James Joyce télen

 Írta: BikassyGergely

Előzzük meg a jövő februári száz éves évfordulót! 1922 február elején, írójának negyvenedik születésnapján jelent meg Párizsban először az Ulysses. Tengernyit írtak az eredeti tengerjáró Odüsszeuszról, és majdnem ennyit a Dublinban bolyongó Ulysses-ről. Pedig Joyce különös Ulyssesében senki nem jár a tengeren, de állandóan a tengert bámulják, és a tengerről töprengenek. 

Sok itt a nagyon téli évforduló. Nyolcvan éve, januárban halt meg (váratlanul) Zürichben James Joyce, a regény nagy leromboló-építésze, a prózanyelv új kidolgozója, sőt talán feltalálója. Születni is télen született, februárban. Főműve is, persze... Joyce téli író? Mindegy talán, kutassa a zodiákus babonák és csillagövek ismerője. Ez a téli „magánszemély” évekig írt nagyregényének az idejét június közepére tette. Nyárra. Nem a magánszemély számít, hanem az író, akinek nagy könyve nyári regény. Odűsszeusz, még ha szegény zsidóvá változik is - télen alig elképzelhető. 

Azóta „Bloomsday” néven sok országban és városban megemlékeznek június 16-án a regényről, nálunk leginkább Szombathelyen, ahol Joyce-nak szobra is van. Bloom ugyanis, a könyv főhőse a regény szerint Szombathelyből származik. Apja (vagy ő maga?) ott született. Honnan hallott egy ír regényíró egy nem is túl nagy magyar városról, és miért köti hozzá zsidó főhőse származását? Ráadásul azt is tudja, hogy a Bloom magyarul virágot jelent.

Joyce szobra Szombathelyen

Joyce önkéntes ír emigránsként évekig élt és dolgozott (nyelvtanárként) Triesztben, ahol sokféle magyar élt akkoriban (ma már kevesebb), és ahol az író Bloom némely modelljével megismerkedhetett. Kutatók szerint még egy Szombathelyi nevezetűvel is, mások ezt azért vitatják. Megint más kutatók szerint Bloom modellje Joyce szintén Triesztben megismert jó barátja, Ettore Schmitz, aki Italo Svevo néven az egyik legnagyobb olasz regényíró. (A felvett név azt jelenti: „olasz sváb”, pedig zsidó származású ez a kolléga és közeli barát, nem sváb – talán Schmitz ezt is hökkentésnek szánta). Magam (ha ez számít), úgy látom, származásától, és néhány életrajzi párhuzamtól eltekintve Svevonak alig van köze a derék és jelentéktelen házaló ügynökhöz, Bloomhoz. 

Az Ulysses nagy regényfolyamában a könyv másik hőse, a fiatal Dedalus (magának Joyce-nak ifjúkori önarcképe), többször is vitába keveredik korlátolt nacionalista ír antiszemitákkal. Az utolsó fejezetekben ismerkednek csak meg teljesen véletlenül, részeg éjszakán. Bloom támogatja hazafelé Dedalust – alig bújtatott apa-fiú kapcsolat rémlik fel: a jezsuitáknál tanult Joyce saját családjával rossz viszonyban volt, az egész katolikus Írországgal rossz viszonyban – ezért is az ír olvasóknak súlyos provokáció lehetett, hogy jelképesen (annál fontosabb!) zsidó apafigurát festett fel könyvében. Egyáltalán: Odüsszeusz mint ír-magyar zsidó? Az író később már nem járt szülővárosában.

Az ír olvasók persze évtizedekig nem olvasták a Ulyssest, hiszen a regény először Párizsban, majd később New Yorkban jelent meg. De még New Yorkban is gyorsan betiltották. Mint mindenki tudja, mára ez a regény a huszadik század legtöbbet elemzett prózai műve. Talán fontos érdekesség: Zürichben nem kisebb lélekbúvárt bosszantott fel, mint Karl Jungot, aki fölényesen ledorongoló, gúnyos kritikát írt róla egy svájci lapban. Fő észrevétele az volt, hogy a könyv a Semmiről akar szólni, és nem is mond semmit. Jung nem volt buta ember, sőt. Néhány év múlva átírta, bővítette cikkét, egész csinos kis dolgozatot kreált belőle, a "semmi ábrázolásának" lehetőségeiről, a bonyolultság felfoghatatlanságáról értekezve. "Javított és bővített" írását tisztelgő levél kíséretében küldte el az írónak. Mivel Joyce levelezése (több kötet) magyarul nem jelent meg, angolul sem láttam, fogalmam sincs, lett-e a dolognak folytatása...)

Az Ulysses-t magyarra először a negyvenes évek elején vagy közepén Kassák barátja, a több nyelven oda-vissza beszélő és fordító Gáspár Endre fordította le, lazán és többszöri kihagyásokkal. Az 1960-as években azután Szentkuthy Miklós következett, sok nyelvi bravúrral, és néhány félreértéssel. Később Bartos Tibor néhány módosításával és Szentkuthy jóváhagyásával adták ki újra: ez a szöveg ma is megbízható és bravúrosan jó. 

Évtizedek múltán egy új és hallatlanul gondos magyar fordítás következett. Négy fős - angol szakos nyelvészként és magyar irodalmárként is kiváló - csapat munkája: mögöttük Joyce első számú magyar értője és egyetemi oktatója, a mesterükként tekintett Takács Ferenc alakja és szelleme. A hatalmas könyv persze irtózatosan drága lett, ugyancsak válogatott és kisszámú olvasó polcára került. Futó párhuzam: az első Szentkuthy-fordítás a hetvenes években szenzáció volt a magyar olvasók körében (Sükösd Mihály bő utószavával). A második (javított) írd és mondd: 40.000 (negyvenezer) példányban jelent meg 1986-ban (Ungvári Tamás utószavával). - Az új, nagyszerű, tudományosan is gránátszikla-edició példányszáma titkos: én 4-500 (!) példányra tippelek. Ha tévedek, Takács Ferenc talán kiigazít...) Annakidején a régieket száz és száz egyetemista nemcsak olvasta, de sokan meg is tudták venni. A mai: titkos könyv, titkos olvasókkal... Ez nem idegen egyébként a regény korai angol sorsával.

Emléktábla Szombathelyen

Az új fordítást magam sem olvastam végig. Egy ideig csak e-book formátumban létezett: ezt (kiadói jogok védelme okán) csak megindokolt kérelemmel, tudósi igazolásokat beszerezve lehetett volna elolvasnom. Aztán eldöntenék: méltó-e hozzá a kérelmező. (Nem kérelmeztem). A hosszú és alapos tudósi tanulmány-bevezetőjét azért persze áttanulmányoztam.  Sok részletét az új szövegnek szintén... Bevallom, a Szentkuthy-félét (számomra az a magyar alapszöveg) sem olvastam elejétől végig, vagy legalábbis nem esküdnék meg rá. Viszont részletekben legalább huszonötször. Nem volt év, hogy nem esetem volna újra-meg-újra neki. Ilyen a huszadik század irodalmának másik regény-Mont-Blanc-ja, Proust húsz (vagy huszonegy?) kötetes A la recherche du temps perdu (Az eltúnt idő nyomában) című alapkönyve. Azt sem olvasta végig soha egyetlen francia irodalmár sem, nemhogy olvasó. 

Nagyon jó, hogy mint a Hamletnek, az ilyen óriásoknak is új meg új fordítása keletkezik. Gáspár Endre hosszú, nehéz bekezdéseket hagyott ki. Szentkuthy ellenkezőleg: saját ötleteivel díszítette. A véglegesnek szánt tudós adaptálók erre szigorúan rámutatnak. Lehet, hogy szigoruk jogos. Tudományosan. De azért remélem, hogy "a szigorú újak" megtartották Szentkuthy néhány nagy trouvaille-ját, például az egyik fejezet mulatozó (vagy mulattató), mindenesetre közönségességükben is vonzó hősnőinek nevét: "Bronzavonz és Kéjarany" - így Szentkuthy magyarul. Maradjon is így, kívánom téli olvasóként...

James Joyce (1882-1941)

A karnevál szelleme

Írta: Inkabringa

Vízkereszt napja van. Ez a nap a farsang kezdete.

Évek óta írok a farsangról, melyet a világ nagy részén karneválnak neveznek. Most sem hagyom említés nélkül. Bár tudom, nincs már farsang e honban. Régóta nincs.

Vannak persze bálok a fényűzőtől a puritánig. Vannak iskolai jelmezes farsangok. Vannak egykori népszokásokat felelevenítő turisztikai-szabadidős programok. Vannak farsangszerű események. Ha valaki ennyivel beéri, mondhatja, van itt farsang.

Pedig nincs. A farsang a spontán életkedv megnyilvánulása. A fennálló rend tótágasra állításának pajkos, dévaj, vidám, karakán és kreatív ünnepe. Lényege, hogy bárki és mindenki részt vehet benne: nem nézőként, nem termék- és szolgáltatásfogyasztóként, hanem aktív világalakítóként.

A karnevál szelleme egy külön adomány, amivel bizonyos emberek, népek rendelkeznek, mások nem. Megérzem, akiben ott van. Nagy bizalommal vagyok iránta.

Magyarországon nincsenek sokan, soha nem is voltak. Sajnos. Szerencsére a világban élnek még ilyen emberek. A karnevál szellemének hiánya nem értékvesztés, inkább egy másféle életminőség és életszemlélet. Nem szempont ez itt. Akadnak azért itthon is olyanok (távol a kirakattól), akikben él a karnevál szelleme, de ez csak nehezíti az életüket e honban.

Most helyénvaló lenne korrekt definícióját adni a karnevál szellemének. Nem szolgálhatok ilyesmivel. 
Nagy vonalakban az univerzális empátiának és a világjobbító frivolságnak, az elementáris tudásvágynak és problémalátásnak meg a pezsgő életszeretetnek valamiféle csodás elegye.

Definíció helyett inkább körülírom néhány példán keresztül. Segítségre lehetnek a könyvek. Talán így könnyebb közel kerülni a karnevál szelleméhez. Bár nem tagadom, kell valamiféle ráérzés, érdeklődés, igény is ehhez.

Kézenfekvő természetesen az ősforráshoz folyamodni: Rabelais Gargantua és Pantagruel-je, és a karneváli kultúrának máig legjobb elemzését adó könyv, Bahtyintól a François Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája.

Megemlítek egy tavaly megjelent könyvet, melyben teljes pompájában nyilvánul meg írójának karneváli szelleme: Lawrence Ferlinghetti könyve, a Kicsi fiú. Egy 100 éves ember, akiben töretlenül él a karnevál szelleme. Lenyűgöző.

A kirakatban állók között nincs most karneváli lélek kis hazánkban. Soha nem voltak sokan. Másféle értékekre és képességekre van szükség a kirakatban álláshoz e honban. Ettől még kiváló, érdemdús emberek. Ha csak a klasszikusokat nézem: ki vonná kétségbe Ady vagy Babits, Kodály vagy Bartók kiválóságát? Pedig nem élt bennük a karnevál szelleme. Azonban hárman biztosan karneváli lelkek voltak. Három merőben eltérő személyiség, ezért másként is élték meg ezt a plusz adományukat: Szentkuthy Miklós, Weöres Sándor és Esterházy Péter. Sajnos már egyikük sem él.

Szentkuthy Miklós nyíltan, sőt harsányan vállalta ezt, ugyanakkor leplezni is kényszerült. Olyan történelmi szcéna adatott neki a 20. századi Magyarországon, annyi korlátoltság és agresszió, hogy igazi létbátorság volt ezt a karneváli öntudatot felvállalni. Nem mintha a 21. századi Magyarország más lenne. Érdemes olvasni Szentkuthy műveit és az önéletrajzi könyvét (Frivolitások és hitvallások).

Weöres Sándor rejtőzködő, szégyellős személyisége elbújt a nagy (vagy inkább végtelenül kisszerű) magyar valóság elől. Egy fura manó volt, aki kétségkívül zseni, és fennen lobogott benne a karnevál szelleme.

Esterházy Péter. Hatalmas hiány és fájdalom, hogy - bár még lehetne – már ő sincs közöttünk. Hármójuk közül talán ő tudott leginkább alkalmazkodni e nem karneváli országhoz. Posztmodern álarca mögé bújva elbűvölően könnyed szabadságot és elegáns nagyvonalúságot képviselt, megvalósította szent és profán karneváli csodáját, és egész életművét áthatotta a szikrázó életszerelmesség.

Vízkereszt van. A farsangi időszak kezdete.

Hiányzik innen a karnevál szelleme. Talán csak elbújt, elijesztették.

Pedig sokat segíthetne ennek az országnak.

Fotó: Jaco Putker

Kapcsolódó írások:
A Nemzet Gargantuája
Bóbita, táncolj! (Zsenimanó ezer éves)
Az olvasók egy éve - Esterházy Péter

„Csak-szép”

Írta: Inkabringa

A 19. század közepén a nők utcára vonulva tüntettek az egyenjogúságért, egyenlő bérekért meg hasonlókért. Így 160 év távlatából ironikusan megjegyezhetem, hogy ennek máig nincs vége. Örök téma. A Nemzetközi Nőnapot mára illik nőknek bókoló virágosztogató ünnepként kezelni kis hazánkban. Mi nem kéne még? A Nőnapnak egyébként sem túl jó a pedigréje ebben az országban, mert a Rákosi-korszakban kötelező "ünnep" lett, de milyen álságosan(!), és ez folytatódik napjainkig. Hagyományőrző munkahelyeken most is van marhapörkölt beszédekkel, virágosztással.

Nőnek születtem és ennek örülök. Szeretek nő lenni. Attól még a nőkkel kapcsolatos társadalmi anomáliák zavarnak, sőt feszélyeznek. Örvendetes, hogy egyre több férfit is. Eszemben sincs a társadalmi elvárásokhoz igazodva csípőre tett kezű női terminátorrá vagy törleszkedő cicukává válni. Olybá tűnik, a társadalmi színtéren még mindig ezek az elfogadott opciók a nők számára. Olyan ez, mint Rodney Smith fotója, ahol egy tágas, nagy réten, ahol futhatnánk ezer irányban, a nő egy funkciótlan, de számára kötelezően használatos ajtón léphet csak be. 

Pedig olyan egyszerű lenne a megoldás. Tapasztalataim szerint a férfiak szeretik a nőket és határozottan állítom, hogy a nők is szeretik a férfiakat. Ez egy csodálatosan szép kiindulópont. A probléma az addiktív tényezővel van: ez a hatalom. A hatalommániát és a rangkórságot gyógyítani kellene, mert nagyon sok kárt okoz az emberiségnek. A nő-férfi kapcsolatban egyéni és össztársadalmi szinten sincs semmi keresnivalója a hatalmi tényezőnek és az alá- fölérendeltségnek, mert a nő és a férfi egymás szövetségese. A szövetség pedig egyenrangú viszony. 

Általánosan elterjedt pikírt vélemény, hogy a nők mindent elérhetnek, lehet választójoguk, szabad mozgásuk, lehetnek tudósok, gyárigazgatók, művészek – ha a férfiak megengedik nekik. Azért ne tagadjuk le, évszázadok alatt sok minden pozitívan változott a nők társadalmi megítélésében. 

Kép: Dariusz Klimczak

Vannak férfi írók, akik szenvtelen naturalizmussal írnak a nőkről, vannak, akik szenvedélyes pátosszal, vannak, akik nyegle cinizmussal. És van Szentkuthy Miklós. A nő minden porcikáját megírta, oly gyönyörűen, olyan érzékenyen és érzékien, hogy Szentkuthyt olvasva százszor jobban örülök annak, hogy nőnek születtem. Miközben percig sem tagadta, hogy ő férfiként írt a nőkről. Ez nem baj, a nők azt szeretik. Csak azt nem szeretik, ha a férfiak kizárólag úgy tekintenek rájuk, mint a hét műtárgyára vagy egy szórakoztató csecsebecsére.

Fotó: André Kertész

A legtökéletesebben mindezt Szentkuthy írta meg a Prae-ben. Ezek egy férfi mondatai, de még inkább egy önmagán túllátó, világra reflektált ember mondatai, aki képes a korlátainak és korlátoltságainak belátására is. Annál pedig nincs nagyobb kincs manapság. 

„Az emberek sokszor emlegetik, hogy a nőben valami nem-emberit keresnek a férfiak, de evvel el is intézték a dolgot, és nem veszik észre, milyen rendkívüli furcsaság van abban, hogy ezeket az emberi lényeket, a nőket, teljesen nem-emberiként nézi az emberiség egyik fele. Mert a nőknek nem a szépség-oldalán van egyszerűen a hangsúly (mintha volna egy másik oldal is valahol), hanem egyszerűen csak a szépségükről van szó, egy millimikronnyi „emberi” dolgot sem keresünk bennük.

Mikor a csinos nő megjelenik az asztal mellett, abban a pillanatban megszűnik bennünk minden embercélú gondolat, minden csak mint szépség érdekes a nőben, és az emberi forma csak úgy lebeg fölötte, mint a tenger hullámára ejtett papírálarc. A vágy mindig erre a gyökeres dehumanitásra irányul, míg a nő megmarad embernek, és mint ember éli életét.

Férfiak gyakran szokták tanácsolni nőknek, hogy nézzenek sokat a tükörbe: ebből látni, hogy a férfi érzi, hogy a nő nincs tudatában eléggé csak-szépségének (praktikusan persze a nő nagyon is jól tudja, hogy „– én szép vagyok –”, helyesebben „– tetszem a férfiaknak –”, csak azt nem tudja, hogy ő csak-szépség és mint „ember” elhanyagolandó mennyiség), illetőleg nem alkalmazza az életét egészen a külsejéhez – folyton a külsejével foglalkozik, de sohasem mint egyetlen lelki középpontjával; a szépség mindig életének csak egyik eszköze, része, célja, de mindig embernek érzi magát, aki szép, nem pedig csak-szépségnek, aki véletlenül emberhez hasonlít. A férfiak azt remélik, hogy ha a nő tükörbe néz, akkor embertudata helyébe a tükörkép fog lépni, mert a tükörképet érzi a férfi a nő lelkének…”

Fotó: Rodney Smith

Kapcsolódó bejegyzés:

A "női szörnyeteg"

Bölcsek balhitei a nőkről