Írta: YGergely
1968-ban az előző év legerősebb
filmjének, Jancsó Csillagosok, katonákjának visszhangjával még tele a
sajtó.
Ez a „filmév” igazából ’67 végén
kezdődött. Karácsony előtt ugyanis Darvas József írószövetségi elnök és
többszörös Kossuth-díjas egykori „népi”, akkoriban állami fő-író ellenvéleményt
jelent be, támadja a Csillagosok, katonák öncélúnak vélt öldökléseit,
hullahegyeit.
Jancsó munkássága egyre inkább
fontos ideológiai gyakorlótereppé válik. Újabb filmjét is ekkor mutatják be, alig
pár hónappal az előző után, a Csend és kiáltást.
Veszprém 1968 nyarán, mint egy
szabadtéri színpad vagy díszlet: Jancsó itt forgatja a Fényes szeleket,
mely majd a következő év tavaszán minden idők legnagyobb magyar filmvitáját
robbantja ki.
A stáb augusztus 21-én, szokás
szerint kora reggel indul a helyszínre. A kocsi rádiójában hallják meg a prágai
események hírét. A gépkocsi megáll: Jancsó kiabál, mások görnyedten hallgatnak.
Indulnak tovább: készül a
fehéringes pártbürokraták és a naiv köz-vörösingesek, a körbe-körbe
becsapatások és meggonoszodások filmje, a Fényes szelek.
Március végén a francia
filmklubok szervezésében magyar filmhétnek tapsolnak Nizzában. A magyar filmek
tavasszal, nyáron, ősszel, minden filmfesztiválra bajnokesélyesként érkeznek.
Jancsó Csillagosokja az
előzetes hírek szerint valószínűleg Arany Pálmát nyer Cannes-ban, jóvátéve a Szegénylegényekkel
történteket (csak Forman Tűz van, babámja a lehetséges ellenfele). A
fesztivál azonban félbeszakad, s ezt Jancsónak, Formannak diákforradalmi
mazochizmussal kell ott a helyszínen helyeselnie.
1969 tavaszát-nyarát – és az
egész évet – Jancsó Miklós Fényes szelek című filmjének vitája,
fogadtatása, zajos és ingerült visszhangja töltötte be. A filmet február elején
tűzték műsorra.
A pontosan meg nem határozott
időben (1947 és ’49 között) játszódó történet egy kisváros papi szemináriumának
életét megzavaró, a papnövendékekkel vitatkozó, majd passzív ellenállásukat
látva őket és tanáraikat terrorizáló NÉKOSZ-csoport belső vitáiról, vezetőinek
meghasonlásáról szól.
A film végén megjelennek a NÉKOSZ
politikai irányítói, és manipulatív eszközökkel, alig leplezett erőszakkal
leváltatják a csoport addigi diákvezetőit.
E kényszerű „szinopszis”
idetömörítésekor máris zavarban vagyok, hiszen fogalmam sincs, hogy a mai
olvasó és érdeklődő tudja-e még egyáltalán, mi volt a NÉKOSZ. (A kommunista
párt befolyása alatt álló, főleg parasztfiatalokat összegyűjtő Népi Kollégiumok
Országos Szövetsége, melyet maga a párt szüntetett meg a „fordulat éve után”,
mivel a legcsekélyebb önállóságot és a szabadabb szellemnek még a lehetőségét
sem tűrhette.)
A legtöbb néző mindenesetre már a
Jancsó-film premierjekor sem tudott a NÉKOSZ-ról. Egy újabb emlékem: a ’68-as
diákmozgalmak negyedszázados évfordulóján, ’93 májusában az (új és kicsiny)
Egyetemi Színpadon vetítették a filmet, s az egyetemisták kuncogva rajtuk, fura
csodabogarakként nézték a Fényes szelek dübörögve felvonuló,
marxizmusról és vallásról énekelve vitázó főiskolásait.
A filmet akkor, 1969-ben nem
kuncogás, hanem dühödt elutasítás fogadta. A szórakozást és „mozit” kívánó
nézők csak morogtak (vagy otthagyták a filmet), a kiábrándulásukat másként
átélő egykori nékoszisták vagy a kiábrándulást sohasem érző, a volt NÉKOSZ
problémáival mit sem törődő középfunkcionáriusok szürke sereglete (masszája?)
harsányan tiltakozott.
Jancsó filmje két táborra
osztotta a politikával-kultúrával foglalkozó nézőket, s mindez a
sajtóvisszhangban is tükröződött. A folyóiratok igényes tanulmányokat közöltek,
ezek csaknem kivétel nélkül a film értékeit elemezték és magyarázták.
Abban, hogy a folyóiratok és
szaklapok a szokottnál is bővebben, nagyobb hangsúllyal és terjedelemben
foglalkoztak a filmmel, még nincs semmi rendkívüli. Abban már inkább, hogy a
napi- és hetilapok is szinte külön rovatot nyitottak: szerkesztőségi cikkek,
újságírók és olvasók hozzászólásaival, leveleivel telt meg e rovat, s a vita
elhúzódott tavaszig, nyár elejéig.
A Fényes szelek vitában
sok minden más mellett az az érdekes, hogy ezúttal a folyóiratokban és az
értelmiségi fórumokon olyan vélemények is megjelenhettek, amelyek gyökeresen
eltértek a párt kulturális irányításáétól.
1969-ben Cannes-ban a Fényes
szelekkel, Sára Sándor Feldobott kő című alkotásával és Elek
Judit Sziget a szárazföldön című első filmjével képviseltette magát a
magyar filmművészet.
Lindsay Anderson túlértékelt és
másodlagos, ám a diákmozgalmakra didaktikus művészkedéssel reagáló filmje, a Ha
(If) nyert Aranypálmát – Jancsó egyszerre naiv és kesernyés filmje mai szemmel
is eredetibb.
Az őszi pécsi filmszemle nyolc
versenyművét tizenhét tagú „társadalmi zsűri” bírálta el, elnöke Erdei Ferenc
volt. A fődíjat Sára Sándor figyelemreméltóan tisztességes alkotása, a Feldobott
kő kapta, és talán, hogy a Fényes szeleket semmilyen módon ne
kelljen kitüntetni - Fábri Zoltán Pál utcai fiúkján kívül, amely
megkapta a színészi és közönség díjat - szokatlan módon semmilyen más alkotást
sem jutalmaztak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése