Jonas Mekas, a mozgókép

Írta: BikassyGergel

Szándékosan furcsa, sőt suta ez a cím, nem bánom. Ő a film-avantgarde talán legérdekesebb rendezője. Egyáltalán nem hiszem, hogy most, 96 évesen meghalt, ugyanis az ilyen szabálytalan zsenik vagy meghalnak húsz évesen, vagy nem tudnak soha meghalni. Jonas Mekas az utóbbi: ha vagy ötven éve már nem halt meg, akkor most századik évéhez közeledve nem akarhat, és nem is tud meghalni. Ez így igazságos. Hasonlóan, mondjuk, a dokumentarizmus másik zsenijéhez, Joris Ivenshez.

Jonas Mekas (1922-2019)

Litvániában született és élt a német, majd szovjet megszállásig. Ilyen ország és nyelv nem létezik, vagy ha véletlenül mégis, akkor sürgősen meg kell szüntetni - ebben német és szovjet megszállók tökéletesen egyetértettek. Irtották is felváltva, szorgos buzgalommal a litvánokat, valamint az ott vesztükre nagy számban élt zsidókat. Az ifjú Jonas és Adolfas Mekas (két testvér, nevük nem kitaláció:  "Jonas és Adolfas") együtt menekültek 1944-ben. Nem lehetett sok esélyük az életre. Már az is csoda, hogy addigra nem pusztultak el. Németországban mindenesetre azonnal büntetőtáborba kerültek, de a nácik bukása után ugyanott még egyszer bezárták őket. Csak 1949-ben érkeztek New Yorkba. Jonas még litvánul kezdett verseket és novellákat írni, Amerikában már angolul írt... Filmezni az akkor feltalált újfajta kézikamerával... - ... de a lexikont itt bezárom, minden jobb lexikonban tovább olvasható.

Két személyes emlék. 1965-ben, húsz, vagy alig több  évesen láthattam magyarországi nem nyilvános vetítésen első remekművét, a hatvanöt perces Brig-et. A Brig szó a sokáig leggyakoribb hadihajó-fajta neve, Verne regényekben állandóan szerepel. Mekas remekműve rekonstruált dokumentum, egy szigorúan dokumentáris színmű nyomán. Ötvenegynéhány év múltán sok kameramozgásra nem emlékszem, lehet hogy nincs is benne. A Brig egy tengerészeti büntetőintézmény börtönhajója. Adja isten, hogy fent legyen a Youtube-on, most nem ellenőrzöm, majd a cikk befejezése után megnézem, ha lehet. 1965-ben, az akkori Filmintézet vetítőjéből szédelegve jöttünk ki - ilyen is van? Ilyen kegyetlen büntetőbörtön, és ilyen kegyetlen dokumentumfilm?

Valamikor 1991-ben vagy '92-ben a Toldi mozi több napos rendezvényén kisebb (vagy nagyobb?) életmű-sorozatot szenteltek neki. A film egyik feltalálójának számított, név a régmúltból, már akkor is, mintha a Balázs Béla Stúdió vendégeként Lumière-ék, vagy Méliès lépett volna a színpadra. Kortalanul és örökkévalóan. Állítólag ő maga hozta személyes poggyászként filmjeit erre a filmhétre. Ha legenda, akkor is jellemző. Kár, hogy régen felszámoltam Örökmozgós meg Toldi mozis műsorfüzeteimet, most nagyon jól jönne...

Több könyve is megjelent, majdnem mind francia fordításban is. (Sejtem, több más nyelven szintén.)

Önéletrajzának címe magyarul: "Nem volt hova mennem".

Úgynevezett "moziforgalmazásban" soha nem vetítették filmjeit. Akit érdekel, rendelje meg a könyveket, vagy kutassa a hazai angol könyvesboltokban, ha van ilyen, a filmeket meg nézze a Youtube-on. Viszont, aki "közösségi élményre vágyna", na az nem megy, az lekéste a hatvanas éveket.... De hátha mi nézők is száz évig élünk...

Verne Gyula és Jules Verne

Írta: Bikassygergel

Vagy azonosak, vagy egypetéjű ikrek..., hiszen az eredeti mégsem lehet azonos a lefordított magyar szöveggel. Örülök, hogy ahhoz a nemzedékhez tartozom, amely Vernét Verne Gyulaként ismerte meg, és élő embert azóta sem hallottam, aki franciásan ejtené a nevét.

Jules Verne

Maradtak talán az ötvenes évek elején-közepén is könyvei a közkönyvtárakban, hiszen nem a "tiltott", hanem a "tűrt" kategóriába tartozott, bár olyan túl sok nem lehetett. Én például két közeli kis budai magánkölcsönzőből kiválasztva (létezett akkor ilyen) ismertem meg Vernét. Gyönyörű külsejű tízes-húszas évekbeli Franklin-kiadásokból, kemény borítás, az eredeti francia réz- vagy fametszetekkel, nagyon szép, fényes és vastag papíron, a máig legszebb betűtípussal. 

Az illusztrációk alatt mindig egy-egy épp rövidségük miatt érdekes idézet a szövegből. "A fedélzet szélén ült' - "A kétárbocos előtt" - "Egy furcsa jövevény" -  "Ott! Ott!... kiáltotta". Minden regényében utazásra indulnak. Földön, folyón, tengeren és levegőben. Afrikában és az Északi sarkkörön. Utazás a Föld középpontjába. Utazás a Hold körül és a Holdba. Utazás az Óceán mélyébe. Némó kapitány. Öt hét léghajón. Grant kapitány gyermekei... Sztrogoff Mihály (utazás Szibériában)...

Mivel hetvenkilenc regény írt, sorolja mindenki azokat, miket gyerekkorában elolvasott. Az én nemzedékem (már másodszor írom le, pedig nem is szeretem mondani) a világföldrajzot (a világot?) Vernéből ismerte meg. (Ki hinné, hogy fiatalon könnyed vígjátékokat szerzett, házassági féltékenységi komédiákat, sikertelen színpadi darabokat.) Említettem a Grant kapitány gyermekeit. Szerencsére nagy sikerű szovjet film készült belőle, amit állandóan felújítva szinte minden évben vetítettek, így aztán szovjet minta nyomán Verne is teljesen elfogadott lett. Egészen a hatvanas évek végéig a toronymagasan legnépszerűbb író (nemcsak "ifjúsági író") a magyar könyvtárakban. 

Illusztráció az Antifer mester csodálatos kalandjai című könyvből

Én legjobban a Rejtelmes szigetet, és a Két évi vakációt szerettem. És persze a Sándor Mátyást, daliás és gigászi magyar hősével. Volt még más magyar témájú regénye, a Dunai hajós, vagy a Várkastély a Kárpátokban. Utóbbit szégyenszemre nem olvastam, kivételesen akadt ilyen is. De azért büszkén mondok most két olyan könyvét, amit jóval kevesebben ismernek:  egyik az Antifer mester, a másik a Jacaranda fa.... Utána kéne nézni, létezik-e ilyen őserdei fa... Mégsem nézek utána, soha. Biztos vagyok benne, hogy legalább Verne idejében létezett. A Jacaranda fának léteznie kell... És főleg a Rejtelmes szigetnek...

Jules Verne emlékmű Nantes-ban

Raymond Queneau, patafizikus satrafa

Írta: BikassyGergel

Minden magyar olvasó ismeri a Zazie-t. Vagy legalább majdnem minden olvasó. Zazie a metróban! (ITT írtunk róla.) Nagyon sok magyar olvasó ismeri a Stílusgyakorlatokat is. A Zazie-t láthatta moziban, a Stílusgyakorlatokat színházban. Tizenkét (vagy több) éven át játszotta a Katona. Sokak szerint a szöveg legjobb színpadi elképzelése és előadása volt egész Európában, sőt a világon. Ilyesmit persze alig lehet persze bizonyítani, legfeljebb gyanítani. Az a Stílusgyakorlatok-előadás, amit én Párizsban láttam vagy huszonöt éve, mindenesetre sokkal gyengébb volt a budapestinél.

A magyar olvasó jócskán megkésve ismerhette meg Queneau-t. Majdnem egy időben tanítványával, Boris Viannal. Volt ebben a kései ismertségben azért valami jó is: egyszeriben és gyorsan megszerette őket az olvasó, talán a tanítványt, Boris Viant könnyebben és mélyebben is. (Egy másik tanítványt, Georges Pérec-et már nem ismeri olyan igazán - a franciák is alig - pedig legelső könyve, a Dolgok nálunk is megtalálta olvasóit. Volt akkoriban egy vékony, gyakran kék borítójú könyvekből álló Modern Könyvtár, efféle irodalmi csemegékre ott bukkantunk... Régi szép idők... igen, a hatvanas évek vége...)

Raymond Queneau

Queneau? Jó, de miért "patafizikus satrafa"? Úgy emlékszem, az elnevezés Jarry Übü királyáig nyúlik vissza,, Queneau és írótársai Übü király emlékére alapították a Patafizikus Társaságot, melynek legfőbb rangja volt és maradt a "satrafa". Magyarországon először Bajomi Lázár Endre írt bővebben erről, aki maga is levélkapcsolatban állt a Társasággal. Bajomi Lázár volt az első magyar fordítója Boris Viannak, több regényét is ő ültette át magyarra, később más - kiváló - fordítások is születtek, főként Bognár Róbert jóvoltából, lásd Stílusgyakorlatok.

Queneau-nak a kilencvenes évek óta szép lassan majdnem minden regénye megjelent magyarul, kivéve a legegyszerűbbnek látszó Un rude hiver-t (Kemény tél) és a legbonyolultabb, legnehezebb Le Chiendent-t. Mindkettőt lelkesen hazahoztam Párizsból 1978-ban, de a Chiendent-ba akkor csak belenéztem, és csupán nemrég kezdtem el végigolvasni. Már a címmel is meggyűlik az ember baja. A Világirodalmi Lexikonban Bajomi Lázár "Bökkenő"-nek fordítja, és bár a szó jelentheti ezt is, a helyes fordítás inkább a gyomnövényt jelentő Tarack volna. Az a bökkenő (bocsánat), hogy magából a szövegből nem lehet egyértelműen rájönni, de a francia ismertetésekben a gyomnövényre utaló értelmezések ugranak elő.

Ez Queneau első regénye. 1933 nyarán Görögországban írta, Athén nyáron talán nem alkalmas regényírásra (bár ki tudja), a szigetek inkább. Olvasó-provokáló írásmű, felismerhető benne Joyce Ulyssesének felszabadító hatása. A Párizsban élő amerikai Henry Miller mellett mindenesetre Queneau az első, aki valamiképp ulyssesiesen ír Európában prózát. Azzal kezdi, hogy laposnak, papundekli figuráknak látott-láttatott embermasszát lök papírra, abból egy teljesen jelentéktelen középkorú kültelki kocsmatulajdonosné válik ki, aki véletlenül autóbusz-baleset tanúja lesz. A balesetnek semmi következménye nincs később, az asszonyság azonban csakhamar előkerül a saját kocsmájában. Ide tér be két fiatalember, akiknek nincs közük egymáshoz, jó sokáig nem is lesz. Színre tolakodik aztán számtalan teljesen jelentéktelen másik szereplő: mind kisszerű, zajos, szegény és szürke életű. Queneau ravaszul színesre kezdi festeni ezeket a szürkéket. Ördögien nem történik semmi velük, néha sok-sok hosszú oldalakon át fecsegnek kültelki stílusban, vagy kispolgári közhelyek zuhatagával. Valami "krimifajta" mellékszál, inkább annak paródiája is kezd kibontakozni. Tele alpári, vagy szellemesebb szójátékokkal (már a szereplők neve is komikus). Mindeközben szintén hosszabb filozofikus beszélgetések, nem igazán lehet eldönteni, mennyire paródia, mennyire eredetien érdekes. Talán azért érdekes, mert paródia. Egy vén koldus-kocsmatöltelék titokban talán milliárdos kincset rejteget, ezért összeadják a kocsma pincérlányával, hogy később kifosszák. A házasság és az esküvői ebéd több fejezetet elfoglal, az is paródia. A nyelv, a logika, a gondolkodási klisék, sablonok paródiája, ide még (futó vendégként) Rejtő Jenő bűncsavargói is bejöhetnének. Aztán egy kis balhé után unatkozva ki is mennének, mégsem igazán az ő világuk. A Bökkenő (vagy a Tarack) más irányba fordul, a rejtett vagyonról alig esik szó, valamifajta pontosabban nem jelölt háború zajlik az etruszkok és a gallok között, és a kocsmatulajné Császárnő lesz, a regény rengeteg figurája meg visszavedlik óriási papírmasszává, és kezdődik legelölről minden...

Boris Vian és Raymond Queneau

Hatalmasra puffasztott vicc és nyelvgyakorlat? Végig élveztem és végig untam, azt hiszem, ez az igazi! S ha már fentebb Boris Vianról szóltam, ne feledjük, kortársai közül Queneau tette a legnagyobb hatást Vianra, bár talán a Tarack kevésbé, mint némely más Queneau vers és regény. Vian a szerelem melodramatikus, paródiát sem tagadó szabálytalan líráját merítette tőle. Mesterének tartotta, hogy aztán önálló hangot csendítsen saját műveiben. Queneau katonaként megjárta Afrikát, a Kemény tél hőse első világháborús sebesült. Az író minden könyvében utálattal ír mindenfajta háborúról, főszereplője még a német bakákat sem hajlandó gyűlölni. Ez a militarizmus-utálat aztán Boris Vian fő dallama lett. Irodalmi barátságuk, és a két író szellemi-érzelmi rokonsága ma is valahogy szívmelegítő. Kezdjük a Zazie-val, folytassuk Vian varázsos könyveivel, hogy végül a korai és fura Tarack-on is röhögjünk egy sort, az se baj, ha alpári szóviccein, de az sem, ha filozófiáján...

Raymond Queneau: Önarckép

Újévi koncert

Az emberiség egyik legnagyobb vigasza az időszámítás. Hiszen, még aki egyszerre veszíti el a hazáját és a családját, az is új reményekkel néz az új esztendő elé.
Reménye mindig van az emberiségnek. Tennivalója most a leginkább: családban, hazában, társadalmakban és a bolygón. Úgyhogy kapjuk össze magunkat.

Nézzünk bizakodva a jövőbe!
Ilyenkor ezt illik mondani.

Idén is megköszönjük határokon innen és túl blogunk olvasóinak figyelmét!

Mindenkinek boldog új esztendőt kívánunk!