Túl a látszatokon

Írta: Inkabringa

A bizalom a társadalom építőköve. Szerencsére a világon mindenhol vannak empatikus, másokra nyitott emberek, akik képesek az együttérzésre, túllátnak a saját életterükön és érdekeiken, megértenek másokat, alkalmasak az önreflexióra. A bizalmam irántuk múlhatatlan. Ők a társadalmi bizalom építőkövei.

Ha a társadalmi bizalom megtörik, akkor nem marad más, csak a látszatok. Kis hazánk nem az egymás iránti elfogulatlan figyelem földje manapság. Például a szegény-jómódú, főváros-vidék, fiatal-idős, cigány és nem cigány, értelmiségi és nem értelmiségi közötti ellentétek virágkorukat élik. Butaság ez, persze, meg lusta tájékozatlanság, egymás iránti érdektelenség, a kasztba tartozás bárgyú befolyásolhatósága is. Mindezen korlátoltságok az elitet és az alul iskolázottakat is sújtják. Ez benne az igazán aggasztó.

Mégis vannak dacosan üdítő ellenpéldák. Most kettőt említek: az egyik film, a másik színház.

Az Egy nő fogságban című filmnek, annak ellenére, hogy dokumentumfilm, meglepően nagy visszhangja lett. Ez örvendetes. Én csak egyetlen (számomra legfontosabb) aspektusát említem meg: ez a bizalom ereje. Főszereplője egy asszony, aki egy család rabszolgájaként éli mindennapjait. A látszat szerint mindent a családnak köszönhet ez a szerencsétlen, hisz ők mentették meg gonosz emberek karmaiból. Valójában rabként tartják, szabad mozgását megtiltják, minden szeretetkapcsolatától megfosztják, elszigetelik a világtól, alázzák, bántalmazzák, bűnbakká teszik. Ő pedig tűri ezt, mert nem lát kiutat.

Tavaly ősszel a Verzió Filmfesztivál vetítőjében a film végén egy pillanatra megállt a levegő. Csend volt. Döbbent csend. Aztán kitört az ováció. A nézők azt mondták, a tapsot messzemenőkig megérdemlik az alkotók, de az ováció annak a filmbeli asszonynak szólt, aki mellett a dölyfös népek csak elmennének az utcán, pedig ő messzebbre jutott, mint amire ők a társadalmi védőburkuk nélkül valaha is képesek lennének. Elképesztő, milyen mélyről indult, milyen reménytelen kiszolgáltatottságból és számkivetettségből és milyen messzire jutott: a személyes szabadságig és önrendelkezésig.

A film legerősebb mondata, amit a rendezőnek válaszolt az asszony, hogy miért nem próbált eddig megszökni ebből a rettenetes helyzetből: mert egyedült volt és nem számíthatott senkire. Féltette a lányát, aki legalább kimenekülhetett ebből a reménytelenségből. Az asszony sorsának megoldásához egyetlen ember bizalma elég volt. Ő a film rendezője, aki kamerájával eljutott a látszatoktól az empatikus megértésen át a segítségadás természetes gesztusáig. Az asszony lassacskán elhiszi, hogy akadt valaki, akiben megbízhat. Ez visszaadja a tetterejét, az elszántságát, az akaratát. Egyetlen ember bizalma megválthat egy egész emberi életet, aki aztán két további ember életét válthatja meg: a lányáét és az unokájáét.

A másik példám egy színházi előadás. Budapesten láttam a B32 Galériában, és egy vidéki kisvárosban élő barátunk hívta fel rá a figyelmünket. Ó, bár sokkal gyakoribb és természetesebb lenne ez e honban! A vidék-főváros ellentét is kedvelt sztereotípia kis hazánkban. A komfortzónából kitekintés nem divat mifelénk, és ez sajnos óhatatlanul korlátoltságokhoz vezet.

A korlátoltságokon olyan elegáns, megértő és elfogadó nagyvonalúsággal kell átlépni, ahogy Hajdu Szabolcsék teszik a lakásszínházukkal. A Látókép Ensemble egy lakásszínház, amelyik országra (és az egész országnak) szóló előadásokat csinál. Egy szobányi empátia és bizalom. Mint egy falat kenyérre, olyan szüksége van erre e kényszerekben fulladozó országnak.

A Kálmán-nap című előadásnak atmoszférája van, erős és őszinte. Mint az Ernelláékban, ezúttal is két házaspár áll a középpontban (Hajdu Szabolcs, Török-Illyés Orsolya, Földeáki Nóra, Szabó Domokos) és az egyik házaspár kisegítő személyzete (Gelányi Imre). Itt jegyzem meg, azok számára, akik nem oly járatosak a magyar nyelvjárásokban, hogy Földeáki Nóra olyan makulátlanul hozza a kelet-magyarországi dikciót, hogy még a nyelvészek is csodájára járnának. Ez is egy finom árnyalatot ad a darab sokrétűségéhez.

Földeáki Nóra és Szabó Domokos

Semmi színpadiasság, semmi színészkedés nem volt ebben az előadásban és mégis, ilyen erős és meggyőző színészi játékkal rég találkoztam. Ez az öt színész úgy létezett a nézők között abban a szobányi térben, hogy percig sem gondoltam, itt most színjáték folyik a szó rossz, a nézők számára már megunt értelmében. Mert nézőként olykor kellemetlenek a nagyáriákról és nagymonológokról, a taknyos sírásokról, a lábunk előtt fetrengésekről és hőbörgő üvöltözések óraműszerű tálalásáról szóló előadások. Az élet nem ennyire explicit: ami belül dúl, azt a konvenciók és elfojtások hamuja fedi. Hajduék engedték, hogy involválódjak, hogy belemerüljek ebbe a különös és mégis oly igen köznapi névnapozásba. Ezért hálás vagyok mint közönség.

Két középkorú házaspár, akik már elértek valamit az életben. Látszólag. Frekventált lakóhely, szép ház, márkás autó, társadalmi pozíció, újonnan épített nyaraló, elit iskola a gyerekeiknek. Lehetnének olyanok, mint Jacques Tati a fogyasztói társadalom hajnalán készült Nagybácsimjának javakat birtokló dölyfös kispolgárai, de a Kálmán-nap szereplői érzékenyebbek és értelmesebbek náluk. Reflektálnak a világra és benne önmagukra: mindez megvan, és akkor mi van? Mi értelme van az életnek, ha ilyen pitiáner célokért kell végiggürizni? Kell még valamit szerezni, bizonyítani a társadalmi kirakatba? Vagy bedobják a gyerekeiket is ebbe a mókuskerékbe és aztán jön a szemétdombra vetett öregkor és a halál? Meneküljenek? De hogyan? Hova? Menjenek külföldre? Váljanak el? Maradjanak együtt?

Hajdu Szabolcs és Török-Illyés Orsolya

A frissen megözvegyült, halott gyermekét is gyászoló, végtelen fájdalmát zárkózottsággal leplező, magányos, szeretetéhes alkalmazott alakja sistergően világított be a két házaspár életébe. Kivert kutya tekintetével, félszavaival, engedelmes szolgálatkészségével, alázatos mozdulataival a szegény ember sóvárgását fejezte ki a jómódúak (látszat)élete után. Legalább nincsenek egyedül, még ha elveszettek is a kibélelt világukban. Az ő magányba zuhant élettragédiájához képest önsajnáltató nyafogásnak tűnt olykor a házaspárok kiút keresése. 

Gelányi Imre

Halványan felsejlik a honi politika és közélet hitványsága, de a beszélgetések inkább a gyerek iskolaváltása és a rosszul megépített szobagaléria körül forognak. Egy igazán igazi mai magyar történet. Megmutatja dokumentumszerű pőreséggel a látszatokat, és mélységes megértő empátiával azt, ami a látszatokon túl van.

Ez az előadás úgy megrázó és katartikus, hogy nincs benne robajos drámai vergődés, nézőket feszengésre késztető őrjöngő szenvedés, mások kárán röhögés. Megrázó ilyen szobányi intimitásban ránézni a köztünk élő emberi sorsokra.

Az előadásnak egyetlen hibája volt. Arról sem az alkotók, hanem a befogadói konvenciók tehetnek. Úgy éreztem, a taps ügyetlen reakció volt a közönség részéről az ellaposodott színházi konvenciókon átlépő előadás után. Egyszer egy koncertteremben éreztem azt, hogy olyan megrendítő és személyes csoda történt, ami után ormótlannak tűnt a taps. Legjobb lett volna, ha ez a Kálmán-napi maroknyi közönség, együtt vagy egyenként, köszönetet mond az alkotóknak.

Abban a szobányi térben empátia és bizalom született.