Óévi tánclépések az új évért

 Írta: Inkabringa

Mit is mondhatnánk ilyen viharvert év végén? Boronghatnánk, epésen megjegyzéseket tehetnénk, és persze sírva vigadhatnánk, ahogy állítólag egy derék magyar embernek viselkedni illik. Egyikhez sincs kedvünk. Nem volt ez könnyű év. 

Valami reményt és szépséget mégis találni kell az életben, mert akkor mi értelme van az egésznek?

Óévi táncrendünket e kies hazában is ismert Zaz dalával kezdjük (Qué vendrá). Táncba hívó ritmus. Pedig nem épp táncba ringató volt ez az év. Ez a dal azokért a nőkért szól, akik Ukrajnában és a világ más háborús helyein küzdenek a családjukért, gyermekeikért, szüleikért, férjükért, a szeretteikért és az elvesztett nyugalomért. Azokért a nőkért, akik két kezünkben tartják a szeretni tudást egy olyan közömbös, kapzsi és kegyetlen világban, amilyenné a miénket tettük.

Öröm, hogy pedzegetni kezdik egyre többen a civil szféra megerősödésének fontosságát kis hazánkban. Évek óta ezt epedem én is, írtam róla megannyiszor. Az érzi ennek az erejét, aki megtapasztalta már, hogy milyen pozitív energiák vannak a fedő alatt tartott civil szférában. Csodálatos dolog lenne, ha több mint harminc év után eljutna ez a társadalom addig, hogy a levegőben lógó (épp ezért rendkívül labilis) demokratikus jogi-politikai intézményrendszer alapjainak megteremtésére is hajlandóvá válna. Ez pedig Toqueville és Kant óta sem más, mint a civil szféra. A hétköznapi emberek közös célokért való szervezkedése. E nélkül lehet akármilyen a jogrendszer és az intézményi struktúra, inkább előbb, mint utóbb hordószónokok, Cipollák és egyéb válogatott gazemberek játékszerei lesz örökkön örökké ez a drága nép.

Ha a civil emberek egymásra figyelnek végre, felszáll a köd a fejekben, és képes lesz az ország népe szolidárisan viszonyulni egymáshoz és az egész kerek világhoz. Ez nagy feladat, nem ismerős terep mifelénk, energia kell hozzá, hogy belefogjunk. Úgyhogy a legjobb kezdőgyakorlat Gogol Bordello energiaébresztő Shot of solidaritine szerzeményére ugrálni teljes odaadással ott, ahol éppen vagyunk.

Jövőre újra koncertezik a Fekete Vonat. Lehetnének egy újabb szimbolikus nyitás a cigányok és nem cigányok között, ami majdnem elkezdődött az 1990-es években. Mostanra nagyon visszaestünk ebben az egymás felé fordulásban, de mégis úgy van, hogy a Forró a vérem mindenkihez szól ebben az országban. 

Folytatva eklektikus óévtől szabaduló zenei kalandozásunkat, gondoljunk arra a játékos, virtuóz és eredeti zeneszerzőre, akinek a napokon belül megérkező új esztendőben lesz a születési centenáriuma. Ligeti György elment ebből az országból, de sosem szakadt el ettől a kultúrától. Mindvégig teremtő ember maradt. Élete végén csodás játékba keveredett Weöres Sándor (a másik teremtő ember) verseivel. A Síppal, dobbal, nádihegedűvel pompásan guruló kreativitását már egyszer megidéztük a blogban, és most itt az ideje, hogy ismét felidézzük. Tanuljunk Ligeti Györgytől kreatív játékosságot, könnyed teremtőerőt ebben az elnehezült, lomha erejű, magába forduló országban. Ránk férne a játékos könnyedség.

Végül pedig emlékezzünk arra az emberre, aki a brazil szambát bevitte a futballpályára. Pelét most elveszítette a világ, de hagyott hátra nekünk egy tudást, hogy a merev izomzatú erőből akarnokság helyett a laza könnyedség világhódító lehet. 

Kívánjuk mindenkinek, hogy játékos teremtőerő, a másokkal együttműködés energiája, és a szamba lazasága vezesse az új esztendőben! Legyen mindenkinek nyugalma és egészsége!

Ahogy a népdal mondja: "mitől félünk, mentsen meg, amit várunk, legyen meg"!

Egyben megköszönjük szertefutó témájú blogunk határon inneni és túli olvasóinak egész éves figyelmét!

Boldog Új Évet Kívánunk! 

Karácsonyi jókívánság

 

Nyugalmat kívánunk mindenkinek.

Kép: Piotr Fafrowicz

Könyvesszekér

Írta: BikassyGergely

Nem is tudom, mikor láttam meg az első könyvesszekeret. Talán két-három éve, bár inkább a járvány csúcsideje után. A Margit híd budai hídfőjénél, a Frankel Leó utca sarkán levőt ismerem igazán, többiről csak hallottam. Sokáig 500 Ft volt minden darab, kivéve a művészeti könyvek egy részét, azok drágábbak. eladni itt nem, csak "leadni", adományozni lehet, sokan megteszik, én is adtam már le felesleges könyveimből. Néha, ritkán, vásároltam is, akadnak érdekességek. 

Egy ideig Pécsről és Lisszabonról szerettem volna újabb kiadványokat találni, bevallom, ez nem sikerült. Bár, úgy féléve az akkori - ritkán látott - eladó, középkorú, talán szakmabeli férfi megígérte, hogy hoz nekem egy hetvenes években megjelent, Dél-Baranya útikönyvet (Panoráma sorozat). Örömmel fogadtam, bár mai szemmel majdnem használhatatlan írásmű, inkább dokumentum értéke van, ha van. A könyvesszekér vegyes szépirodalmi kínálata érdekesebb, elfelejtett vagy rég keresett külföldi és magyar regényekre, vérsekekre lehet bukkanni. Nyár vége óta 700 forintra emelkedett az átlagár, így sem drágák (ráadásul majdnem minden darab jó állapotban kapható). Itt külön csoportosítják az ifjúsági- meg a kötelező olvasmányokat. 

Két-három éve vettem egy hatalmas német-olasz szótárt: nem a szótárak gyöngye, de megérte, ráadásul még az akkori, ötszáz forintokért. Groteszk módon a "Sikerkönyvek" ládában néha még nemcsak Moldova, de a rosszemlékű Berkesi András regényei is felbukkannak. "Kelendőek még? "

Talán "szakmabeli" eladó, írom az imént. A legtöbb eladó (nagyon gyakran cserélődnek) nem igazán szakmabeli. Legalábbis így tapasztalom. Néhányszor keresgéltem Bereményi-könyveket, és nem találtam (azóta sem). Mégkérdeztem az eladót, szokott-e lenni, és azt is, ismer-e Bereményi-könyveket. Habozás nélkül felelte, hogy nem ismeri a nevét, nem emlékszik, hogy hallotta volna. (Csak magamban tettem hozzá, hogy Bereményi, gondolom én, a nagyközönség előtt is jólismert szerző, tévés, színpadi és filmes szereplései okán.) 

Zárjuk a zárójeleket: a könyvesszekér és intézménye hasznos, jó találmány. Tartson ki sokáig.

A világbarátságosság trubadúrja – André Minvielle

 Írta: Inkabringa

Mikuláskor ne a gondokról szóljon ez a bejegyzés. Inkább adni szeretnénk valamit, ami örömet hoz a nagy magyar rögvalóba.

André Minvielle, a világbarátságosság trubadúrja. Legyen ő a Mikulás ajándéka idén.

André Minvielle

Egzakt meghatározása szerint francia jazzénekes. Nem az agyonhypolt sztárok közé tartozik, és nem is akar oda tartozni. Neki más dolga van ezen a planétán. Üdítően nonkomformista. A mi blogunkban a helye.

A blog indulásakor afféle himnuszunknak választottuk a La Vie D’Ici Bas című dalát: csak lazán, váltakozó ritmusban. Többször becsempésztük már az ő zenéit a blogba, de eddig még nem írtam róla. Mindig azt gondoltam, hogy majd akkor jön el az ideje, ha már a lelkierő utolsó tartalékaira is szükség van e drága hon kibírásához. Most nagy szükség van a lelkierőre ebben az elkegyetlenedett országban, hogy a hatalmi manipuláció és a mindent elöntő cinizmus ellenére képesek legyünk tiszta eszűnek és szívűnek maradni. 

Minvielle jazzénekes, tehát a világot is jazz-szerűen látja és láttatja. A jazz az improvizáció műfaja, az improvizáció is egyféle játék, és játék nélkül nem teljes az élet. És mivel ebből az országból talán az önfeledt egymással keveredés öröme, a játékosság hiányzik leginkább (játszmázásból meg sajnos túl sok van), épp ideje megidézni egy játékos humanistát a cinizmus országában.

Annyit beszélünk manapság Európáról, de olyan szánalmasan alantas szinten, hogy érdemes néha átgondolni, milyen csodálatos sokszínűség őrzője és teremtője ez a kontinens. Európában élünk, akkor akarjunk is ott élni. Élni pedig leginkább a kultúra által lehet. Ne váljon magából mindent kivető kietlen sivataggá ez az ország. Egy pulzáló, izgalmasan kavalkád kultúrájú kontinens lakói vagyunk. Miért nem vagyunk kíváncsibbak? A nyitottság tényleg olyan csúnya szó?

Ahogy minden jazzista, úgy Minvielle is feldolgoz világslágert és jazz klasszikust, sőt a saját dalait is újból és újból átgyúrja. Ez hihetetlen izgalmas játék. Én is hol ilyen, hol olyan feldolgozásaiból válogatok majd a bejegyzésben. Mindenkinek azt ajánlom, hogy hallgassa Minvielle lemezeit és felvételeit, kivétel nélkül mindet. Átlengi a játékosság, a kreatív kísérletezés, a nyíltszívű humanizmus, a világbarátságosság.

Minvielle órásmesterből vált jazzénekessé. Saját bevallása szerint imádta az órákat, de egy idő után a mechanikus mozdulatok kevésnek bizonyultak. Azóta felváltva alkalmazkodik és új utakat keres, egyszóval improvizál. A L’horloger valamiféle ars poetica is.

A jazz úgy általában, és maga Minvielle is, a szabad asszociációk végtelen játékát nyújtja. Például, ha valaki, akinek fogalma sincs róla, megkérdezné tőlem, milyen érzés bringázni, annak azt ajánlanám, hallgassa meg a Zeta chansong-ot. Nekem ez a dal, akárhányszor hallom, egy az egyben a bringázás élményét idézi. Egész másról szól egyébként, a világbarátságosságról, ráadásul még andoki őslakos népcsoportokat is megénekel, mint az aymara és a kecsua. Ez az én nótám, Inkabringa nótája.

A világbarátságosságot La valse à hume című valcerben is megénekli. Van egy másik valcere, ami megint csak sajátos asszociációkat hoz fel bennem. A szüleim gyönyörűen keringőztek. Úgy élték le a életük egy részét, hogy a partvonalra szorítva álltak, mert nem voltak kedvesek az adott rendszernek. Minvielle De Dame Et D’Homme dala nekem mindig az ő történelembe vetett keringőjüket idézi. És későn született gyerekként mostanra rájöttem, hogy mi is, és a barátaink is egyre inkább valami hasonlót élünk meg. Ebben az országban soha semmi nem változik. 

Minvielle zenéjének két alapköve a francia kultúra, és a mostanra univerzálissá vált jazz. Teljes odaadással őrzi, dolgozza fel a francia nyelv és zenei, „zöreji” és vizuális értékeit, de soha nem belterjes, xenofób felsőbbrendűséggel, hanem világra nyitott érdeklődéssel.

Állandó szerző- és zenésztársai Marc Perrone, Bertrand Lubat vagy Lionel Suarez, és számtalan más zenésszel játszott már együtt. De ő olyan zenész, aki egyedül is képes teljes koncertélményt adni.

A francia sanzon az európai kultúra része. Charles Aznavour kilencven évesen is bámulatosan tudta énekelni a sanzont, Yves Montand hangja pedig halála után harminc évvel is igéző. A sanzon ugyanúgy az európai kultúra kincse, mint a fado vagy a rembetiko. Minvielle csodásan bánik ezzel a zenei örökséggel. Például a L’Esquinade könnyed francia sanzonettként kezdődik, majd szépen átvált amerikai jazzbe. A Juliette et Lucie ízig-vérig sanzon, a megénekelt két női név azokat rejti, akik minden férfi szívében a fő helyen vannak: a lányait. Juliette Minvielle szintén az énekesi pályát választotta, évek óta közreműködik apja albumain. Ennek egyik szép példája a Le verbier. A dalt a francia nyelv mélyrétegei és Darwin ihlették. Darwin élete végén a gilisztákkal foglalkozott, és úgy gondolta, az élet 80%-a a föld alatt rejtőzik. Minvielle szerint ugyanez igaz a nyelvre is, nagyon sok mélyrétege van, amit a felszínt szemlélve észre sem veszünk.

A francia zene egyik etalonja és világhíressége Ravel Bolerója. Ezt is a maga sajátos világlátásával dolgozta fel Minvielle. Tovább tágítja az eredeti mű – egyébként is tág horizontú - asszociációs terét. A zenében korlátlan játék lehetséges. Aki arra kíváncsi, azt is meghallgathatja, hogyan olvassa fel Minvielle a francia kultúra másik nagy kolosszusát, Proustot.

A francia nyelv ezernyi akcentusa, rétege szenvedélyesen érdekli. A Suivez l’accent egy gyűjtemény a francia nyelvterületek, akcentusok, emberek és tájak képeiből és hangzó emlékeiből. 2003 óta gyűjti Minvielle a Les Chaudrons egyesülettel a francia nyelv világba futó ága-bogainak emlékeit vizuális és auditív formában. A párizsi akadémikus, a dél-francia kiskereskedő, vagy épp a franciául beszélő amerikai jazzlegenda, Archie Shepp mondatait őrzik (vele is zenélt már Minvielle). A Le facteur d’accent is a világban vándorló nyelvről énekel. Az ország több pontján is helyet kapott a gyűjtemény, Iskolás gyerekeknek is szerveznek foglalkozásokat szemléleti horizontjuk tágításához. Variációk egy nyelvre. A világbarátságosság jegyében. Zenei workshopokat is tart alkalmanként minden korosztálynak. 

Minvielle szakított azzal a hagyománnyal, hogy a lemezstúdiót el kell szigetelni a külvilágtól. Ő szélesre tárta a stúdió ajtaját és engedte beszűrődni a külvilág hangjait. Óriási játék, kísérletezés hangokkal és zörejekkel, intellektuális zenei utazás. 

Jacques Prévert 1946-ban írt Étranges étrangers című versét is megénekelte. Prévert a menekültek, az idegenek sorsa iránti közönyről és az elfordulásról írt. Egy teljes Prévert-estet is összeállított.

Minvielle a francia kultúrának nem csak a kirakatba tett hivatalos változatát ismeri, hanem a mélyben húzódó, alig észrevett rétegeit is. Az occitan nyelv trubadúrja is. Az occitan nyelv Spanyolországban, Olaszországban, Franciaországban is fellelhető. Egyike a legveszélyeztetettebb európai nyelveknek. A kihalás szélén van. Nagy magunkkal elfoglaltságunkban gondoljunk most egy kicsit az occitánokra is. Minvielle számos dalába kever occitan szöveget és minden módon igyekszik ráirányítani a figyelmet erre a nyelvre. Tehetné ezt úgy is, hogy összehúzott szemöldökkel morog mindenkire, de ő ebben is inkább a világbarátságosságot választja.

Az occitan egyik dialektusa az aranese. Az Esperanza l’aranese-nek is sok változata van, én most egyik koncertváltozatát választottam. Mivel manapság mindenki elmondja, kinek, mit, hogyan kellene csinálnia a jövő érdekében, én sem szeretnék kimaradni. Az én tanácsom az, hogy ha az emberiség úgy dönt, hogy elköltözik egy lakatlan szigetre, a felesleges luxus kacatok helyett vigyen inkább magával egy nagybőgőt.

A Minvielle által énekelt Hilhas N’Aimetz Pas Tan Los Omis egy híres occitan énekesnő, Rosina de Peira előadásában lett ismert évtizedekkel korábban. Minvielle Totem című szerzeménye szintén egy occitan dalra épül, a hagyomány és a kortárs keveredése, Bartók nyomdokain haladva. Tiszteletadások ezek. 

Minvielle érdeklődése egy aprócska nyelvre és széles e világra egyaránt irányul. Az európai és azon is túli zenei kultúra közkincseiből is szívesen válogat. Valószínűleg az üvegplafon fogalmára fittyet hányó hímsovén sablonmacsóknak, és a sztrájkjogot valamiféle felforgató aljasságnak tekintőknek nem ez lesz a kedvenc daluk. De a fennmaradó megvetett söpredéknek bizonyára tetszeni fog a La Lega című régi olasz dalocska Juliette Minvielle énekével.

Egyébként a világ egyik legeredetibb szerelmes dalát is André Minvielle énekli, amit élete párja és alkotótársa, Marina Jolivet ihletett. A Madada című dalban életteli, játékos, tevékeny, alkotó személyiség a szeretett nő, és nem egy lenémítva a kirakatba tett státuszszimbólum.

2020-ban a Les Chaudras egyesülettel együtt megvásároltak egy elhagyatott istállót a hozzá tartozó területtel a Pireneusok lábánál, Nayban (ott él Minville). A hely a Palimpszeszt nevet kapta. Művészeti találkozó- és alkotóhelyként fog funkcionálni. Egy kerékpárút mellett helyezkedik el. Mégis csak van helye a bringásoknak a Minvielle-univerzumban. Itt is vetít a padlásokon maradt szuper 8-as filmekből összeállított vizuális etűdöket és speciális kézitekerőjével (hurdy-gurdy) kíséri.

Aztán nézzünk csak a kontinensünkön túl. Vegyük például Amerikát. Onnan érkezett többek között a jazz, a swing, a blues, a rap, a szamba és a csacsacsa, és menten kirázta a rizsport az eltartott kisujjú Európa frizurájából. Valljuk be, most már levegőt sem tudnánk venni nélkülük.

Az bizonyos, hogy az ősmagyarok hátrafelé nyilazva nem csacsacsáztak, de a mai magyaroknak nem kell ilyen notóriusan hagyománytisztelőnek lenni. Sőt, összevissza nyilazni sem kellene folyton. Javallott ezért most minden derék magyar embernek - az alaplépések ismerete nélkül is - felemelkedni a monitor elől, és riszálni kicsinyég a Le cha de la tchatche ritmusára. Néhanapján kipróbálhatnánk a világbarátságos lazaságot is.

A zene legkülönbözőbb műfajai is sorra kerülnek Minvielle-nél. A jazz talán legvirtuózabb válfaja a bebop, és ennek hamisítatlan példája a Madame Mimi. Az Un Accident Sans i.d. egy miniatűr kortárs opera. A Balagora a jazz és a rap eredeti társítása. Minvielle jazzénekesként sokféle formában felhasználja a rap és slam elemeit.  Saját szövegeket is ír, amihez természetesen gyakran lapozgatja az occitan szótárakat.

A Keskifon a jazz és a funky ötvözése. A szöveget egyébként egy francia tudós, Claude Lorius könyve ihlette, aki az antropocén nyomait kutatja a sarkkörön olvadó jéghegyek között. Minvielle nem megy el a klímagondok mellett, mint egy magára valamit adó jól szituált felnőtt ember, aki az ilyesféle dolgokat csupán kamaszok hisztijének tartja. A zene ennek az állásfoglalásnak is széles teret enged. Lemezein és koncertjein is felhasználja a feldolgozhatatlan szemétté váló műanyag zacskókat és flakonokat.

André Minvielle, egy francia jazzénekes, aki oázis-univerzumot teremtett a nagy fogyasztói konformitás kősivatagában. Érdemes az európai kultúraa felszíne alá is benézni, mert olyan eredeti gyöngyszemeket találunk, mint André Minvielle, aki meggyőz bárkit arról, hogy az egész világ tele van rejtett kincsekkel. 

Tudtommal még nem járt kis hazánkban. Egyszer talán lesz majd itt olyan világ, hogy az ő koncertjére mehetünk. De akár itt, akár a Pireneusok lábánál, vagy a világ bármely pontján, érdemes a figyelemre a világbarátságosság trubadúrja. Segít megőrizni a tiszta eszünket és szívünket az elkövetkezendőkre.

 

Flaubert és a hitvesztés irodalma

 Írta: BikassyGergely

 

Franciahonban tavaly Flaubert-év volt, sok elemzéssel, új kiadásokkal, emlékezésekkel. (Idén Proust-év van.)

Az interneten bolyongva a Nantes-i Egyetem professzorának kiváló előadássorozatára bukkantam. Prof. Gengembre (ha jól írom a nevét) a XIX. század francia irodalmának mély ismerője. Papír és jegyzetek nélkül, hibátlan, elegáns fogalmazással ad elő. „Napóleon irodalmi kultusza” – ez előadásának tárgya. Hogyan vált Napóleon, nem sokkal halála után a romantika kultikus figurájává? Ezt elsősorban a fiatal Victor Hugo nagy sikerű munkásságával érte el (aki korábban forradalomellenes és királypárti, majd forradalmár és Napóleon-párti). Dúl a romantikus költészet, és a romantikus történelemszemlélet. Kell egy kultikus alak: Hugo és mások ezt Napóleon alakjában találják meg. Stendhal regényének (Vörös és fekete) hőse, a becsvágyó Julien Sorel szintén a császár bámulója, és balvégzetű utánzója. Hősök nélküli kor: hanyatlik a romantika.

Egy másik, különösen érdekes előadásában G. professzor a francia romantika átfordulását, megszűnését, halálát eleveníti fel. Ennek a fordulatnak a főalakja nem más, mint Gustave Flaubert, fiatalkori írásaiban maga is hivatott romantikus. Elég hamar azonban már romantika ellenes a szemlélete, és minden regénye az. Nem tud illúziókat dalolva hamisan írni. Két fő műve, a Madame Bovary, majd az Érzelmek iskolája olyan élesen, olyan alaposan és olyan véglegesen antiromantikus, hogy utánuk már csak a dilettánsok írnak romantikus regényeket, meg az örök Victor Hugo, aki hosszú élete végén is a romantika szoborszerűen élő nagymestere.

Victor Hugo

G. professzor nagyszerű előadásai után Raymond Jean nevére és könyveire bukkanok. 1971-es Két tavasz című könyvét annak idején Párizsból hoztam haza. 

A tekintélyes kommunista szerző a prágai tavasz eltiprása után vesztette el kommunista hitét, ennek dokumentuma ez a nem érdektelen esszéregény. Azóta nem figyeltem az illúzióktól szabadult ex-kommunista pályáját. Most látom, hogy egy dél-francia egyetem előadója lett, és haláláig vagy negyven könyve jelent meg a XIX. századi illúziótlan francia irodalmáról. (Egyet sem fordítottak magyarra.) A talán legérdekesebb közülük a Mademoiselle Bovary című regény: ez Madame Bovary korán árvaságra jutott lányának sorsát kíséri végig a nyomor és a kétségbeesés útjain. (Ha sikerül, még talán el is olvasom.)

Érdekes egybeesés, hogy ősszel nálunk is megjelent, magyar szerzőtől egy Flaubert alakját megelevenítő regény. Rőhrig Eszter könyvének („Nem leszek elérhető soha többé”) igazi hőse Flaubert fiatalkori múzsája, az eleinte sikeres, mára elfelejtett költőnő, Louise Colet. A magyar olvasónak neve semmit nem mond, ráadásul talán Flaubert regényeit is jóval kevesebben ismerik, mint néhány évtizede. Rőhrig Eszter egyértelműen Louise Colet, és nem Flaubert szemszögéből eleveníti meg kapcsolatukat, majd Colet sikertelen, tragikus életét. Értékes könyv: ha Párizsban jelenik meg, jó visszhangja lehetne.

Kicsit iskolásan befejezve: olvassunk Flaubert-regényeket, és Flaubert életéről szóló könyveket.

Olvasónapló

Írta: BikassyGergely

Ez is egy eltűnőben levő műfaj. Ötven-hatvan éve az irodalmi folyóiratok, sőt a hetilapok is tele voltak velük. Agyonművelt, többnyelven olvasó finomtollú írók, de rendszeresen az autodidakta, mindent magába, magától tanult Veres Péter is jelentkezett olvasónaplóval. Csökött, láncra kötött nézetei vegyültek eredeti gondolatokkal.

Befejezve a "cserépregényemet" (Vad Mecsek, 1944), megjelenését nyugtázva, de a hirtelenjött ősz bajaitól meglegyintve, iderajzolok afféle olvasónapló-félét, könyvek találomra.

Mario Soldati

Könyvesszekérről, 700 forintért emeltem ki a borzalmas címmel és borítóval, az eredeti után évtizedekkel egy obskurus alkalmi kiadó (MOKÉP) révén megmagyarított Mario Soldati regényt. "Erotikus fantáziák" címen: vakulj magyar. Talán fél (soft) pornó? Nem az: írója a huszadik századi olasz irodalom és film jelentős alakja. Mario Soldati (1906-1999) képzeletét nem annyira az erotika, mint inkább a kielégítetlen szexuális vágy gyötörte olasz férfiak és nők figurája, különféle tipusai érdekelték. Egy híres korai regénye is jól elkésve, a hatvanas évek vékony "Modern Könyvtár" sorozatában jelent meg: (Mi az igazság a Motta-ügyben?) Ez sem krimi, mint a címe ígérné. A harminchoz közeledő milánói ügvvéd egyszercsak eltűnik a tengerparti nyaralásán. Nyomoznak de hiába: Motta eksztatikus boldogságban él a tenger alatt sellőlányok társaságában. Addigi életében a mama rabságában, nők nélkül élt. A tengerben minden más, jobb és szebb. Ha visszatérve az emberek világába, már elpusztulna. - Érdekes, mélyebb gondolatoktól sem mentes kisregény volt. Nekem még megvan, hatvan év múltán is. 

Később írt, és legnagyobb közönségsikere, (eredeti címén Lettere di Capri) hosszabb, nagyobb igényű, nekem kis csalódás: Soldati túl sokat akarva alaposan megcsavarta a Goethe (Vonzások és választások) óta ismert házassági alaphelyzetet: aki tetszik, és aki látszólag hozzám való, nem ad igazi szexuális boldogságot - ad viszont egy látszólag nagyon nem hozzám való vad, vagy buta, vagy bármilyen másik, akivel viszont nem férhetünk össze... Soldati (vesztére) valami több évtized alatt játszódó csavaros szerelmi vadromantikát sző (persze fegyelmezett realista módszerrel), két párral, két baráttal, feleséggel és közös barátnővel. Majd a végén megcsavarja: a szolid, semmiről sem tudó feleségnek is volt évekig egy titkos halálos szerelme és - csak szexuálisan - boldoggá tevő "ágytársa". Csak az ágyban boldog vele, a házastársával meg csak az ágyon kívül. És fordítva is... A háttér az ötvenes évek, Amerika és Itália, de a háttér itt is talán igazi főszereplő: Caprinál a tenger. Maga a jól olvasható, "letehetetlen" regény - nekem kicsit sok. Néha belefut a lektűr tátott szájába. Érdekes, hogy filmre nem az egykor sikeres és jó fimrendező, maga Soldati vitte, hanem az olasz erotikus fim nagy, rebellis mestere, Tinto Brass, és nem a legjobb színészekkel.

Raymond Queneau

Queneau a világban, de Magyarországon is egy időben a legnépszerűbb francia író volt, főként a Zazie, meg a Stílusgyakorlatok révén. Sok műve le van fordítva magyarra, a Kemény tél (Un rude hiver) azonban nincs. Eléggé más, mint a legtöbb Queneau. Alig van benne trükkös szójáték, stiláris duplaszaltó, alig röhögő tigrisbukfenc. Látszólag teljesen szabályos regény, egyetlen főszereplő, néhány arányos mellékszereplő, lineáris cseleményvezetés. Van ezért kesernyés humor,de nagyon bújtatva. 1916 december, Le Havre, kikötőváros a La Manche csatornához. Főhőse a teljesen középszerű szabadságos hadnagy, akinek ellenszenves hivatalnok bátyján kívül senkije nincs a városban. Beleszeret egy angol katonalányba, de a szerelem, ami talán nem is volt az, hamar elhal. Megismerkedik két gyerekkel, moziba viszi őket. Bátyja családi ebédjén apróbb botrányt kelt. Éjjel-nappal, randa, kemény hideg van. Német kémet sejt egy ellenszenves svájci vendégben, aki vagy nem kém, vagy nagyon is az. Ez a Lehameau nevű sebesült szabadságos hadnagy (akinek neve rímel a Hamlet névre) szintén nem rokonszenves: balga, ügyetlen, korlátolt figura, egy a sokezerből. Állítólag az író kicsit az apjáról mintázta... de vissza a regényhez: Hősünk az angol katonalány után beleszeret az egyik kisgyekbe. Annette úgy 12 éves, eszesen cseveg, imádja és szerelmesének tekinti a férfit. Lehameau 13 éve, felesége tragikus halála óta nem érintett nőt, utcalányt sem, senkit. Ez bizonyos elfojtott szexualitást ígérne a kislánnyal. A regény befejezéséig semmi ilyen nincs. ezt a "nincset" nehezebb megírni, mintha volna valami botrányos. Lesz ilyesmi, vagy nem, azt az író sem tudja. A regény, és 1916 legvégén antihősünk feleségül veszi a kislány húsz éves nővérét. Az olvasó kicsit örül, hogy többet nem tud meg: mesteri befejezés a kisrealizmus látszata mögött nem kisrealista regénynek. Senki ne kérdezze, hogy hát ha nem kisrealista, meg nem is hagyományos lélektani regény, akkor mi. Én sem tudom. Csendes remekműnek érzem.

Kapcsolódó korábbi bejegyzések:

Raymond Queneau, patafizikus satrafa

"Párizsban szép a nyár..." (Louis Malle és Zazie)

A szakadék szélén

 Írta: Inkabringa

Évekkel ezelőtt a blogban is írtam arról (ITT), hogy egy társadalom mentális egészségének jelzője lehet, hogyan bánik a kiszolgáltatott csoportjaival. Ezek a csoportok különbözőek országonként, de van két nagy szelete az emberi populációnak, ami minden országban jelen van: a gyermekek és az idősek. Azért írok most róluk, mert aktualitása van a naptár szerint is, a magyar társadalom morális állapota alapján pedig örökkön örökké.

Menjünk a naptár szerint. Október 1. az idősek világnapja. Kis hazánkban megint lett belőle egy álságos pénzosztás és kézrázásos szóvirágzás, egyébként senki ügyet nem vet rájuk. Most a nyugdíjprémiumtól volt hangos a sajtó, de ne feledjük azt a tényt, hogy egy másik – korábbi - döntés alapján lesznek olyan települések, ahol a házi segítségnyújtás veszélybe kerül, ami sokkal súlyosabb csapás, mint amennyi segítséget jelent néhány ezer forintos juttatás. Ezeken a településeken sem az önkormányzatoknak, sem az egyházaknak nem éri majd meg fenntartani a házi gondozást. És úgy van ez a mi civilizált világunkban, hogy ha nincs állami támogatás, elillan a keresztényi szeretet.

A nagyobb településeken nagyobb esély van több lehetőség közül választani, de félő, hogy a kis településeken, pláne a kispénzű és a család támogatása nélkül élő időseknek nem lesz segítségük a mindennapjaikhoz. Azok az idős emberek, akik saját otthonukban élnek, és a napi egyórás segítség fontos nekik a fenntartható életminőség szempontjából, egyedül maradhatnak a problémáikkal. Persze lesznek, akiknek a család segít. Bár az is igaz, hogy nem hivatkozási alap manapság egy munkahelyen az idős szülő gondozása. Nem is értik. Ez nem társadalmi elvárás a mai magyar hazában. Pedig az egyik legnagyobb csoda, ha négy generáció élettapasztalata keveredhet egy családban és a dédunokák a dédszülők emlékét magukkal viszik egész életükben.

Azonban, akiknek nincs más választási lehetőségük a településükön, teljes kilátástalanságba juthatnak a házi segítségnyújtás megtépázásával. Velük együtt természetesen a szociális gondozók is kilátástalan helyzetbe kerülnek, akiknek a munkahelye és a megélhetése kerül veszélybe. Miközben óriási szükség van rájuk, és kifejezetten tiszteletreméltó, amit csinálnak, az egyik legrosszabbul kereső munkavállalói csoportba tartoznak. Nem lehet szó nélkül hagyni, hogy a kispénzű idős emberek könnyen lehet, hogy egyszer csak minden segítség nélkül maradnak az amúgy is elfeledett apró településeken. Mert számukra a talpraesett és elkötelezett szociális gondozók jelentik az egyetlen segítséget. A szociális gondozó, ha kell, viszi nekik naponta a vizet a kútról, fillérekből megoldja a bevásárlást, postára megy, ügyeket intéz, és veri az asztalt az érzéketlen hivatalokban, hogy tüzelőhöz és gyógyszerhez jussanak. Családjuk már nincs, vagy nem tud törődni idős hozzátartozójukkal: oldja meg más. Az állam is ezt mondja. A társadalom is.

Aztán itt van a másik kiszolgáltatott csoport, a gyerekek. Akiket a buta felnőttek kénye-kedve szerint akarnak idomítani konformista, mindenbe belenyugvó, jól irányítható emberré. A társadalmi szocializáció alapvető terepe az iskola. Kérdés, hogy melyik társadalom, mire akarja használni. Jelenleg úgy érzem, hogy a magyar társadalom méla bambaként nézi, hogyan teszik tönkre a jelenét és jövőjét. Aki szót emel, azt lepisszegik, megfenyítik.  Inkább ne ugráljunk, sosem volt ez jobb, majd lesz valahogy, én elvagyok így is. Ez a mentalitás öröklődik majd az idők végezetéig?

Aki most a pedagógusokért kiáll, az a gyermekekért áll ki. Végső soron a társadalom jövőjéért. Azért, hogy a mai gyerekek már ne váljanak olyan besült, meghunyászkodó, megosztott, konformista, elkényeztetett kegyetlenné, mint amilyennek a mai magyar társadalom kinéz. Hogy legalább nekik legyen alternatívájuk a jövőben az ország határain belül is. Ha nem értjük meg egymás problémáit, ha nem vagyunk nyitottak mások felé, ha a másik feletti diadal előrébb való, mint a másik méltóságának megőrzése, akkor végképp elzüllik ez az ország. Az iskola fontos terepe lehetne egymás megbecsülésének, a világ felé nyitásnak és a meritokratikus szemléletmódnak, de persze lehet a kasztosodás szigorának hatalomszolgáló laktanyája is. 

Ne feledjük, hogy a gyerekeknek, az időseknek, a tanároknak, a szociális gondozóknak, és az ország minden egyes állampolgárának méltóságra és méltányos bánásmódra is szüksége van ahhoz, hogy jól érezze magát e honban.

Én nem az alapján becsülök valakit, hogy milyen autója van, mekkora a vagyona, milyen klikkrendszerek és gittegyletek alapján határozza meg önnön nagyszerűségét és mások megvetését.

Egyetlen szempontom, hogy a szakadék szélén ki nyújt kezet a lefelé zuhanóknak. Aki ezt teszi, tisztelem, burkolózzon bármilyen hétköznapiságba is: lehet tanár, szociális gondozó, civil önkéntes, vagy bárki más. Aki félrenéz, átnéz másokon, netán félretol másokat, akármilyen kiemelt üdvöske csoportba tartozhat, emberként nem lehet rá számítani.

Nem győzöm mondani, hogy végre egymásra kellene figyelnie ennek a társadalomnak, és akkor megváltozna a hatalmi viszonyrendszer is..

Sok tekintetben élhetetlen ez az ország, nemcsak materiális értelemben, hanem az egymáshoz való viszonyulásokban is. A család és a barátok jelenthetnek menedéket ebben a jeges viszonyrendszerben. Társadalmi szinten egyetlen értelme, hogy itt maradjunk: segíteni a szakadék szélén egyensúlyozóknak. Minél többen vannak, akik segítenek másoknak, akik kiállnak másokért, annál hamarabb ébredhet rá a társadalom, hogy a kiszolgáltatott csoportok magára hagyása az ország jövőjének szakadékba taszítása, és egyetlen szóval összefoglalva: szégyen. 

Kapcsolódó korábbi bejegyzések:

Példa a teljességre

Iskolapélda

Csak hús

Méltóság

Megjelent! - Vad Mecsek 1944

 

Megjelent Gergely új könyve a Múlt és Jövő Kiadó gondozásában. 

Vad Mecsek 1944

Cserépregény

Cserépdarabokként villannak föl a világháború és a vészkorszak napjai Mohácson és Pécsen Bikácsy Gergely új könyvében, amely különös játéka valóságnak és fikciónak. A Mecseken innen és túl a magyar történelem vad haláltánca zajlik, menekülő zsidókkal, meghasonlott katonatisztekkel és őrjöngő nyilasokkal, amelyhez Bikácsy prózájának szaggatott (emlék)képein nyakatekert bürokratikus rendeletek, gépírásleckék és katonai vezényszavak szolgáltatják az aláfestő zenét. S miközben virágzanak a gesztenyefák, és vidáman csörgedeznek a hegység láthatatlan vizei, egy bájos mohácsi lány egy pécsi apácazárda falai között, a rejtélyes és magának való Pater Rabanus oldalán próbál menekülni a rá kiszabott sors elől.

A Nemzetközi Könyvfesztiválon október 1-jén (szombaton) 13.00-14.00 óra között a Múlt és Jövő Kiadó standjánál (GE1 stand) dedikál Gergely.

A blogban korábban közzétett részletek a regényből:

Vad Mecsek 1944 (regényrészlet)

A félelem virága (részlet a készülő regényből)

Farkasforrás - részlet a Vad Mecsek 1944 című cserépregényből

Godard

Írta: BikassyGergely

91 éves korában meghalt. Néhány egykori társa az "új hullám" idejéből szintén sokáig élt (Alain Resnais, Agnès Varda, Jacques Rozier, Jacques Rivette). Volt idejük, hogy megváltoztassák a filmet. Hogyan változtatták meg? Nehéz lenne pontosan és kimerítően elmondani. Legjobb, ha meg sem próbálom.

Jean-Luc Godard (1930-2022)

"Vonat érkezése a pályudvarra". Lumière-ék ősfimje roppant érdekes volt, és nem nagyon kérdezte a néző: miért ott a felvevőgép, ahol van? Azért volt ott, mert a vágányok végén volt a legjobb helye, szemben és oldalt, oldalt, hogy jól lássuk a vonatról leszálló utasokat. Ezt ma is így venné fel a legtöbb rendező, maga Godard is.

Annyi ideig jöttek az utasok, amíg ki nem fogyott a tekercsből a film. Ez a világ legtermészetesebb dolga. Bonyolult akkor lett minden, amikor már sokkal több film fért egy tekercsre, és amikor valakinek eszébe jutott, hogy a felvevőgép közelebbről is próbálhat képet felvenni. Innen aztán már nem volt megállás.

Godard-nak fiatal kora óta ezer és ezer kérdése volt a filmfelvétel lehetőségeiről. Ha ezreket nem is azonnal, de száz és száz lehetőséget elég hamar kipróbált. Majdnem mindig eltért attól, amit mások csináltak, ahogy mások forgattak. Mindent másképp akart látni és másként láttatni. Idénként buta politikai propagandák kísértették. Ezt is túlélte, mint a kereskedelmi sikereit (borzasztó, de ilyen ballépése is volt, nem egy!) Szerencsére maradt, aki akart. Kisérleti - marginális - provokátor -képroncsoló.

"Búcsú a nyelvtől" - egyik öregkori kísérletének címe. Azt hiszem, nem is csupán a filmnyelvre lehet érteni. Hogy mire még, azt jó ideig kutatni fogja kritikus, tudós, és a világ összes nézője.

Kapcsolódó korábbi bejegyzések:

Godard és Godard

Godard ugróiskolája

Godard: téli művész?

Németország Kilenc Új Nulla

Iskolapélda

 Írta: Inkabringa

Semmi sem tökéletes (csak Bach, mondják a zenetudósok), de az egyik legnemesebb emberi cél a tökéletesedésre törekvés. Különösen akkor, ha egy egész társadalom tökéletesedéséről van szó. A finnek a társadalmi tökéletesedést az oktatással alapozták meg. Mélyről indultak és a csúcsra jutottak. Nem volt soha könnyű a helyzet, néha kifejezetten katasztrofális volt, de úgy hatvan évvel ezelőtt a finnek mégis úgy döntöttek, hogy egy igazán nagy társadalmi elhatározás révén kilábolhatnak abból a reménytelenségből, amiben épp akkor volt az oktatás.

Finnországban az 1860-as évektől kezdődött az alapfokú oktatás, és 1921-től lett kötelező az iskolai oktatás. Ekkor a 15 évnél idősebbek 29%-a még nem tudott írni és mindössze 5%-uk tanult tovább. A kötelező oktatás óriási lépés volt a társadalmi szintkülönbségek kiegyenlítéséhez. De mint tudjuk, ez önmagában kevés.

Erősen tagolt volt az oktatás szerkezete Finnországban. Az alapfokú iskola négy évig tartott, majd választhatták a továbbtanulók az ötéves alsóbb fokú és a három éves felsőgimnáziumi oktatást. Az 1960-as években már rájöttek arra, hogy ez az iskolarendszer szélsőségesen széttagolja és egyenlőtlenné teszi a társadalmat, de arra is rájöttek, hogy az oktatás nem az a falat, amit egyben lehet lenyelni, vagy hatalmi szóval elintézett üggyé tenni.

1963-ban (csaknem hatvan éve) nagy lépésre szánták rá magukat a finnek azzal, hogy a Parlament a komprehenzív oktatási rendszer megalkotása mellett döntött. 1968-ban került a Parlament elé az új oktatási törvény. 1963 és 1968 között – öt éven át – széleskörű társadalmi egyeztetés előzte meg a törvényalkotást, amelyben a szakértőkkel, pedagógus szervezetekkel, a különféle szakmákat képviselő szakszervezetekkel, civil szervezetekkel és az oktatásban bármi módon érintettek képviseleteivel egyeztettek. Öt éven át.  A törvényt előkészítők mindenkit meghallgattak, mindenki véleményét kikérték, és ami igazi unikum a mi kies hazából nézve, figyelembe is vették. De szép ebbe belegondolni. Mások persze azt gondolhatják, minő gyengeség ez, hisz nem akadt egyetlen omnipotens mindentudójuk, akinek akarata mindenki más akaratát meghatározta volna, és egy pazar huszárvágással egy nap alatt elintézi, amit el akar. Nem, a finneknek nem volt ilyenjük, úgyhogy mindenki mindenkivel szóba állt, mindenki véleményét és ötleteit meghallgatták, és meg is fogadták.

Így kialakult egy nagy nemzeti közös álláspont arról, hogy a komprehenzív oktatás, ami az alsó- és középfokú oktatást a társadalmi egyenlőség eszközének tekinti, az ország fellendülését szolgálja majd. Ez olyan erős elköteleződést jelentett a társadalom minden csoportja számára, hogy vitték tovább a fonalat, éveken, évtizedeken át, bárki került is a kormányrúdhoz.

Az alapképlet változatlan maradt: a komprehenzív oktatási rendszer segít redukálni a társadalmi egyenlőtlenségeket, és a társadalmi egyenlőség sikeres társadalmat teremt.

Nem azért tettek így, mert nagy jó dolgukban erre is ráértek, hiszen a finn társadalmat is időről időre válságok rázták és rázzák meg. Azért tettek így, mert a társadalom számára egyértelművé vált, hogy ásványi lelőhelyekben nem dúskálnak, ámde kiaknázatlan vagyonuk az ott élők tudásszintje, amivel tényleg csodás felívelésre tettek szert.

Remélem, kis hazánkban nem abban bontakozik a nemzeti konszenzus, hogy ha már gazdag ásványi lelőhelyeink nincsenek, legalább kiművelt fők se legyenek e honban (kivéve a szűk elit elitista iskolába terelt elitté nevelt gyermekeit). Nem feszélyezi ez módfelett a társadalmat?

Szóval a finnek újból éveket töltöttek el (újabb széleskörű szakmai egyeztetések révén) a gyakorlati módszertan kidolgozásával, amikor is 1972-ben először az elmaradottabb északi és keleti régiókban (nem ám a kiemelt elitiskolákban) kezdtek hozzá az újítások bevezetéséhez, majd 1977-től terjesztették ki az egész országra a komprehenzív oktatás rendszerét.

Az 1970-es években a tanárképzés kiemelt területe lett az egyetemi oktatásnak, a tanárok szakmai felkészültségét növelték, ezzel együtt nőtt a bérük is, ráadásul a döntéshozók kikérték a véleményüket, és nagyfokú módszertani önállóságot kaptak. Ezzel elérték azt a furcsaságot, hogy a tanári szakma társadalmi presztízse megnőtt. Itt is van még hova fejlődni, vannak is hiányosságok, problémák, de más országokban meg már fű sem nő. 

Ezzel azonban nem volt minden megoldva. Mindig újabb és újabb problémák merülnek fel, aminek orvoslása egyre eredményesebbé tette az oktatás színvonalát. 1982-ben újabb törvényt alkottak annak a tendenciának a kiküszöbölésére, hogy a jobb helyzetben levő családok kiváltságos körülmények közé juttatták gyermekeiket, a társadalmi szakadékot vészesen tágítva. Minden szülőnek a saját gyermeke felé fordul a szíve, de ha ez túlburjánzik, akkor végletes társadalmi egyenlőtlenségekhez és csoportszegregációhoz vezet. Aki szeret ilyesmivel dicsekedni, az büszkén hozhatja fel kis hazánkat példának. De a finnek nem voltak erre büszkék. A kiváltságosok kiválasztódását kifejezetten nyomasztónak és kártékonynak tartották az eredeti cél, a társadalmi egyenlőség kialakítása szempontjából. Úgyhogy 1985-ben gyakorlatilag is bevezették az inkluzív oktatást, amelynek keretében a perifériás csoportokból érkező gyerekek is helyet kaptak az osztálytermekben. A szelekciót nem tudták tökéletesen kiiktatni az oktatásból, de összehasonlíthatatlanul jobb a finneknél a helyzet a rendkívül szelektív és szegregáló magyar oktatási rendszerhez képest.

Summa summarum, a finn oktatási csoda alapköve lett a hátrányból induló gyerekek felzárkóztatása. A PISA-felméréseken a finn gyerekek szárnyalnak. A szárnyalást társadalmi szinten nem az jelenti, hogy a társadalom felső harmadába tartozó gyerekek kibontakoztatják a tehetségüket, hanem azt, hogy a periférián levő, kihívásokkal küzdő gyerekek is jó eredményen teljesítenek.

A finnek jelentősen megközelítették, amire titkon és nyíltan is úgy vágytak, a társadalmi nivellálódást. A finnek le akarták gyűrni azt a démont, ami a gyerekek előmenetelét a szülők társadalmi helyzetétől teszi függővé.

Ehhez persze az kellett, hogy nemcsak oktatási, hanem szociális segítséget is biztosítsanak a gyerekeknek és szüleiknek, hogy önálló szakmai tényezőként tekintsenek a pedagógusokra, hogy autonómiát kapjanak az iskolák, hogy az oktatás decentralizált legyen, és a társadalmi egyenlőség ügye közös érdekké váljon. És mindezt jelentős és minden kormány számára evidenciának tekintett állami támogatás kísérte. Ha gazdasági válság volt, ha nem.

Nem utolsósorban a civil szervezetekre is támaszkodik a finn oktatás. Tárt kapukkal várják a civileket az iskolákba. A finneknél hagyományosan erős a civil társadalom, a lakosság 80%-a részt vesz valamilyen civil szervezetben élete folyamán, sokan egyszerre több szervezetben is aktívak. Az önkormányzatokban diákvezetőt is választanak, ezzel is a közéletben való jártasságra, a közügyek iránti felelősségre és kritikus érdeklődésre buzdítják a fiatalokat. Egyszóval a finneknél a civil öntudatnak rangja van. Az jó lehet.

Hosszan lehetne még elemezni a finn oktatási rendszert, mert egyáltalán nem könnyű és kikövezett társadalmi-gazdasági körülmények között alakult ki és létezik mindmáig. Most is újabb és újabb megoldandó bajok merülnek fel. A finnek a felülről eldöntött centralizálás helyett az alulról felfelé építkező hosszú távú célratörést választották. Nem tökéletes a finn oktatási rendszer, de a tökéletesedésre törekszik. Minden sikerével és minden buktatójával együtt is egy tiszteletreméltó társadalmi cél példája. A finneknél is volt már sok baj, de egyben minden kormány és minden politika körül settenkedő egyetértett: az oktatás által teremtett társadalmi kiegyenlítődés a kulcsa a társadalmi jólétnek. Ha tökéletesen nem is tudják megvalósítani, de legalább megpróbálják.

Köztudott, hogy a magas GDP önmagában nem segíti a társadalmi egyenlőtlenségek felszámolását. Az egyenlőtlenségeket az oktatás - minden társadalmi csoport által elérhető - magas színvonala csökkenti.

A finnek oktatási rendszere hovatovább odavezetett, hogy évek óta nemcsak a PISA felméréseken végez az élen Finnország, hanem a boldogságindexen (World Happiness Report) is.

A finn és a magyar oktatás között hasonlóság is van: mindkét országban az oktatási rendszer közvetlen érintettjei az iskolások, az iskolások szülei, és az ő tanáraik. A különbség csak annyi, hogy kis hazánkban valamennyien megszenvedik a jelenlegi oktatási helyzetet és a jelenlegi társadalmi közeget. Ez a közeg pedig olyan, hogy mindenki mások fejére állva akarja kint tartani fejét vízből. Ez az emberi psziché hibája, hogy ha valaki hozzájut valamihez, és más meg nem, akkor előbb-utóbb meggyőzi magát, hogy neki az jár, sőt, meg is érdemli, nem úgy, mint mások. Ez a társadalmi attitűd nem kedvez a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésének. Nem is áll kis hazánk a boldogságindex élén.

Értük írtam ezt a bejegyzést: az iskolás gyerekekért, a szüleikért és a tanáraikért. Az ő elégedettségük a PISA és a GDP adatain is sokat javítana. Nem beszélve az ország boldogságindexéről. Minél később kezdünk hozzá ahhoz, amire a finnek rászánták magukat, annál később jön el a társadalomban a kiegyenlített boldogság. Nem a tökéletes az egyetlen siker, a tökéletesedés is az.

 

Nádas Péter: Rémtörténetek

Írta: BikassyGergely

Nádas Péter új, vaskos könyve részben nagyon elüt eddigi műveitől, kisebb részben, bújtatottan azért vannak köztük kapcsolódó vonalak, pontok.

Valahol a Dunakanyarban, kis falvak között, szőlőföldeken játszódik a történet nagyobbik része, vagy a falvakban. Falusiak és földművelők beszélnek. Sokáig egyetlen szereplő, vén, káromkodó, mocskos szavú asszony mondatait és gondolatait követjük. Bár nemcsak ő beszél. Nehezen szétbogozgatóan, olykor az író is mintha átvenné az elbeszélő szerepét: érdekes, olykor bravúros, de szándékosan nem mindig világos, ki meséli a rémtörténeteket. Rengeteg szereplő élete és sorsa bonyolódik itt kuszán vagy világosabban, időrendet felborítva, logikusan vagy logikátlanul. Leginkább a Kádár-korban vagyunk, bár előre és visszapillantások bonyolítják a történet idejét. 

Nádas a hosszú, olykor nagyon hosszú mondatok kedvelője és művelője. Itt sokkal kevesebb van belőlük, a mocskos trágárságok általában egyszerű, mellérendelt összetett mondatokban zúdulnak az olvasó elé. Nádas mesterien, ravaszul változtatja, fonja a történetszálakat, léptet be új meg új szereplőket. Tanult, értelmiségi beszélő sokáig nem akad, a könyv felétől-háromnegyedétől megnő a jelenlétük és szerepük (katolikus pap, református lelkész, végül egy szinte főszereplővé váló pesti egyetemista lány.) Ők is a végig sötét felhőként gomolyodó tragédiák (szinte egyetemes rémdráma) részesei, majd közvetett előidézői. "Rémtörénetek": a regény tele van testi-lelki nyomorékokkal. Nádas egészen közelről, részletes buzgalommal vizsgálja életüket (inkább: létezésüket). Mintha azt érezteti, hogy az egész világ, maga a létezés végtelen, elkerülhetetlen, szennyes és bűzös. Ez a regény látszólag erősen Móricz Zsigmond elbeszélésmódját és leírásait, párbeszédeit idézi, de mégsem Móricz világa. Pontosítani próbálom: az ábrázolt világ közel áll a Móricz-regények (egy részének) világához, de az író szemlélete egyáltalán nem. Móricz, mint a nagy realisták nem foglalkozik világának, szereplőinek megítélésével, erkölcsi, vagy bármilyen ítélkezéssel. Nádas sem hirdet erkölcsi itéleteket, de a vaskos történet bonyolult "fonadalmán" egyre inkább átüt a szerző világot, a teremtést illető véleménye. Ez engem zavart, egy regényírónak ne legyen a könyvben "véleménye", bízzon mindent az ábrázolásra.

Nádas nem tudja elrejteni rosszalló (?) véleményét. Talán nem is rosszalló, de a sorsok eleve elrendelése, a tragédiák elkerülhetetlensége sugárzik szemléletéből, a szereplők sodródásának és kezdeti-végleges sorsát születésüktől halálukig meghatározottnak, elkerülhetetlennek mondja. Ezzel túllép az író szerepén és feladatán. Nem véletlen, hogy papok tragédia utáni kommentárja zárja az elbeszélést. Az sem, hogy a testi-lelki nyomorékok világát és sorsát oly mélyen és közelről vizsgálja. Mint egy lélekgyógyász, aki a gyógyítás reményét még vigaszként sem hiszi, kínálja, mert csak a biológiai "eleve elrendeltségben" hisz.

Varázslat egy hétköznapon - Cimbiózis

 Írta: Inkabringa

A Kobuci kert egy nyári találkozóhely Óbudán, ahol ehetünk, ihatunk, és különféle koncerteket hallgathatunk. A szórakozóhely a nevét a kolbászos buci szóösszevonásából kapta. A kobuci kedvelt darabja az étlapjuknak, kapható vegán változatban is. Ezt csak azért írom ide, hogy érzékeltessem, milyen hétköznapiságokból lehet elérkezni a varázslatig.

A hét egyik hétköznapi munkanapjának hétköznapi estéjén egy baráti csevegésre, kobucizásra, fröccsözésre és zenehallgatásra toppantam be a Kobuciba. Szanaszét gurult figyelemmel értünk oda, ettünk-ittunk, diskuráltunk. Teljesen és totálisan hétköznapi nyári este volt ez. Habár a mai szerterohanó világban egy ráérős baráti találkozás is a varázslatok közé tartozik.

Kobuci kert

Aztán elkezdődött a koncert. Lukács Miklós és a Cimbiózis. Egy jazztrió: Lukács Miklós (cimbalom), Orbán György (nagybőgő), Baló István (dob). (ITT egy ízelítő, mire képesek ők együtt.) Sokszor hallottam már őket, együtt és külön-külön is, koncerten és lemezen. Lukács Miklóst és Baló Istvánt Dresch Mihály, Orbán Györgyöt Tóth Viktor jazzformációi révén ismertem meg. Ahogy ez a jazzistákra jellemző, összevissza keverednek más muzsikusokkal szerte a világból, mindenféle érdekes és izgalmas formációkban vesznek részt.

Nincsenek műfaji korlátaim, egyáltalán nem szeretem ízlésketrecekbe zárni magam, másoktól még kevésbé fogadom el, ha műfaji határok közé akarnak kényszeríteni. A blogban írtam már popzenéről és kortárs zenéről, klasszikusról és modernről. A zene úgy, ahogy van csodálatos, és ahogy már többször említettem, a zene az egyetlen mentsége, és egyben vitathatatlan értéke az emberiségnek, minden ostobaságával és otrombaságával szemben.  

Én azok közé tartozom, akik nagyon szeretik a jazzt. Még általános iskolás voltam, amikor az egyik unokabátyám révén kinyílt előttem ez a csodálatos világ. Minden zenei műfajnak megadom az elvárt megbecsülést, és hallgatom is mindegyiket, legyen az magaskultúra vagy szórakoztatás, mainstream vagy underground. Képviselhetik a lazulást vagy a lázadást, az életörömöt vagy a világfájdalmat, a kellemest vagy a nyers erőt.

De számomra a jazz az egyetlen zenei műfaj, ami a szabadságot jelképezi.

A jazz olyan műfaj, ahol megtanuljuk érteni és értékelni a szabadságot, átéljük, hogy az nem hullik csak úgy az ölünkbe, mert a szabadság egy figyelmes, és másokra is odafigyelő folyamat eredménye. A jazz improvizációra és a zenészek közötti együttműködésre alapul. Ebben az értelemben tökéletes névválasztás a szimbiózisra utaló Cimbiózis. A jazzkoncerten a közönség előtt és a közönséggel együtt születik meg az improvizáció. Úgy szárnyalnak a zenészek és a hangszerek, hogy a többi zenésznek és hangszernek is utat engednek a szárnyalásra. Lehetséges, hogy a jazz az egyetlen demokratikus műfaj? És talán a legbarátságosabb is, mert minden zenei műfajjal képes kooperálni. Az biztos, hogy a jazz nem ásatag, nagyon is naprakész, a zenei folyamatokat nyomon követő műfaj, az ember világra adott reflexióinak egyik legérdekesebb formája. 

Lukács Miklóst a Dresch Quartetben hallottam először. Lenyűgözött, megbabonázott, elvarázsolt. Hangszere a cimbalom, amit a jazzbe ő és Balogh Kálmán vezetett be. Bámulatos mesterműveket hoztak létre. A cimbalom a jazz-improvizációk egyenértékű hangszerévé vált. Lukács Miklósnak elévülhetetlen érdemei vannak a cimbalom műfaji kereteinek kitágításában. A cimbalom világhírű képviselőjévé vált és világhírűvé tette a hangszert is.

Lukács Miklós

Egyik barátunk néhány éve rábízta a kisfiára, hogy milyen hangszert tanuljon, mert így nem kényszerként, hanem örömként éli majd meg a zenélést. Kipróbálhatta egy zeneiskolai nyílt napon a hangszereket. Ő minden kétely nélkül a cimbalmot választotta. Semmilyen előzménye nincs a családban a cimbalomnak és egyéb hangszereknek sem, de ő boldog odaadással tanulja.

A cimbalomnak tehát eredeti vonzereje van. És aki kételkedik ebben, az hallgassa Lukács Miklós felvételeit. (Például ITT) Minden bizonnyal a barátunk kisfia már járás- és beszédtanulás közben is sokszor hallotta az ő cimbalomjátékát.

A jazznek az improvizáció miatt elengedhetetlen élettere az élőzene, a koncert. Ilyenkor varázslatok születnek. Így történt ezen az augusztusi hétköznapon is. Kisétált a színpadra szerényen, minden csinnadratta és felhajtás nélkül három zenész, akik hangszerükből azt is kihozzák, amire eddig nem is gondoltunk. Egyvégtében játszottak egy komplex zeneművet, ami tökéletesen vegyítette a partitúrát és az abból induló improvizációkat, a kortárs zenét, a jazzt és egyéb műfajokat. Gyönyörű volt és izgalmas.

A közönség elbűvölten hallgatta. Belemélyedtünk a zenéjük világába. Követtük őket, vettük a kanyarokat. Nem könnyen befogadható slágerzene, de mégis felszabadító és varázslatos. Amikor vége lett, valaki felkiáltott a közönség soraiból: „Ezt kérjük még egyszer!” Lukács Miklós visszakérdezett: „Elölről?” Igen, még egyszer, újra, elölről végighallgattuk volna.

Olyan varázslat volt ez a koncert, ami mindörökre velünk marad. Sok ilyen élményt adtak ők már a közönségnek. A Kobuci picinyke színpadán, akkor és ott, minden látványos showelem nélkül varázslat történt.

Manapság mindenhonnan azt sulykolják, hogy menten szétesik a világ. És valóban, borzalmak történnek körülöttünk. Aztán jön egy ilyen koncertélmény. Minden felhajtás nélkül megszületik az ember legszebb ajándéka, amit ennek a világnak adhat: a zene.  

Amíg ilyen zenére képes az ember, van helye a világban. Amíg ilyen zene létezik, addig nem eshet szét a világ.

Kapcsolódó korábbi bejegyzés:

Legyen nekünk jazz