Passiójáték 2021

 Írta: Inkabringa

Néhány nap múlva Nagypéntek. Húsvét hetében vagyunk. Sablonos köszöntések sorjáznak ilyenkor a bohókás locsolóversektől a bibliai idézetekig és Pilinszky-sorokig.

Pár napja olvastam egy kulturális antropológiai weboldalon a The New Gospel című filmről. (ITT) Elhatároztuk, hogy erről a filmről írunk a húsvétvárás hetében.

A film egy passiójáték. Rendezője Milo Rau, és ez már önmagában sokat sejtet, hiszen ő – szerencsére – nem a társadalmi elvárások sablonjainak megfelelni akaró alkotó. A filmbeli passiójátéknak a dél-olasz ősi város, Matera a helyszíne. Itt forgatta Pasolini a Máté evangéliumát és Mel Gibson a Passiót. A The New Gospel tehát egy Materához és a passiójátékhoz köthető filmtörténeti tradícióba is belehelyezi magát, de nem emiatt igazán érdekes.

Ez a film olyan nézőpontot, közeget és módszert választott a húsvéti passiójátékra, amire szüksége van a 21. századnak, még Magyarországon is. Képessé teheti a nézőit arra, ami a legnehezebben megy: kilépni a komfortzónából és a kizárólag saját nézőpont egysíkúságából. Mi ketten egyáltalán nem vagyunk vallásosak, de nem kérdés, hogy Jézus tanításai az emberiség legszebb ideái között vannak. Ezért is zavar a hazai közbeszédet elárasztó kenetteljes álszenteskedés, ami ráadásul meg sem próbálja elfedni, sőt, fennen hirdeti a tőle eltérő embercsoportok kirekesztését és lenézését.  

Milo Rau az általa alapított International Institute of Political Murder (IIPM) produkciójában számos színházi előadást, filmet, kiállítást hozott már létre. A világban mindenhol meglevő hatalmi visszaélések, az emberi kiszolgáltatottság és a társadalmi igazságtalanságok végtelen sora adják témáit. Milo Rau két színházi rendezése, a Hate Radio és a Five Easy Pieces is látható volt az elmúlt években a Trafóban.

A The New Gospel olyan szemlélettel készült, ami nagy megoldása lehetne a 21. századnak. Mindenekelőtt határozott kiállás ez a film a kirekesztettek, peremre szorítottak és kizsákmányoltak mellett. Nem eszmékre, nem véleményvezérekre, nem celebekre és celebbé vált politikusokra figyel, hanem a méltóságukért küzdő hétköznapi emberekre, akik képesek a megvetett helyzetükből is emberi méltósághoz jutni. Régi meggyőződésem, hogy fordítani kellene a nézőponton, és nem a hétköznapi embereknek kell figyelnie az aktuális kirakatban állókra, hanem fordítva. A civil szférában óriási potenciál van, itt, Magyarországon is és a világ bármely pontján. Ennek a szemléletnek lehet egyik művészi példája Milo Rau filmje.

A film formabontó, nyilván lesznek, akik szerint botrányos, szerintem hiánypótló. Nézzük a közeget. A film szereplői és közreműködői nagyrészt amatőrök. Afrikából érkezett menekültek, akiket illegálisan, éhbérért, rettenetes munka- és életkörülmények között dolgoztatnak a dél-olasz paradicsomültetvényeken. Közreműködtek a filmben afrikai menekültek, helyi lakosok, civil szervezetek, valamint előadóművészek, mint Enrique Irazoqui, Maia Morgenstern vagy Vinicio Capossela. Keresztények, zsidók, muszlimok, több generáció, a világ különféle pontjairól érkező emberek, afrikaiak és európaiak dolgoztak együtt a passiójátékon. 

Jézus tanítványait afrikai menekültek játsszák és Jézus szerepében a kameruni Yvan Sagnet az első fekete bőrszínű afrikai ember, aki európai filmben Jézust alakítja. 

Yvan Sagnet élete példaadó, ezért is kell megismernie a nevét e kerek világnak. Kamerunból érkezett Olaszországba. Az embertelen élet- és munkakörülmények miatt hatékony mozgalmat szervezett a jogfosztott menekültek között és elérte életkörülményeik jobbra fordulását. Képes volt visszaadni a méltóságát kirekesztettségbe szorított társainak. Azóta könyvet írt, magas rangú kitüntetést kapott az olasz államtól, és most ő Jézus Milo Rau filmjében. Európa tanulhat tőle. Széles körben kellene megismertetni Yvan Sagnet nevét kis hazánkban is. Minden ablakot kinyitni, hogy tűnjön el ez a pállott, arrogáns és kirekesztő légkör, ami megrekedt itt mifelénk.

A film módszere igazán lenyűgöző. Az antropológiában résztvevő kutatásnak nevezett módszerre épül, amit az akcióantropológia és a vizuális antropológia is használ. A résztvevő kutatásban a kutatott közösség egyben kutató is. Az antropológus célja, hogy a közösség ne csak passzív megfigyelője és elszenvedője, hanem aktív alakítója legyen saját közösségének. A tettre kész, közösségi céloknak elkötelezett civil közösségek hálózata a legjobb ellenszere a hatalmi manipulálásnak. Erre magyar civil szervezetekben is van példa, és éjjel-nappal ezekről kellene beszélni e honban, nem a politikusok szómenéseiről.

A menekültek és a helyi lakosok nem pusztán szereplői, hanem alkotói is a filmnek. Milo Rau nem csak szerepeket osztott rájuk, hanem a történetfűzésbe, a megvalósítás minden mozzanatába bevonta őket. Ez a film az ő filmjük is. Többek között Jean Rouch, Edgar Morin, David MacDougall foglalkoztak ezzel a dokumentumfilmezésben és Augusto Boal a színházban. MacDougall szerint a dokumentumfilmnek a végső célja, hogy általa a néző túllásson saját nézőpontján és átlépjen megkövesedett sztereotípiáin. Azt reméljük, hogy Milo Rau filmje megadja nézőinek ezt az élményt. 

A 21. században a részvevő szemlélet (a participáció) talán a legfontosabb tudás. Sherry Arnstein részvételi létrája fokozatokra osztja a társadalmi döntéshozatalba való bevonódást. Úgy tűnik, a filmben szereplők a közösségi döntéshozatalban való részvétel teljes hiányából eljutottak a teljes részvételig. A filmnek és saját életüknek is alkotói és alakítói lettek. Mennyivel jobb lenne, ha a társadalmak fejlettségét nemcsak GDP-ben, hanem a közösségi részvétel fokozataiban is mérnénk.

Yvan Sagnet és Milo Rau

A húsvét a feltámadás és a megváltás ünnepe. Én úgy hiszem, hogy a földi életben a megváltást egyik ember a másiknak tudja megadni. 

Őszinte kíváncsisággal várjuk a filmet. A legjobb lenne széles e hazában vetíteni. Mi már azzal is beérnénk, ha a jelenleg nem működő Menedék Filmklub, vagy a tavaly óta szünetelő Szimbiózis Napok, netán a DocuArt vetítené, ha még létezhetne. 

A film online megnézhető húsvét idején ITT.

Kapcsolódó bejegyzések:

Így legyen

Példa(pár)beszéd - Augusto Boal színháza

Nagy tudós a kamera mögött 

Csak ábránd?

Még egy ábránd

Értük (Arról, hogy mi a civil)

A bejegyzés URL-címe: https://inkabringa.blogspot.com/2021/03/passiojatek-2021.html

Így legyen

Írta: Inkabringa

Van úgy, hogy kicsit megnyugszom. Az ritkaság e honban. A szekértáborok hőbörgése és a túlélésre játszó alamusziság közül választhat, akinek ez választékot jelent. Vagy töprengve nézegethetjük a térképet, van-e még olyan helye a világnak, ahol nem háborodott meg teljesen az emberiség. Azért akadnak még ebben a kizárólagosságokba bolondult országban is oázisok. Életmentő, lélekmentő helyek. Ilyen oázisra vetődtünk el a minap, amikor is egy filmbemutatón jártunk. Dokumentumfilm, tehát rögös útja lesz a közönség elé jutásának. A témája alapján kevés az esélye hivatalos csatornákon a publikum elé kerülni. Pedig jót tenne ennek az országnak, ha minél többen látnák. Az is jót tenne az országnak, ha a világ más országaiban is minél többen látnák, hogy színesedjen kicsit a rólunk alkotott kép. Ez a film a mai közbeszéd egyik végletekig hiszterizált témájáról szól. Olyasmiről, amiről csak egyféleképpen, vagyis semmiféleképpen nem lehet beszélni. Úgyhogy már most búcsúzunk óvatos lelkű olvasóinktól.

A többieknek elmesélem, hogy a dokumentumfilm a befogadásról szól. Történetesen a menekültek befogadásáról. Ezen a ponton újabb riadt olvasóinktól búcsúzunk.

A filmet Zentai Lilla rendezte, aki a Menedék Egyesület munkatársa, s így naponta és emberközelből látja, mit jelent a menekültlét és mit jelent menekültnek lenni Magyarországon. Mindenki tudja, hol tart a menekültekről szóló közbeszéd: agyonhallgatás, dühöngés, ellenszenv, félelem, hiányos és félrefabrikált információk. Jelenleg nem sok esély van a viruló diskurzus kisarjadására e honban.

Nos, Zentai Lilla filmje minden közbeszédi toposzra rácáfol. Ez a film jó alapja lehetne egy diskurzusnak, a habermasi értelemben vett uralommentes kommunikációnak. Ezért olyan, mint egy oázis, üde színfolt ebben az olyan amilyen országban. Nincs benne görcsösség, ijedtség, rosszindulat, mániás hangulatkeltés. A film címe Befogadás. Röviden arról szól, hogy egy magyar család, valahol a kies pannon tájban ír egy levelet a Bevándorlási Hivatalnak, hogy ők szívesen látnak vendégül a házukban hazájukból a világba üldözött menekülteket. A Hivatal meghökkent, mert ilyet eddig még hírből sem hallott, de valahogy csikorogva beindult a gépezet és a magyar család egyszer csak afrikai és közel-keleti menekültekkel osztotta meg a házát. Teszik mindezt azért, mert ezt a világ legtermészetesebb dolgának tartják. A nagyfiú mondta, náluk van hely, a menekülteknek meg nem volt hol megnyugodniuk, ez egy logikus megoldás. Íme, egy természetes emberi gesztus. Ilyen már a világban sincs. S lám, ebben a kicsiny, világtól félő és irtózó hazában botlunk bele.

Az a legjobb ebben a filmben, hogy a nagy magyar attitűdcsapdákat ügyesen kikerüli. A hős ellenálló és a „mások bezzeg nem ilyen jó emberek” himnikus lamentálásának, a világpolitikai összefüggés-elméletekről okoskodásnak nyoma sincs. Ott helyben kivirágzott a szíve a közönségnek. Nyugalom, derű, lazaság és a másokkal szembeni belátás áradt a filmből. Őszintén beszéltek az együttélés nehézségeiről és örömeiről. Az egymáshoz csiszolódás sármjáról, az egymásnak teret engedés döccenőiről és szépségeiről, az egymás iránti kíváncsiság kiteljesítő erejéről. Ez egy példa. Példa arra, hogy így is lehet. Természetesen és magától értetődően lehet integratívnak és inkluzívnak lenni. Ez csak szemléletmód kérdése. A családot és a befogadottaikat egyből a szívünkbe zárjuk. Zárjuk, írom, pedig épp ellenkező a hatás, az ő életszemléletük nyitottá tesz, tág horizontot ad. Pedig a horizont manapság meglehetősen szűkre szabott ebben az országban: a félelem és a világtól irtózás nem túl kecsegtető jövőkép. A család keresztény, ez is napi téma a hazai közbeszédben, csak nem úgy, ahogy ez a család megéli. Leginkább ők hangsúlyozzák, hogy ez nem számít. Nem a vallásuk vagy vallás nélküliségük alapján ítélik meg embertársaikat és őket sem ez alapján ítéljék meg. Saját egyházukkal és annak híveivel sem tudják elfogadtatni a véleményüket. Én egyáltalán nem vagyok vallásos, mégis a legmélyebben megértem ennek a családnak a tiszta hitét, ami a mások felé fordulásban és nem a másoktól különbözőség gőgjében nyilvánul meg. Ez a minden címkézés nélküli emberség. Nem is a vallás az eredője az emberségüknek, hanem az emberségük alakítja a vallásban megélt hitüket.

A család nem mondja, hogy azt kell tennie mindenkinek, amit ők, hogy úgy kell látnia a világot mindenkinek, ahogy ők látják. Nem akarnak váteszek, próféták, hősök, véleményvezérek lenni, csak emberek. Kérik, hogy a saját kis életterükben megőrizhessék az emberségüket. Amit nem akarnak másoknak kötelezővé tenni, de kell, hogy legyen ennek is helye ebben az országban, és nagyon szívesen beszélgetnének erről bárkivel. Már ha lehetne erről beszélgetni. Mert épp ez az, hogy az elmúlt két évben többen elfordultak tőlük, kerülik őket, mert jobb nem keresni a bajt stb., meg inkább hisznek az emberek a médiának, mint nekik, a személyes történeteknek. Az édesanya mondta, hogy ő egész életében hitte, hogy a bajba jutott emberek körül a világ ösztönösen és automatikusan létrehoz egy hálót és nem engedi őket lezuhanni. Most rá kellett döbbennie, hogy ez nem így van. A világ nem figyel a bajban levőkre.

A filmbemutatón ott volt a befogadó család és a befogadottjaik is. A befogadottak sok gyötrelmen mentek át, amíg a családi nyugalomban kicsit megpihenhettek, visszaszerezték az emberekbe vetett bizalmat, hogy tovább élhessenek. Pedig kezdetben féltek ettől az ismeretlen országtól, az ismeretlen nyelvtől, kultúrától, emberektől. Aggódtak az otthon maradt szeretteikért. Az egyik befogadott édesanya tündéri kisbabája érdeklődő türelemmel figyelte a vele szemben ülő sok idegen embert, járt kézről kézre, nem sírt, nem félt. Megszokta a barátságos emberi közeget. Nyugalma volt. A befogadó család tudja, hogy nekik nincs ráhatásuk a világpolitikára és a történelemre, nekik annyi dolguk van az életben, hogy nyitottak legyenek mások felé és segítsenek, ha tudnak, azokon, akik rászorulnak. Ők ezt az utat választották, de milliónyi egyéb út is lehetséges. Egy magánemberre ennyi van bízva a világból és ez hatalmas felelősség. Ha ezt a felelősséget mindenki átérezné, akkor a világpolitika is másféle lenne. Az út lélektől lélekig. 

Honnan hová

Írta: Inkabringa

Akkor van jó világ, ha a napi botrányokat a celebek szolgáltatják. Következménye nulla. Akkor nincs jó világ, ha a napi botrányokat a politikusok szállítják. Következménye beláthatatlan. A politikusok immáron a tömegkultúra részei, celebebbek a celebeknél. Ez bizony nagy baj. Elvesztik a kontrollt. Én nem a napi politikáról fogok írni, hanem fékevesztett változatának elszenvedőiről.

A dokumentumfilmekben az a legvonzóbb (már akit vonz az ilyesmi), hogy lélek és elme kiléphet saját világának univerzálisnak hazudott ketrecéből. Egyetlen nézőpontra szorítkozni, avagy erre korlátozni másokat nagy hiba, veszélyes ámokfutáshoz vezethet. Miközben nem kérdés, hogy a fekete-fehér-igen-nem válaszok korát éljük. Ez azt a látszatot kelti, hogy annak van igaza, aki el tudja nyomni az összes többi hangot.

Az egy hete véget ért Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál szlogenje a hús-vér valóság volt, ezért megnéztem néhány filmet a fesztivál Migráns szekciójából, hátha látok arra is példát, hogy a migráns hús-vér, érző-gondolkodó ember és nem falra festett mumus. A migráció összetett és bonyolult probléma. A civilizált, művelt, széles látókörű Európa (miként dicsérjem még?) meghatározó tudásközpont is lehetne a globális migrációs kérdés megoldásában, ehelyett inkább különösebb észbeli képességeket nem mutató egoista hisztérikának láttatja magát a világ előtt. Azoknak, akik kutatják a témát vagy menekültszervezetek munkatársaként napi szinten ismerik a problémát, kétségeik vannak abban a tekintetben, hogy az értelmes, átfogó és elfogulatlan párbeszédnek van-e most bármi esélye. Most a hisztéria és a politikai érdek az úr.

Mahmood Soliman dokumentumfilmje, a Sosem voltunk gyerekek, egy egyiptomi család életét követi 2003-tól 2015-ig. A középpontban egy asszony áll. A tanulatlan és nyomorúságos körülmények között élő nőben természetes intelligencia és emberfeletti akarat van. Gyerekei előttünk nőnek fel. Úgy, ahogy az országuk engedi, és amit a küzdő anyjuk ebből ellensúlyozni tud. A film vége felé megtörten mondja az anya, nem tudja, mi lesz a gyerekeivel, nem volt képes megóvni őket annyira, mint szerette volna. Jöttek a világpolitikát is felrázó események. Az Arab tavasz idején ott volt gyermekeivel a lelkes tömegben az asszony is. Várta a jót, amit ígértek, hittel és bizalommal. Aztán jöttek a különféle politikusok, választások, kampánymámorok. Hogy mit hoztak ezek a hatalmasnak mondott változások a család életében? Semmit. Rezsimek, rajongott népvezérek jöttek-mentek, ők épp úgy nyomorogtak, mint annak előtte. Amikor a gyerekeket álmaikról faggatta a rendező, mind azt mondták, sem idejük, sem kedvük nincs ábrándozni, fáradtak és reménytelennek látják a jövőt.

A Visszatérés Homsba című szír-német dokumentumfilm azt mutatja be, ami örök tanulsága az emberiségnek, és amiből sosem tanult semmit. A háború nem a hazáért, a jóért, az igazságért van. Politikai és gazdasági játszmák kedvéért gondolkodás nélkül vágóhídra küldenek jobb sorsra érdemes embereket hamis pátosztól fuldokló országvezérek. Isten, haza, hős, mártír: undorító hazugság hordozói e szavak a háborúban. A film a szíriai Homs ostromáról szól, középpontjában egy fiatalemberrel, aki az Assad-ellenes felkelők egyik csoportját vezeti. Alig húszévesen beleveti magát lelkes odaadással a honvédelembe. Karizmatikus, rendkívül figyelemfelkeltő fiú. Énekel, dalokat ír, lelkesítő beszédeket tart, első a harcban, tartja a lelket bajtársaiban. Ha békés élet jutott volna neki, talán popsztár, élsportoló, rajongott médiaszemélyiség lehetne. Minden adottsága és ambíciója megvan hozzá. Az ő fiatal ambícióinak azonban csak a háború jutott. Ebben a közegben egyetlen választása a kitűnésre: hőssé, netán mártírrá válni. Felháborító korlátozása az emberi lehetőségeknek a háború. A film három évig követi nyomon a fiú életét. Kezdetben úgy hiszi, a béke közel van. Aztán látjuk az iszonytató pusztítást, a vérengzés elől észt vesztve menekülő embereket, a gyerekek és idősek lemészárlását, a fiatal bajtársak nyomorékká válását és rettenetes halálát. Homs egy romhalmaz, ahogy egész Szíria az. Ez nem haza, ez nem szülőföld, ez már csak egy mészárszék. A fiú megénekli ezt is, meg azt is, hogy a világ mindezt tétlenül nézi. Mindig, minden szabadságharcos megénekelte ezt. A fiú győzelembe vetett hite megtörik, súlyosan megsebesül, agonizál, felépül, és megint útra kel dalokat énekelve, csillogó szemmel. Mi mást is tehetne ott, ahol egyetlen életmód van, a háborúé. Visszatér Homsba. Még aznap megölik a harcokban az őt kísérő testvérét és nagybátyját.

Az Európába érkező migránsokkal kapcsolatban több szimbolikus hely is bevésődött a köztudatba. Közülük az egyik Calais. A Calais – Isten hozott a Dzsungelben című holland dokumentumfilmmel kapcsolatban most sem tudom eldönteni, hogy az alkotók inkább provokálni akarták az egymással ellenkező migránsértelmezéseket, vagy kizárólag az objektivitás vezette őket. Az kétségtelen, hogy megmutatta a film a civilizációjára és kultúrájára oly igen büszke Európának ezt a 21. századi nonszensz szégyenfoltját, Calais menekülttáborát. Biztos vagyok benne, hogy mindenki mást lát bele és mást olvas ki belőle.

A filmet nézve Michel Foucault híres panoptikum-elmélete ötlött eszembe. Az elmélet lényege, hogy a modern állam folyamatos megfigyelés alatt tartja állampolgárait. Nem is annyira a büntetés, hanem a normakövetés válik az állampolgárok fegyelmezésének eszközévé. A köz- és magánélet is ennek a normának van alávetve, ezért mindenki e megfigyelt területen belül él. Vannak azonban ezen ellenőrzött területeken kívül eső zónák: ezek a szegregátumok. Romák, bevándorlók, mélyszegénységben élők gyűjtőhelyei többnyire. Ezeket a területeket a hatóságok senki földjeként kezelik: nincs szemétszállítás, nincsenek közművek, nincsenek utak, nem megy be a rendőrség, tűzoltóság, mentők, hivatalos szervek. Az itt élők összezártsága nyomasztó és kikényszerített, ami konfliktusok forrása. Akik e szegregált zónában élnek a káoszt és anarchiát jelentik a normakövető társadalom tagjainak. Elrettentő példákká válnak, mintha csak a saját akaratukból élnének így. A derék, normakövető életet élő állampolgárok kedvtelve szörnyülködhetnek ennyi vadság láttán. Pedig jobb, ha tudjuk, ilyen körülmények között még az akadémikusok és – uram bocsá' – a politikusok is hamar a kivetettek közé kerülnének. Ha ellenséges hangulatot akarunk kelteni bármely csoport irányába, zárjuk le a normához igazodásuk lehetőségeit. Ez történt Calais-ban a menekültekkel. A hatóságok nem tudták, mit kezdjenek velük, ezért nem kezdtek velük semmit. Calais menekülttábora - mindenkinek kedvenc eszméi szerint magyarázható - botrányos helyévé vált Európának. Higgadt mérlegre tevése e tapasztalatnak még sajnálatosan várat magára.

A végére hagytam egy derűs feloldást adó filmet. A Kedves emberek című svéd dokumentumfilm a fesztivál közönségdíjasa lett. A filmben a Szomáliában dúló gyilkos háború elől menekülő fiatal férfiak egy svéd városban kapnak menedéket. Kezdetben minden rossz. Kirekesztettek, a helyiek gyanakodva figyelik őket, esélyük sincs a munkás hétköznapokra. Aztán egy helyi svéd szerző-mozgó ember és barátai megelégelik ezt a kilátástalan ellenségeskedést és tervet eszelnek ki, hogyan tudnák a szomáliai fiúkat a svéd város életébe bevonni. Egy bandy csapatot szerveznek az Afrikában e sportról még nem is hallott fiataloknak. A bandy tulajdonképp egy labdával játszott jéghoki. A cél, hogy kijussanak a következő világbajnokságra Irkutszkba, mint az első szomáliai bandy válogatott. Nehézségek szép számmal adódnak, például, hogy az afrikai fiúk jeget se nagyon láttak addig, korcsolyázni meg végképp nem tudnak. Kezdetben szinte senki nem bízik bennük, ők is bizonytalanok, de kovácsolódik svédekből és szomáliaiakból egy közösség, akik már egymásért is bizonyítani akarják, van helyük a világbajnokságon. Kijutnak Irkutszkba, ami csöppet sem világváros, az ott élők most látnak először élőben fekete bőrű embereket. A csapat tucatnyi gólt kap egy-egy meccsen, lőni egyet sem tud, de küzd méltósággal. Olyannyira, hogy a szibériai közönség a szívébe zárja őket, Szomália nemzeti zászlóját lobogtatva szurkolnak nekik. Mikor végre sikerül egy igazi gólt lőniük, a boldogságuk határtalan. Még az sem zavarja őket, hogy cserébe 22 gólt kaptak. A svéd város büszke rájuk, a társadalmi integráció példájaként emlegetik őket országszerte. Vicces, ironikus, szívhez szóló film, magával ragadó és befogadható történet. Bájosan rácáfol minden hisztérikus ellenségképre. De a 21. század Európájában élek, tudom, hogy most épp a hisztérikus ellenségkeresés van divatban.
  

A pálya szélén

Írta: Inkabringa


Egy vasárnap délután elmentem a 8. kerületi Fido parkba meccset nézni. Nem sztárok és bajnokok rangadója volt ez: a játszótéri kis focipályán menekültek, cigányok és leszbikusok csapatai fociztak egymással. Én nem vagyok sem menekült, sem cigány, sem leszbikus, mégis fontosnak tartottam, hogy odamenjek. Nem lepődtem meg túlzottan, hogy nem feketéllett a tömeg. A focicsapatokon és a szervezőkön, hozzátartozókon kívül alig akadt érdeklődő. Akik viszont ott voltak, nagyszerűen érezték magukat. Kánikulai vasárnap délután, este nagy EB-meccs, nem beszélve az „érzékeny” társadalmi problémát jelképező csapatokról. Ilyesmiért nehezebben mozdulnak az emberek. A peremre szorítottak reputációs értéke vajmi kevés a társadalmi érvényesülés palettáján. Sokan jobb megoldásnak tartják a „nehogy azt higgyék, hogy én is az vagyok” problémakerülő magatartása mellett, a magasabb társadalmi reputációjú körökhöz csatlakozást. A biztonság ott van, ez igaz, de nagyszerű személyiségek, egyéniségek vannak a „pálya szélén” levők között is. Pocsékolás kifelejteni őket a társadalmi színtérről. Kirekesztésük és megbélyegzésük pedig egyenesen bűn.

A csapatokat és kísérőiket ez a legkevésbé sem zavarta ezen a vasárnap délutánon. Ahogy a nehéz életkörülményeik, a küzdelmeik és a hátrányos megkülönböztetésük sem. Örömmel, lelkesedéssel és odaadással játszottak egy remek csapatjátékot, aminek szabályait, akármelyik pontjáról érkeztek is a világnak, valamennyien ismerték. Mi meg a fűben ülve megtapasztalhattuk, milyen izgalmas dolog közvetlen közelről követni a labda útját, a cseleket, a kapura lövéseket, a védéseket, a gólörömöt. Szabálytalanság, durvaság nem volt, pedig a játék mindenkit magával ragadott. A megafon körbejárt és a játékban éppen nem lévő csapatok tagjai szellemes kommentátorként közvetítették az eseményeket. A végén eredményt hirdettek, lett gólkirály, legjobb kapus meg legjobb szpíker is. Felhőtlen, laza és felszabadult délután volt. Ha valakik, ezek a játékosok ezerszeresen megszenvedik a társadalmunk otrombaságait, de eszükbe sem jutott, hogy emiatt a futballt büntessék.

Ennek a napnak az estéjén volt a belga-magyar EB-meccs. Én is siettem haza, hogy láthassam, bár nem mondanám magam futballszurkolónak. Mint köztudott, csúnyán kikaptunk. Az is köztudott, hogy ennek ellenére ismét ezrek ünnepeltek Budapest belvárosában. Máig nem tudok az ünneplőkre neheztelni. Megízlelték a fiesztát és egy vereség miatt nem volt kedvük lemondani erről. Hadd örüljenek. Nagyobb bajunk sose legyen.

Hamarosan olimpia, s amit a brazil társadalommal műveltek ennek kapcsán, az világraszóló gyalázat és az évszázad botránya (ez már a két évvel ezelőtti futball vb-n elkezdődött). Mégsem érzem, hogy az olimpikonokon vagy a sportrajongókon kell elverni a port. S ha már a társadalmi problémáknál tartunk, példának okáért a cigányok elleni gyilkos támadások idején méla közöny ült a társadalmon, és ez a kérdés a mai napig nem borzolja a kedélyeket, pedig egy szűnni nem akaró társadalmi párbeszédet kellett volna generálnia. Úgy tűnik, a menekültek válnak a következő közprédává. Számomra ez ijesztő. Félelmetes jövőképet mutat olykor ez a társadalom.

Két évtized alatt azért sikerült elérni, hogy több ezer ember vonult fel a Pride-on békés vigalomban, atrocitások nélkül. Üzletemberek jelentkeznek civil szervezeteknél önkéntesnek, mert felelősségüknek érzik, hogy a többségi társadalom tagjaként segítsenek a szegregációban élő cigányoknak a társadalom vérkeringésébe bekapcsolódni. Egyre többen vesznek részt aktívan a mélyszegénységben élők kiszolgáltatottságának enyhítésében. Jól szituált nők és férfiak menekülteknek segítenek önkéntesként a beilleszkedésben, hisz tudják, a békés együttélés eléréséhez mindkét félre szükség van. Organikus, lassan épülő öntudatosság és felelősségérzet ez, csak a lelkiismeretük vezeti őket. Nagy kincs és a legjobban ezt féltem ebben az országban: nehogy elvegyék tőlünk a természetes szolidaritás lehetőségét. Mennyi példa volt már rá az elmúlt 100 évben.

Ez a társadalom, ha le tudná rázni végre magáról az állami gyűlöletpropaganda, a simulékony sunnyogás évszázados beépített kódjait meg az egymásra acsarkodás terheit, akkor képes lenne normálisan és egymásra figyelve működni, egymással keveredni származásra, identitásra, ízlésre való tekintet nélkül. Ezer apró jele van ennek, kár lenne a folyamatos hisztériával romba dönteni. Legyünk egy kicsit önálló gondolkodásúak, természetesek, elfogadóak, nagyvonalúak, tudjunk örülni mások örömének is. Szerencsére vannak, akik igyekeznek rácáfolni a letargiába süllyedt vagy sértett kasztokból egymást gyalázó társadalom képére. Odafordulnak a kitaszítottakhoz, az elesettekhez, felelősnek érzik magukat közös tereinkért, helyeinkért, a jövőnkért. Kötéltánc ez: tudjuk mi is. Senki nem fog megvédeni: tudjuk ezt is. Az életkedvet és a szelektálás nélküli együtt örülés és cselekvés képességét mégsem szabad elfojtani, finnyázni, lesajnálni, épp ellenkezőleg, nagyon meg kell becsülni. Vitalitás és energia nélkül nincs Dávid csak Góliát.

Free comment - No comment

Írta: Inkabringa


A világban jó ideje a középosztálybeli fehér férfi nézőpontja a legfőbb mérce. Csak ez már unalmas. Ennél a szó konkrét és átvitt értelmében is színesebb a világ.

Dúlt a vita a fekete bőrű színészek Oscar-jelölése miatt. Ha elkényeztetett sztárok művelik ezt, többen figyelnek rá, de nem is veszik annyira komolyan. Díjakat nem bőrszínre való tekintettel kell adni, ez nem kérdés. Azonban a színes bőrűek diszkriminációjának ténye nem tagadható a 21. században, ha már túllépni rajta még mostanra sem sikerült. Nagy-Britanniában például az Eclipse Theatre Company a színes bőrű színészek szerephez jutását segíti. Közvetett céljuk a feketékkel szembeni negatív előítéletek lebontása.

Jean-Michel Basquiat

A társadalmi egyensúly megteremtése kemény munka. (Bár nem vitatom, hogy egy diktatúra kiépítéséhez is szorgosnak kell lenni.) Az esélyegyenlőséget szolgáló intézményi hálózat kialakítása derék dolog, csak mit sem ér a gondolkodás, mentalitás, az egymáshoz való viszonyulás áthangolása nélkül.

Billegő a társadalmi egyensúly, mindkét oldal túlzásokba eshet. Van, aki feljogosítva érzi magát, hogy másokat kirekesszen. Az egyenlő bánásmódért küzdő pedig túlérzékennyé válhat és mindenben bújtatott, vagy nyílt kirekesztést vél felfedezni. Ezzel tovább hergeli a másik oldalt, és az érzelmi dúlások és indulatok kloákájába csúszik a higgadt értelmezés lehetősége.

Például a dél-afrikai születésű (és fehér bőrű) Coetzee Szégyen című regénye az ezredfordulón világraszóló botrányt okozott. Az apartheid utáni Dél-Afrika illúziótlan leírását adta a szerző. A vád az volt, hogy a fekete bőrű szereplőket rossz fényben tüntette fel. Csakhogy a fehér bőrűeket is. Egy erkölcsi eróziót hozó rezsim után mégis mit várhatnánk? (A Trafóban tavaly Mundruczó Kornél kiváló rendezésében láthattuk.) Ez a könyv feltárja mindazt az évszázadokra nyúló képzetrendszert, ami bőrszín alapján ellenséggé tesz embereket. A könyv megjelenése idején még azt vártam, hogy túllép ezen a 21. század. Most attól tartok, nemhogy elvetné, de tovább cifrázza az előítéleteket. Meg aztán sose felejtsük el, az emberek közötti egyenlőség és egyenlőtlenség fő szervezőeleme gyakran ugyanaz: a pénz.

Yinka Shonibare

Minden bőrszínű, származású, a legkülönfélébb társadalmi pozíciójú és vagyoni helyzetű ember lehet gazember és lehet becsületes. Ez egyénfüggő, nem a kreált kliséken múlik. Akiket nemzedékeken át felszínes társadalmi kategóriák alapján megbélyegeznek, örökös frusztrációt élnek meg, akiket pedig felmagasztalnak, hatalmaskodóvá válhatnak. A deviancia azonban mindegyiküket fenyegeti. Ördögi kör. Soha véget nem érő adok-kapok.

Az egyensúly nehéz ügy, könnyen elbillenünk. A sztereotípiák és előítéletek (akár pozitív, akár negatív értelemben) csapdák. Messzire el kell kerülni őket. Az eleven eszű, sablonmentes gondolkodás önmagától egyensúlyba billentené a világot. Jobb, ha tudjuk, ez soha nem jön el. Törekedni rá azonban töretlenül szükséges.

Brazíliában a jelen társadalmi anomáliáit próbálják kiküszöbölni a Plan International Brazil project keretében. Elsősorban a gyereke attitűdjeit próbálják megváltoztatni, ezzel esély lehet egy jövőbeli társadalmi egyensúly kialakítására. Többek között a nőkkel szembeni sztereotípiák felülírását is célul tűzték ki. A gyerekeket rávezetik, hogy a nő nem csupán a férfi kedvére és kényelmére él. Nem könnyű egy nemzedékeken áthúzódó macsó mentalitást megváltoztatni. Nemcsak a lányoknak kell bátornak lenni e sztereotípiával szemben, a fiúknak is bátorságra van szüksége ahhoz, hogy a környezetük elvárásaival szemben egyenrangúként tekintsenek a nőre. Nem lesz könnyű dolguk.

Henri-Cartier Bresson

Az USA egyik elnökjelöltje teleüvöltözi az étert „minden ellenességével”, a nagy amerikai álom letéteményesének mondva magát. A világ bonyolult, ezt sokan nem szeretik. Neki viszont mindenre van egyszerű válasza és megoldása. Ezt sokan szeretik. Révült imádat és rajongó hozsanna kíséri útján. Szinte hősként ünneplik. Korunk hőse. 

Egyik kampányrendezvényére elment egy muszlim nő. Nem robbantani és nem provokálni akart, inkább megmutatni, a muszlim nem egyenlő a szélsőséges agresszorral. Amerikai állampolgárként kíváncsi volt rá, hogy miért rajongják úgy ezt az embert és az általa képviselt eszméket? Furcsállták a jelenlétét. Meghökkenést keltett, hogy nem úgy viselkedett, ahogy ők elképzelnek egy muszlimot. (Előítéleteket legjobban általánosításokból és elképzelésekből lehet építeni. Tuti módszer.) Konklúziója az volt, hogy azok az emberek is szeretik a hazájukat, és aggódnak a jövő generációkért, csakúgy, mint ő. A problémát és a megoldást azonban teljesen másként látják, és ehhez makacsul ragaszkodnak.

A gondolati rugalmasság megőrzése a békés élet titka. A békés élet pedig esélyt ad másoknak is a hosszú életre. A vita (vagy eszmecsere), ha nemesen űzik, karbantartja a gondolati flexibilitást. Létkérdés az egymással megféréshez. Ahol nincs vitakultúra, ott csőstül jönnek a bajok: a kizárólagosságok, ellenségképek, fanatizmus és egyfajta degradáló, alázó hangnem.

Jacques Henri Lartigue

Európa (sőt a világ „jóléti része”) megijedt a migránsok áradatától, gondolkodni is elfelejtett. Valóságos fóbia alakult ki a menekültekkel szemben. Ez is könnyen-gyorsan vált a Jó–Rossz csatájává, ami mindig a legegyszerűbb értelmezési mód, de legalább megadja a „különbek vagyunk” vigaszát. A saját kultúráért való aggódás ez vagy jóléti sovinizmus? A higgadt hangoknak egyelőre esélye sincs teret nyerni az áradó érzelmek, hisztériák és indulatok mellett. A kizárólagosságok korát éljük, a több szempontúságnak nincs divatja.

A gypsy punkot játszó Gogol Bordello ukrán, kínai, etióp, orosz, skót stb. tagokból áll. (Például ITT és ITT és ITT) Frontemberük szerint a kor, amelyben élünk egy „remix time”. Ettől ki lehet borulni vagy mámorba esni, kinek mihez van kedve, de attól a tény még tény marad. Tekintélyelvű világunkban (nem az a fontos, hogy mit mond, hanem, hogy ki mondja) szentségtörésnek vehető, de én a Gogol Bordellót is a kérdéskör tapasztalt teoretikusának tartom.

Andreas Gursky

Az európai krízis mellett kisebb figyelmet keltett (vagy sajnos még annyit sem) az Amnesty International jelentése, hogy az informatikai eszközökhöz szükséges kobaltot Afrikában gyermekmunkával termelik ki. Évekkel ezelőtt az Idegenek a kertemben filmfesztiválon a Toldi moziban vetítettek erről egy dokumentumfilmet. (Blood in the mobile) Nem ez az egyetlen példa a világban a gyermekmunkára vagy a rabszolgaszerű módszerekre. A lakberendezéstől a divatcikkekig behálózzák a fogyasztói kínálatot. Nagyjából 3 milliárdnyi ember megélne abból, amit 67 ember birtokol, adták hírül nemrég. A háborúkról, önkényuralmakról, járványokról, a napi szintű életveszélyről nem is beszélve. Ha elfogadjuk, hogy máshol emberek így élnek, el kell fogadnunk a világban kavargó migrációt is. Ezt a helyzetet belátással megoldani kell és nem démonizálni. 

Marc Riboud

Ugyanakkor az is igaz, hogy az ún. nyugati kultúra a benne élőket egy komfortos mókuskerékbe kényszeríti. Muszáj habzsolva fogyasztani, trendeket követni, mindig újat venni, mindig a legkorszerűbbet birtokolni. Nem gonoszságból és mások kizsákmányolásából, hanem azért, mert meg kell felelni a társadalmi elvárásoknak. Aki nem idomul az elvárásokhoz, az kikerül a fősodorból, ami nem olyan nagy tragédia, de mégis sokan annak tartják. Akadnak, akik önként kívül maradnak. Talán feloldozást kapnak.

Egy internetes közvélemény-kutatás szerint (YouGov) a válaszadók majdnem fele pozitívnak értékeli a gyarmatosítás évszázadait a civilizációs vívmányok (pl. vasút, elektronika, oktatás stb.) elterjesztése miatt. Ez vitathatatlanul érték. A rabszolga-kereskedelem, az apartheid, a kontinensek pénzéhes kifosztása és az ott élők megalázó kihasználása azonban sötét árnyékot vet rá. Mások szerint illene végre tudomásul venni, hogy a Föld lakosai nem a fehér ember szolgálatáért élnek a világban.

Főként, hogy felnőtt egy magasan képzett nemzedék az egykori gyarmatokon, a gyarmatosítók civilizációs vívmányainak köszönhetően(!), aki a fehér paternalista magatartást bírálja. Ez nem hálátlanság. Nem azért tanulunk, hogy tudjunk talpat nyalni. Épp ellenkezőleg: ha valaki tud olvasni, már eggyel több esélye van rá, hogy ne váljon rabszolgává. Az egykori gyarmatosítók sem bánják, hogy egy új nemzedék nőtt fel, aki tökéletesen birtokában van – a nyugati kultúrának. Ezt még csak rossznak sem mondanám, hisz nagyon sok értéke van. Ha jótékonyan illeszkedik a helyi viszonyokhoz, akkor nagyszerű eredményekhez vezet. Szerencsére erre is van példa, de példa mindenre van. Kivétel nélkül félrevezető az általánosítás és az egyoldalú nézőpont.

Stan Grant, Ausztrália egyik ismert újságírója, a legfőbb nemzeti ünnepükön beszédet mondott az aboriginal őslakosok elleni rasszista hagyományok ellen. Ő maga is aboriginal származású. A beszéde óriási vihart kavart. Voltak, akik Martin Luther Kinghez hasonlították, mások az ausztrál értékek hálátlan sárba tiprójának nevezték. Kimondott valamit, amiről eddig nem volt illő ilyen szempontból beszélni.

Sokan megállapították már, hogy az okkultizmus és az előítéletek korát éljük és talán senkit sem fog meglepni, hogy mi a legfőbb csatornája az előítéletek terjedésének: természetesen az internet. Az internet a nyitott tájékozódást szolgálhatja egy sokszínű és sokvéleményű világban, de ugyanakkor a belterjességet és kirekesztést is erősítheti.

Chema Madoz

Ne legyenek illúzióink az emberi természettel kapcsolatban. Nem tudunk mit kezdeni a másikkal, akkor pláne nem, ha különbözik tőlünk. Mások befolyásolása, a fensőbbségtudat, az erősekhez tartozás érzete erős bódítószer. Mondhatnám, hogy a fejünkbe nőtt redőzött masszát használhatnánk arra is, hogy a tőlünk különbözőket megértsük. Jobb lenne egymással együttműködve élni a Földön, hát persze. Úgy tűnik, ez a megközelítésmód most vesztésre áll a világban, mert mindenki győztes akar lenni. Szerb Antal írta a naplójában: „Első reakcióim megbízhatatlanok. Ha van időm gondolkozni, talán úgy viselkedem, mint egy tisztességes ember.”