Írta: Inkabringa
Iránról nem túl szívderítő hírek keringenek mostanság (sem). De arról is hírt kapunk, hogy élnek ott önállóan gondolkodni képes emberek, akik kilátnak a számukra kijelölt szellemi és materiális keretekből. Mindehhez van némi köze Hegelnek is.
Irán története a 19. század végétől kezdve afféle húzd meg-ereszd meg. Reformok és tradíciók, modernitás és fundamentalizmus, világra nyitás és bezárkózás, demokrácia és despotizmus, szekularizáció és vallásállam közötti huzavona folyik. Ilyesféle ideológiai csatározások közepette gyakran eltűnik az érdeklődés horizontjáról a nép, az istenadta nép helyzete, miközben a szép szólamokban minden csakis értük történik. Van ilyen máshol is, tudjuk jól.
Irán 20. századi története több (gyakran egymással szöges ellentétben álló) korszakra tagolódik.
Az első korszak a 20. század első fele, ami valójában már a 19. században elkezdődött, és beleilleszkedett a világ számos pontján kibontakozó nemzetállam építések sorába. Iránban a nacionalizmus az iszlám előtti perzsa kultúrához való visszatérést jelentette. Szárba szökkent az iszlám előtti iráni kultúra és a zoroasztrizmus vallásának kultusza. Megreformálták a perzsa nyelvet, hogy minél szélesebb néprétegek számára váljon érthetővé és élvezhetővé. Az irodalom témái sem csak az udvari életre szorítkoztak többé.
A kultúra két részre oszlott: iráni és nem-iráni kultúrára. A nem-iráni kultúra az iszlám. A korszak meghatározó gondolkodói (pl. Sadeq Hedayat) szerint idegen elemként ékelődött az iráni kultúra rendszerébe, és az iszlám irracionális és modernitásra alkalmatlan. (Tegyük hozzá, hogy Irán és az iszlám több évszázados összefonódásának nagyon szép időszakai is voltak a korai középkorban.)
A 20. század első felében Reza Shah három fő pillérre építette uralkodását: az archaikus perzsa kultúra előtérbe helyezése, európai mintát követő modernizáció és szekularizáció, ami az iszlám kiszorítását jelentette az államirányításból. Az egyházi személyeken kívül tilos volt a férfiaknak turbánt, a nőknek fátyolt viselni. A Shah megalapította 1934-ben a Teheráni Egyetemet. Az 1930-as évektől indult meg a kulturális antropológia is európai mintára. Csakhogy az antropológusoktól is elvárta az uralkodó, hogy az ő ideológiájának megfelelően működjenek. Ebben nem volt mindenki engedelmes. A perzsa intelligencia egy része az uralkodó ideológia szolgálatába állt, másik része azonban - a perzsa kultúra támogatása mellett - ellenezte a despotikus irányítást.
Az ellentábor (pl. Ali Shariati) az iszlám intelligencia köréből került ki, és a hagyományok őrzését, a fundamentalizmust szorgalmazta. Ez a szemléletmód kérlelhetetlenül nyugatellenes volt. Azonban az iráni iszlám intelligencia is kétarcú. A 19. század végén az iráni értelmiségi elit prominens tagja, Sayyid Jamal-ad-Din Afghani az iszlám megújulásra képtelenségét bírálta, ami a társadalmi fejlődést is akadályozza. Yousef Khan a 19. századi Iránban a saria és az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatának összeegyeztetését javasolta. Bírálta az iszlám vezetőit, hogy a népet tudatlanságban tartják és gátolják a társadalmi modernizációt.
Reza Shah ellenben lelkesen modernizálta Iránt. Európai mintát követve vasutat és utakat épített, egyetemet alapított, átalakította az oktatást és az egészségügyet. Egyet nem akart semmiképpen sem: demokráciát. Jobbnak látta a despotizmust. Irtózott attól, hogy a civil társadalom megerősödjön. A perzsa kultúra számos prominense tiltakozott Rezi Shah despotikus uralkodása ellen. Még egy probléma volt: Reza Shah kicsit sem figyelt oda az iráni társadalom törzsi jellegére, a sokféle kultúrájú és nyelvű csoportok igényeire. A modernizálás csak a kirakatban valósult meg, a társadalom mélyszövetéig nem jutott el. Lettek fényes építmények és intézmények – épp csak a szabadságjogok hiányoztak és a társadalom demokratizálásának igénye.
A nagy fordulat 1979-ben történt, amikor az iszlám forradalom, Komeini Ajatollah vezetésével átvette Irán irányítását. Létrejött az Iszlám Köztársaság. A demokrácia persze továbbra sem volt napirenden. Az iszlám államvallássá vált. Erőre kaptak az iszlám fundamentalisták az országban, akik a saját elképzeléseik szerint értelmezték a vallást, üldözték a velük ellenkezőket. Egyik első intézkedésként bezárták az egyetemeket (néhány éve múlva szigorú szabályok mellett újra megnyitották őket) és megszüntették a kulturális antropológiát. Ez már csak így szokott lenni. Ahogy Lévi-Strauss mondta, az antropológia úgy maradhat meg a változó világban, ha hagyja magát elpusztulni és új álarcban újjászületik. Antropológusok mindmáig vannak Iránban – okosan, tisztességgel teszik a dolgukat. Nem kis kockázat. Megtapasztalják ezt tudósok, művészek és sokan mások is. Volt enyhülés az iszlám fundamentalizmusban az elmúlt évtizedekben, de most ismét megerősödtek a keményvonalasok. Iránban egyre többen fontolgatják az emigrálást, főként a kvalifikált rétegek és a fiatalok. Egyre több orvos és ápoló hagyja el Iránt. A sors iróniája, hogy azokba a nyugati országokba menekülnek, amiket a kormány ellenségnek tart.
S hogy mi köze mindehhez Hegelnek? Nagyon is sok. Hegel és Irán kapcsolata szép példája annak, hogy az emberiség, ha éppen észnél van, képes tanulni egymástól. Az ezredévek alatt az arab, kínai, indiai, afrikai, amerikai és sok más kultúrától sokat tanulhatott a világ. A nyugati kultúrák is sokat adtak a világ más tájainak. Vitathatatlan tény, hogy az ókori görög kultúrának, az Amerikai Függetlenségi Nyilatkozatnak, a francia Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatának kontinenseken átívelő hatása volt, és a szabadságjogok európai gondolkodói messze ható szemléletmódot közvetítettek a világ minden pontjára.
Hegelt a 19. század közepén Arthur de Gobineau, francia arisztokrata, író és diplomata ismertette meg az irániakkal. Úgy gondolta, hogy az iráni lelkülethez leginkább Spinoza és Hegel illik. Gobineau rasszista és elitista volt, szerinte az árja fajba tartozók és az arisztokraták felsőbbrendűek másokhoz képest. Egyébként a 19-20. században Iránban nagy népszerűsége volt az ún. árja elméletnek, ami az ő értelmezésük szerint a prehisztorikus Irán az indoeurópai nyelvcsalád és az emberi civilizáció bölcsője és ez összeköti Európával.
Az 1940-es évek elején jelent meg Mohammad Ali Foroughi több kötetes könyve az európai filozófia történetéről. Ebben nagy fejezetet szentelt Hegelnek. Foroughi saját korának meghatározó gondolkodójaként a liberális demokrácia egyik első szószólója lett Iránban. Foroughi rátalált Hegel iráni kultúráról szóló soraira, mely szerint az Óperzsa Birodalom (i. e. 6- i. sz. 4. század) a szabadság, függetlenség és civilizáció felé törekvő emberiség bölcsője volt. (Erről a távoli korszakról, amiben nagy része volt a perzsáknak, Jan Assmann is írt. A blogban ITT idéztünk tőle.) Foroughinak az első perzsa nyelven megjelent európai filozófiatörténettel az volt a célja, hogy ellenségkép gyártása helyett minél mélyebben megismerjék az irániak az európai gondolkodókat.
 |
| Mohammad Ali Foroughi (1877-1942) |
Februárban hunyt el Sayyid Javad Tabatabai, iráni filozófus. Prominens személyisége volt a despotikus és fundamentalista iráni kormányzás ellenzőinek. Irán északnyugati részében született azeri török családban. Megtanult perzsául és arabul, ismerte a perzsa és az iszlám kultúrát is. Egy örmény paptól tanult franciául. Az 1960-as években egyetemistaként párhuzamosan végezte iszlám filozófiai és jogi tanulmányait. Filozófiai érdeklődése túllendült az iszlám határain, ezért Németországban és Franciaországban folytatta tanulmányait. Ő volt az első iráni, aki a Sorbonne-on Hegel filozófiájából írta doktori disszertációját. Hazatért Iránba, a Teheráni Egyetemen tanított, majd a kormányzat despotikus módszereit bíráló cikkei miatt eltávolították, de továbbra is meghatározó személyisége maradt az iráni tudományos életnek. Életét emigrációban fejezte be.
 |
| Seyyid Javad Tabatabai (1945-2023) |
Tabatabai életéből is kiviláglik, hogy az iráni kultúra milyen sokrétű, mennyiféle értékes tudás megfér benne egymás mellett. Az elmúlt 100-150 évben az egyik legnagyobb hibája volt a különféle ideológiai elkötelezettségű kormányoknak, hogy Irán sok kultúrájú és soknyelvű valóságát ignorálták. Ez ellen küzdenek tudósok (köztük antropológusok) és művészek nemzedékei. Újabban az iráni – egyébként rendkívül izgalmas - rap szcéna is csatlakozik hozzájuk. Fél évvel a mostani tüntetések kirobbanása előtt Irán 31 tartományának 39 rappere állt össze egy közös szám és klip erejéig (Khanevagedi 2), ahol bemutatták az Iránban létező szinte összes nyelvet és dialektust, a különféle kultúrákat tiltakozásul a despotikus homogenizálás ellen. Aki kíváncsi gyorstalpalón a sokszínű Iránra, ezt a klipet nézze meg.
Tabatabai szerint Hegel az első filozófusok egyike, aki különbséget tett az állam és a civil társadalom között. Foroughihoz hasonlóan ő is úgy vélte, hogy Hegel filozófiájának tanulmányozása segít megérteni az irániak számára is a nyugati gondolkodást, ami sok frusztrációtól és dühtől szabadíthatja meg őket. Sőt Hegel segítséget ad saját iráni történelmük és kultúrájuk újragondolásához is. A legfontosabb tudás, amit Hegeltől tanulhat Irán: a kritikus gondolkodás képessége. (Megjegyzem, erre nem csak Iránnak lenne szüksége.) Hegel szerint a társadalmi átalakulásokat, forradalmi változásokat meg kell előznie a vallás reformjának. E nélkül ugyanis minden forradalom terrorba torkollik.
Tabatabai Hegel filozófiáját használta Iránról való gondolkodásának útjelzőjéül. Az ókori Irán a különböző népek és kultúrák egymás mellett élését elfogadta és nem törekedett despotikus egyeduralomra. Az iszlám egyeduralom ezt megtörte, de a sokszínű Irán tudata ott él az emberekben, a tudomány és a művészet őrzi ezt a látásmódot, és a mindennapi valóság része a sokféleség. A despoták ideológiai ketrecéből a kritikus látásmód és a széles látókörűség segít kitörni. Tabatabai szerint az iszlám és a perzsa kultúra találkozásának szép pillanata volt a 8-11. század Iránja, mert mindkét kultúrából a legnemesebb tulajdonságokat hozta ki. Sajnálatos, hogy ezt az aranykort azóta sem sikerült visszahozni.
Tabatabai szerint az iráni demokratikus törekvések a 20. század elejétől kezdődően arra irányultak, hogy a politikai despoták hatalmát megtörjék. Minden civil kezdeményezés, minden állampolgári aktivitás a kevesek uralmának megtörését célozta meg. Tabatabai elutasította a kormánypropaganda sulykolását, mely szerint az ország biztonsága és az iszlám vallás ellen irányuló lázadásról lenne szó. A fanatikus despotizmusból lett elege az embereknek. Élete végén, halálos betegen, emigrációjából üzent a tüntetőknek Ahmad Shamlou, iráni költő verssorával, ami szabadfordításban így hangzik: „A világ legtávolabbi végén állok: melletted.”
