Raymond Queneau, patafizikus satrafa

Írta: BikassyGergel

Minden magyar olvasó ismeri a Zazie-t. Vagy legalább majdnem minden olvasó. Zazie a metróban! (ITT írtunk róla.) Nagyon sok magyar olvasó ismeri a Stílusgyakorlatokat is. A Zazie-t láthatta moziban, a Stílusgyakorlatokat színházban. Tizenkét (vagy több) éven át játszotta a Katona. Sokak szerint a szöveg legjobb színpadi elképzelése és előadása volt egész Európában, sőt a világon. Ilyesmit persze alig lehet persze bizonyítani, legfeljebb gyanítani. Az a Stílusgyakorlatok-előadás, amit én Párizsban láttam vagy huszonöt éve, mindenesetre sokkal gyengébb volt a budapestinél.

A magyar olvasó jócskán megkésve ismerhette meg Queneau-t. Majdnem egy időben tanítványával, Boris Viannal. Volt ebben a kései ismertségben azért valami jó is: egyszeriben és gyorsan megszerette őket az olvasó, talán a tanítványt, Boris Viant könnyebben és mélyebben is. (Egy másik tanítványt, Georges Pérec-et már nem ismeri olyan igazán - a franciák is alig - pedig legelső könyve, a Dolgok nálunk is megtalálta olvasóit. Volt akkoriban egy vékony, gyakran kék borítójú könyvekből álló Modern Könyvtár, efféle irodalmi csemegékre ott bukkantunk... Régi szép idők... igen, a hatvanas évek vége...)

Raymond Queneau

Queneau? Jó, de miért "patafizikus satrafa"? Úgy emlékszem, az elnevezés Jarry Übü királyáig nyúlik vissza,, Queneau és írótársai Übü király emlékére alapították a Patafizikus Társaságot, melynek legfőbb rangja volt és maradt a "satrafa". Magyarországon először Bajomi Lázár Endre írt bővebben erről, aki maga is levélkapcsolatban állt a Társasággal. Bajomi Lázár volt az első magyar fordítója Boris Viannak, több regényét is ő ültette át magyarra, később más - kiváló - fordítások is születtek, főként Bognár Róbert jóvoltából, lásd Stílusgyakorlatok.

Queneau-nak a kilencvenes évek óta szép lassan majdnem minden regénye megjelent magyarul, kivéve a legegyszerűbbnek látszó Un rude hiver-t (Kemény tél) és a legbonyolultabb, legnehezebb Le Chiendent-t. Mindkettőt lelkesen hazahoztam Párizsból 1978-ban, de a Chiendent-ba akkor csak belenéztem, és csupán nemrég kezdtem el végigolvasni. Már a címmel is meggyűlik az ember baja. A Világirodalmi Lexikonban Bajomi Lázár "Bökkenő"-nek fordítja, és bár a szó jelentheti ezt is, a helyes fordítás inkább a gyomnövényt jelentő Tarack volna. Az a bökkenő (bocsánat), hogy magából a szövegből nem lehet egyértelműen rájönni, de a francia ismertetésekben a gyomnövényre utaló értelmezések ugranak elő.

Ez Queneau első regénye. 1933 nyarán Görögországban írta, Athén nyáron talán nem alkalmas regényírásra (bár ki tudja), a szigetek inkább. Olvasó-provokáló írásmű, felismerhető benne Joyce Ulyssesének felszabadító hatása. A Párizsban élő amerikai Henry Miller mellett mindenesetre Queneau az első, aki valamiképp ulyssesiesen ír Európában prózát. Azzal kezdi, hogy laposnak, papundekli figuráknak látott-láttatott embermasszát lök papírra, abból egy teljesen jelentéktelen középkorú kültelki kocsmatulajdonosné válik ki, aki véletlenül autóbusz-baleset tanúja lesz. A balesetnek semmi következménye nincs később, az asszonyság azonban csakhamar előkerül a saját kocsmájában. Ide tér be két fiatalember, akiknek nincs közük egymáshoz, jó sokáig nem is lesz. Színre tolakodik aztán számtalan teljesen jelentéktelen másik szereplő: mind kisszerű, zajos, szegény és szürke életű. Queneau ravaszul színesre kezdi festeni ezeket a szürkéket. Ördögien nem történik semmi velük, néha sok-sok hosszú oldalakon át fecsegnek kültelki stílusban, vagy kispolgári közhelyek zuhatagával. Valami "krimifajta" mellékszál, inkább annak paródiája is kezd kibontakozni. Tele alpári, vagy szellemesebb szójátékokkal (már a szereplők neve is komikus). Mindeközben szintén hosszabb filozofikus beszélgetések, nem igazán lehet eldönteni, mennyire paródia, mennyire eredetien érdekes. Talán azért érdekes, mert paródia. Egy vén koldus-kocsmatöltelék titokban talán milliárdos kincset rejteget, ezért összeadják a kocsma pincérlányával, hogy később kifosszák. A házasság és az esküvői ebéd több fejezetet elfoglal, az is paródia. A nyelv, a logika, a gondolkodási klisék, sablonok paródiája, ide még (futó vendégként) Rejtő Jenő bűncsavargói is bejöhetnének. Aztán egy kis balhé után unatkozva ki is mennének, mégsem igazán az ő világuk. A Bökkenő (vagy a Tarack) más irányba fordul, a rejtett vagyonról alig esik szó, valamifajta pontosabban nem jelölt háború zajlik az etruszkok és a gallok között, és a kocsmatulajné Császárnő lesz, a regény rengeteg figurája meg visszavedlik óriási papírmasszává, és kezdődik legelölről minden...

Boris Vian és Raymond Queneau

Hatalmasra puffasztott vicc és nyelvgyakorlat? Végig élveztem és végig untam, azt hiszem, ez az igazi! S ha már fentebb Boris Vianról szóltam, ne feledjük, kortársai közül Queneau tette a legnagyobb hatást Vianra, bár talán a Tarack kevésbé, mint némely más Queneau vers és regény. Vian a szerelem melodramatikus, paródiát sem tagadó szabálytalan líráját merítette tőle. Mesterének tartotta, hogy aztán önálló hangot csendítsen saját műveiben. Queneau katonaként megjárta Afrikát, a Kemény tél hőse első világháborús sebesült. Az író minden könyvében utálattal ír mindenfajta háborúról, főszereplője még a német bakákat sem hajlandó gyűlölni. Ez a militarizmus-utálat aztán Boris Vian fő dallama lett. Irodalmi barátságuk, és a két író szellemi-érzelmi rokonsága ma is valahogy szívmelegítő. Kezdjük a Zazie-val, folytassuk Vian varázsos könyveivel, hogy végül a korai és fura Tarack-on is röhögjünk egy sort, az se baj, ha alpári szóviccein, de az sem, ha filozófiáján...

Raymond Queneau: Önarckép