbb és egyben legnagyszerűbb találmány a Kertem elnevezés.

A budapestieknek nem napi rutin a kerti szöszmötölés, bár egynémely helyein éppen megadatik a kert is.

A kert mindig a saját birodalmunk, a meghittség, a világból való megnyugtató visszahúzódás tere, ami azonban mégis valahogy összeköttetésben marad a világgal, hiszen a fű meg az ég a világ része, mi csak kimetszettünk belőle egy darabot.

A fővárosi embernek túlnyomórészt nincs meg ez a kertélménye. Ettől még vágyik erre, és ha ráakad, ráismer, akkor máris otthonossá válik számára.

Budapest egyik legkedvesebb kertje a városligeti Kertem. A név már csak azért is telitalálat, mert ezt a szívünknek kedves helyet, ami a kert, birtokos egyes szám első személyben a legszemélyesebb helyünkké teszi.

Egyszerű ez a szó, de végtelen meghittséget rejt magában.

A Kertemben az a legjobb, hogy a finom, zavartalan nyári estéket természetessé teszi. Csak úgy begurulunk a bringával, magunkhoz veszünk valami nedűt, letelepszünk egy kerti asztalhoz és számunkra kedves emberek között időzünk.

Időzni csak nyári éjszakában lehet. Szaladnak az órák, fecserészünk, mélázunk, tépelődünk, nevetünk, mesélünk, diskurálunk, mindez belefér az időzés nyáréji végtelenségébe. Ha épp koncertnap van, akkor zenét is hallgatunk. Sokféle muzsikát hallottam már itt, mindig azt éreztem, ez épp idevaló.

Így történt ez tegnap este is. Liget, bringák, jó társaság, zene, Kertem.

A muzsikát ezúttal cigány muzsikusoktól kaptuk. Magyarországi oláh cigányoktól (Romengo) és dél-francia cigányoktól (Juan De Lerida flamenco együttese).

Juan De Lerida családja a Franco diktatúra idején hagyta el Spanyolországot, és Dél-Franciaországban kezdtek új életet.

A zene és a gitár iránt egyre inkább elkötelezett Juan De Lerida gyökértelen talajban jutott el saját népének és családjának gyökereihez a zene által. Visszanyúlt az andalúz cigányzenékhez, a flamencóhoz, de csippent a kortárs irányzatokból és a jazzből is. Nueovo Flamenco, ahogy zenéjét hívja, mely a gyökerekre tekint, de egyidejűleg a világra is nyitja a szemét.

Juan De Lerida

Első lemezét negyvenéves korában jelentette meg. Addigra már ismert és sokra értékelt muzsikus volt, de tartózkodott a nagy nyilvánosság elé lépni. Különös feszült, szenvedélyes életút lehet az övé. Nem véletlen, hogy a flamenco vált az ő műfajává.

Van a megjelenésében, a tekintetében is valami zárkózottság, de ugyanakkor a világra nyitott izzó szenvedélyesség. Olyan, mintha egy hatalmas karimájú kalap alól tekintene a világra. Különös aurája van. A flamencóról már mindent elmondtak, az egyik legkedveltebb területe a folklórelemzéseknek.

Ami számomra mindig elsődleges élmény a flamenco hallgatásakor, hogy a fájdalom, a keserv mellett az izzó szenvedély, a tüzes élni akarás is ott van.

Persze, panaszos dalok ezek, de mégsem lemondóak. Sosem ezt érzem ki belőlük. Inkább a mindenek ellenére is életszerelmes dús indulatú szenvedélyt.

Ez a szenvedély azonban sosem csap át tombolásba, őrjöngésbe, hisztériázásba. Mederben tartja az áradó érzelmeket, de talán épp ezért érezni a robbanás határán levő perzselő indulatát. A flamenco szereti, és teljes odaadással megéli az életet, ahogy az adatik az embernek. Mérhetetlen fájdalmak és végtelen örömök egymás után sorjázásával.

Nem finnyázza, szálazza kényeskedve külön örökké jót a rossztól, patikamérlegre téve arányaikat. Egyben, minden kínjával-boldogságával magába oldja, és magából kisikoltja az életet.

Szenvedély csak ebből lehet.

A Kertem finom nyári estjét nemcsak a dél-francia flamenco zenészek fűszerezték be szenvedéllyel, hanem a magyarországi oláh cigány muzsikusok is.

A Romengo ismert, szeretett zenekara a hazai közönségnek is. Öröm, hogy a világ egyre több táján ismerik és szeretik meg őket.

Romengo

Másféle módon, mint a flamenco, de ugyanoda jut el az ő zenéjük is. A bánat, keserűség, megtörtség hangjai után ugyanabból a dallamból vezet át a bádogkanna egyre pergőbb ritmusa valami csakazértis mámoros életörömbe.

A flamenco és az oláh cigányzene ugyanazt tanítja. Szívből keseregni, de sosem nyafogni, és szenvedéllyel örülni, de sosem őrjöngeni.  

Különös fénypontját adták ennek az amúgy is varázsos nyári estének az énekhangok. Juan De Lerida flamenco zenekarának érces, jellegzetesen recés, kesergő férfihangja és mellette a Romengo énekesnője, Lakatos Mónika erős, érzelmekkel, fájdalmakkal telt zengő hangja.

Lakatos Mónika hangjáról már sokan áradoztak. Én sem bírom megállni, hogy megjegyzés nélkül hagyjam.  

Lakatos Mónika

Elsőre mindig az jut eszembe, hogy egy ilyen pici nőből hogy tud ekkora erejű énekhang kiszakadni? Aminek ráadásul minden egyes hangja a helyén van. Különleges fátyolos, de mégis messze zengő hang az övé. Úgy szól, hogy beleremeg a nyáreste, miközben az érzelmek minden regiszterébe érzékenyen simul.

Megérdemelten lett egyik díjazottja idén a MEDIAWAVE Alapítvány által 2001-ben létrehozott "Párhuzamos kultúrákért" elismerésnek, melyet kapnak "az olyan magyar és az országban fellépő, egyedi művészeti életpályával rendelkező személyiségek, kiknek civil és/vagy szuverén szellemisége sosem illeszkedett az épp aktuális vagy divatos kulturális irányzatokhoz, hanem saját, belső művészeti iránytűjük által kijelölt útjukat járják. Sokszor nehéz természetű, robbanékony, „nagy lelkű” vagy éppen a végtelenségig szelíd, alázatos, visszahúzódó, szinte észrevétlen személyiségekről van szó. Abban azért hasonlítanak egymásra, hogy kevéssé tudta befolyásolni/megtörni őket a környezet vagy a politika szándékos vagy szándéktalan átlaghoz szorító ereje." (MEDIAWAVE Alapítvány)

Teltház volt a Kertemben. Ahogy sötétedett az ég, és a koncert egyre beljebb sodort mindenkit ebbe a szenvedélyes zenébe, egyre emelkedettebb lett a hangulat is.

Amikor először felharsant Lakatos Mónika hangja, mindenki felkapta a fejét. Amikor aztán a flamenco énekessel egymást váltva szólt a hangjuk végképp felforrt a hangulat.

A koncert végén sört kiloccsantva, lepényt az ajvárba csapva, mindenki felállva tapsolta a muzsikusokat.

Hazafelé poroszkálva annyiban maradtunk, hogy ezt a szenvedélyes, személyes nyárestét megőrizzük magunkban és majd sóváran, de nem reményt vesztve gondolunk rá a téli dermesztő fagyokban.

Lesz ilyen legközelebb is.

Az ilyen estékért érdemes élni. Örömteli, tűzbe hozó, felzaklató, reményt adó.