Keresés ebben a blogban

2022. március 31., csütörtök

Ami a fejekben dübörög

 Írta: Inkabringa


Zaklatott ez a tavasz. Rengeteg tennivaló mindkettőnknek. Azért írunk a blogba is. Éppen most is.

Viharos tavasz. Szeles. Esős. Napos. Szép is, de zaklatott. Háború dúl a szomszédunkban. Jönnek a menekültek. Mindenki segíthet, tegye, ami telik tőle. A blog baloldali sávjában található néhány tipp, hogyan, miként lehet.

Kis hazánkban választás lesz a napokban. Van némi tétje…

Köztudott, hogy a befolyásolásnak két módja van: a meggyőzés és a manipuláció. A meggyőzés a ráció, az érvek és többé-kevésbé a tisztesség terepe. Fű között sincs kelőben. A manipuláció viszont virágzik. Imádják a népek. Eszik-isszák, divatozzák.

Mindenfélét olvasok az ukrajnai helyzetről. Olvastam egy orosz antropológus írását. Ortodox keresztények között kutatott, akik mélyen vallásos, szinte fanatikus istenhívők. A háború kitörésének napján ezek az emberek agresszív háborús mámorba zuhantak. Az orosz elnökért imádkoztak, hogy Oroszország újra fényes birodalom legyen. Köztük volt egy asszony, akinek öt fia van, és megkérdezte tőle az antropológus, mit szólna hozzá, ha a fiait elvinnék harcolni egy szomszédos országba, ahol ismerőseik és rokonaik élnek. Nem kapott józan választ, csak a hatalom által gerjesztett mámoros csatakiáltást. És persze mindenről az ukránok tehetnek. Egyébként több fia már régóta külföldön él. Eliszonyodott az antropológus. De nemcsak a vérszomjassá váló ájtatos keresztényektől, hanem saját maga eddigi hozzáállásától is az orosz közélethez. Ugyanis nem állt hozzá sehogy. Beérte azzal, hogy ismerősei köréből mindig akadtak, akik tüntetésre jártak. Ő a jó oldalhoz tartozik. És most itt van ez a helyzet, amit tisztességes emberként nem lehet a tükörbe nézve kibírni. Az ortodox csoportban azok, akik nem úgy gondolkodnak, mint a handabandázó hangadók, hallgatásba burkolóznak. Senki nem tud, és főként nem mer a saját nevében beszélni. Még a harci mámor és a birodalmat éltető óbégatás is csak többes szám első személyben folyik. Csak a hatalom által uniformizált „mi” van. A gondolkodó és felelősségteljes „én” elveszett a hatalom hálójában.

Egy másik orosz antropológus a hivatalos hatalomtól elkülönülő csoportokat kutatott. Három csoport között végzett terepmunkát. Az egyik fanatikus orosz ortodoxokból áll, a másik, egy kaukázusi csoport, ami etnikai és vallási fanatizmust kever ideatanában, a harmadik meggyőződéssel vallja, hogy a Szovjetunió nem szűnt meg jogilag, és a keleti szlávok a Föld urai lesznek.

A három csoportban közös, hogy igyekeztek függetleníteni magukat a fennálló rendtől. Ellenálltak a hatalom szabályainak. A szekularizált racionalitást, mint olyat, valamennyi csoport gyalázatosnak gondolja, az ideák és a spiritualitás szégyenteljes feladásának. A spiritualitás és a világot birtokló hatalom összeforrt az eszméikben. Abban egyikük sem kételkedett, hogy a morális dicsőség az ő oldalukon áll.

Ukrajna megtámadásakor az antropológus is kiment az utcára a háború ellen tüntetni, mint oly sokan mások Oroszországban. Aztán jött a szigorú törvény, ami a szólás- és gyülekezési szabadságot végképp a partvonalon kívül dobta, és Oroszországban még az eddiginél is nagyobb csend lett. Csak a propaganda zeng ezer decibellel utcákon, tereken és a fejekben.

Az antropológus a háború kezdete után egy héttel a közösségi oldalakon felvette a kutatott csoportjaival a kapcsolatot. Megdöbbentő volt a háborúra adott reakciójuk. A fanatikus ortodox keresztény meg a vallási nacionalizmusba merült kaukázusi csoport ugyanis, minden hatalommal szembeni averziójukat feledve, ovációval ünnepelték az Ukrajnát lerohanó Oroszországot. Éltették a spiritualitásért, a szentséggel átitatott történelemért harcba szálló orosz elnököt. Egyedül a Szovjetunió híveinek csoportja ellenezte a háborút, hiszen ők, és csakis ők képviselik a keleti szláv eszmék tisztaságát, így a világ meghódítása is csak rájuk tartozik. Az orosz elnök elbitorolja és kisajátítja az ő szent céljukat. Valamennyi csoport számára irtóztató a Nyugat mákonya, a háttérhatalmak és így tovább. Ismerős szólamok ezek mifelénk is. 

Mit is mondhatnánk erre? Felnőtt emberek. Tetteikkel befolyásolják a jövőt. És akkor arról még nem is beszéltünk, milyen ködök gomolyognak a magyar fejekben. Az állami propaganda itt is ezer decibellel dübörög. 

Itt csak Kurt Vonnegutot lehet idézni: „Így megy ez.”

Azért bizakodjunk. Lesz majd jobb is. Mit mondana erre Vonnegut? Talán azt, hogy ezért mindenkinek tenni kell. 



2022. március 15., kedd

Design és demokrácia

 Írta: Inkabringa


Nemrég írtam ITT, hogy amikor az 1848-as szabadságharcosokra emlékezünk, az akkori szabadságvágy sokkal kézzelfoghatóbbá válik, ha Ukrajna állampolgárainak függetlenségért, demokráciáért és szabadságért folyó mostani küzdelmét látjuk. 

Én most is a kulturális antropológiához fordulok. Ez olyasféle tudás, amit nem a papír kedvéért tanulunk. A megélt terepmunka tapasztalatok segítenek megőrizni a józan eszünket. A spektákulumok, orákulumok és manipuláció korában ez nagy adomány. A terepmunka tapasztalataikat közreadó antropológusok nem a nagypolitikát elemzik, hanem a hétköznapi emberekre figyelnek.

Azok az antropológusok, akik évek óta Ukrajnában kutatnak, a háború kitörésekor is ott voltak (netán még most is ott vannak), feljegyezték az első reakciókat az orosz támadás első hetéről. Az ukránok főként a közösségi oldalakon tartották egymással a kapcsolatot. A chatoldalakon folyamatosan tájékoztatták egymást a tartózkodási helyükről, mentális állapotukról és arról, hogy milyen segítségre van szükségük, hol lehet benzinhez jutni, hol van forgalmi dugó, és melyik utakon várhatók robbantások. Oroszországban élő barátaiktól érkeztek az óvatos kérdések, mégis mi történik most velük.

Egy válás miatt szétszakadt család kalandos útvonalakon egy elhagyott területen találkozott egymással, hogy félretéve a korábbi civódásokat, négy generáció még egyszer lássa egymást, közös fotót készítsen a semmi közepén, és elbúcsúzhasson egymástól, mert a család egyik része átmenekült a gyerekekkel a román határon, a másik része visszatért Kijevbe.

Beszámoltak arról az ukrán családról, akik a bombázások miatt alig alszanak, és a nagymama tanácsait követik, aki még emlékszik a második világháborúra, amikor a nácik támadták Kijevet. Kartonpapírral, takarókkal elsötétítik az ablakokat és gyertyával világítanak. A nagymama a Krím megszállása óta eltelt években felhalmozott gyertyákat, és ennek most jó hasznát veszik. Sűrűn emlegetik a nagypapát, aki Ukrajnában élő orosz volt, és szerencse, hogy ezt nem kellett megérnie. Már csak a nagypapa emléke miatt sem értik, hogyan lehet rávenni az orosz katonákat, hogy az ukránokra támadjanak. Miféle gyilkos propagandagépezet teszi őket az oroszok számára ellenséggé.  

Fotó: ZUMA Press Inc  Alamy Stock Photo

Gyerekek születnek a megtámadott városokban, akiket világra jövetelük utáni első álmukból bombadörgés riaszt fel és óvóhelyre menekítenek.

Az ukránok fohászkodnak a békéért, Ukrajna szabadságáért, és azért, hogy a gyűlölet ne hatalmasodjon el bennük, hogy a világosság minden tekintetben erősebb legyen a sötétségnél.

Fájón hiányzik nekik az elvesztett életük, a mindennapjaik, a kedvenc kávézóik, az önfeledt gondolataik, az, hogy bármikor nyugodtan hajthatták fejüket nyugovóra. Ennek vége. Most minden nap le kell győzniük a félelmeiket és tenni kell valamit a saját és mások túléléséért.

Az ukránok szenvednek, egyre többet és egyre keservesebben, de cselekszenek is. Célpontjai az orosz agressziónak. Tiszteletreméltó az a civil öntudat és önszerveződés, ahogy a városaikat és egymást védik. Az antropológusok szerint az önszerveződés a legbámulatosabb az ukrán társadalomban. Az, hogy ha valakinek képessége van valamire, megteszi, és tudását és készségeit megosztja másokkal is. Nem hatalmi utasításra várnak, mert a civil önszerveződés természetes számukra. Az antropológusok szerint ennek eredője a 2014-es Majdan téri tüntetés, ami az állampolgári alulról jövő kezdeményezések erejét és cselekvésképességét hozta felszínre az ukránokban (amellett, hogy a szélsőséges nézetek felszínre törését is jelentette, mint - sajnálatos módon - általában a forradalmi állapotok). Ez a civil öntudat a tüntetések leverése ellenére is velük maradt. Részt akarnak venni a saját sorsuk alakításában, és elvárják, hogy ezt a hatalmon levők is elismerjék. A Majdan téri tüntetések idején az akkori kormány támadta, egyszerre démonizálta és negligálta, korlátozta és lesajnálta ezt a civil öntudatot. A jelenlegi kormány kezet nyújt nekik. Egyenrangúként kezeli és támogatja a civil kezdeményezések és tetterő megnyilvánulásait. Egymást erősítik.

A Majdan téri tüntetések ráébresztették az állampolgárokat, hogy ők nem csupán a hatalmi masinéria fogaskerekei, hanem az életük alakítói, akik képesek változtatni és befolyásolni a folyamatokat, és nem hajlandók csak szemlélődő kívülállóként nézni a körülöttük zajló eseményeket. (Elismerem, ezt nagyon nehéz a jelenlegi Magyarországon megérteni.) Az emberekben most, az orosz támadás idején, ismét feltámadt a Majdan tér civil öntudata. Autókat szerveznek a menekülőknek, segítenek az utánpótlás megszervezésében, a harcolók hátországának erősítésében, amelynek most része az ételek és a Molotov-koktél előállítása is.

Fotó: ZUMA Press Inc  Alamy Stock Photo

Az antropológusok a kibertérben folyó harcot is kutatják. A nagy hackerhálózatok mellett a hétköznapi állampolgárok is részesei ennek. Zavart keltenek az orosz propagandagépezetben és mozgósítják, generálják a világ nyilvánosságát. Tik-Tokon és egyéb közösségi oldalakon tudósítanak a háború mindennapjairól, és a hétköznapi hackerek az orosz propagandát megzavaró akciókkal folyamatosan küzdenek az agresszív elnyomás térnyerése ellen.

Egyelőre az önfeladás helyett az öntudatosság dominál közöttük. De kérdés, hogy meddig bírják a gyilkos agresszióval szembeni ellenállást lelkileg és fizikailag. 

Mindezt az állampolgári aktivitást a kulturális antropológusok a design antropológia elméletével magyarázzák. Ennek lényege, hogy a tervezés és a kihívásokra való reagálás folyamatát egészen más dimenzióba helyezi. Kilép a hagyományos problémafelvetések és problémamegoldások logikájából. A design antropológia a hétköznapi emberek helyzetfelismerésére, improvizációs képességeire és kreativitására épít. Az állampolgárok bevonódnak a tervezési és a megvalósítási folyamatokba, és nem csupán engedelmes végrehajtói egy szűk csoport ötleteinek. Egyenrangú partnereivé válnak a kormányzati szerveknek. Ez egészen új lehetőségeket nyit meg a hagyományos gondolkodási struktúrák által kibogozhatatlan problémák megoldása előtt. A design antropológia a probléma felismerésétől, annak értelmezésétől az együttműködés, a tervezésbe való beavatkozás és a közös megvalósítás felé vezet. Ez a szemlélet az állampolgári felelősségteljes aktivitást és a társadalmi csoportok közötti kooperációt erősíti. A kiüresedett demokratikus intézményrendszer helyett az állampolgárok elkötelezettségére és civil öntudatára épít és egy valóságos demokratikus átalakulás elindítója lehet.

Ukrajna állampolgárai hétköznapi emberként is résztvevői és mozgatói egy világszerte zajló demokratikus szabadságjogokért folyó küzdelemnek. Jelenleg ennek a küzdelemnek az ukránok a legfőbb ikonjai. 


Korábbi bejegyzések az ukrán háborúról (a blog bal oldali sávjában is elérhetők):

Az állampolgár apoteózisa

Az örök béke

Malanka




2022. március 10., csütörtök

Aranytoll

Bejegyezte: Inkabringa


Aranytollú Gergely. Szabad szellem és szabadgondolkodó. Azt mondta, a blogban ne építsünk szobortalapzatot, mert ő ott nem szeret álldogálni. Mostanra sikerült meggyőzni, hogy ez nem szobortalapzat, hanem híradás.  

Gergely megkapta a Magyar Újságírók Szövetsége (MÚOSZ) Aranytoll Életmű-díját, amit azok kapnak, akik több évtizedes újságírói pályafutásuk alatt kiemelkedő munkát végeztek. 


Báron György laudációja:

Bikácsy Gergely filmkritikus, filmesztéta, filmtörténész, író, újságíró, szerkesztő, dramaturg, karakterszínész. Műfaja: Bikácsy. Szerteágazó tevékenységei közül azokban, amelyeket sajnálatos módon már alig művel, s amelyeket közelebbről ismerek, például a filmkritikában, Esterházyt parafrazeálva: önmaga jéghegyének csúcsa. Nála a filmről senki nem tud többet e honban. Nem azokat a fölösleges nem-tudnivalókat, amelyek megtöltik a nagyképű – az ő szavával – „eszme-kritikusok” tonnányi közleményeit. A „film szelleme” az, amit mindenkinél jobban ért és érez. Olyan forró szerelmi viszony fűzi a mozgóképhez, hogy aki őt olvassa, maga is belezúg a szerelme tárgyába. A magyar filmkritika java Bikácsy ballonkabátjából bújt ki. Miként ő Bazin és a francia új hullámosok sálja mögül. A szabadságot tanulta meg tőlük, amit, ha az élet fukarul kínál, föllelhetünk a mozik álom-sötétjében. Bikácsy szabad filmekről ír, szabadon, megteremtve a filmkritika új, csak rá jellemző, érzékeny nyelvét. Talán ezért is burkolódzik mostanában hallgatásba, s vonul digitális remete-létbe. Mert az aranykornak, melynek krónikása volt, vége, kevés mozgókép akad, amelyik a tollára méltó.

Most, hogy aranytollat nyújtunk át neki, bízom benne, hogy buzdításnak veszi. Nem hagyja a polcon heverni, hanem a régi szenvedéllyel forgatja majd, aranytollal írja tovább az ólomidők filmkrónikáját. 








2022. március 9., szerda

Az állampolgár apoteózisa

Írta: Inkabringa

 

Ma reggel ott, ahol épp most vagyok, az ország keleti végén, sűrű, nagy pelyhekben órákig esett a hó. Belepett mindent. Mintha csak január lenne. Délutánra elolvadt a hó, eső és sár vette át a helyét. Milyen könnyen változik a természet, mennyire könnyen meg tudja oldani a fagyból az olvadást. Mikor lesz erre képes az emberiség?

Nem tudunk másról beszélni, mint a szomszédunkban levő Ukrajna megtámadásáról, és nem érdemes semmi mást tenni, mint az ott élőknek segíteni. Senki ne higgye, az kevés, amit ő tud tenni, és inkább bele sem kezd. Tényleg és igazán minden segítség kincset ér. ITT lehet tájékozódni a segítség formáiról.

A civil szervezetek újra és újra bizonyítják, hogy az egyik legjobb dolog, ami ezzel a társadalommal 1989 után történt, az ő megjelenésük. A civil öntudat, a civil kurázsi, az elfogulatlan egymás felé fordulás, a társadalom – nem létezőnek hitt – kötőanyagának megtalálása: ez az ő érdemük. Az állampolgári tetterő a szolgalelkűség és közöny helyett. A civilek szervezettek, kreatívak, hatékonyak, befogadók és elkötelezettek. Ilyenkor azt érzem, van még méltóság, szív és ész ebben az országban. Az a politikus, aki a civil szervezetek ellen fordul, valójában az állampolgárok ellen fordul. Aki lesajnálja a civilekben rejlő energiát, saját tehetetlenségét bizonygatja flegmán. 

Nem győzöm idézni Václav Havelnek a civil társadalom jelentőségéről írt gondolatait. "A civil társadalom a demokrácia legszilárdabb alapja. (...) A politikai pártok és a politikai intézmények kiszikkadnak a sokrétűen strukturált civil társadalom éltető nedve nélkül, elveszítik kezdeményezőképességüket, végül politikai profik begyöpösödött, zárt csoportjává silányulnak. (...) Minden eddiginél fontosabb azonban, hogy a civil társadalom öntudatra ébreszti az embereket.

Kis hazánkban különösen fontos lenne megszívlelni ezeket a mondatokat, mert itt még mindig a felfelé pislogó parancsteljesítők és a felelőtlen okoskodók vannak többségben. Egyik sem segít egy normálisabb társadalom elérésében meg már unalmas is. 

Persze tudom, mert mindenféle emberrel találkozom országszerte, hogy sokan elzárkózók és befelé fordulók, a maguk dolgával törődők, meg a hatalmi felszólításra, a fentről jövő parancsra/engedélyre várók. A szolgalelkűség és az önállóság, az aktivitás és a belenyugvás kavarog e honban. Most, ebben a nehéz helyzetben megint a tetterő és a szolidaritás kerekedett felül.

Én ezután hétköznapi emberekről neveznék el utcákat, akik tettek-vettek másokért, egymásért, egy jobb életért. Olyan sokan vannak. Rengeteg utcának nevet adhatnának. A politikusnak pedig az állampolgárok előtt kell felelnie a tetteiért. Legalábbis így kellene lennie. Meg úgy, hogy akiben a beteges becsvágy első jeleit felfedezik, örök életre tanácsolják el a politikusi pályától. 

Kép: Tommy Ingberg

Eddig csak thrillerben és sci-fiben láttam ilyet, amikor egy bezárt helyen, világtól elzárt veszélyes területen küzdenek a szabadulásért emberek, akiket csak kívülről, távolról tudnak mások segíteni. Most Ukrajnáért összefogott a világ. Mindenki a maga szintjén segít nekik. Olybá tűnik, hogy a 20. századi agresszió eszközei csapnak össze a 21. századi béketeremtés eszközeivel.

Bámulatos és tiszteletreméltó az ukrán nép bátorsága, elszántsága és szabadságvágya. Borzalmas a szenvedése. Küzdenek azért, amiről azt hitte botoran a 21. század Európája, már nem is kell küzdeni. Ha eddig megfoghatatlan, távoli történet volt a függetlenségért és szabad önrendelkezésért küzdő márciusi ifjak harca, most, az ukrán nép küzdelmét látva, kézzelfogható, valóságos tapasztalattá válik. Nem tudom, mi jön még, nem tudom, hol a vége, milyen kanyarok állnak még előttünk. 

De aki látta az elmúlt hetekben az Ukrajnából menekült kisgyerekek riadt és fáradt tekintetét, nem fogja feladni a küzdést egy épeszűbb világért. A buta felnőttek már megint mindent elronthatnak. De mindent meg is oldhatnak. Még nem tudni, merre indulunk. Csak mindig figyeljünk a hétköznapi állampolgárokra.