Keresés ebben a blogban

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: André Minvielle. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: André Minvielle. Összes bejegyzés megjelenítése

2022. december 6., kedd

A világbarátságosság trubadúrja – André Minvielle

 Írta: Inkabringa


Mikuláskor ne a gondokról szóljon ez a bejegyzés. Inkább adni szeretnénk valamit, ami örömet hoz a nagy magyar rögvalóba.

André Minvielle, a világbarátságosság trubadúrja. Legyen ő a Mikulás ajándéka idén.

André Minvielle

Egzakt meghatározása szerint francia jazzénekes. Nem az agyonhypolt sztárok közé tartozik, és nem is akar oda tartozni. Neki más dolga van ezen a planétán. Üdítően nonkomformista. A mi blogunkban a helye.

A blog indulásakor afféle himnuszunknak választottuk a La Vie D’Ici Bas című dalát: csak lazán, váltakozó ritmusban. Többször becsempésztük már az ő zenéit a blogba, de eddig még nem írtam róla. Mindig azt gondoltam, hogy majd akkor jön el az ideje, ha már a lelkierő utolsó tartalékaira is szükség van e drága hon kibírásához. Most nagy szükség van a lelkierőre ebben az elkegyetlenedett országban, hogy a hatalmi manipuláció és a mindent elöntő cinizmus ellenére képesek legyünk tiszta eszűnek és szívűnek maradni. 

Minvielle jazzénekes, tehát a világot is jazz-szerűen látja és láttatja. A jazz az improvizáció műfaja, az improvizáció is egyféle játék, és játék nélkül nem teljes az élet. És mivel ebből az országból talán az önfeledt egymással keveredés öröme, a játékosság hiányzik leginkább (játszmázásból meg sajnos túl sok van), épp ideje megidézni egy játékos humanistát a cinizmus országában.


Annyit beszélünk manapság Európáról, de olyan szánalmasan alantas szinten, hogy érdemes néha átgondolni, milyen csodálatos sokszínűség őrzője és teremtője ez a kontinens. Európában élünk, akkor akarjunk is ott élni. Élni pedig leginkább a kultúra által lehet. Ne váljon magából mindent kivető kietlen sivataggá ez az ország. Egy pulzáló, izgalmasan kavalkád kultúrájú kontinens lakói vagyunk. Miért nem vagyunk kíváncsibbak? A nyitottság tényleg olyan csúnya szó?

Ahogy minden jazzista, úgy Minvielle is feldolgoz világslágert és jazz klasszikust, sőt a saját dalait is újból és újból átgyúrja. Ez hihetetlen izgalmas játék. Én is hol ilyen, hol olyan feldolgozásaiból válogatok majd a bejegyzésben. Mindenkinek azt ajánlom, hogy hallgassa Minvielle lemezeit és felvételeit, kivétel nélkül mindet. Átlengi a játékosság, a kreatív kísérletezés, a nyíltszívű humanizmus, a világbarátságosság.

Minvielle órásmesterből vált jazzénekessé. Saját bevallása szerint imádta az órákat, de egy idő után a mechanikus mozdulatok kevésnek bizonyultak. Azóta felváltva alkalmazkodik és új utakat keres, egyszóval improvizál. A L’horloger valamiféle ars poetica is.

A jazz úgy általában, és maga Minvielle is, a szabad asszociációk végtelen játékát nyújtja. Például, ha valaki, akinek fogalma sincs róla, megkérdezné tőlem, milyen érzés bringázni, annak azt ajánlanám, hallgassa meg a Zeta chansong-ot. Nekem ez a dal, akárhányszor hallom, egy az egyben a bringázás élményét idézi. Egész másról szól egyébként, a világbarátságosságról, ráadásul még andoki őslakos népcsoportokat is megénekel, mint az aymara és a kecsua. Ez az én nótám, Inkabringa nótája.


A világbarátságosságot La valse à hume című valcerben is megénekli. Van egy másik valcere, ami megint csak sajátos asszociációkat hoz fel bennem. A szüleim gyönyörűen keringőztek. Úgy élték le a életük egy részét, hogy a partvonalra szorítva álltak, mert nem voltak kedvesek az adott rendszernek. Minvielle De Dame Et D’Homme dala nekem mindig az ő történelembe vetett keringőjüket idézi. És későn született gyerekként mostanra rájöttem, hogy mi is, és a barátaink is egyre inkább valami hasonlót élünk meg. Ebben az országban soha semmi nem változik. 

Minvielle zenéjének két alapköve a francia kultúra, és a mostanra univerzálissá vált jazz. Teljes odaadással őrzi, dolgozza fel a francia nyelv és zenei, „zöreji” és vizuális értékeit, de soha nem belterjes, xenofób felsőbbrendűséggel, hanem világra nyitott érdeklődéssel.

Állandó szerző- és zenésztársai Marc Perrone, Bertrand Lubat vagy Lionel Suarez, és számtalan más zenésszel játszott már együtt. De ő olyan zenész, aki egyedül is képes teljes koncertélményt adni.


A francia sanzon az európai kultúra része. Charles Aznavour kilencven évesen is bámulatosan tudta énekelni a sanzont, Yves Montand hangja pedig halála után harminc évvel is igéző. A sanzon ugyanúgy az európai kultúra kincse, mint a fado vagy a rembetiko. Minvielle csodásan bánik ezzel a zenei örökséggel. Például a L’Esquinade könnyed francia sanzonettként kezdődik, majd szépen átvált amerikai jazzbe. A Juliette et Lucie ízig-vérig sanzon, a megénekelt két női név azokat rejti, akik minden férfi szívében a fő helyen vannak: a lányait. Juliette Minvielle szintén az énekesi pályát választotta, évek óta közreműködik apja albumain. Ennek egyik szép példája a Le verbier. A dalt a francia nyelv mélyrétegei és Darwin ihlették. Darwin élete végén a gilisztákkal foglalkozott, és úgy gondolta, az élet 80%-a a föld alatt rejtőzik. Minvielle szerint ugyanez igaz a nyelvre is, nagyon sok mélyrétege van, amit a felszínt szemlélve észre sem veszünk.

A francia zene egyik etalonja és világhíressége Ravel Bolerója. Ezt is a maga sajátos világlátásával dolgozta fel Minvielle. Tovább tágítja az eredeti mű – egyébként is tág horizontú - asszociációs terét. A zenében korlátlan játék lehetséges. Aki arra kíváncsi, azt is meghallgathatja, hogyan olvassa fel Minvielle a francia kultúra másik nagy kolosszusát, Proustot.


A francia nyelv ezernyi akcentusa, rétege szenvedélyesen érdekli. A Suivez l’accent egy gyűjtemény a francia nyelvterületek, akcentusok, emberek és tájak képeiből és hangzó emlékeiből. 2003 óta gyűjti Minvielle a Les Chaudrons egyesülettel a francia nyelv világba futó ága-bogainak emlékeit vizuális és auditív formában. A párizsi akadémikus, a dél-francia kiskereskedő, vagy épp a franciául beszélő amerikai jazzlegenda, Archie Shepp mondatait őrzik (vele is zenélt már Minvielle). A Le facteur d’accent is a világban vándorló nyelvről énekel. Az ország több pontján is helyet kapott a gyűjtemény, Iskolás gyerekeknek is szerveznek foglalkozásokat szemléleti horizontjuk tágításához. Variációk egy nyelvre. A világbarátságosság jegyében. Zenei workshopokat is tart alkalmanként minden korosztálynak. 

Minvielle szakított azzal a hagyománnyal, hogy a lemezstúdiót el kell szigetelni a külvilágtól. Ő szélesre tárta a stúdió ajtaját és engedte beszűrődni a külvilág hangjait. Óriási játék, kísérletezés hangokkal és zörejekkel, intellektuális zenei utazás. 

Jacques Prévert 1946-ban írt Étranges étrangers című versét is megénekelte. Prévert a menekültek, az idegenek sorsa iránti közönyről és az elfordulásról írt. Egy teljes Prévert-estet is összeállított.


Minvielle a francia kultúrának nem csak a kirakatba tett hivatalos változatát ismeri, hanem a mélyben húzódó, alig észrevett rétegeit is. Az occitan nyelv trubadúrja is. Az occitan nyelv Spanyolországban, Olaszországban, Franciaországban is fellelhető. Egyike a legveszélyeztetettebb európai nyelveknek. A kihalás szélén van. Nagy magunkkal elfoglaltságunkban gondoljunk most egy kicsit az occitánokra is. Minvielle számos dalába kever occitan szöveget és minden módon igyekszik ráirányítani a figyelmet erre a nyelvre. Tehetné ezt úgy is, hogy összehúzott szemöldökkel morog mindenkire, de ő ebben is inkább a világbarátságosságot választja.

Az occitan egyik dialektusa az aranese. Az Esperanza l’aranese-nek is sok változata van, én most egyik koncertváltozatát választottam. Mivel manapság mindenki elmondja, kinek, mit, hogyan kellene csinálnia a jövő érdekében, én sem szeretnék kimaradni. Az én tanácsom az, hogy ha az emberiség úgy dönt, hogy elköltözik egy lakatlan szigetre, a felesleges luxus kacatok helyett vigyen inkább magával egy nagybőgőt.

A Minvielle által énekelt Hilhas N’Aimetz Pas Tan Los Omis egy híres occitan énekesnő, Rosina de Peira előadásában lett ismert évtizedekkel korábban. Minvielle Totem című szerzeménye szintén egy occitan dalra épül, a hagyomány és a kortárs keveredése, Bartók nyomdokain haladva. Tiszteletadások ezek. 


Minvielle érdeklődése egy aprócska nyelvre és széles e világra egyaránt irányul. Az európai és azon is túli zenei kultúra közkincseiből is szívesen válogat. Valószínűleg az üvegplafon fogalmára fittyet hányó hímsovén sablonmacsóknak, és a sztrájkjogot valamiféle felforgató aljasságnak tekintőknek nem ez lesz a kedvenc daluk. De a fennmaradó megvetett söpredéknek bizonyára tetszeni fog a La Lega című régi olasz dalocska Juliette Minvielle énekével.

Egyébként a világ egyik legeredetibb szerelmes dalát is André Minvielle énekli, amit élete párja és alkotótársa, Marina Jolivet ihletett. A Madada című dalban életteli, játékos, tevékeny, alkotó személyiség a szeretett nő, és nem egy lenémítva a kirakatba tett státuszszimbólum.

2020-ban a Les Chaudras egyesülettel együtt megvásároltak egy elhagyatott istállót a hozzá tartozó területtel a Pireneusok lábánál, Nayban (ott él Minville). A hely a Palimpszeszt nevet kapta. Művészeti találkozó- és alkotóhelyként fog funkcionálni. Egy kerékpárút mellett helyezkedik el. Mégis csak van helye a bringásoknak a Minvielle-univerzumban. Itt is vetít a padlásokon maradt szuper 8-as filmekből összeállított vizuális etűdöket és speciális kézitekerőjével (hurdy-gurdy) kíséri.

Aztán nézzünk csak a kontinensünkön túl. Vegyük például Amerikát. Onnan érkezett többek között a jazz, a swing, a blues, a rap, a szamba és a csacsacsa, és menten kirázta a rizsport az eltartott kisujjú Európa frizurájából. Valljuk be, most már levegőt sem tudnánk venni nélkülük.

Az bizonyos, hogy az ősmagyarok hátrafelé nyilazva nem csacsacsáztak, de a mai magyaroknak nem kell ilyen notóriusan hagyománytisztelőnek lenni. Sőt, összevissza nyilazni sem kellene folyton. Javallott ezért most minden derék magyar embernek - az alaplépések ismerete nélkül is - felemelkedni a monitor elől, és riszálni kicsinyég a Le cha de la tchatche ritmusára. Néhanapján kipróbálhatnánk a világbarátságos lazaságot is.


A zene legkülönbözőbb műfajai is sorra kerülnek Minvielle-nél. A jazz talán legvirtuózabb válfaja a bebop, és ennek hamisítatlan példája a Madame Mimi. Az Un Accident Sans i.d. egy miniatűr kortárs opera. A Balagora a jazz és a rap eredeti társítása. Minvielle jazzénekesként sokféle formában felhasználja a rap és slam elemeit.  Saját szövegeket is ír, amihez természetesen gyakran lapozgatja az occitan szótárakat.

A Keskifon a jazz és a funky ötvözése. A szöveget egyébként egy francia tudós, Claude Lorius könyve ihlette, aki az antropocén nyomait kutatja a sarkkörön olvadó jéghegyek között. Minvielle nem megy el a klímagondok mellett, mint egy magára valamit adó jól szituált felnőtt ember, aki az ilyesféle dolgokat csupán kamaszok hisztijének tartja. A zene ennek az állásfoglalásnak is széles teret enged. Lemezein és koncertjein is felhasználja a feldolgozhatatlan szemétté váló műanyag zacskókat és flakonokat.

André Minvielle, egy francia jazzénekes, aki oázis-univerzumot teremtett a nagy fogyasztói konformitás kősivatagában. Érdemes az európai kultúraa felszíne alá is benézni, mert olyan eredeti gyöngyszemeket találunk, mint André Minvielle, aki meggyőz bárkit arról, hogy az egész világ tele van rejtett kincsekkel. 

Tudtommal még nem járt kis hazánkban. Egyszer talán lesz majd itt olyan világ, hogy az ő koncertjére mehetünk. De akár itt, akár a Pireneusok lábánál, vagy a világ bármely pontján, érdemes a figyelemre a világbarátságosság trubadúrja. Segít megőrizni a tiszta eszünket és szívünket az elkövetkezendőkre.



 

2017. január 1., vasárnap

Újévi koncert

Írta: Inkabringa


Hagyományos újévi koncertünk következik három tételben, egy ráadással.

Tegnap véget ért az óév, új esztendő következik. Egyébként meg vasárnap után hétfő. Egy évtől semmit nem lehet várni, mert az csak egy időszámítási kreálmány, várni és remélni csak magunktól és embertársainktól lehet. Ha így vesszük, akkor egyetlen jókívánságunk van erre az évre: tegyünk egy lépést afelé, amiről Kurt Vonnegut alábbi sorai szólnak. Ha nem lehet, akkor is.
A Föld hátán több milliárd boldogan kiegyensúlyozott ember éldegélt. Boldogságuknak pedig az volt a forrása, hogy immár senki sem élt vissza a helyzetével.”  

Újévi koncertünkön elsőként egy olasz dalnok lép a porondra. Vinicio Caposseláról mondják, hogy az olasz Tom Waits, a legokosabb és legkülöncebb itáliai zenész. Jellemezték már mitológiai lényként, aki félig farkas, félig Proust. Leleményes Odüsszeuszként vitorlázik az olasz és más kultúrák zenéjében, (meg)értő iróniával és kreativitással. A legkülönbözőbb zenei műfajok ötvözésével eredeti hangzást és egyben rendkívül szimpatikus világra nyitott életszemléletet ad hallgatóinak. A barokk, reneszánsz, szürreális színházi hagyományok, a kabaré orfeum és a vásári farce-ok keverednek benne egyedivé. Mondták már róla azt is, hogy dalai antropológiai értekezések az emberi viselkedés két- (vagy inkább) sokarcúságáról. Egymagában többet tett az olasz kultúráért, mint a mindenkori fontoskodó kultúradöntnökök együttvéve. Korábban mi is írtunk már róla a blogban, nagy kedvencünk. Hamarosan végre Budapesten is koncertezik. Ebben a tekintetben elmondhatjuk, hogy ez az év jól kezdődik.
A most következő, Vinicio Capossela verziójában előadott dal eredetileg Matteo Salvatore szerzeménye, az olasz városi folklór máig nevezetes darabja, egyes elemzők szerint egy „egzisztencialista remekmű”. Ecco.

Idén sem fogjuk a zenét műfaji besorolások alapján hallgatni. Ez is egyfajta diszkrimináció, aki ilyesmit nem szívesen tesz, az sem a zenében, sem egyéb tekintetben nem a felcímkézett hovatartozást méricskéli. (Lehet, hogy idén ez már nem lesz trendi, de mi maradunk ilyen trendetlenek.) Újévi koncertünk második darabjaként a kortárs zene egyik mesterműve következik. John Cage Solo for Sliding Trombone című műve több mint ötven éves. Meglepő, szórakoztató, játékos, megunhatatlanul variálható műremek. A harsonaművészek aranyba foglalták Cage nevét, és valósággal megújította az akadémiákon a hangszer oktatását. Szeretik koncerteken elővezetni, bár kivételes hangszerismeretet, előadói képességeket és humorérzéket kíván. Cage nem óhajtott tótumfaktummá válni, sem a zenészekre, sem a hallgatókra nem akarta szigorúan ráerőltetni saját elképzeléseit. Nála az esetlegességnek, az előadói és befogadói szabadságnak is fontos szerepe volt, ráadásul nem félt zeneként kezelni a csendet. 

A világot sokan káoszosnak látják, amiben feltűrt ingujjal rendet kell vágni. Pedig talán nem is káosz ez, csak sokszínűség, sokhangúság, egyszerre jelen levőség. A Bixiga 70 fiatalokból álló brazil zenekar, akiket már citáltunk a blogban. Az újévi koncert harmadik részeként ők fogják megmutatni csodás zenei példázatukon keresztül, hogyan lesz a látszólagos kakofón káoszból felszabadító összhang és ritmus. Mi lenne, ha a világot nem az egyszerre menetelés, hanem a szamba ritmusa irányítaná? Egyszer ki kellene próbálni.

Újévi koncertünk ráadásaként egy francia jazzénekest idézünk ide ismét, volt már ő is a blogban. André Minvielle ül egy karosszékben és énekel. Hangszere egy üres nejlonzacskó, amiből annyi, de annyi van, most már valamit kezdeni kell velük, amíg az örökkévalóság után jó sokkal egyszer csak elbomlanak. Legyen belőlük addig is hangszer.

Köszönjük határokon innen és túl „trendetlen” blogunk olvasóinak kedves figyelmét!

BOLDOG ÚJ ÉVET KÍVÁNUNK!








2015. július 27., hétfő

Blablabla

Írta: Inkabringa


Sok évvel ezelőtt ismertem valakit, aki négy dologra volt büszke az életében: arra, hogy Budapesten született, hogy fehér férfi, hogy magyar, és hogy van két vérebe, akik ciccentésre bárkinek átharapják a torkát. Két lábon járó sztereotípia-gyűjtemény volt, elképesztő magabiztossággal: a cigányok bűnözők, a feketék rabszolgának valók stb. Akkoriban még nem akartam elhinni, hogy ilyen is van, többször beszélgettem és vitáztam vele. Előfordult, hogy megingott, felrémlett benne, hogy talán másnak a másféle nézőpontja is helytálló lehet. Aztán a pillanatnyi megingásain felülemelkedett, hiszen egy nő szavára nem kellett adnia. Az ő sztereotípia-világában ugyanis a nők csak a férfiak kedvére teremtődött élvezeti cikkek, kivéve a feleséget, mert az vasal is. A világ dolgaiba a nők ne szóljanak bele. Talán, ha egy általa is magyarnak tartott budapesti születésű véreb-tenyésztő fehér férfitől hall ellenérveket, hatásosabb lett volna. Egy saját kasztbeli szava mindig többet nyom a latban.

Látszólag az ellenkezője igaz, de a sztereotípiák és sommás örökítéletek valójában nem erősítik az embert, hanem kifejezetten védtelenné teszik. Általuk ugyanis befolyásolhatóvá és irányíthatóvá válik úgy, hogy észre sem veszi. Elveszettnek hiszi magát, ha nem tud mindenre egymondatos, soha nem változó magyarázatot kapni. Az sem baj, ha az a magyarázat hülyeség, csak vigasztaljon. Minden jel szerint a hülyeség az emberiség egyetlen perpetuum mobiléje. Valamirevaló média vagy politikai hatalom erre a hülyeség-áhításra alapozza rendíthetetlen impériumát. 

A világ globális a gazdaság tekintetében, de zárkózott és szegmentált, ha az egyre égetőbb globális társadalmi problémák megoldásáról van szó. Pedig egyszer az életben nem ártana komolyan foglalkozni ezzel.

A menekültek áradata például Európa-szerte napi problémát jelent. Mivel ezúttal is a hisztizés uralja a közbeszédet, a folyamatokat higgadtan értelmező globális párbeszédre továbbra sincs sok esély. Ebből persze csak rossz megoldások születhetnek, és akkor mindenki zúghatja: „ugye, megmondtam, hogy ez lesz belőle?”

Akadnak azért Európában olyanok, akik értelmes figyelemmel kísérik a világban élők sorsát. A szórakoztatóiparban ez nem elvárás, nem is ez a dolguk, de vannak, akik a flitteres csillogás mögötti valóságra is figyelnek.

Ilyen például Alessandro Gassman színész-filmrendező, aki ama kiváló és sosem feledhető színész, Vittorio Gassman fia. Az ENSZ egyik jószolgálati nagyköveteként szíriai menekültekről készített dokumentumfilmet, amit júniusban Firenzében, a Menekültek Világnapján rendezett monstre koncert keretében mutattak be.

Maradjunk még az olaszoknál, mi is szeretünk náluk időzni. Az olasz nem egy búval bájolt népség. Van bennük jócskán a mediterrán harsány életörömből. Ez az örömelv azonban gondolati háttér nélkül könnyen vezet felszínességhez, és ezt a társadalom manipulálói ki is használják. Kifizetődő elbódítani a népet, hogy ne legyen igénye a mélyebb belegondolásra. Az olasz szórakoztatóipar fellegvára a buborék-boldogság gyártásának. Berlusconi óta tudjuk, hogy a felicita-érzésre konkrét politikai bázist lehet építeni Olaszországban.

Vannak azért olyan előadók is, akik az olasz habkönnyű melodikus zenei hagyományokat szarkasztikus, kritikus, konkrét társadalombírálattal, groteszk, szürreális szövegekkel ötvözik. 

Ilyen előadó volt a félig szlovén származású, Milánóban született Giorgio Gaber is. Az ötvenes évek végén elsőként énekelt olasz nyelven rock and rollt. Az Io non mi sento italiano című lemeze 2003-ban, már halála után jelent meg. „Nem érzem magam olasznak”, de valójában a közhatalom által erőltetett olasz-imázstól berzenkedik. A zengzetes politikai szólamok ellenére Olaszország Nyugat-Európa perifériáján tengődik, és Garibalditól messze kerültek későbbi népvezér utódai. Elnézést, elnök úr.


A mai olasz könnyűzene érdekes színfoltja Alessandro Mannarino. Zenei elődjeként, a blogban már ITT emlegetett, Vinicio Caposselát említhetjük, és természetesen mindkettőjük fölött ott lebeg Tom Waits kategorizálhatatlan szelleme.

Mannarino Rómában született, római akcentussal énekli dalait, ahogy annak idején Pasolini római akcentussal forgatta filmjeit. A műfaj tradicionális témái mellett pikírt szemtelenségű karcos társadalomkritika is kicsendül dalaiból. Külvárosi nyomorban nőtt fel, ezért nem is kell aggódnia, hogy kritikus hangneme miatt társadalmi köre kiveti magából, mert ő már eleve társadalmon kívüliként van számon tartva a nyárspolgári univerzumban. Mondhatja őszintén és kertelés nélkül a véleményét.

A Svegliatevi italiani című dalában, némiképp Giorgio Gaber nyomdokain haladva, a Berlusconi-éra felszínes közszórakoztatásába belegárgyult olaszokat akarja felrázni, hogy ne legyenek már olyan irányíthatóan bárgyúak.

Mannarino az emberi természet veszélyes oldalát is megénekli (ITT), és ha a hangadó csoportok rájátszanak erre a dúvad, másokat lenéző és leigázó ösztönre, ez garantáltan öldöklő pusztításhoz vezet.

Mannarino nem akar szent tüzű igazság harcosa lenni, de a véleményét eldalolja. Úgy tartják számon, hogy ő egy 21. századi Bacchus, akiben elsöprően eleven és pezsdítő életöröm van. Mannarino azt példázza az olaszoknak, hogy az életet lehet mediterrán lelkű harsány habzsolással szeretni anélkül is, hogy tunya eszű élveteggé válnának. Szókimondó, frivol, minden üres frázist és konvenciót kifiguráz, koncertjei igazi szürreális bacchanáliák. Aki Olaszországban jár, ne feledje megnézni Alessandro Mannarino koncertnaptárját.

Barcelona az otthona egy dél-amerikai gyökerű zenekarnak. A Che Sudaka nem ismeretlen a magyar publikumnak sem, többször adtak remek hangulatú koncertet itt is. A maguk léha, szertelen módján szintén arra biztatnak mindenkit, hogy ne higgyenek el mindig mindent, amit egyszerű igazságként a fejükbe sulykolnak. Blablabla.

A legvégére egy francia jazzénekes maradt, André Minvielle, aki dalaiban occitan nyelven is énekel meg egyéb nyelvekből is halandzsázik olykor. Amit és ahogy ő énekel, nagyon jó hallgatni.


2015. január 1., csütörtök

Újévi koncert

Írta: Inkabringa


Mivel volt már tavaly is, mondhatjuk, hogy hagyományos újévi koncertünk következik két részben, két ráadással. A magunk módján.

I. rész
Ilyenkor szimfonikus zenekar, balettkar és pompa dukál, de mi jóval naturálisabb zenei produkciót kínálunk. Nem kell hozzá más, mint kéz, láb és hangképző szervek, no meg a ritmus. Ezek már akkor is voltak, amikor még a naptár sem létezett és meglepő módon még mindig vannak, sőt használni is tudjuk őket. Az ember minden dőresége mellett ez kétségtelenül érdemének tudható be.

II. rész
Maradjunk a ritmusnál. Edgard Varèse a 20. század egyik legérdekesebb zenei kísérletezője volt. Sosem vált tótum faktummá, de hatása a kortárs zenén is túlmutató, hiszen Frank Zappát csakúgy elbűvölte a zenéje, ahogy Charlie Parkert.

Az Ionisation című szerzeménye az elsők között volt, amely tisztán ütőhangszerekre íródott. Varèse imádta New Yorkot, a nagyvárosi zűrzavar valóságos zene volt füleinek, még egy csőtörésben is a ritmusokra figyelt. Az Ionisation a modernkor lüktetését adja vissza, de egyesek szerint ezek sokkal ősibb ütemek: az univerzum ritmusa ez. Hitelesen csak az univerzumjárók tudják megítélni.

Edgard Varèse a jövő megszállottja volt. Nem tudni mit szólna a mi jelenünkhöz, de mindig is úgy hitte, ez a kor fogja igazán értékelni a zenéjét. Kattintásra frissülő világunkban már nem is lehet probléma egy nyolcvan valahány éves zenemű befogadása.
Ha már az előttünk járók kitalálták az időszámítást (nyilván a ritmus kedvéért), ünnepeljük a ráadásban gáláns könnyedséggel az új évet. A történelem csak pereg, pereg…. Hol ilyen, hol olyan eredménnyel. Ezért jó lesz már rögtön az év elején eszünkbe vésni: Hölgyek, urak - csak okosan.
Az újévi koncertet zárja laza örömzene. Örülni mindenki szeret, legyen is benne része sokszor az új esztendőben.

Egyúttal köszönjük vállaltan „trendetlen” és szertefutó témájú blogunk olvasóinak jóleső figyelmét határokon innen és túl! Körhintavirágzás…

Mit is kívánhatnánk az új esztendőre?
Mindenki szeresse teljes szívből a szeretteit, és viselje el megértéssel az összes többit, legyen képes az ütemváltásra, és sose essen ki a ritmusból. Az agyunkat meg ne csak sablonjegyzéknek használjuk, mert nagyobb titkokat rejt, mint a Mars.

Boldog új évet kívánunk mindenkinek!

Inkabringa és YGergely