Der Hitlerjunge Quex

Írta: BikassyGergely

Quex! Micsoda név! Randán recsegőnek hallom ezt a címet. Azért írom ide. A Hitlerjunge Quex 1933 őszén készült, Goebbels javaslatára, hogy a náci Németország is készítsen olyan sikeres propagandafilmeket, mint a "bolsevisták". Azt találgatom, bemutatták-e valaha magyar mozikban. Talán nem. Hja, propagandának propaganda, náci hazájában nagy siker is volt, Pesten biztos nem lett volna, és valahogy csúnyán elmarad a legjobb, ma is élő szovjet propagandák (Patyomkin páncélos, Út az életbe, Anya, Szent-Pétervár végnapjai, meg Dziga Vertov Ember a felvevőgéppel című remekműve mögött.)

Dziga Vertov: Ember a felvevőgéppel

Versenybe velük majd Leni Riefenstahl fog szállni. Hacsak - nagyon tévesen - propagandának látnánk minden idők egyik legnagyobb dokumentumfilmjét (Berlin, egy nagyváros szimfóniája). Utóbbit Kassák Lajos a legmagasabb fokra helyezte, följebb, mint a Patyomkint (mindkettőről ő írt a Nyugatban.) 

Walter Ruttmann: Berlin, egy nagyváros szimfóniája

Mindez azért jut eszembe, mert néhány napja emlegettem az ötvenes évek két legnagyobb sztálinista monstre-filmjét, az Ifjú Gárdát és a Berlin elestét. Alig elviselhető, szörnyű produktumok. Aki kellemes meglepetésre vágyik, nézze meg a Timur és csapata filmváltozatát (1940). (A Youtube-on a teljes film megnézhető magyar felirattal.) Semmi monstre, propaganda-íz is alig, szerény, de nem is rossz humor, szerényke mulatság, én szívesen vállalom. Nem tudom, mi a titka. Kedves, mint valami nem várt találkozás... este hatkor... háború előtt.

Aleksandr Razumnyj: Timur és csapata

A bejegyzés URL-címe: 

https://inkabringa.blogspot.com/2021/02/der-hitlerjunge-quex.html

Búcsú Lawrence Ferlinghettitől

Írta: Inkabringa

Lawrence Ferlinghetti a hősünk volt ebben a celebekkel terhelt, algoritmusra dobbanó, app-vezérelte korban. Teremtőerő volt egy alkalmazott-világban.

Ő nem használta, ő teremtette a kultúrát. Egy igazi Rabelais volt a konzumkultúrában. Szárnyaló, szabad szellem, bámulatos intellektus, befolyásolhatatlan teremtőerejű alkotó. 

Lawrence Ferlinghetti (1919. 03, 24.-2021. 02. 22.)

Verseket írt, regényt, alapított egy könyvesboltot és könyvkiadót, polgárjogi aktivista volt, festő és nagyvárosi bringás. Semmi grandiózus felhajtás, csak könnyed mozdulatokkal egybefogta a világ négy égtájának kultúráját.

Megfordította a világot. Kifordította a sarkából. Beleplántált egy új szemléletet, ami hatalmas lombú erdővé nőtt. Képes volt ingerlően eredeti gondolkodó és alkotó maradni egy matricakorban.

Egy hónap múlva lett volna a 102. születésnapja. Már máshol ünnepli majd, egy égi könyvesboltban.

Örökifjú intellektus, a kultúra aboriginalja, a mi korunk Rabelais-ja volt. 

Ehhez a vagány kultúrateremtéshez neki kellett megszületnie 1919-ben, és most, 2021-ben, távozott erről a "gyönyörű világról".

Lawrence Ferlinghetti - a fenti videóban elmondott - Gyönyörű hely ez a világ című verse, valamint Az állandóan kockáztatja az abszurdumot című verse  magyarul ITT olvasható.

Kapcsolódó bejegyzések:

A százéves bringás - Lawrence Ferlinghetti

101 Ferlinghetti

A bejegyzés URL-címe: 

https://inkabringa.blogspot.com/2021/02/bucsu-lawrence-ferlinghettitol.html

Buñuel és utókora

Írta: BikassyGergely

Tavaly, a 120. születési évfordulóján közhelyes lett volna ünnepelni. Hozzá jobban illik, hogy most, a 121. születésnapján ünnepeljük. 

Luis Buñuel (1900-1983)

Zavarban van az ember, hogy ez, a mai idők, már utókornak számít-e? Talán nem, mert Buñuel nagyon jelenidejű tudott maradni. Minden spanyolságával és minden mexikóiságával. Hajlamosak vagyunk elfeledni, hogy több régi remekművét is Mexikóban rendezte. Los Olvidados... Nazarín... és néhány alig emlegetett, bár robbanóan ragyogó másik film, főleg az Oszlopos Simeon, meg az Archibald de la Cruz bűnös élete (a szeretett nő helyett elégetett viaszmással és a női viaszmás levágott lábával - ezért a jelenetért borult nyakába első találkozásukkor Alfred Hitchcock)... és mexikói a legtöbbet elemzett rejtélyes remeke, az Öldöklő angyal.

Kései, ünnepelt francia mestersorozata ellenére bizonyára inkább spanyol és mexikói ez a besorolhatatlanul vad, különös mester. Szürrealista korszakának nagy bámulója voltam, de már jó ideje a Tristanát tartom az életmű csúcsának, tavaly ismét vetítette a magyar tévé. Néznem kellett, tizedszer is maradtak titkai.

Sok cikket írtam róla, és egy könyvet is írtam róla. Szerencsésnek mondom magam.

Bikácsy Gergely: Buñuel-napló. Osiris Kiadó, Bp. 1997

Korábbi bejegyzések a blogban a 121 éves Buñuelről:

(A blog bal oldali sávjában elérhetők lesznek az alábbi bejegyzések)

Buñuelről téli éjszakán

Buñuel Mexikóban

Párhuzamos szenvedélyek - Hitchcock és Buñuel

Luis Buñuel diszkrét bája

Buñuelről zavaros időkben

Alagútban zsákkal

.

Játék és szabadság – Kurtág György 95 éves

 Írta: Inkabringa

A játékosság nincs kellőképp megbecsülve haszonelvűségre épülő világunkban. Pedig a játék az elme és lélek nemesedésének egyik legjobb eszköze. A játék aktivitás: szellemi, lelki, erkölcsi és társadalmi értelemben is. A mai magyar társadalmunk sajnos nem erről szól.

Nemrég írtam róla a blogban, hogy manapság az SZFE hallgatói képviselik a léleknemesítő aktivitásra késztető játékosságot a társadalomban.

És még valaki: Kurtág György.

Tőle megtanulhatjuk, miként lehet nemes lélekkel kibírni a magyar és kelet-európai rögvalóságot.

Kurtág György holnap lesz 95 éves. Ma, ünnep violáján, őt köszöntöm. A 90. születésnapjára írt bejegyzést ezzel a sorral fejeztem be: „És a játék folytatódik….”

Kurtág életművében kiemelt helye van a játékosságnak. Abban az értelemben, mely szerint a játék a lélek nemesedésének és a szabadság megtalálásának eszköze. Ha valakitől, Kurtágtól megtanulhatjuk, miként kell a játékosságot felfedezni és megőrizni magunkban.

Kurtág játékossága a felnőtt, világot értelmező ember játékossága: teremtés. Az ő játéka egy szabad felnőtt lélek játéka az engedelmességre és önmegadásra kényszerítő társadalmi közegben.

Bár zeneiskolába és kórusba jártam, tanultam szolfézst és hangszert is, ismerem a zenetörténet korszakait, de Kurtág vezetett rá, hogy a zene ennél sokkal több. Kurtágtól megtanultam zenét hallgatni, a zenei antropológiától pedig megtanultam, hogy a zene a társadalom minden szegmensében jelen van. Aztán rájöttem, hogy Kurtág amellett, hogy zeneszerző és tanár, még zeneantropológus is. Hiszen totalitásában érzékeli a zenét, de a legapróbb részleteit is képes értőn elemezni.

A Játékok zongorafutamai olyanok nekem, mint Örkény egypercesei. Elbűvöl szellemességük, sokrétűségük, bámulatosan igényes utalásrendszerük, és a korhadt társadalmi korlátokon átlépő felszabadító játékosságuk. Akik Kurtág játékain tanultak zongorázni, ugyanazt érezhették. mint én, aki Kurtág játékain tanult zenét hallgatni: felszabadultságot. Hallgassuk meg például a Butáskodjunk együtt című darabot a Játékok-sorozatból egy igazán átélt előadásban. Kurtág játékai révén gyerek és felnőtt egyaránt megízlelheti a hangszer és a zene örömét, messze elkerülve a szabálykövetés idomító közegét.

Kurtág Játékok-sorozatának darabjai a bennünk rejtőző felszabadult játékosság forráshelyeire vezetnek. Kurtág bátorít a komfortzóna elhagyására, a fantáziánk kiélésére, de a felelősségvállalásra is. Megadja a lehetőséget, hogy ne váljunk a szűk teret adó társadalmi elvárások engedelmes rabjává. Sőt, Kurtág arra bátorít, hogy mi magunk alakítsuk az életkereteinket, fittyet hányva a társadalmi elvárásokra és státuszszimbólumokra.

Kurtág György 1955-ben

Pedig Kurtág sem kapta könnyen a játékosságot. Sosem tagadta alkotói válságait, a társadalmi térben létezés depresszióját. 1956 után alkotói válságba került, ahogy ő mondta, „1956-ban tényleg összeomlott számomra a világ. Nemcsak a külső, de belső világom is.” Évekig tartó némaság után kezdte el a Játékok máig tartó sorozatát, de a játékosság egyéb műveiben is ott bujkál. A játékosságot nem az önfeledt jóllét, a „se bú, se kár” élvetegség, hanem a keserves küzdelmek idején fedezte fel magában. A játékosság révén találta meg a szabadságot. Ezt kell nekünk megtanulni tőle.

Tudor Arghezi, román költő egyik verssora Kurtágot is megtalálta: „Penészből, gennyesedő sebekből és sárból új szépségeket és értékeket keletkeztettem.” Ez a verssor messzemenőkig jellemzi Kurtág egyéniségét és zenéjét. Történelmi viharok és egyéni bánatok kísérik az életét. A fájdalmait is a zenéjében oldja fel. 2019-ben elvesztette Mártát, a feleségét, akivel több mint hetven évet éltek együtt. Csodaszép harmónia ez. Kivételesen példaadó életet építettek.

Kurtág Márta és Kurtág György

Minap láttam a Mezzón Madaras Gergely karmesterről egy nemrég készült portréfilmet. Lélekvidító volt a közéleti rikácsolások sivatagában. Madaras Gergely meglátogatta Kurtágot egy mű próbái előtt, aki partitúrájának különös jelrendszerét magyarázta finom zongorajátékkal kísérve. Meghittség volt ebben a diskurálásban, a zene szent szolgálata. Kurtágnak nemcsak a sablonokon átlépő zenéjéről, hanem egyedi zenei jelzeteiről is doktori értekezések születtek már.

Csalog Gábor zongoraművész mondta Kurtágról:

„Kurtág etikája a megalkuvás tilalma. Végsőkig harcol minden hangért. És ezt a magatartást, ezt az etikát nem lehet tanítani, csak ha ott a tanár, aki éli. A legfőbb tudás talán az, hogy ha a tudást csak tudjuk, az még nem tudás. Meg is kell élni.”

Holnap lesz Kurtág György 95. születésnapja. Február 19-én, egy néphagyomány szerint, ha megszólal a pacsirta, már a közel a tavasz. A pacsirta hangja elhozza nekünk a tavaszt, Kurtág zenéje pedig rávezet minket, hogyan kell búban-bajban-veszedelemben is megalkuvás nélkül szabadnak lenni - játékosan.

Ünnepi koncertek a 95 éves Kurtág György tiszteletére:

2021. február 19. 19.30 - Zeneakadémia

2021. február 20. 19.30 - MüPa

Kapcsolódó bejegyzés:

A kilencven éves kortárs - Kurtág György

 

Timur, Sztálin és a kék tenger köde

Írta: BikassyGergely

A szovjet korszakban kisgyerekként olvastam a Naszreddin Hodzsát. Kisvárosi-falusi kéményseprő (nagy-nagybátyám) ajánlotta. Nagy-nagybátyám (Béla bácsi) szobájának falán óriási Sztálin-fénykép díszelgett. Az a kifestőkönyvbe illő Nagy Sztálin. Béla bácsi az első világháborúban orosz fogságba esett, majd vöröskatona lett. Úgy mondta, Csapajev parancsnoksága alatt harcolt. Haláláig büszke volt rá.

A Naszreddin Hodzsa ama ritka szovjet könyvek egyike, melyet nagy népszerűsége okán még a hatvanas évek végén is olvasták, sok új kiadásban. (Első magyar kiadása egyébként a negyvenes évek elején jelent meg!) 

Tíz éves gyerekként, apám-anyám elbocsátva, nagynéném Kistarcsán büntetőtáborban,  én erről nem tudva bősz Sztálin-hívő voltam, Béla bácsi nélkül is töméntelen sok szovjet ifjúsági regényt olvastam. "Léna keresi az apját" - először, még nyolc évesen, ezt imádtam. Leghíresebb közülük a Távolban egy fehér vitorla és a (nem ifjúsági) Távol Moszkvától volt. Még híresebb Az ifjú gárda. A két utóbbi hét-nyolcszáz oldal, azért 10-12 éves korban nem semmi végigolvasni őket. A Távol Moszkvától nemcsak hírhedten hazug, hanem bődületesen unalmas is. Engem csak ez utóbbi állított meg. Hős építőmunkásokról szól (a valóságban vasútépítő rabok), de ha hős élmunkások, akkor is untam volna.  Sztálin-díjas szerzőjét Sztálin halála után azonnal elfeledték. Az ifjú Gárda szintén Sztálin-díjas szerzője viszont nem teljesen merült a feledésbe: Fagyejev tehetségét gondosan tehetségtelenné kellett (önmagának) változtatnia, hogy a szovjet Írószövetség vezetője, majd alkoholista öngyilkos legyen. A vaskos és tökéletesen sztálinista Az ifjú Gárdát teljesen át kellett írnia, még sztálinistábbra. (Riasztó halálhumorral: még öngyilkossága előtt.)

Én persze inkább a filmváltozatért rajongtam. (Május 1 mozi!) Ljuba Sevcovába szerelmes voltam, ma már nem tudom, az ifjú hősnő neve volt Ljuba, vagy a színésznőé. A filmrendező is Sztálin-díjas lett, csodálnám, ha a színésznő nem. Kisokosként én a fényükbe beburkolva éltem. Egy másik fő sztálinista hős partizánlányról, Zójáról (Zója Koszmogyenszkaja) úttörő csapatokat neveztek el, Ljubáról is kellett volna. Egy híres falusi úttörő fiút, aki leleplezi gabona-beszolgáltatást szabotáló kulák apját, a nagyapja bestiálisan meggyilkolja. Ez a természetesen Sztálin-díjas kisregény (A tőr) kicsit nekem is sok volt, féltem a tőrtől. Persze nem tudtam, hogy írója, Anatolij Ribakov jóval később nemzetközi sikerű regényben ábrázolja majd Sztálin terrorját (Az Arbat gyermekei). Európa sok kritikusa méltatta, magyarul a "rendszerváltáskor" jelent meg, itthon is méltatták, már teljesen szabadon. A gyilkos tőrt elfelejtették.

...Hadd változtassak kicsit a fénytörésen. Az "érett" Sztálin-korszak nem minden könyve volt fércmű. A Naszreddin Hodzsa kiváló könyv, de nagyon jó és izgalmas a Távolban egy fehér vitorla is. Szerzőjét, Katajevet (aki még a húszas évek körül "modernistaként" indult) ma - így a jövőből - is becsülni lehet. Sőt, még ma is olvasni lehetne, ha újra kiadnák. Egy "ingadozó értelmiségi" (ogyesszai tanár) és kiskamasz fia az 1905-ös forradalomban...- a téma óvatosságra intette a hozzáértőket: sem Sztálin, sem Lenin nem szerepelt benne, sem a forradalomban, sem a regényben...) 

Másik kedvencem szinte egy nemzedék olvasmánya volt: természetesen a Timur és csapata. Minden idők egyik legjobb ifjúsági regénye. ("Füttyentett: Ott megy Timka, itt meg Szimka!" - ezt a mondatát hetven éve idézgetem. Mint ahogy ezt a híresebbet is: "Mit jelent az, hogy Ultimátum? - kérdezte Figura. Azt jelenti, hogy verekedni akarnak - mondta Kvákin.") Timur egyik hadsegédjét (az ügyetlenkedő kis Kolja Kolokolcsikovot) szinte minden évben felidézem. A könyv írója, Arkagyij Gajdar ugyancsak nem lehetett tehetségtelen, még ha hírek szerint vörösparancsnokként ritkán irgalmazott - később a fronton halt meg. 

Sztálinista magyar gyerekkor. Súlyos, kiheverhetetlen téma. Nádas Péter roppant igényű két kötetes nagy önéletrajza lenyűgözött, de hitelrontó hiányokat éreztem benne. Közeli budai iskolába, ugyanabban az évfolyamban jártunk. Nádas ezer oldalon át, részletesen felidézi sztálinista gyerekkorát, amikor is nem mást, ő bizony francia klasszikusokat olvas... Irigylem utólag. Egy mukkot sem ír azonban a fenti sok-sok rossz és néhány jó szovjet könyvről amit akkor minden gyerek olvasott, és nemcsak a sztálinista gyerekek. Egy mukknyi mukkot sem. "Csuk és Gek!" "A hóvár parancsnoka"! Mintha nem léteznének az életében, az emlékezetében, a sejtjeiben. Roncsolóan hazug feledékenység. Önvallomásos könyvét roncsolóan öncsalja. Ekkor nem volt, nincs, se szégyellve, se örömmel, se mindent elfelejtve olyan korunkbeli gyerek, aki nem tudott a Timur és csapatáról. Persze, talán épp erről szól titokban a nagyigényű, hatalmas önéletrajz. Hiányzik belőle, "világlóan" hiányzik minden orosz tanulás, minden szovjet regény, és szovjet film, a Berlin eleste (Május 1 mozi), a Bátorság iskolája (Május1 mozi), Az ifjú Gárda (Május1 mozi). Legyen! A Timur és csapatának hiánya, mondom: számomra hiteltelenné teszi. De hát talán épp a "hiány hitele"? Hogy szándékosan? Hűha! Ez nekem magas. Trükkösen sem szabadna elfeledni a magyar Gajdart és a magyar Katajevet, rosszat tesz a memóriának és a fikciós igazságnak. 

Biljéjet párusz ogyinokij - sajnos nincs cirill betűm. De van latin betűm, és velük egy szép magyar fordítás: "A távolban egy fehér vitorla / A kék tenger ködén átragyog."

Online-offline

 Írta: Inkabringa

Januárban megnéztem a Romengo online koncertjét, meghívott zenésztársakkal, akik a népzene és a jazz jeles képviselői: Bognár Szilvi, Palya Bea, Dresch Mihály és Lukács Miklós. Lakatos Mónika nemrég kapta meg a WOMAX életműdíját. Alig vártam, hogy láthassam őket. Nem is okoztak csalódást. Nagyszerű zenészek valamennyien, élvezték is a közös zenélést. Egyenes adásban a színpadon születik valami, ami csak akkor és csak ott jöhet létre. Az élő előadások örök misztikuma ez. Egy valami mégis hiányzott: a közönség. Most, a pandémia alatt látszik csak igazán, mennyire fontos alkotórésze a közönség egy élő előadásnak, akár koncertről, akár színházról van szó.

Ott álltak ezek a kiváló zenészek a színpadon az üres nézőtér előtt, és az elárvult közönség nézte őket a monitorokon keresztül, távol tőlük és távol egymástól. Voltam épp elég Romengo koncerten, hogy tudjam, mikor robbanna be a hangulat, ha ott lehetne a közönség. A Romengo koncertjein mindig így van. (Írtam is már róla a blogban ITT) Most is csodás zenét adtak nekünk és nem kaphatták meg a közönség közvetlen lelkes visszajelzését.

A kultúra nem csak egy fogyasztási cikk, sosem szabad fafejű haszonelvűséggel gondolni rá. A kultúra egy pezsgő párbeszéd, egy gondolatokkal és érzelmekkel átitatott tér. Ez nem pusztán pénzkereset az előadóknak (bár most a megélhetésük forog kockán) és nem csupán kellemes időtöltés a nézőknek (akik így gondolnak rá, kiperegnek a kultúrateremtés szövetéből): ez alapvető emberi szükséglet. Szükségünk van egymás társaságára, a gondolatok és érzelmek áramlására, és ennek a kultúra és a művészet a legjobb terepe. A pandémia ezt az emberi tulajdonságunkat teszi próbára. Várjuk a végét mindannyian. Vigyáznunk kell egymásra.

Ámde az elszigeteltség oldására megadatott nekünk az internet. Az emberiség egyik legcsodálatosabb találmánya. Ezernyi sötét, sőt undorító bugyra van, de mégis a világra nyitottság lehetősége. A pandémia idején sokat segít az emberek közötti kapcsolattartásban, de az ízlelhető-tapintható személyességet nem tudja pótolni. Gondoljunk csak bele, egy online beszélgetés alatt látjuk ugyan egymás szemét, de mégsem nézhetünk egymás szemébe.

Az internet ugyanakkor lehetőséget ad azoknak, akiket a hivatalos térből száműznek. Példa erre a Klubrádió esete. Kis hazánkban jövő héttől a rádiófrekvenciákon szinte kizárólag a hatalom által ránk erőltetett szólamokat, és szinte kizárólag az aktuális slágerek fejünkbe darálását hallhatjuk majd. Felháborító, sivár és unalmas. Hol van az egykori sokszínű, a lokális és egyedi tartalmakat is felvonultató rádiózás? Az internetre költözött.

Karneváli időszak van, amit néma csendben él meg idén is az emberiség. Az internet segítségével nyomon követhetjük, milyen virtusosan oldják meg mégis a világ különböző pontjain a karnevál szellemének életben tartását. Például New Orleansban sem lesz idén karneváli felvonulás, de helyette feldíszítik a házaikat. Talán a karneváli szolidaritás szellemében a videochat közben macskává változott ügyvéd helyzetét is megoldhatták volna tárgyalópartnerei, ha ők is bekapcsolják a filtert, amíg helyrehozza a technikai bakit. Elvégre karnevál idején a maszkoknak helye van az életünkben. A mi karneváli vállalásunk pedig, hogy a blogban próbálunk gyakrabban írni új bejegyzést. 

Ház New Orleansban - 2021 karneválja

A jelenlegi magyar valóságunkból végképp hiányzik a játékosság. A kirakatban álló hatalomgyakorlók és holdudvaruk széles köre minden játékosságot nélkülöznek, ha van rajtuk maszk, ha nincs. Ellentmondást nem tűrő hőbörgők és körmönfontan higgadtságot mímelő haszonleső manipulátorok uralják a terepet. És mindent átjár a pökhendi nyárspolgáriság unalma.

Jelenleg a karnevál szellemének őrzői a nyilvános térben (már amennyi jut nekik belőle) a FreeSZFE hallgatói, akik minden támadás ellenére is megőrizték játékosságukat. (Van még valaki, de róla majd máskor.) A játékosság nagy kincs, nem szabad negligálni, mert magával hozza a szellemi rugalmasságot, a világra nyitottságot, az empátiát, a kritikai gondolkodás képességét, a sértett agresszió helyett a másokra figyelés nemességét. Íme, ez a karnevál szelleme.

A materiális státuszszimbólumok hajszolásának görcsösségében és a kirakatban állók autokratikusan nyárspolgári unalmasságában ilyen most Magyarországon 2021 karneváli időszaka.

Kapcsolódó bejegyzések:

Tarantino Toldi

Axiómán innen és túl (Rubens/Esterházy)

Nyáreste a Kertemben

Babits Mihály és Európa

Írta: BikassyGergely

"Világirodalom" - ez az első szava Babits könyvének (Az európai irodalom története). És majdnem minden fejezetének ez a kulcsszava. Számára a világirodalom: görög és római, meg ezek többnyelvű utódai. A magyart is közéjük számítja, joggal és természetesen. (Zrínyi a könyv egyik főszereplője: lenyűgöző.)

Babits Mihály

Az egész könyv lenyűgöző. "Nagyesszé" - mondjuk ma a hasonlóra: így egybeírva talán a harmincas években még nem használták. Esszére, akár nagy, akár hatalmas, nem szoktak irodalomtudósi különdiplomát adni. Ennek a nem igazán vaskos, de semmiképp nem rövidke könyvnek, (hat hétszáz oldal, szép Nyugat-kiadás) belső súlya van. Esszéista költő írta, nincs semmi lábjegyzet, semmi pedáns adathalmaz, de van rengeteg élmény, rengeteg olvasott könyvemlék. Meg újraolvasott művek. Legnagyobb kedvvel és legbővebben a régi klasszikusokat, a görög-rómaiakat méltatja. Jelenidejű szerzőkként, ez benne az érdekesen izgalmas. Babits, mint legműveltebb kortársai görögül is olvasott, hiába akarták megutáltatni vele a régieket korabeli iskolamesterek (a maiaknak inkább sikerül). Személyesnek érezte a görög-latin szerzőket, nemcsak felidézi, de fel is fedezi őket, sokadszorra - önmaga számára is. Különösen ragyogó fejezet olvasható itt Szent Ágostonról.

A korai és virágzó középkori irodalomnak is rajongó mester-diákja. Hogyne, hiszen e virágzó irodalmi kornak is latin az anyanyelve, érezhetően ezt szereti benne, ki is mondja. A középkori himnuszköltészet az ő igazi világa. Amikor aztán, úgy az 1200-as  1300-as évektől franciára meg németre, majd Dantéval olaszra ágazik ez az anyanyelv, Babits tovább bámulja a más, új nyelvű remekléseket, de néha talán kicsit elveszettnek látszik. Mint egy nagyszerű új erdőben - valahogy így értendő. Természetesen az egyik főszereplő maga Dante. Akinek Dante túl távoli és "szikár" (mint például nekem), az persze Babitstól sem fogja izzóan megszeretni, de bámuló érzettel olvassa. 

A másik főalak Shakespeare - itt a nagyesszé még iramosabbá válik. Amúgy is az angol irodalom érdekli leginkább a középkor után. Angol szerzőt említ legtöbbet, Byron és Shelley élőbbnél élőbbek nála...  Amikor Babits "Európa-könyve" először jelent meg, a franciás Gyergyai Albert finoman észrevételezte, hogy az esszéíró költő kicsit háttérbe vetítette a nagy franciákat. Sok igazság van ebben mai szemmel is. Hinnénk, a tudós álarcában személyes naplót író önelemző Montaigne például igazán Babitsnak való - de a könyv ezt nem igazolja: holott Montaigne még Babitsnál is többet fordult a latinokhoz, szinte még anyanyelve volt. 

Shakespeare-hez mérhető író azután már nincs is. Goethét tiszteli, sőt tán szereti is némely alkotását, de nem a legbensőbb élménye. Viszont más angolok, John Donne... vagy később Coleridge és Wordsworth! (Utóbbi víziós zseniről megjegyzi, hogy a magyar olvasó valahogy nem ismeri igazán - ez ma, majdnem száz év múlva is így van!) Igaz, Cervantes-ről is szólhatna többet és még fűtöttebben - sőt itt egy fura tévedése is hökkentő: szerinte "nem véletlen", ha a Don Quijoténak eleinte nem volt sikere... (valójában azonnal óriási sikere lett). 

Nemcsak nagy, de szeretetre méltó könyv. Olyasmi, mint Szabolcsi Bence Zenetörténete. Kinyílik, akárhányszor lapoz bele az olvasó. Azt hiszem, két korszakos műve van Babits Mihálynak: a Jónás könyve, és ez, az európai irodalmak kincsesháza.