Keresés ebben a blogban

2021. január 25., hétfő

Az irokéz álom

Írta: Inkabringa


Jókai Mór legnagyobb bölcsességét idézem: „Mit lehet tenni a tél ellen? Várni kell a tavaszt.” A járvány sújtotta téli hangulat derítésére kiváló módszer a smoke dance, mert igazi örömforrás ezt táncolni. A smoke dance irokéz tánc, van női (lásd ITT) és férfi (lásd ITT) változata is. Magyarországon, és a világ bármely pontján táncolhatja, aki néhanapján szereti jól érezni magát. Ha egyszer majd ismét szabadon keveredhet és táncolhat egymással az emberiség, az indián táncoknak is helyet kell adni a táncrendben. Én mindig az indiánokkal vagyok.


Az irokézek az USA északkeleti részén és az ezzel határos kanadai területeken élnek az Ontario-tó környékén. Az irokézeké matrilineáris társadalom, nőágon vezetik a családfát, és a közösséget érintő döntésekben fontos szerepe van a nőknek. Már csak az irokézek miatt sem kell elhinni, hogy a világ úgy lett megteremtve, hogy a férfi minden dolgok egyedüli tudója és irányítója. Hazai hímsovén kirakatban állóinknak nagy lecke lenne egy irokéz törzsben élni.

Nem is beszélve arról, hogy az irokézek már akkor is részvételi demokráciában éltek, amikor ezt Európában még ki sem tudták mondani. (Kis hazánkban még most sem tudják.) Amikor a Nagyhatalmú Fehér Ember Amerika földjére lépett, az irokézek demokráciában és békés törzsszövetségben éltek, amit az európaiak alaposan szétziláltak ugyan, de teljesen romba mégsem tudták dönteni. Én is fehér vagyok, tudom, hogy a fehér ember sok jót is adott az emberiségnek, csak ne lenne olyan pénzéhes, öntelt és önimádó.

Az irokéz törzsek évszázadokkal az európaiak megjelenése előtt békét kötöttek egymással, véget vetettek a „bosszú bosszút szül” háborúskodásainak. Létrejött az Irokéz Szövetség, amibe a kajuga, szeneka, mohawk, oneida és onondaga törzs tartozott, majd, a 18. század elején, hatodikként csatlakozott hozzájuk a tuszkaróra törzs. A szövetségük irokéz elnevezése Haudenosaunee.


Az irokézek ünnepei a holdjáráshoz igazodnak, vagyis mozgó ünnepek. Az év első ünnepe a télközépi, ami az első holdtölte utáni ötödik napon kezdődik és általában kilenc napig tart. Idén január 28-án lesz az év első holdtöltéje, tehát február elejére, az irokéz Midwinter ünnepére, már e magyar hon minden polgára megtanulhat néhány irokéz táncot. A részvételi demokrácia és az egymással békében élés elsajátításához sajnos kevés ez az idő.

Az irokéz ünnepek lényege, lelke és értelme a közösség megtartó és megerősítő ereje. Az egyén aktívan részt vesz a közösség ügyeiben és a közösség is odafigyel az egyénre. Követendő példa.

Természetesen a Midwinter ünnepnek is központi része a zene és a tánc, amit közösségben, egymás kedvére, egymással versengve énekelnek és táncolnak. Minden a közösség és a közösségben élő egyének jóllétéért történik az irokéz ünnepeken.

Az év első ünnepén, az irokézek hálát mondanak az addigi jóért, és áldást kérnek az új esztendőre. A hálaadás része a dohány is, amelynek füstje az emberek üzenetét viszi az égieknek. Ilyenkor adnak az előző évben született gyermekeknek indián nevet egy ceremónia keretében. A Big Heads is fontos része a téli ünnepeknek. Maszkban körbejárnak és mindenkit invitálnak az ünnepre. A maszk, mint a világon mindenhol, az ártó szellemek ellen véd, és viselőjét felruházza azzal a képességgel, hogy védelmezni tudja a közösségét. A maszkos alakok bemennek a házakba és felkavarják a tűzhelyek hamuját, ettől remélve áldást és szerencsés jövőt, valamint az égieknek szóló hálaadást is kifejezik. Régebbi korokban állatáldozatot is bemutattak az égiek kegyének elnyeréséért. Egy fehér szőrű kutyát öltek meg és égettek el, de ez mára egy fehér színű kosár elégetésévé szelídült.

Irokéz maszk (Big Head)


Az ünnep központi helyszíne a hosszúház, ami az irokézek jellegzetes épülete. Annak idején az egész klán, több nemzedék is, ilyen hosszúházakban élt együtt. Mai felfogásunk szerint nem a legegészségesebb építmény. A kéreggel fedett hosszú épületnek ablakai nincsenek, a tetőn vannak nyílások a fény beengedésére és a tűz füstjének kiengedésére. Itt zajlanak az ünnepeik is.

Egyébként a télközépi ünnepen választják meg az Irokéz Szövetség vezetőit is. Az irokézek nem engedik, hogy valaki hosszasan kezében tartsa a hatalmat, vagy átörökítse a neki tetszők számára. 


Irokéz hosszúház

A közösség figyel az egyénekre, a közösség együttesen óvja a bajba jutottakat. A télközépi szertartás része a Medvetánc, amikor férfiak és nők összegyűlnek egy bajba jutott vagy beteg ember kedvéért, hogy az égiek segítségét kérjék neki. Az óramutató járásával ellenkező irányban körtáncba kezdenek, a férfiak fején medvemaszk. Egy másik télközépi gyógyító rítusuk, amikor a férfiak félelmetes maszkokba bújnak és a közösség valamely tagját gyötrő bajt imígyen igyekeznek elűzni. Az égiek vagy segítenek, vagy nem, de az biztos, hogy a bajba jutottnak egyetlen percig sem kell azt éreznie, hogy magára hagyta a közössége.

Irokéz Medvetánc

Az irokéz télközépi ünnepek legszebbike az álmok mesélésének szertartása. A részvételi demokrácia és az egymással békében megférés mellett ezt a bizalmat is meg kellene tanulnunk tőlük széles e világban. A hagyományos irokéz társadalomban ugyanis az egyén megbízik a közösségben. Olyannyira, hogy az álmait is megosztja velük. Összegyűlnek a hosszúházban, és az egyének elmesélik a törzs tagjainak az álmaikat. A közösség pedig igyekszik megfejteni az álmok jelentését, hogy segítse az egyént bajainak vagy életben elakadásainak megoldásában. Pszichoterápia a javából. Van úgy, hogy az álommesélő előadja, táncolja, énekli az álmait, máskor a törzs tagjait kéri, hogy játsszák el az elmesélt álmát, ezzel is segítve életének megoldását. Ezt hívja a művelt Nyugat pszichodrámának.

Mintha Yeats az irokéz szertartásról írta volna ezt a gyönyörű verssorát: „lépj lágyan: amin jársz, az álmaim.”

Ha már az irokézeknél tartunk, épp ideje megemlíteni a blogban egy nagyszerű irokéz származású énekesnőt: ő Pura Fé. Anyai ágon a tuszkaróra törzshöz tartozik. Nőági felmenői közül hetedíziglen mindenki énekelt. Saját bevallása szerint előbb tanult meg kommunikálni énekkel, mint beszéddel. Dalaiban a blues és az őslakos indián zene elemeit keveri. Ha őt hallgatom (például ITT), mindig az jut eszembe: ez a Földanya hangja. Ugyanezt érzem, ha az Ulali nevű formációt hallom, ahol Pura Fé más tuszkaróra énekesnőkkel dúdolja-süvölti az indián dalokat. (Például ITT és ITT). Milyen jó lenne egyszer a fűben ülve hallgatni (mondjuk a hányatott sorsú Városligetben) Pura Fé - Földanyát idéző - hangját. Talán a betonkeverők és markológépek is meghátrálnának.


Pura Fé, amellett, hogy zenész és énekesnő, tanár is, aki a felnövekvő indián nemzedékeknek tanítja nyelvüket és kultúrájukat. Mindemellett polgárjogi aktivista, az indián közösségek szószólója (példa erre az Idle no more című dala, ami egy azonos nevű őslakos társadalmi kezdeményezés támogatására született.) Pura Fé az amerikai őslakosok egységének követe az amerikai kontinens déli és északi felén. A The Condor Meets The Eagle című dalban egy régi indián próféciát énekel meg (Floyd Favel spanyol és cree nyelvű beszédhangjával). A kondor az Andok indiánjainak szent madara, a sas az észak-amerikai indiánoké. A prófécia szerint ha az Amerika déli és északi felén élő indiánok összefognak, megmenthetik a Földet. Szó se róla, levehetnék ezt a nagy terhet az emberiség válláról, hiszen mindenki más csak tehetetlenkedik és egymásra mutogat. Akkor pedig az emberiség többi részének - beleértve a Nagyhatalmú Fehér Embert is - nincs más dolga, mint megőrizni ezen a Földön az indiánokat. 




2021. január 17., vasárnap

Mészöly Miklós 100

 Írta: BikassyGergely


"A vonat kifelé indult az állomásról. Szemerkélt az eső. Az állomásfőnök megvárta, míg elhalad a szerelvény, hanyagul tisztelgett az egyik kalauznak, aztán megfordult, unottan rámeredt a raktár elé dobált üres tyúkketrecekre. A szél felhőnyi pihetollat zúdított ki a dróthálós ládákból. Le se söpörte a nyakáról, ami éppen rászállt. Elfelejtett állomásfőnök volt, akárcsak az állomás."

1960-ban kiadott „ifjúsági regényének” (Fekete gólya) első sorai.

Nem kezdő írónak kezdő munkájára vall. Szerzője már majdnem negyven éves, és önálló könyve már tizenöt éve megjelent. Aztán igazán semmi. Utána csak meséket és átdolgozásokat publikálhatott. A „csak” nem a mesék lebecsülése: Mészöly abban is tehetséges volt. Novelláskötetről, „felnőtt” regényről azonban 1957-ig nem ábrándozhatott, miként Ottlik vagy Mándy Iván sem (az idézett részlet utolsó mondata nagyon „mándys”.).

Mészöly Miklós (1921-2001)

1957-58, a megtorlás korai ideje a művészeteknek haladékot hozott. Ebben a két évben több érdekes könyvet adtak ki, mint utána tíz éven át. Utána jó menlevél volt a műfaji besorolás: „ifjúsági”. 1957-ben Sötét jelek címen Mészölynek is megjelenik „felnőtt” könyve, benne korai írásai, és nagyobb részletek későbbi műveiből. Fontos könyv, de az olvasók nem figyeltek rá fel igazán. A pártirányítás igen. A Sötét jeleket a pártlap kritikusa azonnal „hibásnak” minősíti, szerzőjét eltanácsolja az irodalomból. Mészöly megint írhat meséket, bábjátékokat, vagy más „ifjúsági” irodalmat. Az 1960-as Fekete gólya – melyet az életmű eddig legjobb méltatója, a kiváló Thomka Beáta is alig említi, – az én olvasatomban remekmű, azért idéztem - de ha a kiadók felnőtt kategóriába címkézik, azonnal elbuktatják, mert szigorúbban vizsgálják - így a „tűrt”, amúgy bizonyára a „tiltott” kategóriába sorolják.

Mészöly főművei mindig e két politikai ketrec egyikében időztek. Az egyik előbb jelent meg franciául, (mert ezt kegyeskedték megengedni, olvassák magyarul minél kevesebben), a többit minden alkalommal élesre hangolt „elvi kritika” fogadta, a miheztartás végett. 1965 tavaszán a filmművészetben enyhülni kezdett a tiltó szorítás, az irodalomban kevésbé. Az év tavaszán érdekes eseményre kerültem pár hónapra Pécsre. Nemrég büntette új, kemény párthatározat a Jelenkor folyóiratot, mert közölte Mészöly Az ablakmosó című színdarabját. A gyakorló gimnázium könyvtárában olvashattam a Jelenkor addigi főszerkesztőjének búcsúzó szavait lapindítóként.

Most 100 éves az író. E rövid bejegyzésben bele sem kezdek Az atléta halála, vagy a Saulus kapcsán támadt akkori vagy mai gondolataimba. Szerencsére sokan elemezték. Egyik későbbi – talán-talán legnagyobb - művét, a Szépírók Társaságának két évvel ezelőtti vitaestjére készülve ismét újraolvastam. Film – ez a címe. Egy fiktív filmforgatás minuciózus leírása. Két rozoga öregember, vénember és vénasszony csoszog a Városmajorban és csoszog végig a huszadik századon. (Utólag akarták betiltani, a második kiadás alkalmával: elkéstek.) Ez is kisregény – Mészöly, akár mestere, Camus, e műfaj óriása volt. A Film új elolvasásakor érdekes, rejtett, vagy bujtatott párhuzamot fedeztem föl Buster Keaton utolsó, halála előtti tragikus rövidfilmjének szemlélete, hangulata, világlátása és a Film hangulata között. Pár bekezdésben, csupán gondolatindítóul jegyzetlapokra írtam töredékes érzéseimet: sajnos nem tudtam elmenni a vitaestre... Nyilván Szolláth Dávid is jelen volt, talán felolvasott, talán hozzá is szólt. Most, Mészöly születésnapjára adta ki a Jelenkor Kiadó hatalmas monográfiáját az íróról: boldog kevesek, akik a 750 oldalas művet meg is tudják vásárolni, magam a járvány miatt józanul gyáván (vagy gyáván józanul) könyvtárba sem merek elmenni érte - ha egyáltalán már befogadták a könyvtárak...

Most a hideg napok beköszöntével találomra lapozgattam (kattintgattam) Mészöly életművében. Kevesek írója volt, és az is marad. Őt olvasni nem könnyed mulatság, nehezen engedi közel az olvasót. Titkosan többrétegű. Mondott mestere, Albert Camus sem ennyire rejtőzik. Bevallom, legtöbbször olvasóként magam is hiába küzdöttem híres szövegeivel. Nagyon hideg, feszült acélrugó – ilyesmit éreztem. Ezért hát, hogy kevéssé ismert ifjúsági regényével kezdtem, és talán kevésbé ismert verseivel folytattam.

Hihetetlen mélységű, általában rövid, töredékes versek. Igaza van Onagy Zoltán esztergomi írónak, amikor súlyos betegségéből gyógyulva naplójegyzeteiben e versekhez fordul. Sajnos, nem biztos, hogy a remekművek és verssorok mindig gyógyítanak, de baj esetén még inkább érezzük nagy értéküket.




2021. január 12., kedd

Calypso – a karibi kuplé

 Írta: Inkabringa


Tél van. Nem a kedvenc évszakunk. Mi is szívesen aludnánk téli álmot, mint emberőseink, de most már nem lehet.  Ezért aztán nekünk mindenféle praktikáink, magánünnepeink és szertartásaink vannak, melyek minden évben átvezetnek minket a tavaszba és a nyárba.

Most járvány van, ami megdermeszti és fenyegeti az emberiséget, de a kútba esett magyar kedély ideje nem ezzel kezdődött. A karnevál offline ünnep, az utcákra kitóduló egymással keveredés fesztelen ünnepe. Idén sem lehet karneválozni a világ nagy részén, itt meg egyébként sem szoktunk. A tavalyi nyár mégis megadta nekünk az offline boldogság felismerését, és mindenki másnak is, aki ezt eléri, baráti üdvözletünket küldjük.

Tavaly nyáron akadtam rá a calypso zenére és táncra is. Már nyáron arra gondoltam, hogy a calypso tökéletes lesz a téli dermedtség oldására. Most tehát olyasmiről írok, ami fényt hoz a téli sötétségbe, átjárja a karnevál szelleme, és – talán épp ezért - nem esik szó róla széles e hazában. Aki komoly, decens és összehúzott szemöldökű témára vágyik, annak majd máskor teszünk a kedvére.


A calypso őshazája Trinidad és Tobago, a karibi térségben levő szigetcsoport. Nobel-díjas írót is adtak a világnak V. S. Naipaul személyében. Egykoron őslakos amerikaiak (indiánok) lakhelye volt ez a föld, de aztán 1498-ban kikötött itt Kolumbusz és megjelentek a fehér európaiak. Először a spanyolok, aztán sorra a többi európai náció. Sosem szoktam a világfelfedező európai hódítást büszkeséggel emlegetni, most sem teszem. Rabszolgák tömegeit hurcolták a karibi térségbe Afrikából. Indiából olcsó munkaerő áramlott ide tömegével. Mindmáig az afrikai és indiai eredetűek adják az ország túlnyomó többségét. Az őslakos indiánok (arawak, taíno) mára nagyon megfogyatkoztak, de még léteznek.

A 19. század elején Trinidad és Tobago brit gyarmat lett. Az ország hivatalos nyelve mindmáig az angol. A gyarmati korszak nem volt mesedélután az itt élőknek, de ők mégis valami életteli csodát hoztak létre: ez a calypso.


A calypso afrikai gyökerekig nyúlik vissza. A Nyugat-Afrikából behurcoltak hozták magukkal hagyományaikat. A „kaiso” egy énekelt kommunikációs volt az afrikai törzsek között. Ez a karibi rabszolgaságban is továbbélt, mindig voltak olyan énekesek, akik szószólói lettek közösségüknek. Nem egyszer az ültetvényes rabtartóik csúfolására használták ezt a zenei kommunikációt. A gyarmatosítóknak ez sokáig fel sem tűnt, mert semmibe vették őket. Végigkísérte a calypso zenét, hogy mindig volt benne egy fricska az aktuális hatalmasok felé.

A karneválokon már a 19. századtól kezdődően calypso versenyeket tartottak. A calypso előadója (calypsonian) a karneválok elengedhetetlen szereplője Trinidad és Tobagóban. A calypso előadók nevei is a karneváliak, mint például Lord Invador, Roaring Lion, Lord Pretender, Atilla the Hun, Mighty Panther, Sir Lancelot.

A calypso zene az afrikai, karibi és európai hagyományokat is magába olvasztotta. Húros, ütős és csörgő hangszereket használ. Könnyed, laza, életvidám, mulatságra és táncra termett zene. A napfényben riszálás zenéje. A calypso tánc is ilyen, mindenféle furfangját megtanulhatjuk, de a lényege mégis az önfeledt és megállás nélküli csípőriszálás. Akinek ez megy, már csak calypso zenére van szüksége, és karibi karnevált varázsolhat a tél kellős közepébe.

A calypso, a zene és a tánc mellett, a szöveg miatt is unikális. A calypso dalokat angolul éneklik, hiszen az angol az uralkodó nyelv a 19. század óta Trinidad és Tobagóban. A calypso versenyek 20. század eleji résztvevői egymást túlszárnyalva igyekeztek olyan szövegeket írni, ahol angoltudásuk legjavát mutathatják meg. Ez a fentebb stíl volt a Rococo English. Az is megesett, hogy Shakespeare-t idézték, vagy rá utaltak a dalaikban, hiszen angolul tudni Shakespeare miatt érdemes. A többi csak marketing.


Az első teljes egészében angol nyelvű calypso dal a Governor Jeminghem volt (szerzője Persecutor) 1898-ban. Az angol nyelv használatára azért is volt szükség, mert a szponzorok és kiadók csak így álltak szóba a calypsonianokkal. Ám ezt karneváli frivol pimaszsággal szembe is fordították a hatalmaskodókkal. A dalaikban gyakran bírálták és fricskázták a hatalmi elnyomás módozatait vagy a korrupciót. A cenzúra serényen ritkította ezeket a dalokat – minden siker nélkül. Általában a profán, obszcén, szókimondó stílusra, frivol gúnyolódásokra hivatkoztak. A calypsonianok kivédték ezt is. Az 1930-as években Roaring Lion egyik betiltott dala miatt tréfás levelet írt a hatóságoknak, hogy hat másik dala is van, aminek 19. század eleji brit versek a forrásai. A cenzorok nem látták át a tréfát. Nem élt bennük a karnevál szelleme.

A calypso olyan, mint a Magyarországon is ismert, és egykoron népszerű kuplé. A könnyed zenei stílusba nem egyszer kőkemény társadalomkritikát bújtattak.

A calypsonian a karibi Balassi Bálint és Tinódi Lantos Sebestyén. Hírt ad a közösség szűkebb és tágabb környezetének történéseiről, csak a calypsonian mindezt frivol fricskával teszi. Ha a történészek belefáradtak a levéltári források olvasásába, hallgathatnak calypso dalokat a korszak kutatásához. 

Mint Mighty Sparrow-tól a Jean and Dinah és a Slave vagy Lord Pretendertől a Human Race. De Mighty Sparrow dalt írt Martin Luther Kingről is és megénekelte Kennedy életét és halálát (Kennedy and Khruschev és Death of Kennedy). Sir Lancelot a hidegháborús vacogásban az atomenergiáról írt egy zseniális calypso dalocskát (Atomic Energy). Atilla the Hun Dynamite című dala is beleillik ebbe a sorba, és ő énekelte meg Roosevelt elnök 1936-ban Trinidad és Tobagóban tett látogatását is (Roosevelt in Trinidad).

Lord Pretender

Trinidad és Tobago 1962-ben felszabadult a gyarmati sorból, és az 1960-as években a calypso zenében is nagy lépést tettek előre, mert először lépett színre és lett sikeres egy nő calypsonian. Ő Calypso Rose. Tavaly ünnepelte 80. születésnapját. Borzalmak történtek vele az életében, és mégis derűs, békét sugárzó ember maradt. A minőségi élet itt kezdődik. Ő sem kerüli a társadalmi igazságtalanságokat dalaiban. Az Abatina látszólag egy könnyed tánczene, de a szövege a nők bántalmazásáról és a nők elleni erőszakról szól. Calypso Rose a WOMAX és az ENSZ által díjazott előadó, aki valóban minden elismerést megérdemel. Nem kérdés, hogy ő a calypso királynője (Calypso Queen). Legyen hosszú életű ezen a Földön. Nem árt, ha él közöttünk néhány bölcs ember is.


Az 1930-as évektől néhány calypsonian koncertezett az USA-ban. A világsikert a műfajnak az 1950-es évek hozta meg, amikor főként Harry Belafonte népszerűsíteni kezdte a calypso stílust, de mondhatjuk úgy is, hogy világhírűvé tette őt a calypso. King Radio Mathilda című dala világhírű lett Harry Belafonte feldolgozásában. Ahogy Lord Invader Rum and Coca-Cola című dala az Andrew Sisters feldolgozásában vált világslágerré. A kiváló calypsonian Mighty Panther Barbados Carnival című dalát kihagyhatatlan élmény meghallgatni az úgyszintén kiváló Dizzy Gillespie feldolgozásában. 

Az 1970-es években Lord Shorty a soca stílussal új színt hozott a calypso zenébe. Az afrikai zenét az észak-indiai zenével keresztezte (Indian Sing). Manapság pedig David Rudder a calypso sztárja Trinidad és Tobagóban. Aki a Bahia Girl-re riszál, minden bizonnyal ráérez a karibi karnevál szellemére a januári télben is.

Végezetül pedig, a világban élő emberekkel való együttérzés felélesztésére jó eszköz lehet, sőt himnusszá is kinevezhetnénk, Lord Pretender Never Ever Worry című dalát. A nehéz időkben is tartanunk kell magunkban az életkedvet, mert enélkül sem magunkon, sem másokon nem tudunk segíteni. Calypso tánc a januári fagyban.






2021. január 4., hétfő

James Joyce télen

 Írta: BikassyGergely


Előzzük meg a jövő februári száz éves évfordulót! 1922 február elején, írójának negyvenedik születésnapján jelent meg Párizsban először az Ulysses. Tengernyit írtak az eredeti tengerjáró Odüsszeuszról, és majdnem ennyit a Dublinban bolyongó Ulysses-ről. Pedig Joyce különös Ulyssesében senki nem jár a tengeren, de állandóan a tengert bámulják, és a tengerről töprengenek. 

Sok itt a nagyon téli évforduló. Nyolcvan éve, januárban halt meg (váratlanul) Zürichben James Joyce, a regény nagy leromboló-építésze, a prózanyelv új kidolgozója, sőt talán feltalálója. Születni is télen született, februárban. Főműve is, persze... Joyce téli író? Mindegy talán, kutassa a zodiákus babonák és csillagövek ismerője. Ez a téli „magánszemély” évekig írt nagyregényének az idejét június közepére tette. Nyárra. Nem a magánszemély számít, hanem az író, akinek nagy könyve nyári regény. Odűsszeusz, még ha szegény zsidóvá változik is - télen alig elképzelhető. 

Azóta „Bloomsday” néven sok országban és városban megemlékeznek június 16-án a regényről, nálunk leginkább Szombathelyen, ahol Joyce-nak szobra is van. Bloom ugyanis, a könyv főhőse a regény szerint Szombathelyből származik. Apja (vagy ő maga?) ott született. Honnan hallott egy ír regényíró egy nem is túl nagy magyar városról, és miért köti hozzá zsidó főhőse származását? Ráadásul azt is tudja, hogy a Bloom magyarul virágot jelent.

Joyce szobra Szombathelyen

Joyce önkéntes ír emigránsként évekig élt és dolgozott (nyelvtanárként) Triesztben, ahol sokféle magyar élt akkoriban (ma már kevesebb), és ahol az író Bloom némely modelljével megismerkedhetett. Kutatók szerint még egy Szombathelyi nevezetűvel is, mások ezt azért vitatják. Megint más kutatók szerint Bloom modellje Joyce szintén Triesztben megismert jó barátja, Ettore Schmitz, aki Italo Svevo néven az egyik legnagyobb olasz regényíró. (A felvett név azt jelenti: „olasz sváb”, pedig zsidó származású ez a kolléga és közeli barát, nem sváb – talán Schmitz ezt is hökkentésnek szánta). Magam (ha ez számít), úgy látom, származásától, és néhány életrajzi párhuzamtól eltekintve Svevonak alig van köze a derék és jelentéktelen házaló ügynökhöz, Bloomhoz. 

Az Ulysses nagy regényfolyamában a könyv másik hőse, a fiatal Dedalus (magának Joyce-nak ifjúkori önarcképe), többször is vitába keveredik korlátolt nacionalista ír antiszemitákkal. Az utolsó fejezetekben ismerkednek csak meg teljesen véletlenül, részeg éjszakán. Bloom támogatja hazafelé Dedalust – alig bújtatott apa-fiú kapcsolat rémlik fel: a jezsuitáknál tanult Joyce saját családjával rossz viszonyban volt, az egész katolikus Írországgal rossz viszonyban – ezért is az ír olvasóknak súlyos provokáció lehetett, hogy jelképesen (annál fontosabb!) zsidó apafigurát festett fel könyvében. Egyáltalán: Odüsszeusz mint ír-magyar zsidó? Az író később már nem járt szülővárosában.

Az ír olvasók persze évtizedekig nem olvasták a Ulyssest, hiszen a regény először Párizsban, majd később New Yorkban jelent meg. De még New Yorkban is gyorsan betiltották. Mint mindenki tudja, mára ez a regény a huszadik század legtöbbet elemzett prózai műve. Talán fontos érdekesség: Zürichben nem kisebb lélekbúvárt bosszantott fel, mint Karl Jungot, aki fölényesen ledorongoló, gúnyos kritikát írt róla egy svájci lapban. Fő észrevétele az volt, hogy a könyv a Semmiről akar szólni, és nem is mond semmit. Jung nem volt buta ember, sőt. Néhány év múlva átírta, bővítette cikkét, egész csinos kis dolgozatot kreált belőle, a "semmi ábrázolásának" lehetőségeiről, a bonyolultság felfoghatatlanságáról értekezve. "Javított és bővített" írását tisztelgő levél kíséretében küldte el az írónak. Mivel Joyce levelezése (több kötet) magyarul nem jelent meg, angolul sem láttam, fogalmam sincs, lett-e a dolognak folytatása...)

Az Ulysses-t magyarra először a negyvenes évek elején vagy közepén Kassák barátja, a több nyelven oda-vissza beszélő és fordító Gáspár Endre fordította le, lazán és többszöri kihagyásokkal. Az 1960-as években azután Szentkuthy Miklós következett, sok nyelvi bravúrral, és néhány félreértéssel. Később Bartos Tibor néhány módosításával és Szentkuthy jóváhagyásával adták ki újra: ez a szöveg ma is megbízható és bravúrosan jó. 

Évtizedek múltán egy új és hallatlanul gondos magyar fordítás következett. Négy fős - angol szakos nyelvészként és magyar irodalmárként is kiváló - csapat munkája: mögöttük Joyce első számú magyar értője és egyetemi oktatója, a mesterükként tekintett Takács Ferenc alakja és szelleme. A hatalmas könyv persze irtózatosan drága lett, ugyancsak válogatott és kisszámú olvasó polcára került. Futó párhuzam: az első Szentkuthy-fordítás a hetvenes években szenzáció volt a magyar olvasók körében (Sükösd Mihály bő utószavával). A második (javított) írd és mondd: 40.000 (negyvenezer) példányban jelent meg 1986-ban (Ungvári Tamás utószavával). - Az új, nagyszerű, tudományosan is gránátszikla-edició példányszáma titkos: én 4-500 (!) példányra tippelek. Ha tévedek, Takács Ferenc talán kiigazít...) Annakidején a régieket száz és száz egyetemista nemcsak olvasta, de sokan meg is tudták venni. A mai: titkos könyv, titkos olvasókkal... Ez nem idegen egyébként a regény korai angol sorsával.

Emléktábla Szombathelyen

Az új fordítást magam sem olvastam végig. Egy ideig csak e-book formátumban létezett: ezt (kiadói jogok védelme okán) csak megindokolt kérelemmel, tudósi igazolásokat beszerezve lehetett volna elolvasnom. Aztán eldöntenék: méltó-e hozzá a kérelmező. (Nem kérelmeztem). A hosszú és alapos tudósi tanulmány-bevezetőjét azért persze áttanulmányoztam.  Sok részletét az új szövegnek szintén... Bevallom, a Szentkuthy-félét (számomra az a magyar alapszöveg) sem olvastam elejétől végig, vagy legalábbis nem esküdnék meg rá. Viszont részletekben legalább huszonötször. Nem volt év, hogy nem esetem volna újra-meg-újra neki. Ilyen a huszadik század irodalmának másik regény-Mont-Blanc-ja, Proust húsz (vagy huszonegy?) kötetes A la recherche du temps perdu (Az eltúnt idő nyomában) című alapkönyve. Azt sem olvasta végig soha egyetlen francia irodalmár sem, nemhogy olvasó. 

Nagyon jó, hogy mint a Hamletnek, az ilyen óriásoknak is új meg új fordítása keletkezik. Gáspár Endre hosszú, nehéz bekezdéseket hagyott ki. Szentkuthy ellenkezőleg: saját ötleteivel díszítette. A véglegesnek szánt tudós adaptálók erre szigorúan rámutatnak. Lehet, hogy szigoruk jogos. Tudományosan. De azért remélem, hogy "a szigorú újak" megtartották Szentkuthy néhány nagy trouvaille-ját, például az egyik fejezet mulatozó (vagy mulattató), mindenesetre közönségességükben is vonzó hősnőinek nevét: "Bronzavonz és Kéjarany" - így Szentkuthy magyarul. Maradjon is így, kívánom téli olvasóként...

James Joyce (1882-1941)