Fényes szelek?...

Írta: YGergely

1968-ban az előző év legerősebb filmjének, Jancsó Csillagosok, katonákjának visszhangjával még tele a sajtó.

Ez a „filmév” igazából ’67 végén kezdődött. Karácsony előtt ugyanis Darvas József írószövetségi elnök és többszörös Kossuth-díjas egykori „népi”, akkoriban állami fő-író ellenvéleményt jelent be, támadja a Csillagosok, katonák öncélúnak vélt öldökléseit, hullahegyeit.

Jancsó munkássága egyre inkább fontos ideológiai gyakorlótereppé válik. Újabb filmjét is ekkor mutatják be, alig pár hónappal az előző után, a Csend és kiáltást.

Veszprém 1968 nyarán, mint egy szabadtéri színpad vagy díszlet: Jancsó itt forgatja a Fényes szeleket, mely majd a következő év tavaszán minden idők legnagyobb magyar filmvitáját robbantja ki.

A stáb augusztus 21-én, szokás szerint kora reggel indul a helyszínre. A kocsi rádiójában hallják meg a prágai események hírét. A gépkocsi megáll: Jancsó kiabál, mások görnyedten hallgatnak.

Indulnak tovább: készül a fehéringes pártbürokraták és a naiv köz-vörösingesek, a körbe-körbe becsapatások és meggonoszodások filmje, a Fényes szelek.

Március végén a francia filmklubok szervezésében magyar filmhétnek tapsolnak Nizzában. A magyar filmek tavasszal, nyáron, ősszel, minden filmfesztiválra bajnokesélyesként érkeznek.

Jancsó Csillagosokja az előzetes hírek szerint valószínűleg Arany Pálmát nyer Cannes-ban, jóvátéve a Szegénylegényekkel történteket (csak Forman Tűz van, babámja a lehetséges ellenfele). A fesztivál azonban félbeszakad, s ezt Jancsónak, Formannak diákforradalmi mazochizmussal kell ott a helyszínen helyeselnie.

1969 tavaszát-nyarát – és az egész évet – Jancsó Miklós Fényes szelek című filmjének vitája, fogadtatása, zajos és ingerült visszhangja töltötte be. A filmet február elején tűzték műsorra.

A pontosan meg nem határozott időben (1947 és ’49 között) játszódó történet egy kisváros papi szemináriumának életét megzavaró, a papnövendékekkel vitatkozó, majd passzív ellenállásukat látva őket és tanáraikat terrorizáló NÉKOSZ-csoport belső vitáiról, vezetőinek meghasonlásáról szól.

A film végén megjelennek a NÉKOSZ politikai irányítói, és manipulatív eszközökkel, alig leplezett erőszakkal leváltatják a csoport addigi diákvezetőit.

E kényszerű „szinopszis” idetömörítésekor máris zavarban vagyok, hiszen fogalmam sincs, hogy a mai olvasó és érdeklődő tudja-e még egyáltalán, mi volt a NÉKOSZ. (A kommunista párt befolyása alatt álló, főleg parasztfiatalokat összegyűjtő Népi Kollégiumok Országos Szövetsége, melyet maga a párt szüntetett meg a „fordulat éve után”, mivel a legcsekélyebb önállóságot és a szabadabb szellemnek még a lehetőségét sem tűrhette.)

A legtöbb néző mindenesetre már a Jancsó-film premierjekor sem tudott a NÉKOSZ-ról. Egy újabb emlékem: a ’68-as diákmozgalmak negyedszázados évfordulóján, ’93 májusában az (új és kicsiny) Egyetemi Színpadon vetítették a filmet, s az egyetemisták kuncogva rajtuk, fura csodabogarakként nézték a Fényes szelek dübörögve felvonuló, marxizmusról és vallásról énekelve vitázó főiskolásait.

A filmet akkor, 1969-ben nem kuncogás, hanem dühödt elutasítás fogadta. A szórakozást és „mozit” kívánó nézők csak morogtak (vagy otthagyták a filmet), a kiábrándulásukat másként átélő egykori nékoszisták vagy a kiábrándulást sohasem érző, a volt NÉKOSZ problémáival mit sem törődő középfunkcionáriusok szürke sereglete (masszája?) harsányan tiltakozott.

Jancsó filmje két táborra osztotta a politikával-kultúrával foglalkozó nézőket, s mindez a sajtóvisszhangban is tükröződött. A folyóiratok igényes tanulmányokat közöltek, ezek csaknem kivétel nélkül a film értékeit elemezték és magyarázták.

Abban, hogy a folyóiratok és szaklapok a szokottnál is bővebben, nagyobb hangsúllyal és terjedelemben foglalkoztak a filmmel, még nincs semmi rendkívüli. Abban már inkább, hogy a napi- és hetilapok is szinte külön rovatot nyitottak: szerkesztőségi cikkek, újságírók és olvasók hozzászólásaival, leveleivel telt meg e rovat, s a vita elhúzódott tavaszig, nyár elejéig.

A Fényes szelek vitában sok minden más mellett az az érdekes, hogy ezúttal a folyóiratokban és az értelmiségi fórumokon olyan vélemények is megjelenhettek, amelyek gyökeresen eltértek a párt kulturális irányításáétól.

1969-ben Cannes-ban a Fényes szelekkel, Sára Sándor Feldobott kő című alkotásával és Elek Judit Sziget a szárazföldön című első filmjével képviseltette magát a magyar filmművészet.

Lindsay Anderson túlértékelt és másodlagos, ám a diákmozgalmakra didaktikus művészkedéssel reagáló filmje, a Ha (If) nyert Aranypálmát – Jancsó egyszerre naiv és kesernyés filmje mai szemmel is eredetibb.

Az őszi pécsi filmszemle nyolc versenyművét tizenhét tagú „társadalmi zsűri” bírálta el, elnöke Erdei Ferenc volt. A fődíjat Sára Sándor figyelemreméltóan tisztességes alkotása, a Feldobott kő kapta, és talán, hogy a Fényes szeleket semmilyen módon ne kelljen kitüntetni - Fábri Zoltán Pál utcai fiúkján kívül, amely megkapta a színészi és közönség díjat - szokatlan módon semmilyen más alkotást sem jutalmaztak.