Keresés ebben a blogban

2015. szeptember 10., csütörtök

Fekete-fehér

Írta: Inkabringa


Az emberek közötti egyenlőtlenségnek számos gyökere van. Ilyen például a bőrszín, a vagyoni helyzet, az etnikai hovatartozás, de az életkor, vagy a lakhely is. Még meg sem szólalt az illető, nem tudjuk, hogy értelmes, eredeti eszű, vagy épp ellenkezőleg, korlátolt és csökött gondolkodású, de már ráégett a társadalom szemében pozitívnak vagy negatívnak tartott billog. Tovább színezi a képet, ha kiderül felekezeti hovatartozása, szexuális irányultsága, foglalkozása, iskolázottsága. Még mindig nem tudjuk, hogy sziporkázó elme vagy tunya eszű agresszor, de már a lenézett, kirekesztett, megvetett és ellenségnek tekintett kategóriába kerülhet – pusztán ránézés és felszínes információk alapján. Vagyis az emberek közötti egyenlőtlenség eredője, hogy épp az nem számít, ami a legjellemzőbben emberi tulajdonság: a gondolkodásra való képesség. Az értelmes, világra nyitott ember bármely külsőségnél vonzóbb.

Az emberek közötti egyenlőtlenség egyik alapvető megjelenési formája a bőrszín szerinti distinkció: a fehér és a fekete minőségi megkülönböztetése. Ne higgyük, hogy ez a szemlélet a buta évszázadokkal elsüllyedt, legfeljebb finomodott, fügefalevelet kapott. Dehogyis tűnt el, virágzik elpusztíthatatlanul, ahogy az egy valamirevaló vakhithez illik. Korra, nemre, iskolázottságra, politikai meggyőződésre való tekintet nélkül sokaknak „cölöp” a világban való eligazodáshoz. Kimondatlanul is egyéb ellenérzéseiknek is ez az alapja. A fehér bőrszín a világuraló embertípust jelzi, a sötét bőrszín pedig a rosszat, a szennyest, a fenyegetőt jelenti számukra.
Sean M. Johnson
Bárcsak remélhetném, hogy én vagyok az egyetlen, aki ilyen véleményeket hall manapság az utcán járva-kelve, mindenféle emberekkel elegyedve. Mostanság a menekültek segítéséért is kaphattunk ilyen szellemű kioktatást. Mindamellett továbbra is állítom, engedélyre, tapsra nem kell várni, mert elcsigázott, éhes, beteg, kiszáradt embereknek azonnal kell a segítség. Egyszer már feltettem ezt a kérdést a blogban, de ismét megkérdezem: aki arra büszke, hogy fehérnek született, tulajdonképp mire olyan büszke?

Ugyanakkor ijesztő ez az elutasító, gyanakvó gőg, mert gyűlölködés, le nem vezetett frusztráció és korlátolt kicsinyesség munkál mögötte. A társadalmi veszélyt valójában ez jelenti, és nem az, ami ellen ágál. Mert a kirekesztő gyűlölködés olyan, mint egy sosem romló konzerv, bármikor, bárkit, bárhogyan megvetése tárgyául választhat, hogy befolyásolható frusztráltságának vigaszt találjon. Egy ügyes hatalmi gépezet ezt nagyon jól kihasználhatja mögöttes céljai eléréséhez. Volt már erre számos példája az emberiségnek. Egyik undorítóbb, mint a másik.
Yinka Shonibare
A kortárs művészet világszerte érzékenyen reagál a társadalmi feszültségekre. Témája van bőven ebben a cudarul elrendezett világban. A társadalmi visszásságokra érzékeny kortárs művészet egyik meghatározó témája a fehér és fekete bőrszín. Kis hazánkban is van bőven példa a kirekesztett és megvetett rétegekkel szembeni alázó megnyilvánulásokra. Gondolja át mindenki, hogyan viselné, ha összezárnák néhány négyzetméterre másik húsz emberrel higiénés lehetőségek nélkül, önrendelkezésétől, méltóságától megfosztva, teljes bizonytalanságban tartva. 

Kerry James Marshall Los Angelesben élő afro-amerikai képzőművész. A művészettörténetet a fekete bőrszín megjelenése alapján vette górcső alá. Valahogy úgy, ahogy a blues és jazz történetét vázolta fel erős társadalomkritikai hangvétellel annak idején Leroi Jones. Marshall arra az eredményre jutott, hogy a fehérek által dominált művészet fénylő századaiban a feketéket alávetett szolgaként ábrázolták, már ha egyáltalán megjelentek egy műalkotáson. Azt is felvetette, hogy ugyan miért nincs fekete bőrszínű képregényhős? Mainstream-búvároknak kiváló kutatási téma lehetne.
Kerry James Marshall
Jean-Michel Basquiat a hetvenes-nyolcvanas évek amerikai street art világából indult, hogy aztán neo-expresszionistának címkézve a kortárs galériák egyik fontos tényezőjévé váljon, Andy Warhollal munkálkodjon. Műveiben a fekete és fehér bőrszín közötti különbség csakúgy érdekli, mint az ezzel összefüggő szegénység, kirekesztettség és a társadalmi egyenlőtlenségek különféle megnyilvánulásai.
Jean-Michel Basquiat
Yinka Shonibare önmagát „posztkoloniál hibridnek” titulálja, hiszen Londonban született, Nigériában nőtt fel, majd ismét Európa és így tovább. Az Afrikában máig teherként hordozott kolonializmus nehéz örökségét és a rasszizmus megnyilvánulásait ábrázolja műveiben, valamint saját különös identitásának afrikai európaiságát, avagy európai afrikaiságát. Szobrai, installációi, festményei, kísérleti filmjei és fotói ezt a kettős identitást tükrözik.
Yinka Shonibare
James Baldwin feketeként a 20. század közepének és második felének amerikai társadalmát írta meg mély beleérzéssel és kíméletlen kritikával. A rasszizmus és általában az emberi sokféleséggel szembeni türelmetlenség megnyilvánulásai voltak legfőbb témái. Amerika lelkiismeretének tartották. A 21. század élesen társadalomkritikus fiatal művészei gyakran fordulnak hozzá ihletért.
Patrick Melon
A fekete bőrszín már önmagában stigma sokak szemében. Fokozottan igaz ez, ha egy fekete bőrszínű ember ráadásul még nő is. Kara Walker afro-amerikai nő, a feketékkel és a nőkkel szembeni gyakran erőszakos előítéletek ábrázolásához sajátos kifejezésmódot talált az egy-kétszáz évvel ezelőtt divatos sziluett-illusztrációk technikájával. Annak idején ezek a könyvillusztrációk bájos-bukolikus történeteket kísértek. Kara Walker a legdurvább rasszista elnyomás példázatait ábrázolja ezzel a pepecs technikával. Emblematikus alkotása a rasszista-szexista elnyomás panorámája (címe: Gone: An Historical Romance of Civil War as it Occured Between the Dusky Thighs of a Young Negress and Her Heart).
Kara Walker
Ti-Rock Moore amerikai középosztálybeli fehér nőként áll ki a feketék egyenjogúságáért, és utasítja el a fehér bőrszín miatt kapott „születés jogán járó” privilégiumokat. Művei erősen provokatívak és társadalomkritikusak.
Ti-Rock Moore
Delaine LeBas brit képzőművész, aki nőként és cigányként éli meg a társadalmi kirekesztettség formáit. Európa feketéi a cigányok. A hétköznapi rasszizmus első számú célpontjai. Delaine LeBas a maga művészi eszközeivel küzd a sztereotípiák ellen, a megvetettségbe kényszerítés ellen, a kiszolgáltatottság és a büntetlen alázások ellen. Májusban Budapesten volt kiállítása (Mondj nemet az identitáslopásra – Gallery8), melynek megnyitójára ezt írta: „Fizikailag és művészi értelemben ellopott műtárgyak vagyunk. Még most 2015-ben is mindenki láttat és kontextualizálhat bennünket, csak mi magunk nem. Még mindig fontosabbnak tartjuk azt, ahogyan mások észlelnek bennünket annál, ahogyan mi látjuk magunkat és a világot. Kisztereotipizáltak bennünket a saját létezésünkből. Már az is vita tárgya, hogy vajon emberek vagyunk-e. A többségi tekintet kolonizálja a nyelvet, így téve totálissá az elnyomást.
Delaine LeBas
Mi nem akarunk ehhez a kevély tekintettel az elnyomás kolonizált nyelvén beszélni. Nem kérünk belőle, hátat fordítunk neki, akkor is, ha fehér bőrrel születtünk a világ szerencsésebb részébe. Történelmi leckék sokasága mutatja, hova vezet az, ha a tomboló hisztéria sárral lepi el az emberek józan eszét. A józan ész nagy kincs, meg kell őrizni.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése