Az igazi nő

 Írta: Inkabringa

Milyen az igazi nő? Honnan is tudhatnám én azt? Hiszen csak egy nő vagyok.

Ennek ellenére, vagyis nő létemre, mégis elmesélem, milyen nőket csodálok mai pompásra suvickolt világunkban. A nőnap jó alkalmat ad erre. Mert ez a nap nem a bokrétás hajbókolásról szól, hanem a szolidaritásról. Ez mostanság csúnya kifejezésnek számít e honban, kérem olvasás közben is fütyülni az inkriminált szónál.

Az általam nagyra becsült nők messze vannak a társadalmi elvárások szerinti típusoktól, akiket dorgálásra emelt kézzel példának tolnak elénk napról napra.

Az általam csodált nők nem kerülnek címlapra, nem teszik őket kirakatba, nem hivatkoznak rájuk politikusok és a közvélemény egyéb formálói. Ők a mainstream sablonokon kívül állnak, és mivel én nagyon ráuntam már a bármilyen beállítottságú fősodor kánonképzéseire, kifejezetten inspirálónak, izgalmasnak, példamutatónak, netán hősiesnek érzem az ő jelenlétüket.

Első példám Honorine Munyole, egy rendőrtiszt, akinek feladata a gyermekek és nők védelme Kongóban. 2017-ben a Verzió Filmfesztiválon láttam róla egy dokumentumfilmet. Írtam is róla a blogban. Okos, bölcs asszony. Tudja, hogy a gátlástalan hatalmaskodás és a megalázó kiszolgáltatottság végletei között él az országa. Mégis becsületesség és természetes emberi méltóság van benne.

Ahogy emberi méltóság sugárzik Toszecky Renáta személyiségéből is. Ő egy magyar szociális munkás. Messze a sztárok csillogó életétől. Mégis olyan lelkierő, empátia, nemes szívűség és tetterő van benne, ami feltétlen tiszteletet ébreszt iránta. A Védelem alatt című dokumentumfilm az ő és védelmezettjei életét mutatja be. Róla is írtam a blogban. Nem csupán belőle árad a természetes emberi méltóság (ritka kincs ez kis hazánkban), hanem másoknak, a kiszolgáltatott, sorsukra hagyott, önfeladásba sodródott nőknek is képes megmutatni az utat az emberi méltóság megtalálásához. Óriási dolog, amit tesz. Az én képzeletbeli címlapomon Toszecky Renáta és Honorine Munyole képe is ott van.

Aztán a saját életem során tapasztaltak szerint feltétlenül a címlapra érdemes nők közé sorolom azt a kelet-magyarországi kisvárosban élő szociális gondozó asszonyt (bővebben ITT), aki idős emberek napjait aranyozza be. Segíti, támogatja őket fizikailag és lelkileg is. Úgy képviseli az érdekeiket, és olyan őszinte odaadással szívén viseli a sorsukat, mintha csak a családtagjai lennének. Alig él meg a havi fizetéséből, plusz munkákat vállal, hogy segíthesse a gyermekeit. Méltóság van benne, és ezt rendre meg akarják törni a felettesei. Nem sikerül nekik. Igazságérzete, másokért való kiállása, a hatalmi túlkapások elleni fellépése nem ebbe az országba való. (Mert ez nemcsak 1956 októberének, hanem 1957 májusának országa is.)  

Ahogy sokra becsülöm azokat az ukrán asszonyokat, akik gyermekeikkel ide menekültek a háború elől. Nem beszélik a nyelvet, nincsenek ismerőseik, de ott vannak a rábízott kis életek, akiknek enni kell adni, akiket tanítani kell, és főként akiket meg kell nyugtatni a nap minden órájában, hogy egyszer majd rendbe jön az életük. Akik a megalázó helyzetekben is egyenes derékkal állnak, akik a gyászt, a félelmet, a fájdalmat és a megvetettséget is a vállukon viszik, akik a kilátástalan élethelyzetben is a kiutat keresik. Akik nem adják fel, hogy életben tartsanak másokat, és nem engedik elhatalmasodni a gyűlöletet. Minden tiszteletem az övék.

Ahogy azokat a szegregátumokban élő roma nőket is a tisztelem, akik ennek a rátarti, belterjes körökbe klikkesedett társadalomnak legszélső peremére szorítva élik életüket. Amikor először jártam roma szegregátumban, a nők lelkiereje szíven ütött. Olyan sorsokat látok ott, aminek a töredékébe belebicsaklana sok-sok középosztálybeli élet. A társadalom túlnyomó többsége lenézi és semmibe veszi őket. A szélsőségesen viselkedő hangoskodókkal mossák össze őket. Ezek a roma nők szembenéznek az élőítéletekkel, a nyomorral, a megvetéssel, az agresszióval, és megtalálják magukban a természetes emberi méltóságot. A társadalom által rájuk szabott sorsból kitörni akarnak. A nyomor fogva tartja őket. A szegregátumból nincs pénzük máshova költözni. S vajon befogadnák-e őket? Mégis törekednek egy méltóságteljesebb életre. Ők maguk is tanulnak (felnőtt, több gyermekes családanyaként fejezik be félbehagyott tanulmányaikat), gyermekeiknek érettségit szeretnének, és főként megbecsülést. Bölcsek, szorgalmasak, nagyon sokat tapasztaltak, természetes intelligencia, méltóság és tenni akarás van bennük. Végtelen elnyomottságban, kirekesztettségben élnek ebben a társadalomban. Meg nem értettség, oda nem figyelés árnyékában erősítik eszüket és szívüket minden egyes nap. Fontosnak tartom, hogy leírjam, mennyire tisztelem őket.

Végül megemlítem azokat a nőket, akik hétköznapi emberként, valamely (átkokkal szórt vagy semmibe nézett) civil szervezetben tevékenykedve, messze a kirakattól, támogatják és segítik a menekülteket, a szegregátumban élőket, a fogyatékkal élőket, a száműzött és kiszolgáltatott embereket. Fiatal lányok és nagymamák is vannak közöttük: minden korosztály. Tenni akarnak egy élhetőbb, empatikus, egymás felé forduló országért. Csendes méltósággal teszik a dolgukat a hatalmi machinációk és megvetések mellett, és annak ellenére. Állampolgárok. A szó legnemesebb értelmében. Mondhatnak bármit az aktuális véleményvezérek, meggyőződésem, az ország jövőjét ezek a szóra sem érdemesített cselekvőképes hétköznapi emberek jelentik.

Lehetne még sok más nőt is felsorolni, távol a kirakat csillogásától. Én most őket említettem. Mindenki nézzen túl a saját komfortzónáján, és ha rájuk talált, becsülje és tisztelje őket.   

 

Humán rezisztencia

 Írta: Inkabringa

Az etológusok szerint az emberiség a leginkább együttműködő faj. Ami a legfontosabb alapvetés: egységes faj. Egyes politikusok azonban megosztásra, szétválasztásra, szembefordításra törekszenek, mert ez a hatalmuk megszilárdítását segíti elő. Vagy saját hazájuk népét uszítják egymás ellen vagy egy másik népcsoport ellen hergelnek. Ez az undormányos praktika nem egyszer olyan jól sikerül, hogy népirtásba torkollik. Mindig vannak feltétlen híveik, hiszen sokaknak vigasz a saját életük megoldatlanságai miatt másokat okolni, és érezni az erősekhez tartozás mámorát. Ez a mámor sok kegyetlenséget zúdított már a világra.

A blogban nem írunk napi politikáról. Főként azért, mert Magyarországon a politizálás nem cselekvést jelent, nem a közéletért tevékenykedést, hanem a fizetett politikusokról való véget nem érő szócséplést. Meg a politikusokat is vonzza a celeblét, vagyis mindegy miként, csak a figyelem középpontjában lehessenek. Épp ezért küzdöttem ellene, hogy egy politikus szavairól írjak, de nem lehet megkerülni. Mindenesetre ez a bejegyzés nem egy politikusról szól. Inkább az indiánokról.

A szóhasználat gyúanyag. Egy magyar politikus az éves rendes ideológiai szeánszán a fajkeveredés veszélyeit ecsetelte. Rasszista-e ez a politikus? Ezen morfondíroztak sokan. Engem nem ez érdekel, mert ebben az esetben az sem nyugtat meg, ha nem az. Az érdekel, hogy egy politikus szavainak milyen hatása van a drága magyar népre. Ez már aggasztó lehet.

A kritikus hangok elleni védekezés, hárítás, bagatellizálás sem maradt el. Mint mindig minden ebben az országban, idővel valahogy ez is olyan pitiánerré vált. A kanadai őslakosoktól bocsánatot kérő pápa és a hatalmi manipulációba gabalyodott magyar politikus szóhasználata közötti hasonlóság érvként felhozása már a gödör göröngyös mélye.

Egyáltalán nem vagyok vallásos, de a pápa találkozását a kanadai őslakosokkal egyenes adásban néztem, mert történelmi jelentőségűnek tartom. Nemcsak azért, mert Amerika őslakosainak kiváltságos helye van a szívemben, hanem ezért a mondatért: „alázatosan bocsánatot kérek a sok keresztény által az őslakosok ellen elkövetett gonoszságokért”.

Az európai kultúra nemességét ez a mondat képviseli, és nem a fehér ember felsőbbrendűségi gőgje, civilizációs hübrisze és a keresztény hit felszínes és álszent fitogtatása. Az európai ember erővel, pénzzel, karddal és csellel a világ minden pontjára betolakodott az elmúlt félezer évben. Majd valóságos iparággá duzzasztotta a xenofóbiát, értve ez alatt a betolakodó fehérek ellenérzését (megvetését, gyűlöletét) a más bőrszínűekkel szemben. Elgondolkodtató ellentmondás. Ez a hozzáállás végzetes egyenlőtlenséget hozott létre a világban, ami most már azokat is fenyegeti, akik eddig a haszonélvezői voltak (pl. menekültek áradata). Szerencsére az európai kultúrának van egy humánus, együttműködő, egyenlőségre törekvő oldala is. Nem szeretném, ha ez teljesen kimenne a divatból kis hazánkban.

Amerika őslakosaival való bánásmód a fehér keresztény kultúra egyik legnagyobb szégyene, a zsidókkal, a cigányokkal, a gyarmatokon élőkkel és más, páriának kikiáltott csoportokkal való bánásmód mellett. A kis magyar honfiúság persze vétlen az amerikai vagy afrikai őslakosok évszázados szenvedéseiben, bár nincs kétségem, hogy az akkori pénz- és hataloméhes döntéshozók is gyarmatosítók lettek volna, ha lehetőségük van rá. De súlyosan vétkes az ország a zsidók és cigányok kirekesztésében és üldözésében, és az utóbbi években a más kontinensről érkezők stigmatizálásában. Mindazonáltal a rögeszmés önérdekkövetés, a másokra tekintettel nem levés erényként kezelése, a politikai és pénzügyi haszonszerzésért az ördöggel is lepaktálás szörnyű következményekkel járt korábban is kis hazánkban. Elég csak a második világháborúra gondolni.

A zsidók és cigányok kirekesztésében és üldözésében, a más kontinensről érkezőkkel szembeni ellenségességben komoly felelősség terheli a mindenkori magyar társadalmat. A rasszista fehér felsőbbrendűségi gőg ugyanúgy ott fortyog a magát minden bűn alól folyton felmenteni akaró drága magyar népben is. A xenofóbia kurrens politikai árucikk a társadalom egy részében, és nem köthető egyetlen társadalmi réteghez, mert mindegyikben jelen van, épp ezért nagyon veszélyes. Erre a hol elfojtott, hol kitörő fortyogásra ráerősíteni rettenetes felelőtlenség. A következmények felelősségét pedig viselnie kell a szavak kimondójának. És mindenki felelőssége ennek a fortyogásnak a csillapítása.

Egyébként az indiánoktól bocsánatot kérő egyházfő és a magyar politikus megnyilvánulása között én is felfedeztem egy párhuzamot, igaz, teljesen más előjellel, mint a kormányzati érvelés. Ugyanis csaknem egy időben történt meg a világ két távoli pontján, hogy a magyar politikus azzal érvelt, hogy ő semmiképp sem vádolható rasszizmussal, hiszen keresztény ember, aki vallja, hogy Isten előtt mindenki egyenlő. Ugyanekkor, a világ másik pontján a katolikus egyházfő bocsánatot kért azért, hogy a keresztény hit képviselői rasszista indítékból őslakosok tíz- és százezreinek szenvedését és halálát okozták. Meglehetősen éles ellentmondás van a két példa között, az egyidejűségük még inkább kiemeli ezt a kiáltó különbséget. Újabb bizonyítéka ez annak, hogy az emberség, tisztesség, kiválóság stb. nem egy csoporthoz tartozás által birtokolható (pl. fehér keresztény férfi), hanem a személyiség napi szintű próbatétele.

Az agresszió és a hatalom mindig totalitásra tör. Ezért minden pomádéja és erődemonstrációja ellenére ellenszenves, bár elismerem, mindig vannak az erőshöz tartozásnak mámoros rajongói. A hatalmi agressziónak való ellenszegülés gyakran törékeny és sebezhető, de mégis rokonszenves. Habár a politikusokhoz képest sokkal kevesebb figyelmet kapnak, de mégis higgyünk az etológusoknak: az ember a leginkább együttműködő faj. Az emberiség egységes, és sokszínűsége a legnagyobb előnye. De ezt a sokszínűséget meg kell tanulni kezelni és értelmezni (tanítják ezt az iskolában?), mert a sokszínűség tudása nélkül a manipulatív hergelés hatása alá kerülünk, és csak füstölgő romok maradnak utánunk.

Amerika őslakosai tudnak valamit, ami nagy kincs. Ezt cselekszik most az ukránok is, ahogy teszik ezt mások is a Föld különböző pontjain. Ez a humán rezisztencia. A hatalmi manipulációnak és agressziónak ellenálló humán rezisztencia ereje semmicskének tűnhet, pedig valójában hatalmas erő van benne. Én most is, mint mindig, az indiánokkal vagyok.

Kapcsolódó korábbi bejegyzések:

Vad Mecsek, 1944 (regényrészlet)

Felejtés, 1944. június

Uszí-tani

Mire vágyik egy indián?

A félelem megeszi a lelket

A méltóság édes madara

 Írta: Inkabringa

Jó ideje nem befolyásolnak a társadalmi elvárások, de érdeklődve figyelem, másokra milyen hatással vannak. Más mércével mérek. Vademberségem egyik bizonyítéka, hogy nem használok Facebookot, így a világot sokkoló nagy leállás semmiféle hatással nem volt rám. Pedig világot megrázó borzalom lehetett, mert ötből három újságcikk ezzel foglalkozott. A klímaváltozás persze még ennél is nagyobb veszedelem. Ha a saját kis életterünktől hihetetlenül messze levő korallzátonyok elpusztulnak, vagy a sarkköri jég elolvad, az ránk is hatással lesz. Sokkoló hatással. 

Rang, pozíció, vagyon, pénz, befolyás nem tud meghatni. Hitelesebb mérce az emberi méltóság. Jó nehéz fogalom, néha kétségeim vannak, hogy a 21. század embere megtud-e vele birkózni. S ha már az emberi méltóságnál tartunk. Minapi hír, hogy egy villamoson meghalt egy ember. A hír nem arról szólt, hogy az utasok fejvesztve ügyetlenkedtek, szaladgáltak, kétségbeesve segítséget hívtak: egyáltalán nem érdekelte őket, hogy mellettük egy embertársuk haláltusáját vívja, és egyedül, sötét közönyben távozik az élők világából. Senki nem akadt, aki próbálta megmenteni az életét, de legalább felé hajol, és a kezét fogja, hogy méltósággal távozhasson a földi világból.

Kép: Dariusz Klimczak

Szerencsére van kiváló példa is az emberi méltóságra. Évekkel ezelőtt kapcsolatba kerültem az idén tíz éves BAGázs Egyesülettel. Találkoztam ott banki tisztviselővel, aki ráunt a pénzére büszke emberek önteltségére. Találkoztam jól menő üzletemberrel, aki a gyermekeinek meg akarta mutatni, hogy van másféle élet is a sajátjukon túl. Segíteni akartak azoknak, akiknek senki nem akar segíteni: a szegregátumban élő cigányoknak. Ez nem leereszkedő segítség, amit a jobb sorban élő mindentudó nyújt a nincstelen tudatlannak. Ez kölcsönös viszony. Ők tudtak adni valamit szakértelmük révén a bagi cigányoknak, és a bagi cigányok másféle tudással viszonozták ezt, ami meg az ő életükből hiányzik.

Amikor először voltam a bagi telepen, ez a kölcsönös egymásra támaszkodás jelentette a legnagyobb élményt. Egyenrangú viszonyok fesztelensége. Ez szédítően unikális. Valóságos katartikus élmény. Az emberi méltóság édes madara természetesen röpködött közöttük. Amikor a több nyelven beszélő fiatal diplomás tanácsot kér és kap a nyolc általánost felnőttként befejezni akaró családanyától. Majd ő ad tanácsot más témában a családanyának. A BAGázs révén az emberi méltóság oly igen áhított tapasztalása a mindennapok része egy darabka területén ennek a társadalmi elvárásokba hibbant országnak. El sem képzeli kis hazánk népe, micsoda tekintélyt parancsoló érték ez. Az összes rang, pozíció és vagyon elbújhat mögötte. Meseszép távlatot adhatna a 21. századnak.

Kapcsolódó korábbi bejegyzés:

Méltóság

Vallomás

Írta: Inkabringa

A mai napon személyes vallomást teszek nem-cigány magyar állampolgárként.

Egy tíz éve meggyilkolt cigány kisfiú emlékére.

Joyce Carol Oates írta: „Ha valaki egyszer megsértett, sosem fogja neked megbocsátani.” Ez a mondat magában foglalja mindazt a több évszázados fekélyt, ami a magyarországi romák és nem romák közötti szembenállást akuttá teszi. Az „Ők” és a „Mi” sehova nem vezető gyűlölködésében élünk. Sajnos azt kell mondanom, egész jól tűri ezt az ország. Megszokta, gondolkodásmódjának, értékítéleteinek része. Kényelmes is, hisz nem kell a változáson dolgozni, csak beleülni egyik nemzedéknek a másik után a bizalmatlanság, és ami ezzel szorosan együtt jár, az egymás iránti érdektelenség komfortos fészkébe. Ha valaki azt mondja Tatárszentgyörgy, akkor más valaki rögtön rávágja, Olaszliszka. Ez sehova nem vezet, csak a félelmetes korlátoltságba, a változtatni nem akarás punnyadásába, a megvetés és bizalmatlanság konzerválásába.

A megoldás nehéz munkájához sosem volt mersze ennek a társadalomnak. Mert mindig van ellenérv, hogy ne csináljunk semmit, hogy minden maradjon úgy, ahogy van.

Ámde a nagy nyilvánosság elé ritkán jutó civil közösségek példáján láthatjuk, hogy a cigányok és nem-cigányok közötti kölcsönös megértés igenis működik, túllépnek a rossz társadalmi beidegződéseken. A rossz társadalmi beidegződés pedig az, hogy kényelmesebb a sértettséget, megvetést és bizalmatlanságot ápolgatni, mint vállalni a másik megismerésének, és a saját nézőpont felülbírálásának fáradtságát, a különféle társadalmi csoportok empatikus egymáshoz csiszolódásának kemény munkáját. A társadalmi problémák megoldhatók. De a változáshoz cselekedni kell. A civil szervezetek példát mutatnak ehhez. Másrészt, lássuk be, a politikának jól jön, ha a cigányok és nem cigányok közötti ellentétet életben tarthatja.    

Többek között a „cigánykérdésre” és egy ötéves kisfiú meggyilkolására adott társadalmi reakciók miatt éreztem reménytelennek, hogy ez a társadalom képessé váljon az egymást okolások, a pusztító sztereotípiák és az önző közöny csapdájából kiszabadulni. Nagyjából úgy történt, hogy alighogy belenőttem, máris ráuntam erre a társadalomra. Furcsa szó talán, de így van. Unalmasnak éreztem, hogy évszázadok óta mindig ugyanolyan, hogy ennyire nem akar tenni semmit a változásért, csak elfogadja azt, ami éppen van. Belenyugszik, mellénéz, másról beszél, csendben marad. Mindig csendben marad. Nem az ő ügye. A maga dolgával törődik. Még egy ötéves kisfiú meggyilkolása sem zökkenti ki. Cipeli tovább megadóan a társadalmi sablonokat, ellenségeskedéseket, vádaskodásokat és sztereotípiákat. Tele a spájz és van kire haragudni: ez nem megoldása a társadalmi problémáknak. Aztán rátaláltam a kulturális antropológiára és a civil szervezetekre. Ez egy egészen más szemléletmód: együttműködés, önrendelkezés, társadalmi aktivitás és felelősségvállalás, a különféle nézőpontok iránti nyitottság, a felszín alatti mélyrétegek feltárása. Olyasmi ez ebben a társadalomban, mint a kora tavaszi bringázás: lelkesen tekerni a pedált irgalmatlan erős ellenszélben. Vagy vitorlázni szélcsendben.

Az Igazgyöngy Alapítvány tanulójának alkotása

Sajnálatos módon jelen pillanatban a tudomány, főként a társadalomtudomány, valamint a civil szervezetek, és velük együtt a törékeny társadalmi felelősségvállalás is Taigetosz sziklájára került ebben az országban. Vigasztaljuk magunkat azzal, hogy a jazz is be volt tiltva egykoron, aztán mégis lett Pege Aladárunk meg Babos Gyulánk.

Most mégis úgy néz ki, hogy ez a drága haza lassacskán mindent elvesz tőlem, ami a személyes emberi kapcsolataimon kívül fontos itt nekem. Az ám, hazám. Biztosan sokan éreznek így. Persze szokás mondani, hogy az életünket is odaadjuk a hazáért. De én nem adom. Akkor sem, ha kéri. És mások életét sem engedem odaadni vagy elvenni. Ennek a hazának azzal tesszük a legjobbat, ha egymásra figyelünk (a komfortzónánktól távol élőket is beleértve) és nem a hatalmasok szólamai után csörtetünk, avagy előlük belterjes csoportjainkba húzódunk; ha a társadalmon belül az egyenrangúságok erősödnek az alá- fölérendeltségek helyett; ha képesek vagyunk átlépni önmagunk évszázadokra visszanyúló árnyékán, és képesek leszünk a másik nézőpontjának meg- és elismerésére. Ha kilépünk a hétköznapi rasszizmus és a jóllakott közöny mocsarából. Csakhogy ezért tenni is kell. Eddig is kellett volna. Minden felnőtt magyar állampolgár felelőssége ez.

Az Igazgyöngy Alapítvány tanulójának alkotása

Kapcsolódó bejegyzések: Szakadékba nézés

Nyári történet a rasszizmusról

Írta: Inkabringa


Nyár van, ilyenkor vízparton, fűben, fák között a legszebb az élet. Néhány kedves ismerősömmel találkoztam egy ilyen helyen, megbeszéltük, hogy a fűben ülve várjuk egymást. Megérkeztem a bringámmal (késve) és sietve egy nagy lombú fának támasztottam, hogy körbenézzek, merre lehetnek a többiek. Nem messze a fától üldögéltek néhányan a fűben és az egyikük megszólított: vigyázzak a biciklimre. Majd jelentőségteljesen a hátam mögé pillantott, hogy jelezze nekem a veszedelmet. Hátranéztem, és én is megláttam, amit a fa takarása miatt addig nem vettem észre.

Ott ült egy háromfős társaság, rögtön látszott, hogy ketten cigányok, a harmadik nem, de zöldeskék a hajszíne. Mindjárt megértettem, hogy mire vonatkozott a figyelmeztetés. Bólintottam az értem aggódóknak, gyorsan visszamentem a bringához, odatoltam a vegyes bőr- és hajszínű társasághoz és leültem közéjük. Ugyanis velük volt találkozóm.

Én egészen más szemmel néztem e „gyanús” társaságra, hisz tudom, hogy rendkívül értelmes, kvalifikált és empatikus emberek. Nemhogy a bringámat, de az életemet is rájuk bízhatom. A két cigány fiatal nagyon sokat küzdött azért, hogy tanulhasson. Sokszorosan kell teljesíteniük, hogy úgy-ahogy elfogadják őket. A zöldeskék hajszínű fiú pedig szép reményű tudósjelölt.

Természetesen ők is észrevették az engem óvó társaság velük szembeni bizalmatlan ellenszenvét. És lapoztak. A fegyelmezett önmérséklet az egyetlen ellenérvük az előítéletekkel szemben. Inkább amiatt aggódtak, hogy szembementem miattuk a ránézésre tőlem elvárt közízléssel és etalonnal. Megnyugtattam őket, hogy a magam szelíd módján, nekem ez a legfőbb passzióm ebben az országban.

Nem lehet elfogadni, ha embereket vagy emberek csoportjait méltatlan helyzetbe hoznak, de azt is tudom, hogy az indulatok árjában higgadtnak kell maradni. Mégis végtelenül zavar az ilyen helyzetek megoldatlansága. Régi megfigyelés, hogy a leggondosabban az ellenszenvüket tudják táplálni az emberek, és a legnehezebb a negatív sztereotípiákat lebontani. 

Hazafelé kerekezve furcsamód egy réges-régi vicces karibi dalocska jutott az eszembe, ami ilyenkor, a nyárba feledkezés kezdetén a legjobb érvnek tűnik a diszkriminatív másokra mutogatás és másokkal ijesztgetés ellen. 

A pálya szélén

Írta: Inkabringa


Egy vasárnap délután elmentem a 8. kerületi Fido parkba meccset nézni. Nem sztárok és bajnokok rangadója volt ez: a játszótéri kis focipályán menekültek, cigányok és leszbikusok csapatai fociztak egymással. Én nem vagyok sem menekült, sem cigány, sem leszbikus, mégis fontosnak tartottam, hogy odamenjek. Nem lepődtem meg túlzottan, hogy nem feketéllett a tömeg. A focicsapatokon és a szervezőkön, hozzátartozókon kívül alig akadt érdeklődő. Akik viszont ott voltak, nagyszerűen érezték magukat. Kánikulai vasárnap délután, este nagy EB-meccs, nem beszélve az „érzékeny” társadalmi problémát jelképező csapatokról. Ilyesmiért nehezebben mozdulnak az emberek. A peremre szorítottak reputációs értéke vajmi kevés a társadalmi érvényesülés palettáján. Sokan jobb megoldásnak tartják a „nehogy azt higgyék, hogy én is az vagyok” problémakerülő magatartása mellett, a magasabb társadalmi reputációjú körökhöz csatlakozást. A biztonság ott van, ez igaz, de nagyszerű személyiségek, egyéniségek vannak a „pálya szélén” levők között is. Pocsékolás kifelejteni őket a társadalmi színtérről. Kirekesztésük és megbélyegzésük pedig egyenesen bűn.

A csapatokat és kísérőiket ez a legkevésbé sem zavarta ezen a vasárnap délutánon. Ahogy a nehéz életkörülményeik, a küzdelmeik és a hátrányos megkülönböztetésük sem. Örömmel, lelkesedéssel és odaadással játszottak egy remek csapatjátékot, aminek szabályait, akármelyik pontjáról érkeztek is a világnak, valamennyien ismerték. Mi meg a fűben ülve megtapasztalhattuk, milyen izgalmas dolog közvetlen közelről követni a labda útját, a cseleket, a kapura lövéseket, a védéseket, a gólörömöt. Szabálytalanság, durvaság nem volt, pedig a játék mindenkit magával ragadott. A megafon körbejárt és a játékban éppen nem lévő csapatok tagjai szellemes kommentátorként közvetítették az eseményeket. A végén eredményt hirdettek, lett gólkirály, legjobb kapus meg legjobb szpíker is. Felhőtlen, laza és felszabadult délután volt. Ha valakik, ezek a játékosok ezerszeresen megszenvedik a társadalmunk otrombaságait, de eszükbe sem jutott, hogy emiatt a futballt büntessék.

Ennek a napnak az estéjén volt a belga-magyar EB-meccs. Én is siettem haza, hogy láthassam, bár nem mondanám magam futballszurkolónak. Mint köztudott, csúnyán kikaptunk. Az is köztudott, hogy ennek ellenére ismét ezrek ünnepeltek Budapest belvárosában. Máig nem tudok az ünneplőkre neheztelni. Megízlelték a fiesztát és egy vereség miatt nem volt kedvük lemondani erről. Hadd örüljenek. Nagyobb bajunk sose legyen.

Hamarosan olimpia, s amit a brazil társadalommal műveltek ennek kapcsán, az világraszóló gyalázat és az évszázad botránya (ez már a két évvel ezelőtti futball vb-n elkezdődött). Mégsem érzem, hogy az olimpikonokon vagy a sportrajongókon kell elverni a port. S ha már a társadalmi problémáknál tartunk, példának okáért a cigányok elleni gyilkos támadások idején méla közöny ült a társadalmon, és ez a kérdés a mai napig nem borzolja a kedélyeket, pedig egy szűnni nem akaró társadalmi párbeszédet kellett volna generálnia. Úgy tűnik, a menekültek válnak a következő közprédává. Számomra ez ijesztő. Félelmetes jövőképet mutat olykor ez a társadalom.

Két évtized alatt azért sikerült elérni, hogy több ezer ember vonult fel a Pride-on békés vigalomban, atrocitások nélkül. Üzletemberek jelentkeznek civil szervezeteknél önkéntesnek, mert felelősségüknek érzik, hogy a többségi társadalom tagjaként segítsenek a szegregációban élő cigányoknak a társadalom vérkeringésébe bekapcsolódni. Egyre többen vesznek részt aktívan a mélyszegénységben élők kiszolgáltatottságának enyhítésében. Jól szituált nők és férfiak menekülteknek segítenek önkéntesként a beilleszkedésben, hisz tudják, a békés együttélés eléréséhez mindkét félre szükség van. Organikus, lassan épülő öntudatosság és felelősségérzet ez, csak a lelkiismeretük vezeti őket. Nagy kincs és a legjobban ezt féltem ebben az országban: nehogy elvegyék tőlünk a természetes szolidaritás lehetőségét. Mennyi példa volt már rá az elmúlt 100 évben.

Ez a társadalom, ha le tudná rázni végre magáról az állami gyűlöletpropaganda, a simulékony sunnyogás évszázados beépített kódjait meg az egymásra acsarkodás terheit, akkor képes lenne normálisan és egymásra figyelve működni, egymással keveredni származásra, identitásra, ízlésre való tekintet nélkül. Ezer apró jele van ennek, kár lenne a folyamatos hisztériával romba dönteni. Legyünk egy kicsit önálló gondolkodásúak, természetesek, elfogadóak, nagyvonalúak, tudjunk örülni mások örömének is. Szerencsére vannak, akik igyekeznek rácáfolni a letargiába süllyedt vagy sértett kasztokból egymást gyalázó társadalom képére. Odafordulnak a kitaszítottakhoz, az elesettekhez, felelősnek érzik magukat közös tereinkért, helyeinkért, a jövőnkért. Kötéltánc ez: tudjuk mi is. Senki nem fog megvédeni: tudjuk ezt is. Az életkedvet és a szelektálás nélküli együtt örülés és cselekvés képességét mégsem szabad elfojtani, finnyázni, lesajnálni, épp ellenkezőleg, nagyon meg kell becsülni. Vitalitás és energia nélkül nincs Dávid csak Góliát.

Dobozolás

Írta: Inkabringa

Ismertem egy történészt, egyetemi tanárt, akinél a vizsgára belépő egy középkori latin szövegrészlet fordítása volt. Aki nem tudta még csak nagyjából sem vázolni a szöveg tartalmát, ha fújta az összes tételt, a tanár akkor is udvariasan kikísérte és gyengéd szavakkal utóvizsga időpont keresésére biztatta.

Van ugyanis mindig egy minimum szint, ami alá magát és a másikat valamire tartó ember már nem akar süllyedni.

Ez a társadalom egészére is érvényes.

Van egy szint, aminek még a közelébe sem akarunk jutni, és ha megérezzük a közelségét, heveny tiltakozást vált ki belőlünk. Sajnos az is előfordul, hogy megszokottá válik ez a szint és már fel sem vesszük, ha olykor-olykor még alája is süllyedünk.

A másik ember iránti tisztelet. Ez is egy szint. Ezt kimondani, leírni felesleges szócséplés. Tisztelete csak a rangnak, tulajdonnak, pozíciónak van. Az embernek (úgy natúr, társadalmi sallang nélkül), nem jár se tisztelet, se figyelem, se érdeklődés, se megbecsülés.

Ennek folyományaként az egyes társadalmi csoportok az összes többit, aki nem olyan, mint ők, negligáló címkékkel ellátott dobozokba rendezik.

Így a fiatal felesleges koloncnak tartja az időset, az idős reménytelen véglénynek a fiatalt, a gazdag selejtes gyengének a szegényt, a szegény vastag bőrű, gerinctelen törtetőnek a gazdagot.

Az értelmiségi elit lenézi a köznépet, mert befolyásolható és nem látja át a makro- és metaviszonyokat, a köznép tehetetlen nyafkáknak tartja az értelmiséget, aki csak magát billegeti a tükör előtt. A politikai elit szigorú vagy gügyögő gyámkodásra szoruló terelhető nyájként tekint a választókra. A választók szerint viszont a politikai elitre az üres padláskulcsot sem lehet rábízni.

Az ilyen szint alatti dobozolós társadalmi játékban mindenki kedvére megvetésben részesítheti mindazokat, akik őt megvetik.

Mindig van azonban egy csoport, egy közös halmaz, akit valamennyi dobozban közös ellenségnek, megvetés tárgyának tarthatnak.

A mi dobozolós társadalmunkban ez a csoport a cigányság. Szabad prédák. Lehet őket gyalázni, megmentésükre hivatkozva kizsigerelni, büntetlenül alávetettként kezelni, semmirekellő bitangként rájuk tekinteni.

Csak egyenrangúként nem lehet őket kezelni. Stigma nélkül.

Ez már minden szint alatt van.

Kiváló eszköz a társadalom hangolására egyes csoportokat bűnözőként bemutatni. Nálunk is több évtizedes (évszázados) története van a cigányok kirekesztésének és kriminalizálásának.

A fekete, az indián, az új-zélandi maori, az ausztrál aboroginal ugyanezen törvényesített törvényen kívül helyezéssel szembesült. Ha akarta, ha nem, bűnözővé vált. A legkisebb vétkek miatt is megalázó tortúrának vetették alá és egyre mélyebbre süllyedt. A mindenkori hatalom pedig széttárt karokkal bizonygatta, hogy ő mindent megtesz értük, és véletlenül sem szeretne általánosítani.

A statisztika így szépen és tempósan növekedett, a társadalom dobozlakói pedig felhördültek ennyi becstelenség láttán.

Talán a társadalmat is elegánsan az ajtóhoz kellene kísérni időnként, hogy a következő vizsgára gondolja át a fejében dédelgetett zavaros képzelmeket.

Ha egy etnikai csoportot tendenciózusan megbélyegeznek és megvetnek, az példává, viselkedési sablonná, hovatovább elvárássá válik.

A bűnözésre, vagy a tisztességre, a jóra vagy a rosszra hajlást soha sem szabad etnikai alapon meghatározni. Józan és nem rosszindulattal átitatott ésszel beláthatjuk, hogy nem is lehet.
(Korábban írtunk már erről.)

Elsőként azért, mert ez ostobaság.

Másrészt azért, mert veszélyes. Eltartott kisujjal, finomkodva is lehet brutálisan kegyetlenné válni.

Ez az a mélyen szint alattiság, amit története során az emberiség már érintett néhányszor. Megmerült benne, mint varacskos disznó a dagonyában, aztán magától elborzadva kihátrált.

Ahhoz, hogy ez ne legyen, csak a szintet nem szabad elveszíteni. Azt az egyetlen mondatocskát kell ismételgetnünk: hogy jövök én ahhoz?

A másik felé nyitottság, az értelmezés képessége, a kíváncsiság – az már egy magasabb szint lesz a következő nemzedékeknek.

Csak ez sokkal nehezebb, göcsörtösebb, tanulósabb, küzdelmesebb út. Helyet adni a másiknak mindig nagyobb odafigyelést igényel, mint félrerúgni az útból.

Ha nincs kedv és elszánás hozzá, akkor dobozolunk tovább.

Példa(pár)beszéd - Augusto Boal színháza

Írta: Inkabringa

Augusto Boal, brazil színházi rendező az 1960-as években kezdte kidolgozni a színház sajátosan új arculatát.

Augusto Boal (1931-2009)

A színház által felemelő, katartikus érzelmektől és gondolatoktól dúsan léphetünk vissza a hétköznapokba. Boal azonban a brazíliai élet akkori viszonyaira érzékenyen nem elégedett meg a színház esztétikai értékhordozásával. Többre, másra vágyott. Ráérzett, hogy a színházban a gyönyörködtetésen és mély gondolatiságon túl más is van: aktivitás.

A hagyományos színházban ugyanis a nézők passzív, bár szerencsés esetben elkötelezett követői a színpadi eseményeknek. Egy igazán jó előadás többletérzelmet- és értelmet ad a befogadók számára. Mégis valamiképp a passzív befogadás, az érdeklődő kívülállás terepe.

Augusto Boal a pedagógia, pszichológia és a társadalomtudományok határterületein egyensúlyozó színházi közeget alakított ki.

Ennek egyik megnyilvánulási formája a fórumszínház.

Az ötvenes-hatvanas években a brazíliai nagyvárosokban tapasztalt szegénység, slumosodás, és az ezzel együtt járó elnyomás és kiszolgáltatottság késztette arra, hogy a színház erős kifejezőerejét a mindennapokkal való szembenézésre használja. És ami a legfontosabb eleme a módszerének, cselekvő szembenézésre.

Összetett, sokrétű módszer ez, bővebben információkat például ITT olvashatunk.

A fórumszínház lényege ugyanis, hogy a színész és a közönség kilép azokból a relációkból, amelyek a hagyományos színjátszás alappillérei.

A közönség cselekvő részese lesz az előadásnak. Nemcsak mint szereplő, hanem mint a történet alakítója, magyarázója, értelmezője, sőt ihletője is.

A fórumszínházban nem hagyományos értelemben vett drámákat adnak elő. Nem az előadás esztétikai értéke adja a katarzis alapját, hanem a hétköznapok megoldhatatlan konfliktusainak és küzdelmeinek színre vitele.

Annyiban színház ez is, hogy a játék, az elvonatkoztatás, a kreatív erők áramlása alakítja az előadást. Mindenki tudja, hogy ez nem a valóság. Viszont amit eljátszanak, az a valóság tükörmása. Az adott közösség életének megoldatlan helyzeteire a színház játékos, épp ezért felszabadító közegében megoldást találhatnak, de legalábbis értelmezhetik, amit a valóságos élethelyzetekben kilátástalannak látnak.

A fórumszínház mindig egy kis közösség (pl. falu, iskola, munkahely, lakóközösség, utca stb.) mindennapjainak konkrét problémáit járja körül. Nem érdeklik a nagy társadalmi és globális összefüggések, nem az univerzálisat ostromolja, hanem a lokálisat értelmezi. Egy adott közösség konfliktusaira, régóta megoldatlan helyzeteire keresi a megoldást.

A színészek mintegy előjátsszák a konkrét közösség életéből vett megoldandó helyzetet, de a megoldásra, az értelmezésre, a kiútkeresésre már a közösség tagjainak kell javaslatot tenni.

Nincs előre megírt forgatókönyv, csak egy közösséget feszítő konkrét megoldatlanság, amit a játék felszabadító ereje által körbejárhatnak és megbeszélhetnek az érintett csoport tagjai.

Augusto Boal célja az volt, hogy a legnemesebb értelemben vett játék segítségével az elnyomott, nyomorukba dermedt és kilátástalanná vált közösségeket felszabadítsa és a sorsáról dönteni tudóvá alakítsa.

A színház nyelvének megtanulásával képessé váltak megfogalmazni, mások előtt vállalni véleményüket. Ami a legfontosabb, a problémával való szembenézés által, és annak körüljárásával a megoldásra is lehetőséget keresnek.

Egyszóval, ami a való életben mélyen gyökerezően megoldhatatlan konfliktusok kuszasága, az a színházi játék jótékonyan oldott keretei között átlátható és megoldandó feladattá válik a közösség számára.

Az előadás alakítása közben a közösség tagjai kénytelenek konstruktívan viszonyulni a tőlük eltérő vagy akár a számukra ellenséges véleményekhez, életlátásokhoz, az általuk felületesen elítélt cselekedetek hátterének megvilágításához. Arra, amire a mindennapok görcsösségében képtelenek, ebben a közegben alkalmassá válnak: meghallgatják egymást, nyitottak a másik szempontjaira.

A konfliktus megoldásához nem a másik véleményének elnyomása, negligálása, hanem annak figyelembevétele vezet. A probléma orvoslásához együttműködéssel jutnak el, a vélemények ütköztetésével és az ebből kialakuló közös véleménnyel.

Létrejön közöttük egy párbeszéd, amire a hétköznapokban képtelenek.

Ez persze nem csodamódszer, de segítséget adhat egy közösségnek a bennük levő görcsök enyhítésére. Ha megoldani nem is tudja az életet, de nyitottá teheti az addigi zárt horizontokat.  

A fórumszínházak szervezői világszerte meglepő éleslátást, analizáló képességet tapasztaltak a kisemmizett, nyomor sújtotta közösségekben is. A színház résztvevőiben pedig felkeltette az igényt sorsuk értelmezésére és a megoldás keresésére.

Augusto Boalt a hetvenes években a katonai diktatúra idején letartóztatták, üldözték, megkínozták, majd száműzték. Argentínában, Peruban, Ecuadorban fejlesztette tovább módszerét, majd Európába költözött és itt is követőkre talált.

A katonai diktatúra bukását követően, 15 év száműzetés után, 1986-ban térhetett vissza Brazíliába, ekkor már nemzetközi hírű színházi újítóként. Rio de Janeiróban megalapította a Theatre of the Oppressed társulatát, melynek célja az emberi közösségekben a kulturális, társadalmi különbözőségekből fakadó konfliktusoknak a színház nyelvén való megfogalmazása, körbejárása és a megoldás keresése. A saját és a másik sorsával való szembenézés, a párbeszéd kialakítása.

Augusto Boal színháza résztvevő színház. A shakespeare-i mondatokat szó szerint lehet érteni ebben az esetben: „Színház az egész világ. És benne színész minden férfi és nő. Fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár életében.”

Világszerte elterjedt, az adott társadalmi viszonyokhoz formált módszer a fórumszínház. Nemzetközi közösséggé szerveződött az évtizedek folyamán. (International Theatre of the Oppressed Organisation)

Európától Amerikáig számos közösségnek adott megoldási lehetőséget régóta megoldatlan problémáikra is. Már az is segített, hogy kimondták a problémákat, hogy meghallgatták egymás véleményét, megismerték a másik indokait, cselekedeteinek hátterét.

Magyarországon egyelőre nem talált utat ez a típusú színházértelmezés. Hogy miért nem jött divatba, annak megfejtésére talán egy fórumszínházi előadásra lenne szükségünk. Pedig látszólag minden adott lenne hozzá, hiszen itt is élnek emberek és töménytelen gondjuk is van: a világgal, egymással, magukkal. Lenne téma bőven.

Boal módszerének bizonyos elemeit a drámapedagógia és egyéb színházi és pedagógiai-pszichológiai kezdeményezések hasznosítják.

A fórumszínház közösséget oldó és egymásra figyelmet fordító próbálkozásaira azonban egyelőre kevés példa akad.

Leginkább a Káva Kulturális Műhely képviseli ezt a szemléletmódot. Megkerülhetetlen divattá még nem vált nálunk, ez kétségtelen.

Nem is könnyű műfaj.

Néhány éve készült egy fórumszínházi kísérletről dokumentumfilm is (Ásó, kapa, nagyharang - Ároktő), a Káva Kulturális Műhely, a Krétakör Színház és az AnBlokk Egyesület szervezésében.

Művészek és társadalomtudósok, vidékiek és fővárosiak, férfiak és nők, romák és nem-romák, értelmiségiek és négy elemit végzettek, öregek és fiatalok összegyűltek és színházat műveltek a saját életük és a másik életének megértésére.

Ritka az ilyen találkozás mai társadalmunkban, mert mindenki a saját köreinek beszél és csak arra figyel.

Példa a párbeszédre. A film itt nézhető meg.

Inkább a kemari

Írta: Inkabringa

A lakásvásárlás az a műfaj Budapesten, amibe lelkesedve belerontunk, mint gyerek a tengerbe, aztán zsibbadtan valahogy partra vetődünk, ha végre megtaláltuk. Némiképp beszűkül a tudatunk ilyenkor, állandóan fűtésrendszerek és közös képviselők felé kalandoznak a gondolataink. Járunk lakásról lakásra, vadidegen emberektől kérdezünk olyasmit, amit magunk sem értünk, csak hozzáértők mondták, hogy azt feltétlenül kérdezzük meg.

De most nem is ez a lényeg.

Felfigyeltem arra, és sajnos általános jelenségnek minősíthetem, hogy ingatlanirodák és eladók egyaránt kedvvel emlegetik a lakás becsét fitogtatva, hogy a házban, utcában, és még a környéken sem laknak cigányok. Ezt persze véletlenül sem mondják ki ilyen egyértelműen. Körülírás, utalószavak, összekacsintó „tudja, miről beszélek” pillantások teszik nyilvánvalóvá a helyzetet.

Minél több lakást néztem meg, annál egyértelműbbé vált, hogy ez egy nagy társadalmi társasjáték, amiben mindenki tudja a játékszabályokat és a szakkifejezéseket. Az ingatlanügynök már a lépcsőházban elhadarja, hogy „kisebbség” nem lakik a házban. Gondolván, hogy ettől szívdobogva lelkesebbek leszünk.

„Kisebbség”. Ez tehát a nagy fedőszó, amit mindenki ismer, és biztos tudással használ, aki a nagy társadalmi társasjátékban részt vesz.

Mivel én ebben egyáltalán nem óhajtok részt venni, ezt mindig jeleztem is az ilyesmivel érvelők számára. A legjobban úgy lehet ezt, ha megkerülhetetlenné teszem, hogy kimondják, mire is gondolnak valójában.  Ha már, akkor nyíltan is vállalják, ne csak bokor mögül suttogva. Bár tudom, hogy ez a nyíltság ellenkezik a játékszabályokkal, mert azt is mindig hallom, "nekem semmi bajom a cigányokkal, de...". 

Általában bamba hülye álmélkodással rákérdeztem: „Milyen kisebbség?” Ilyenkor leereszkedően (ó, csak egy gyönge nő) hozzátesznek egy magyarázószót, mely még mindig az összekacsintós társadalmi társasjáték szókészletének része. „Hát nemzetiség, tudja?” Csak hogy értsem már végre, miről van szó. Hogy végképp megháborítsam őket, töretlen naivitással megkérdeztem: „Melyik nemzetiségre gondol? Mert tizenhárom van Magyarországon.”

Itt jönnek rá, hogy én megszegem a játékszabályokat, hiszen valamirevaló rendes ember ebből már érteni szokott.

A játék lényege ugyanis a sunnyogó, kifundált utalószavakkal telezsúfolt álságos és alamuszi, előítéletes közbeszéd. Aki a játékban részt vesz, az szereti ezt a bensőséges szókincset használni és ezzel a finom eufemizmussal emberek egy csoportját megvetni.

Nyilván e megvetés által önmagát feljebb értékeli. Mert ő nem olyan, mint „azok”. A mindenkori „azok”-nak pedig, tudjuk, az a legfőbb szerepe, hogy saját frusztráltságunkra gyógyírt adjanak, és magunkat magasabb polcra sorolhassuk.

Így aztán megütközést váltott ki, ha értetlenségemből tapodtat sem engedve, rákényszerültek kimondani, hogy a cigányokra céloztak.  Ezt már csak egy finom félmondattal intéztem el: „Ja, az engem nem zavar. De mi az a repedés a falon?”

Laktam már a főváros legúribb negyedében is, és egy idős dáma rendszeresen olyan őrjöngő tombolást vitt végbe a lépcsőházban, hogy minimálisan is rémisztő volt. Ugyanígy dúsgazdag apuka háttérrel rendelkező huszonévesek rendőrségig jutó napi tivornyáit, és a szomszédjukban lakó idős házaspárt a legalpáribb hangnemben alázó tobzódását is megtapasztaltam. Életem legjobb bringáját jól öltözött "fehérek" lopták el, szemtanúk látták, ahogy viszik, és bár volt valami különös bennük, mégsem gyanakodtak, mert olyan megnyerő kinézetűek voltak, rendes embereknek tűntek. Egyikük sem volt cigány.
Nincs kétségem, hogy ugyanezen viselkedést egy cigánynak nem bocsátják meg a nagy társadalmi társasjáték résztvevői. Ha ugyanezt, vagy ennek csak tizedét produkálja egy cigány, azt hetedíziglen, származását a gyalázatba tolva ítélik el.

Az ő esetükben miért általánosítanak azonnal? Mondván, „ez mind ilyen”.

A válasz a nagy társadalmi társasjáték szabályai szerint egyszerű: azért, mert cigány. A cigányt lehet megvetni, lenézni. Oda van dobva prédának a nagy társadalmi kivagyiskodó szerencsétlenkedésbe.

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy akik előítéletesen gondolkodnak, elsöprő többségben nem féktelen gonoszságú, rosszindulattól átitatott emberek. Egyáltalán nem.

De ez a szilánk ott forog a gondolkodásuk fogaskerekei között, és állandóan megcsikordul a készen kapott negatív sztereotípia bennük. Megszokott rutinná vált, identitásképző meggyőződéssé. Talán, mert ez már annyira rögzült és elfogadott, hogy kényelmetlenebb lenne felülbírálni, mint belesimulva a közhangulatba késztermékként elfogadni.

Az emberek nagy része nem gyűlölködő, de összességében mégis ez a társadalmi attitűd nyilvánul meg. Mi ez? Nyájszellem? Befolyásolhatóság? Tájékozatlanság? Gyávaság? Érdektelenség??? Mindenképp ijesztő.

Az igazi döbbenet az volt, amikor egy olyan lakást néztem meg, amelyiknek az eladói voltak cigányok. A főváros frekventált részén élő jómódú cigány család. A ház és a lakás rendben volt, a családanya, egy talpraesett asszony mutatta meg. Rögtön az elején szemembe nézve azt mondta, mindenek előtt tisztázzuk, hogy ők cigányok, de attól még rendes emberek.

Mintha szíven rúgtak volna. Önkéntelenül is szégyellni kezdtem magam. De hát én nem ilyen vagyok, én nem így gondolkodom. Épp ellenkezőleg. Persze ő ezt honnan tudhatta volna? Ilyesmivel ritkán találkozhat.

Kölcsönösen végtelen zavarba jöttünk. Én szégyelltem magam azok helyett is, akik belekényszerítették, hogy szabadkozzon a származása miatt. A cigány asszony pedig meglepődött azon, hogy nekem nincsenek ellenérzéseim velük kapcsolatban. Vagyis olybá tűnt a mondata, mintha számára is megszokott és elfogadott lenne, hogy aki nem-cigány, az undorodik a cigánytól.

Nem mondhatok mást, ez rettenetes és szégyenteljes.

Ezért most szőnyeg szélén állva, de a tiszteletteljes alázatot még csak nem is mímelve, megkérdezem ettől az égbe fúrt orrú társadalomtól, mégis hogy képzeli, hogy ilyen helyzetbe hoz engem?

Kértem én, hogy bevegyenek ebbe a nagy összekacsintós-fölényeskedő rasszista társadalmi társasjátékba? Nem, köszönjük, ebből nem kérünk. Nem a származás a döntő érv egy másik ember megítélésében. Majd én eldöntöm, közízléstelen terelgetés nélkül is, hogy kiben bízom meg. A mérleg nyelve mindig egyénfüggő.

A cigányság helyzetének javításáért nemcsak a nyomortelepeken kell tenni, hanem a nem-cigány környezetben is. Nem vagdalkozva, nem harcba indulva, szó sem lehet ilyesmiről. Dühödt érvelésre csak dühödt reakció következhet. Csak vállalni kell, egy finom félmondattal legalább, minden helyzetben a véleményünket. Persze ezért is kaphatunk kemény szankciókat. Hajaj, de még hogy. 

Ám ismét megerősítem, akik előítéleteket táplálnak a cigányokkal szemben, túlnyomó többségben nem gyűlölködő emberek. Csak sosem hallják az ellenkező véleményt, a másféle nézőpontot. Mindenhonnan csak előítéletes félelmeik manipulatív megerősítését hallják a hétköznapokban: "Látjátok, megvan a problémák oka, másban nem kell keresni. Ők tehetnek mindenről."

Ha az árnyalt, megértésre irányuló vélemények csak egy zárt értelmiségi-tudományos réteg körein belül maradnak, akkor az nem jelent többet, mint egy szűk elit egymás lelkének babrálását. A cigányság társadalmi megítélésének javításáért legalább akkora szükség van a nem-cigány környezetben való munkára. A befogadó környezet meggyőzése és nyitottá tétele nélkül semmilyen pozitív hatása nem lesz a cigányság sorsának jobbra fordulásáért folytatott mégoly hősies küzdelemnek sem.

Eszembe jut Vajda Mihály filozófus egyik írása, valamikor nyáron olvastam egy hetilapban. Elmesélte, hogy hosszas keresgélés után végül vettek egy lakást a lányának – cigányoktól. Egyszerűen azért, mert az a lakás tetszett meg nekik. Egy egészséges társadalomban ez természetes lenne, nem írt volna róla cikket. Az írás végén megemlíti, hogy a buszon egy hatalmas termetű cigány lány telepedett mellé. Mikor leült, mosolyogva megkérdezte tőle: „Elfér, kedves?”

Elférünk egymástól? Hajlandóak vagyunk az állandó értelmezésre és mérlegelésre? Képesek vagyunk túllépni az előítéleteken? Ha már oly igen nagyra tartjuk civilizáltságunkat, nem árt tudni, annak ez is része.

Van egy ősi japán játék, a kemari. Bizonyos szakralitás és szimbolikus mélység van benne. Ez a csoportos labdajáték ugyanis hangsúlyosan nem a versenyről, a harcról, a küzdelemről szól. Nincsenek csapatok, nincs ellenfél, nincs győztes és vesztes. A játékban résztvevőknek ugyanaz a célja: a labda a levegőben maradjon. A közös cél miatt nem gátolják, hanem segítik egymást.

Az, hogy Magyarországon mikor jön divatba a kemari típusú játék, még csak elképzelni sem tudom. Addig sajnos marad ez a kirekesztős-összekacsintós társadalmi társasjáték.

Hogy egyik dédanyám mondását idézzem: „Ilyen helyre ilyen kell, különb helyre különb kell.”

Legyen bennünk annyi igényesség, hogy különb hellyé váljunk.