Keresés ebben a blogban

2013. augusztus 29., csütörtök

Zabolátlan értelmesek

Írta: Inkabringa



Magyarul 2003-ban jelent meg (két évvel az eredeti kiadást követően) Mark Lilla A zabolátlan értelem című tanulmánykötete.

Tíz év elteltével belelapoztam, még most is érdekes olvasmány. 

Mark Lilla a könyv írásakor a Chicagói Egyetem Társadalomtudományi Tanszékén tanított, jelenleg a New York-i Columbia Egyetem professzora.

A könyv hat fejezetében 20. századi gondolkodók politikai eszmék között való bolyongásait elemzi. Volt, akit a nácizmus, volt, akit a kommunizmus, volt, akit a vallási miszticizmus különféle behatásai bódítottak meg. Olyan is volt, aki ingázott ezek között.

A névsor reprezentatív: Martin Heidegger, Carl Schmitt, Walter Benjamin, Alexander Kojève, Michel Foucault, Jacques Derrida.

Az elemzett gondolkodók meghatározó teoretikusai voltak koruknak, némelyikük máig hatóan az.

Nem ügyefogyott tollforgatók, nem széllovasok, nem divatfik, nem csupán korlátolt és haszonleső eszmegyárosok voltak.


Ennél sokkal kínosabb helyzetbe hozzák az utókort. Mélyre ható, messze látó gondolatok teremtői.
Mégis belesétáltak olykor az eszmeháborodás csapdáiba.
Mert ugyan hogyan lehetne a modern filozófiáról (egyáltalán a modernségről) beszélni Martin Heidegger említése nélkül? Megkerülhetetlen mérföldkő. Azonban be kell látnunk, ha beleütközünk ebbe a mérföldkőbe, az fájni fog. Heidegger a nácizmus híve volt.

Komoly lelkiismereti válságot okozott filozófustársainak is: Carl Jaspers és Hannah Arendt egyszerre csodálta és irtózott tőle.
(A náci ideológia hívéül szegődött Heidegger és a zsidó Hannah Arendt egész életükön áthúzódó ellentmondásos kapcsolatáról köteteket írtak már tele.)
Az utókornak együtt kell élnie azzal, hogy az elmúlt évszázad legnagyobb gondolkodójához nem közeledhetünk a feltétlen tisztelet és áhítat kényelmes pozíciójából. Ugyanakkor nem is utasíthatjuk el műveit a „bölcs” utókor erkölcsi lenézésével, és nem dobhatjuk undorral a történelem szemétdombjára. Kritikusan mérlegelve kell együtt látnunk a Lét és idő megkerülhetetlen, korszakalkotó gondolkodóját és a nácikkal együttműködő embert.
Nehéz lecke ez az egyre nagyobb intellektuális kényelemre vágyó utókornak. Küzdjünk vele.

Martin Heidegger
Alexander Kojève a marxizmus francia módi képviselője volt. A 20. század utolsó évtizedére teljesen megkopott a fénye.
Nekem úgy tűnik, mára már inkább csak tanulságos kuriózuma a könyvnek.

Alexander Kojève
Michel Foucault azonban annál inkább foglalkoztatta az ezredfordulós agytekerőket.
Extrém, tabukat döntögető eredeti elméletei miatt sokakat ingereltek és ugyanakkor érdekeltek a gondolatai. A marxizmussal is kacérkodott egzaltált útkeresésében. Olykor politikai állásfoglalásokba keveredett kínos eredménnyel.

Michel Foucault
Máig gumicsontja a gondolkodás mikéntjéről vitázóknak Jacques Derrida dekonstruktív filozófiája is. Minden addigit megkérdőjelezett és valójában egész filozófiája kérdőjelek sora.
Szintén tabudöntögető, bár elegánsan, nem oly vérmes vehemenciával, mint Foucault.

Jacques Derrida
Magát mindig baloldali gondolkodónak nevezte, de épp megrögzött marxista bírálói szerint filozófiája inkább „szabadelvű pesszimizmus”.
Kétségtelenül kiváló és pontos leírását adja a 20. századi politikai gondolkodás egyik vonulatának.
Derrida szerint a marxizmus a korábbi vallási útkereséseknek a folytatása. A marxizmus leglényege ugyanaz a messiásvárás, mint a zsidó-keresztény kultúrkörnek. „Majd jobb lesz…”

Bizonyos értelemben talán a legtragikusabb filozófusa a könyvnek Walter Benjamin. A vallási miszticizmus és a marxizmus között tévelygett. Tragikumát főként megváltást és végső megoldást remélő eszmekeresése jelenti. Az emberi létezés mélységeinek megkerülhetetlen filozófusa. Mérföldkő az életműve.
Walter Benjamin
Carl Schmitt szintén a hitlerizmus bűvkörébe került, majd a világháborút követő évtizedekben a konzervativizmus legfőbb elméletírója lett.
Bár a náci szerepvállalása miatt sosem volt hajlandó bocsánatkérésre, mégis a háború utáni évtizedekben jobb- és baloldaliak sem tudtak gondolatai mellett szó nélkül elmenni.

Carl Schmitt
Szerinte a politikum lényege a barát és ellenség megkülönböztetése. Ez ösztönzi a harcot, amely éltető eleme, mert e harc által a politika az élet minden területét átitatja.
Minden bizonnyal a mai konzervatív politikusok háttér-teoretikusai is lelkesen jegyzetelték Carl Schmitt írásait.

Akárki legyen is az, aki vállalkozik rá, hogy őszintén megírja a XX. századi Európa gondolkodásának történetét, jó, ha tudja: gyomor kell hozzá” – írta a könyv utószavában Mark Lilla.


Volt a 20. században két nagy zsarnokság, amelyek egymás mellett, hogy ne mondjuk egymás kedvére virágoztak: a nácizmus és a kommunizmus. Egyrészről a legvérfagyasztóbb tervek csiszolt mechanizmusának tökéletes kidolgozása, egyfajta intellektuális-praktikus kőszívűség jellemezte őket, másrészről a nacionalizmus, avagy internacionalizmus hörgő dicsőítése, a személyiség kultusza, a forradalmi hevület, a hisztéria tömegessé válása. 

Iszonyú eredménye lett mindkét zsarnoki formának. Kelet-Európa mindkettőt megtapasztalta. Bárcsak szabadulni tudna végre messzire nyúló árnyékuktól.


Ha a 20. században evickélő gondolkodók viszonyulását nézzük ehhez a zsarnoki vircsafthoz, az sem túl szívderítő képet mutat. Sorra bedőltek a mítoszgyáraknak. Belemártották sokra hivatott enmagukat a politikába, majd sikítva menekültek vissza dolgozószobáik mélyébe.


Mark Lilla könyvében végső tanulságként Platónhoz nyúlt vissza.
Szókratész szürakuszai utazásának történetét vette alapul. Hogyan viszonyuljon a politikához, a hatalomhoz az értelmiség?

Platón
Az értelmiség számára sem az eszmék melletti kritikátlanul áhítatos elkötelezettség, sem a pedigrét féltő elefántcsonttoronyba vonulás nem járható út. Sem a közéleti közöny, sem a pártos elfogultság nem lehet sajátja. Bármilyen nehéz is ennyi csalogató eszme között kóricálva elérni, de a mindenkori gondolkodóknak legfontosabb feladata a független kritikus látásmód képességének megőrzése.

A politikusok tegyék a dolgukat. De ha nem üti meg a mércét a politika nyakatekerése, akkor a gondolkodóknak, az ún. értelmiségnek, kívülállásukat feladva véleményt kell nyilvánítaniuk a közélet anomáliáiról. Ami a legnagyobb bravúr: elfogulatlan véleményt.

Szólásra kell emelkedni, józan szemléletmódot kínálni, a bármely oldalú eszmékbe ájult (vagy abból hasznot húzó) embertársaiknak tükröt mutatni. Nem tudom, hogy van-e az értelmiségnek erkölcsi felelőssége, de ha van, akkor ez az elsődleges. Józanságot és objektivitást kell képviselniük az eszmemámorok közepette, és nem válhatnak a politika cicajátékává.

Nem könnyű feladat, ez igaz, de az értelmiségi lét csöppet sem kényelmes dolog. Szemben az árral ki szeret úszni? Sokkal komfortosabb belesimulni a meglevőbe, sodródni a „nincs mit tenni” meg a „lehetne rosszabb is” önfelmentésével, politikai szekértáborokban tespedni, vagy a politikától való arisztokratikus távolságtartás mögé bújtatni a megalkuvó tehetetlenséget.


Mark Lilla a zsarnokeszmék kialakulásának magyarázatát Platón Erósz-elméletében találja meg. Erósz egy mindent mozgató erő, mely meghatározza az ember életét: ez a vágy. Erósz alapvetően a jóságra törekszik. Emellett mégis, akaratlanul is, a rossz szolgálatába is kerülhet. Hiszen a szerelemnek (akár személy, akár eszme iránt) része az őrjöngés, az esztelenség, az akár gyűlöletbe csapó szenvedély is. Egyúttal ne felejtsük, hogy a hatalom, a mások feletti befolyás vágya is válhat szenvedéllyé.

Platón szerint az igazi, teljesen megélt szerelemhez, Erósz jóságban való kiteljesedéséhez akkor juthatunk el, ha képesek vagyunk úrrá lenni a bennünk tomboló vágyakon. Meg kell fékeznünk lelkünk legnagyobb zsarnokát, a szenvedélyünket. Ez azonban nem lehet lemondás vagy elfojtás, mert az egyrészt (ön)becsapás, másrészt időzített bombává teszi az embert.
Nevezzük ezt inkább intellektuális önmérsékletnek, vagy derűs belátáson alapuló felülemelkedésnek.

Erósz ábrázolása ókori görög vázán
Egyszerűen fogalmazva arra kell törekednünk, hogy mi uralkodjunk a vágyainkon, és ne a vágyaink rajtunk. Platón sem állította, hogy ez könnyű. Nagyon keveseknek sikerül. A legtöbben valamiféle köztes létben, a vágyaikat úgy-ahogy mederben tartva fogják életüket leélni.

Azok pedig, akik végképp vágyaik rabszolgáivá válnak, semmire és senkire nem lesznek többé tekintettel. Őket nevezi Platón türannosznak. Nem tudnak parancsolni vágyaiknak. Rombolás árán is a szenvedélyük kiélésére törekszenek.

A zsarnokságot csak egy magasabb rendű tudatossággal lehet megfékezni.

Az elmúlt században voltak olyanok (legfőbb példa Martin Heidegger), akiknek zabolátlan értelme fényes gondolatokat adott a világnak. Azonban ez a zabolátlanság a hübrisz káoszába tolta őket. Hiúságból, dicsvágyból, önimádatból, megváltás utáni sóvárgásból, egyéb esendő okból - időlegesen vagy végleg elveszve - veszélyes eszmék bűvöletébe kerültek.

Se a kudarc, se a halál nem szégyen a politikában mindaddig, amíg az ember őrizkedni tud a zsarnokságtól” – írja Mark Lilla.

Ahhoz, hogy a politikai türannosz ne üsse fel a fejét, előbb magunkban kell legyőzni a zsarnokot.




2013. augusztus 26., hétfő

Apró képek remekírója – Mándy Iván

Írta: Inkabringa



Van egy író, aki igazán soha nem volt bestseller, soha nem vált iskolaalapító atyamesterré, de mégis erős, egyedi színfoltja marad a magyar irodalomnak.
Mándy Iván az én szívemnek nagyon kedves. Szeretem, idézgetem, dédelgetem magamban novelláit, történeteit. Könyvei ott sorakoznak a polcon.

Nincs benne a közbeszédben, életében sem törekedett erre, halála után is maradt rejtőzködő különutasnak.
Már csak ezért is izgalmas lehet kicsit a nyomába eredni írásainak.

Az Újhold folyóirat köré gyűlt legendás nemzedékhez tartozott Nemes Nagy Ágnes, Ottlik Géza, Örkény István, Pilinszky János mellett.
Zárt, körülhatárolt, de szövevényes, burjánzó és izgalmas világ, amit novelláiban elénk rajzol.

Nem tudok történeteket kitalálni, de talán ez nem is olyan fontos. Vagy csak egy történetet bíztak volna rám, amit végig kell mondanom?” – nyilatkozta egyszer.

Valóban, ő egyetlen történetre fűzi egész életművét. Ezt bízták rá. Ez a történet soha véget nem érő, mindig új szálakat kibontó, ezerszínű szövedék.

A jelenről írt, az „itt és most”-ról. Házakról, lépcsőkről, gangokról, utcákról, megszokott kirakatokról a maguk szánalmas figuráival.
Hétköznapi sorsok, unalmas kisemberek, egymásba folyó utcák. Semmi különös. Szinte látjuk az író vállrándítását: Ez csak egy történet. Ez az élet.

Mándy ízig-vérig író. Abból a típusból, akinél az írás nem az élet fölé emelkedést jelenti, hanem az életben való elmerülést, az élet teljes megélését. Számára az írás nem választott pálya, hanem egy életmód volt.

Állandó önvallomásra, feltárulkozásra kényszerítettsége hozza létre novelláit és regényeit. Az utcákban, terekben, magányos padokban és halódó fákban, a fázósan összehúzott alakú emberekben és a mozik előcsarnokában az ő arca bukkan elénk.
Nem Mándyról szólnak a novellák, ő csak tanú, kortárs, álomutas.

Azt írja le, amit lát, amit önmaga körül tapasztal. Nem kitalál, csak rögzít.
Egyszerűen leírja környezetének tájait, embereit álmaikkal, érzelmeikkel.
Kiss Manyi a Sziget a szárazföldön című filmben (rendező: Elek Judit)
Mándy stílusának egyik kulcsa a belső világ. A lélek mestere ő, aki nem hosszas pszichológiai fejtegetésekben tárja elénk alakjainak benső életét, hanem egy rövid, odavetett sorral, eltűnő képpel, metaforával, a költészetet súroló tömörítéssel. A látványt emeli látomássá.

Elmenőben meg akart érinteni egy járdaszéli fát.
A fa elhúzódott.
Beleesett egy pocsolyába.
A pocsolya befogadta.
Megfürdette szennyes-szürke vizében.
Útjára engedte.
A fa gyöngéd szeretettel nézte.
Visszavárta.
(Mándy Iván: A fa és én)

Mándynál a képzelet nem úgy jelenik meg, mint ami elszakít a valóságtól, hanem ellenkezőleg, képzelete által behatol a valóság legrejtettebb mélyrétegeibe.
Realista író, de elődeit nem Móriczban, hanem Krúdyban és Gelléri Andor Endre hangulati prózájában kell keresnünk.
Realizmusa a belső élet valóságának feltérképezése. 

Talán éppen Flaubert tanácsolta az ifjú Maupassant-nak: „Figyelj meg egy fát addig, amíg nem különbözik a világ valamennyi fájától.” Komolyan vettem a dolgot. Lehorgonyoztam egy fa előtt. Egyszerű, derék kis fa volt a téren. Sehogy sem akart különbözni a többitől. Még sokáig néztem, lassan meggyűlöltem. Már nem is láttam semmit, csak belebámultam a levegőbe. Otthon elővettem a duplafedeles füzetet. Megpróbáltam leírni a fát. Nem sikerült. Aztán egyszerre láttam valakit. Egy olyan igazi ázott alakot. És akkor megjelent előttem a fa.” – írta az Egyérintő című kötete utószavában.

Műveinek témája a nagyváros, Budapest. Pontosabban annak egyetlen kerülete, a Józsefváros, melyet Mándy minden emberinek a helyszínévé tesz.
Mándy novelláit mégsem érezzük elszigeteltnek. Ődöngő, céltalan, kallódó, álmokat kergető hőseit nyomon követve nem az adott élethelyzet váltja ki belőlünk a tragikumot, hanem annak megélése.
A belső élet rejtelmeit kutatja, a külső valóság csak a vászon, melyre a lélek képei kivetülnek.

Egyszerű, hétköznapi történetek mindennapi szereplőkkel, hatalmas fájdalommal és tragikummal. A részvét és humánum hatja át Mándy minden sorát. Az a humanitás, amely „sértődés az emberiséget ért sérelmek miatt.” (Lengyel Balázs jellemzése szerint)

A részvét és humanitás mellett azonban Mándy prózájának meghatározó eleme a groteszk és az irónia is. Ez nem engedi, hogy szelíd érzelmessége hamis illúzióvá silányodjék. A groteszk hirtelen ellenfényként megvilágítja valódi tartalmukat, helyrebillenti értékítéletünket.

Csalhatatlan érzékkel találja meg az egyensúlyt, finoman adagol érzelmet és groteszket, illúziót és valóságot.
Garas Dezső és Psota Irén a Szabadíts meg a gonosztól című filmben (rendező: Sándor Pál)
Mándy azon írók közé tartozik, akik finom beleérző képességükkel egy szűk, zárt világban is felfedezik egész életre szóló témájukat.

Életfelfogásáról, szemléletmódjáról így nyilatkozott:
Ha az ember felismeri a saját tulajdonságait, törvényeit, akkor azon belül kell kialakítania életformáját. Csak igyekezni nem szabad. Erőltetni valamit. Az ember lehetőleg ne kerüljön számára idegen kényszerhelyzetekbe. De a saját életéből azért a maximumot hozza ki.

A legapróbb dolgokban, elsuhanó részletekben is felfedezi a lényeget. A tárgyak jelképekké magasztosulnak, emberi érzelmek szimbólumaivá válnak.

Át akart menni a szobán. Eléje állt egy szék.
Alkonyat felé megszólalt a zongora. A bútorok zenéje.
Árny hajolt árnyhoz, halott a halotthoz.
(Mándy Iván: Szobában)

A maga különös módján mégis a realitásban marad. Valódi műfaja a novella. Tömörségének, lényegre törő stílusának ez a megfelelő műfaja.
Novelláiban a szabad képzettársítások, meglepő metaforák és hasonlatok szürrealizmusba hajló lírájával találkozunk. Felhasználta a modern líra formakísérleteit személyes, belső gondolati szférát megjelenítő prózájában.

Éjjeliszekrények érkeztek a házba. Zömök, barna éjjeliszekrények. Elfoglalták a lépcsőfordulókat.
Minden emeleten egy-egy éjjeliszekrény.
Egy pillanat, és felcsendül a karének.
Egy rekamié lebegett az udvar fölött. Egy olyan dupla rekamié. Oldalt dőlve úszott a levegőben.
Ellebegett az udvar fölött.
Visszatért. Mozdulatlanul állt a levegőben.
Lassan leereszkedett.
(Mándy Iván: Éjszaka)

Másik eredeti jellemzője stílusának filmszerűsége. A film, a mozi világa nem csak a témaválasztásban, hanem formai tényezőként is hatott rá.
Egy interjúban erről így nyilatkozott:
A filmtől tanultam a sűrített és tömör kifejezést, és azt, hogy nem kell mindent végigírni. Roppant fontos lehet egy odavetett tárgy, akár egy ing, melyből kibújtak, és most ájultan széttárt karokkal hever a széken.

A tömörítés, kihagyás, sejtetés, hirtelen síkváltás, arcok közelije pergő filmkockák képzetét keltik bennünk. Látszólag semmi összefüggést nem mutató jelenségek válnak történések, vagy inkább érzésfolyamatok menetében egységes képpé, magyarázatul szolgáló filmfolyammá.
Nem fordult felé, ahogy ott ültek a támlás szék bal nyolc-kilencen. Csak a szeme sarkából figyelte a fiút a fehéren permetező fényben. Egy pillanatra megérintette a vállát és megkérdezte:
-         Jól látsz, öreg?
(Mándy Iván: Apával moziban)

Nem véletlen, hogy a film is rátalált Mándyra. Sándor Pál Szabadíts meg a gonosztól és Régi idők focija című filmjeinek Mándy novellái adták az alapját. Manapság keveset emlegetett, pedig nagyszerű adaptáció Elek Judit Sziget a szárazföldön című filmje is.

A Nagyvilági Főcsővel küzdő és folyton Színes Gézát váró Csutakról szóló írásai gyerekfilmként kerültek vászonra. Például a Csutak és a szürke ló (rendezte: Várkonyi Zoltán) és a Locsolókocsi (rendezte: Kézdi-Kovács Zsolt) is gyerekfilm. Sokaknak Mándy a Csutak-regények szerzője maradt, de még így emlékezni is jobb rá, mint teljesen elfelejteni.
   
Felejtés helyett inkább felfedezésre érdemesek finom lírájú prózái.

Apró gyöngyszemeket szórt szét a 20. századi magyar prózában, amit csak akkor veszünk észre, ha halvány csillogással rásüt a nap.

Aki egyszer ráérez, sosem felejti, mindig visszatér hozzá.

Nem robusztus, sorsrengető témák szerzője ő.
Halk hangú, apróságok között matató remekírónk.
Felejthetetlen.



Mándy Iván: Isten

Régóta készülök egy beszélgetésre. Egyszer majd leülünk valahol. Talán egy régi kávéházi asztal mellé. (Kell, hogy legyen még valahol egy ilyen asztal!) Egy aránylag csöndes kis vendéglőbe. Esetleg a teraszra, úgy nyár végén vagy ősszel. Ilyenkor már hűvösebb az idő, és rajtunk kívül talán már nem is akad vendég. Egy mozi előcsarnokába. Egy elhagyott futballpálya tribünje alá. Egy kültelki templomba, behúzódva a hátsó padba. Lehet, hogy összeakadunk az utcán. Két járókelő. Két meglehetősen fáradt járókelő, akik azért még mindig várnak valamire.
  Akárhol is akadunk össze, Ő nem fordul el tőlem. Megismeri azt a gyereket, aki oly buzgón imádkozott. Az ima ugyan váratlanul megszakadt, de Ő azért nem haragszik túlságosan. A hallgatás még mindig elviselhetőbb, mint az üres leckefelmondószerű darálás. A csöndből mindig születhet valami.
  De hát most talán megtörnénk a csöndet. Az biztos, hogy én kezdeném valamilyen ostoba panasszal. Bágyadt dallam az én panaszdalom. Hiszen ha Ő rákezdené!
  Kérdezni semmit se kérdeznék. Nem faggatnám háborúkról, járványokról, éhínségről, árvizekről. Ha el akar valamit mondani, mondja el magától.
  Csak ne akarjon megnyugtatni, mert akkor…
  Lehet, hogy összekapunk? Hogy egy nagy veszekedés lóg a levegőben, ami egyszerre csak kirobban. Az se olyan nagy baj. Mindig csak azzal tudtam igazán veszekedni, akit szerettem.
  Különben azért valamit mégiscsak megkérdeznék. A humora? Az hová tűnt?
  Micsoda humora volt! Előbb teremtette meg Bálám szamarának a hangját, mint Bálám szamarát! József köntösét, mint magát Józsefet!
  Mondom, ezt megkérdezném. Egyébként békén hagynám. Csak üldögéljen egy kávéházi asztal mellett,
  a vendéglőben,
  a teraszon,
  a mozi előcsarnokában,
  a futballpálya tribünjén,
  a kültelki templomban.
Ha nem akar beszélni – azt is megértem.
Egy idő után elbúcsúzunk. Ő is megy tovább a maga útján, és én is.





2013. augusztus 17., szombat

Egy hatásos férfi – Robert De Niro születésnapjára

Írta: Inkabringa



Egy férfinak se szépnek, se jónak nem kell lennie, elég, ha lehengerlő hatással van rám.

Robert De Niro biztosan ez a típus. Nem baj, hogy nem címlapfotó szépségű, nem baj, hogy nem szabatja át magát örökké fiatalnak. Ezek múlékony és komikus dolgok.
Markáns arcélű, reszelős hangú, szabálytalan fickó. Ez mind mellékes vele kapcsolatban, mert ő nem vitrinbe való darab.
Színész, átkozottul jó színész és kizárólag ezért szeretjük. 

New York nyüzsgésébe született, itt nőtt fel és itt él a mai napig. Művészek voltak a szülei, művészek vették körül. Bohém, szellemdús entellektüel társaság. A jazz és a modern művészetről szóló viták hangzavarában cseperedett. Megfordult náluk Tennessee Williams és Jackson Pollock is.
Kamaszkorában belekóstolt az utca világába. Csavargott, bandázott. Minden volt, csak jól nevelt csemete nem.

Aztán egyszer csak elvégzett egy színészképzőt.
Kamera elé állt és megszületett egy korszakos jelentőségű filmszínész.
Az én mércém szerint a legnagyobb filmaktorok egyike. Nem csupán manapság, hanem minden idők legnagyobbjai között a helye.

Olyan, mintha ösztönből, őstűzből törnének ki belőle a szavak. Energia van benne, elsöprő lendület.
Ilyen másban is van, ez még nem erény. Ami igazán kiválóvá teszi, hogy ő tudatosan képes ilyenné válni.
Elhisszük neki a Taxisofőrben, hogy egy suttyó ösztönlény, de minden mondata és mozdulata tudatosan felépített okos, intelligens színészi játék eredménye.

Ösztönből jókor, jó helyen mindenki lehet kiváló. Tudatosan azzá válni a színészi szakma csúcsa.
Mérhetetlen nagy a filmográfiája. Ebben vannak szép számmal feledhető, sőt, fércművek. Munkamániás vagy "kell a pénz kalácsra", nem tudni miért vállalt el érthetetlen buta filmekben is szerepet. Előfordult, hogy a moziból kijövet körberöhögtem magam, mert képes voltam az ő nevéért beülni egy romokból összetákolt filmipari termékre.
De azok a filmek, amikben az alkotótársak is kiválóak, igazi csúcsremekei a filmművészetnek. Hegyként magasodnak a nagy sivár filmdömping fölé.
Mint például a Dühöngő bika.
Robert De Niro a nagy átváltozó művész, aki őrült és zseni, balga és ravasz, dörzsölt és balek, kövér és sovány, izmos és gyenge, jótét lélek és ördögien gonosz egyaránt tökéletesen tud lenni.
Igazi színész, aki a filmvásznon teremti meg a színjátszás magasiskoláját.

Ma 70 éves. Semmiség. Izgalmas, különleges, vibráló ma is. Kíváncsivá tesz, érdekel.




2013. augusztus 15., csütörtök

Az abszurd tangó mestere - Sławomir Mrożek (1930-2013)

Írta: Inkabringa



Elegem van már a nyálas-nyafka pátoszból, az álnok okoskodásból, a kegyetlenkedést álcázó szenvtelen rációra hivatkozásból.
Unom a hevült túlfűtöttséget és a beszáradt banalitást. Émelygek az agresszió eszközéül használt túlhaladott és valójában sosem életszerű erkölcsi normáktól, az eszmék alkoholizmusától.
A hamiskodás, az önvilágámítás, az álcázás, a becsapás, a szemforgatás fertelmes képmutatásaitól.

Ezért hasít belém a fájdalom, ha olyan ember lép ki az élet színjátékából, aki mindezeket a lehúzó, mocsárba nyammogó hamis értékkultuszokat hetykén, szellemesen és élből szemberöhögte. 

Sok mindenre lenne szüksége ennek a 20. század által tomporon pöccintett Közép-Európának, de a játékos, korlátlan teremtőerejű szellemességre, a sziporkázó öngúnytól sem riadó tükörbe nézésre mindennél inkább.

Ezért sajgó hiány nekem, hogy lezárult Hrabal, Gombrowicz, Örkény életműve.
Most már Slavomir Mrożek is végérvényesen befejezte vitriolos szatirikus világfricskázását.
Sławomir Mrożek
 „Tudod, mekkora bátorság kellett ahhoz, hogy tangót táncoljon az ember?" – tette fel a kérdést Mrożek a Tangóban.
Ez talán a legismertebb drámája és minden újabb felnövő nemzedéknek meg kellene nézni, feszengeni, vihogni, sőt röhögni, hogy megértse, hogy nem ért semmit az előző nemzedékekből és azok belőle.

Az abszurd nemes lovagja volt ő seprűnyélen lovagolva. Viccet csinált mindenből. Nem bután, mások alázásán mulatva. A görbe tükörben odaállt olvasói mellé. Mulassunk együtt gyarlóságainkon, rettenetes szenvedélyű sekélyességeinken.


Idézzük, és ne feledjük őt és azt, amit képviselt. Mint egy falat kenyérre van szükségünk az ironikus virgonc fricskáira. Ebben van az igazi virtus és kedély.

Mulatság - Márpedig nincs. - Az baj. - Miért baj? Ha lenni kéne, s nem lenne, az lenne baj. - De nekem baj. Muszáj mulatságnak lenni! - Igen! - Ha nincs, tán nem is lesz, de akkor nem is muszáj lennie.”

Ahogy mondani szokás, nehéz történelmi időkbe született. Lengyelként belakta a világot. Élt Mexikóban, Olaszországban, de főként Párizsban.

Az Emigránsok című tragikomédiájában épp ezeket a világban tévelygő szereptípusokat írta meg. A munkás és az értelmiségi, akikben közös, hogy hontalanok, hont keresők, hont elhagyók, hont siratók.

"Azok, amelyekre vágyol, amelyeket birtokolni akarsz. Amiket megvehetsz a pénzedért. A tárgyak rabjának lenni, ez a tökéletes rabság, mint a börtön. Ez tényleg eszményi rabság, mert itt már nincs semmiféle külső erőszak, semmi kényszer. Itt már maga a lélek teremti meg önnön rabságát, mert kívánja a rabságot. Neked rab lelked van, és kizárólag ezért érdekelsz. A rabság lényegéről írandó művem szempontjából..."



Az Önéletrajz című írása így kezdődik:
"Érdekelhet-e az önéletrajzom valakit, aki még sosem hallott arról, hogy létezem? Nem vadásztam elefántra, nem voltam sem titkosügynök, sem John Kennedy szeretője. Nem követtem el semmit, a leghétköznapibb bűntényt sem, még átlagosnak mondható ferde hajlamaim sincsenek. Nincs semmi pikáns titkom, amit be kellene vallanom, mivel kelthetném hát fel a nagyközönség érdeklődését? Csak éltem és voltam. Átéltem a második világháborút, Lengyelország német megszállását, a sztálini és a későbbi kommunizmust, de ezzel sem dicsekedhettem, millióknak sikerült ugyanez. Immár 27 éve tartó emigrációmban sincs semmi különös. Mi érdekeset mondhatnék hát?

Hazáját elhagyni kényszerült, többször rárontottak, hazaárulónak, népét megtagadónak nyilvánították kormányok, ideig-óráig hivatalban levő politikusok vagy azok szócsövei.

Viszonzásul megírta ezt is. Kaján humorral, virgonc abszurditással. Addig ferdítette görbe tükrében a világot, amíg teljes pőreségében megláttuk valódi lényegét.
Mrożek rajza

Búcsúzunk attól, aki pojáca akart lenni és nem hős, aki korona helyett szamárfület tett a fejére.
Emlékmű és mauzóleum helyett ezzel:

Sławomir Mrożek: Megemlékezés

-         Jó lenne valami emléktáblát avatni – mondta a Kakas.
-         De hát én nem emlékszem semmire – aggodalmaskodott a Róka. – És te? – fordult hozzám.
-         Mindenfélére emlékszem, hol erre, hol arra, de úgy általában semmi különösre.
-         Mire például?
-         Nem jut az eszembe.
-         Ez is azt mutatja, hogy igenis szükség van emléktáblára – jelentette ki a Kakas. Így nem emlékeztek semmire.
-         De milyen ügynek szenteljük az emléktáblát, ha mindegyikünk másra emlékezik.
-         Nem baj az. In bianco emléktáblát avatunk.
-         Milyet?
-         Bemutatóra szólót. Mi elhelyezzük az emléktáblát és mindenki, aki ránéz, arra emlékszik, amire akar. Az a lényeg, hogy legyen tábla.
Úgy is tettünk, ahogy elgondoltuk. Szép táblát helyeztünk  a falra, rajta felirat: „emlékére”, előtte három pont.
Nagyon szépre sikerült. Másnap visszamentünk, hogy megnézzük, mi a helyzet.
A tábla előtt két alak állt.
- Önök helyezték ide az emléktáblát?
- Igen. Szép lett, nem igaz?
- Velünk jönnek.
Bekísértek a hivatalba. Nem postahivatal volt.
-         Önök helyeztek el emléktáblát annak emlékére, aminek nem kellett volna?
-         Nem feltétlenül, mindenkit arra emlékeztet a tábla, amire emlékezni akar.
-         Nagyon jól tudjuk, ki mit akar.
-         De ezek különböző dolgok lehetnek. Nem mindenki ugyanazt akarja.
-         Nagyon jól tudjuk, mit akar mindenki.
-         De hát mi épp ellenkezőleg.
-         Mivel ellenkezőleg?
-         Ellenkezőleg azzal, amiről azt gondolják, hogy azt gondoltuk.
-         Tudjuk már, mit gondoltak maguk.
-         Hát ez az. Mi pont fordítva.
-         Hogyhogy fordítva?
-         Fordítva, nem arra, amiről úgy gondolják, hogy úgy gondoltuk.
-         Aha, szóval elismerik, hogy úgy gondolták?
-         Igen úgy, de mást.
-         Ne köntörfalazzanak. Ahhoz, hogy mást gondoljanak, előbb azt kell gondolniuk.
-         Mit?
-         Hát azt, amit nem kell.
Igazat kellett adnunk nekik, bár ártatlanok voltunk. A logika az logika.
Azzal a feltétellel engedtek el, hogy egyáltalán nem fogunk gondolkodni. Útban hazafelé elmentünk a tábla mellett. De a tábla nem volt ott.
-         Gondolsz valamit? – kérdezte a Róka félhangosan.
-         Én? Dehogy – feleltem hangosan. – Talán a Kakas?
-         Úgy gondolom … - kezdte a Kakas, szintén hangosan.
-         Akkor jobb, ha abbahagyod – vágott a szavába a Róka suttogva.
-         Miért? – ellenkezett a Kakas hangosan. – Én csak arra gondoltam, jó lenne elhelyezni egy emlékt…
Nem tudta befejezni, mert a Róka mancsa befogta a csőrét. De a Kakas energikusan kiszabadította magát.
-         Mi bajod van?! – kiáltotta helyben állva. – Csak azt akartam, hogy helyezzünk el egy emléktáblát az emléktábla emlékére!
Nem tudtunk véleményt formálni a javaslatról, mert odalépett hozzánk az a két alak.
-         Oszoljunk, ne csoportosuljunk – mondták. – Oszolni, oszolni!
Így hát oszoltunk, oszoltunk.




2013. augusztus 12., hétfő

Boy and bicycle

Írta: Inkabringa



A nyár az időzések és a csavargások ideje.

Csavargásra pedig legjobb járgány a bringa. Haladunk, távolodunk-közeledünk általa, de ugyanakkor szemlélődhetünk, nézelődhetünk, felfedezhetünk ezer apróságot útközben.

A nyárról is vannak típusmondatok, ahogy a bringázásról is. Meg mindenről, amiről gondolni kéne valamit, de nem gondolunk, csak mondjuk, amit szokás.

A nyár közhelyei a fényes vízpart, dévaj nevetgélő és önfeledt emberek, akik tökéletesek, meg a környezet is tökéletes, meg a hangulat is az, vagyis épp alkalmas magazinba vagy Facebook-oldalra.

Ha már eszünkbe jutott a vízpart, akkor legyen tengerpart, és ehhez a szcénához jól illik egy vagány srác a bringán.

Mivel mi már csak ilyen trendetlen, kategorizálhatatlan mordizomadták vagyunk, a tengerparton kerekező srác képéről nem divatmagazin címlapfotó, hanem egy remek 27 perces kisfilm jut eszünkbe.

A fim címe egyszerű: Boy and bicycle.
A film 1962-ben készült (végleges változata 1965-ben) fekete-fehér kópiára, egy 16 mm-es kamerával, filléres költségvetéssel.
Egyetlen szereplője egy fiatal fiú, aki egy reggelen úgy dönt, hogy az iskola hétköznaposító tébolya helyett a bringán csavargást választja.

A nyarat és a közhelyes „beach feeling”-et el is felejthetjük.

A helyszín nem a képeslapok cukivilága, hanem Anglia észak-keleti felhős-esős tengerparti városa, Hartlepool.
A világot azonban itt is felfedezheti egy kamasz, akit kellően frusztrál a felnőtté válás és az ezzel együtt járó személyiségsemlegesítő elvárások terhe, és aki még nem átall töprengeni a világ mineműségéről, ahelyett, hogy hátratett kezű fegyelmezett eminensként megtanulná, és kizárólagosan elfogadná, amit az iskolában erről tudni érdemesnek tartanak.
A bringázás alatt magában folytatott monológját a film későbbi méltatói egyenesen James Joyce Ulysses-éhez hasonlítják.
Lehetséges, hogy tényleg ihletője volt a film készítőinek.  
Ahogy Ingmar Bergman és Orson Welles képi lenyomata is ott van.

Aki az ezernyi színt egyszerre a szemünkbe robbantó, másodpercenkénti vágásokkal vibrálva elkápráztató, sztárközelikre koncentráló, akciódús filmstílt tartja egyedül fogyaszthatónak, bele se kezdjen ebbe a fekete-fehér, szürkével, árnyékkal, tükröződésekkel konspiráló, hosszú kameramozgású kontemplatív film nézésébe.
Aki mégis belevág, az különleges filmképi kompozíciót, meditatív, de ugyanakkor kamaszosan lázadó hangulatot és egy szemérmesen elfelejtett filmstílust kap cserébe.

A film igazi bukéját az adja, hogy a rendezője Ridley Scott (ezt a filmet még képzőművészeti tanulmányai alatt forgatta), aki később Hollywood egyik kedveltje lett, amíg divatban volt. A Nyolcadik utas: a Halál, a Szárnyas fejvadász, a Thelma és Louis, az 1492 – A Paradicsom meghódítása és az Oscar-díjesőt, valamint extraprofitot hozó Gladiátor rendezője.

A Boy and bicycle volt az első rendezése és itt fordult az élete végképp a mozgókép felé.
Ez a filmje mutatja, hogy valóban a megmozdult kép komponálásának öröme vezette.
Kompozíciós képessége későbbi szuperprodukcióban is érvényesült, még ha a Boy and bicycle bensőségessége el is enyészett az Álomgyár díszletei között.
A filmben a fiút a rendező öccse, a szintén sikerfilmek rendezőjévé váló (Top Gun, Az utolsó cserkész, Mint a villám, Beverly Hills-i zsaru 2.) Tony Scott alakítja.
Tavaly augusztusban úgy döntött, hogy befejezi: A Vincent Thomas-hídról a mélybe vetette magát.
  
Ez a film olyan, mint egy ősrobbanás, amiben még benne rejlik az ezerfelé burjánzó lehetőségek beláthatatlan tartománya.
Olyan, mint egy kamasz fiú álma, aki érteni és elemezni akarja a világot, nem csak behabzsolni.
Morfondírozás inkább és nem nagyszájú, túlmozgásos árnyékbokszolás: kamaszos szembesítés és szembesülés.

Mindenki eldöntheti, hogy a Gladiátor vagy a Boy and bicycle a számára fontosabb.