Kirakat

Írta: Inkabringa

Megunhatatlan élmény Budapest utcáin járva az üzlethelyiségek kirakatát szemlélni. Ahogy slendriánságból vagy egyéb okból ott maradnak az előző üzletek cégtáblái is. Nem tudom, miért van így. Általános divat. Nemrég láttam egy ilyen „üzlettörténetet”. Az apró üzlethelyiség bejáratának két oldalán hatalmas, színes táblák őrzik az előző bérlők nyomát. Az egyik oldalon fittséget és egészséget megőrző reformélelmiszereket hirdet a tábla. A másik oldalon thai masszázst. Mindkét cégér hatalmas, színes, hivalkodó és messziről szembetűnő. A bejárat üvegajtajára ragasztott diszkrét feliratból azonban nyilvánvalóvá válik az üzlet jelenlegi rendeltetése: temetkezési iroda.

A speciális, semmihez nem hasonlítható magyar jóléti társadalom megtestesülése ez a kirakattörténet.

Villamoson ültem egyik este. Nem volt túlzsúfolt. A többség az okostelefonját babrálta elmélyülten. Bár voltak üres ülőhelyek, egy négy fős csoport a villamos ajtajánál állt és csendes érdeklődéssel pásztázta az esti Budapestet. Láthatólag turisták voltak. A Margit hídon mentünk át. Ekkor a méla csendet meglepett kiáltások tépték szét. Mindenki összerezzent és felkapta a fejét. A turisták üdvrivalgása volt ez. A lenyűgözött ámulat felkiáltása. Meglátták a méltóságteljesen hömpölygő Duna fölött a kivilágított Lánchíd, Országház, a Vár és a Gellért-hegy látványát. A turisták elragadtatottan bámulták, arcuk, szemük ragyogott az örömtől. Önkéntelenül mi is odanéztünk. Na, igen. Szépecske. Eszembe jutott, édesapám hányszor, de hányszor elmondta, hogy a legfontosabb az életben, hogy fel tudjam mérni a külcsín és a belbecs közötti arányokat.

Nyáron egy távolsági buszon utaztam. Mellém ült egy hetven év körüli férfi. Hamarosan szóba elegyedtünk egymással. Felszabadító volt az értelmes nyitottsága. Általában csapdában érzem magam az ilyesféle spontán beszélgetésekben, ahol folyton arra kell figyelnem, milyen témákat kerüljek, hogy ne toljanak az esküdt ellenség kategóriájába, mert valamiről másként vélekedem. Utastársam mellett nyomát sem éreztem ennek a feszélyezettségnek. Ritkaság ez ebben az országban. Elmondta, hogy nyugdíjas kertész. Nagyon szerette a munkáját, többféle módját is kipróbálta a kertészeti alkalmazottól a vállalkozóig. Mindenhol azt érezte, gúzsba kötik a kezét, pedig tele volt ötletekkel. Ezt itthon nem szeretik.

Kialakult köztünk valamiféle bizalom, így a beszélgetésünk olyan irányokba is elkanyarodhatott, amire ismeretlenek, sőt még ismerősök között is kevés példa van e honban. Azt mondta, ő már sok mindent megélt ebben az országban és nekem elárulja, szerinte mi itt a legnagyobb gond. Mert mindig csak azt emlegetik, hogy ebben a népben ott él 1848. március 15. és 1956. október 23. szelleme. Ő ennek nyomát sem látja. De azt látja, hogy ebben a népben ott él 1957 tavaszának megalkuvása és meghunyászkodása. Az ügyetlenebbek ezt közönnyel, az ügyesebbek fölényes távolságtartással vagy cinizmussal leplezik. Aki ez ellen hangot emel, azt lepisszegik, kioktatják vagy hátat fordítanak neki. Ha ez egyszer megváltozik, élni is lehet majd ebben az országban, nem csak túlélni. 

Majd a végső nagy titkába is beavatott engem. Ő ugyanis huszonöt éve Mikulás. Kelet-Magyarország senki által számon nem tartott városkáiba és falvaiba jár a gyerekekhez óvodákba, iskolákba, gyermekotthonokba. Vicces és megható történeteket mesélt Mikulás-életéről. Mert tudjam meg, mondta utastársam, Mikulásnak lenni egy hivatás. Ez nem kirakatmunka. Lehet, hogy a ruhája csak jelmez, a fellépése csak színjáték, de amit átad a gyerekeknek, az őszinte odafordulás és elfogadás. Figyelni kell rájuk és bátorítani őket, hogy merjenek a jóért tenni.

Nyár óta fontolgatom ennek a találkozásnak a megírását a társadalmi diskurzus fentebb jelzett paralitikussága miatt. Most, így év végén nem halogatom tovább. Elvégre egy Mikulással beszélgettem.

Ki számít embernek?

Írta: Inkabringa

Hetven éves az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata. ITT olvasható.

Ez egy szép deklaráció arról, hogy egyik ember sem különb a másiknál, ennél fogva senki nem alázhatja, nem szankcionálhatja, nem üldözheti és nem rekesztheti ki azokat, akik másként néznek ki, máshol élnek vagy másként gondolkodnak. Úgy is mondhatjuk, hogy a Nyilatkozat túllépés az „ember embernek farkasa” állapoton, amiről Thomas Hobbes is írt a Leviatánban.

Bizonyos tekintetben ez a Nyilatkozat olyan, mint a Tízparancsolat vagy Jézus és Buddha tanításai. Egy eszményi és ideális állapot leírása, ahol minden emberi lénynek egyformán joga van a méltó élethez. Ez az az idea, melyet még sosem ért el az emberiség.

Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata nem törvény vagy szabály, hanem egy átfogó normarendszer, ami az emberiség több évezredes történelmi tapasztalatainak egyik mérföldköve.

A Nyilatkozat elsősorban az egyes országokat irányító mindenkori államvezetés egyénekkel szembeni túlhatalmát hivatott megakadályozni. Eszmei elvárás, hogy az állami alkotmányok, illetve az államközi kapcsolatok az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának szellemét tükrözzék. Gyakorlati praktikum, hogy az emberek egymás és a hatalomhoz fűződő kapcsolatában továbbra is jelen van az „ember embernek farkasa” állapot, vagyis az egyének és csoportok (akár egész államok) saját érdekeiket mások rovására is érvényesíteni akarják. Sosem lesz kiegyensúlyozott a világ, ha mindig mindenki győztes akar lenni.

A Nyilatkozat elfogadását rengeteg vita előzte meg. Nem csupán a diktatórikus és autoriter államok támadták. Számos gondolkodónak, tudósnak is fejtörést okozott a szöveg megformálása. Többek között a kulturális antropológusoknak is. Hiszen a kulturális antropológiának épp a kultúrák heterogenitása a kutatási területe. Megtapasztalták, mennyire eltérően lehet gondolkodni a világról, s ugyan kinek van joga eldönteni, hogy melyik a helyes gondolkodásmód. A kritikusok leginkább attól tartottak, hogy a Nyilatkozat főként az európai és amerikai fehérek társadalmi és kulturális tapasztalataira épül majd, figyelmen kívül hagyva pl. az ázsiai, arab, afrikai vagy az amerikai őslakosok kulturális tapasztalatait. A kolonialista szemléletmód és az etnocentrizmus veszélyétől óvták a Nyilatkozat Eleanor Roosevelt által vezetett szövegezőit.

Később ezek a kezdeti (nem is alaptalan) oppozíciók (lehetséges-e egy ennyire heterogén kultúrájú világban univerzális normákat meghatározni?) innovatív és virágzó diskurzusba fordultak át. Akárhogy is nézzük, minden emberi véleménykülönbségre ez az egyetlen hatásos megoldás. Érdekes olvasmány a témában egy Sajó András által szerkesztett könyv, a Human Rights with Modesty. The Problem of Universalism (2004). E könyv tanulmányai és az évtizedek alatt e témakörben megjelent egyéb publikációk alapján nyilvánvaló, hogy az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát nem szabad sablonként, merev szabályrendszerként kezelni. Folyamatos értelmezésre, önértelmezésre, kritikára és önkritikára van szüksége, hogy pulzáló és hatékony legyen, a hatalmi játszmák és adminisztratív sablonosság csapdái nélkül. Tudomásul kell venni a sokszínűséget és sok szempontúságot, a kultúrák különbözőségét. Ugyanakkor elfogadni, hogy az emberi méltóság megőrzéséhez kultúrától, állami berendezkedéstől, származástól, nemtől, életkortól, vagyoni és társadalmi helyzettől függetlenül mindenkinek joga van. Ez egyáltalán nem egyszerű dolog.

Az európaiak sokáig borzalmas és elnyomó gyarmatosítók voltak a világ többi részén, de a saját kontinensükön a felvilágosodott emberi szabadságjogok és az emberek közötti egyenlőség eszméjének bástyájaként nézhettek magukra. Ez a szép, bár némiképp hamis tükörkép tört össze a 20. században, amikor Európa népei a saját kontinensükön is dúltak és egymást gyilkolták őrjöngő fenevadként. A történészek szerint a két világháború ezer évre való emberi tapasztalatot adott a világnak. Aki a 21. században ezt nem veszi figyelembe, az vagy felelőtlen vagy tudatlan.

A második világháborút követően Európa és az egész világ elborzadt önmagától. A megtisztulás folyamatának része volt az ENSZ megalakulása és az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának elfogadása. Deklarálása annak, hogy az erőfölény fitogtatása nem megoldáshoz vezet, hanem elnyomáshoz. Az állami szuverenitás (1648-as vesztfáliai béke) után megjelent a népszuverenitás (USA függetlenségi nyilatkozata {1787}, a francia Emberi és polgári jogok nyilatkozata {1789}), majd a jogszuverenitás elve (az ENSZ megalakulása 1945-ben). Ez utóbbi már a globális normák megfogalmazásának terepe, ahol egyetlen állam sem hivatkozhat saját törvényeire az emberi jogok be nem tartása miatt. Például a dél-afrikai apartheid az állami szuverenitás keretein belül jogszerű volt, hisz törvény mondta ki az afrikai őslakosok teljes jogfosztottságát és kiszolgáltatottságát. Az egyetemes emberi jogokat azonban durván megsértették. Általános tapasztalat, hogy az autoriter államok szuverenitásuk elleni támadásra hivatkozva utasítják el az emberi jogok számonkérését. 

A nemzetközi szervezeteket és a globális deklarációkat számos jogos kritikával lehet illetni. Kell is, feltéve, hogy ez a jobbításukat és nem a rombolásukat szolgálja. Tény, hogy az elmúlt hetven évben a világbékét egyetlen nemzetközi szervezet vagy dekrétum sem tudta megteremteni. De az is tény, hogy egy újabb világháború kitörését meg tudták akadályozni. A 21. század nagy kérdése, hogy a nemzetközi intézményekben egymással együttműködő államok, vagy az egymással versengő és ellenségeskedő elzárkózás korszakába lépünk. Az emberi méltóság és önrendelkezés kevesek kiváltsága lesz vagy általános emberi jog.

Mondhatjuk persze, hogy egyszerű földi halandóként semmit nem tehetünk. Kétségtelen, hogy engem is könnyen eláshatnak a kert végébe, ha nem úgy gondolkodom, mint a többség. Az emberi méltóság valódi elismerése nem nyilatkozatokban nyilvánul meg, hanem abban, hogy képesek vagyunk észrevenni (társadalmi elvárásokon és uralkodó eszméken túl), hogy mire van szükségük a körülöttünk levő embereknek méltóságuk és önrendelkezésük megőrzéséhez. Ez egy megunhatatlan, változékony és variábilis, sablonmentes diskurzus, amihez nem fegyelmezésre és erőfölényre, hanem empátiára és együttműködésre van szükség.