A kétely öröme (Szimbiózis Napok - Kulturális Antropológiai Fesztivál 2019)

Írta: Inkabringa

A Szimbiózis Napokon évről-évre a világ közepén érezzük magunkat. Idén nekem csak egy nap volt a világ, mert az egyszerre két, sőt három helyen levés problémáját lehetetlen megoldani. Ámde a Szimbiózison annyi impulzus és tudás gomolyodott fel a világról egy nap alatt is, ami érdemes a figyelmére azoknak is, akik antropológusok, és azoknak is, akik nem. Elvégre mindenki társadalomban él, és mindenki ezen a bolygón él, ezért nem árt olykor körbenézni magunk körül, sőt még azon is túl.

Az idei Szimbiózis Napok pénteki beszélgetésein átjárt ez a megnyugtató érzés: kételkednek. De a kétely nem a cselekvőképességben, a tetterőben, a problémalátásban, az együttműködési készségben nyilvánult meg. Ez hiánytalanul megvolt. A résztvevők a saját nézőpont önmagában ingatag bizonytalanságát ismerték el készséggel és nyitottan, és ehhez adott támaszt mások másféle nézőpontja, problémaértelmezése.

Milyen biztonságossá és megnyugtatóvá tud tenni egy teret ennyi szkepszis.

A pénteki napon - az alábbiakban részletesebben tárgyalt témákon kívül - a közép-ázsiai, szibériai népekről, a kulturális sokszínűséget feltérképező antropológiai kutatásokról, az antropológia és az üzleti világ kapcsolatáról, Oroszország, Erdély és Kína antropológiai kutatásairól is hallhattak előadást az érdeklődők. 

A Humántudomány akcióban. Tudós a faluban szekcióban szó esett az akcióantropológia és alkalmazott antropológia hazai lehetőségeiről. Aki ilyesmire adja a fejét e honban, vállalja ennek minden nyűgét s nyilait. Céljuk nem kevés: társadalmi aktivitás generálása egy közösségen belül. Szó esett a kistelepülések bizalmának megszerzéséről, a változtatás igényének felkeltéséről, a terepre jutás és a terepen létezés nehézségeiről, és a különböző tudományágak képviselőivel való együttműködés fontosságáról. Egy építész és egy társadalomtudós egészen más szempontok szerint néz egy közösségre és e két szemlélet egymást kiegészítve a településen élők javát szolgálja. Bár abban egyetértettek a résztvevők, hogy hibátlanul ideális esetek a tudomány-hatalom-kistelepülések relációjában nehezen megvalósíthatók a jelenlegi Magyarországon, de törekedni rá töretlenül érdemes.

Ökotájház - Kóspallag

A Kisvilágok I. szekcióban mutatták be Biczó Gábor és Szabó Henriett Kisköréről szóló filmjét. A filmben megszólalók között van, aki el sem tudja képzelni máshol az életét, van, aki elvágyódik. A közmunkán kívül jóformán nincs munkahely, nincs szórakozási, kikapcsolódási lehetőség, de van szegénység és irigység, a fiatalok elmennek, a cigányokra minden baj okozóiként tekintenek, a tágasabb társadalmi problémák hálózatát nem látják át, rájuk meg nem figyel a társadalom, elnémulnak lassan. Általános problémája ez a vidéki kistelepüléseknek: elfelejtették őket.

A film utáni disputa szintén a tudósi munka nehézségeit feszegette. Hogyan lehet mindenki számára hiánytalan szemszögből bemutatni egy közösséget? Csupa kérdés, amely segíti a sok szempontúság fenntartását.

Az önreflexióra késztető jótékony szkepszis jellemezte az A hiány vizuális reprezentációi kutatási és művészeti szempontból című szekciót. Az előzetesen meghirdetett résztvevők köre némiképp módosult, a PAD csapatát Berecz Diána képviselte, a beszélgetésben résztvevő képzőművészek voltak még Bubla Éva, Erdei Krisztina, Kovács Budha Tamás és Tábori András.

A művészek társadalmi felelősségvállalásának nehézségeit firtatták a beszélgetés folyamán. A résztvevők valamennyien aktívan közreműködtek peremre szorult csoportok életének művészi feldolgozásában, és valamennyien beszámoltak morális és praktikus kételyeikről. Rendkívül szimpatikus volt ez az önreflexió. Talán nem is hiszik, hogy a vívódásuk és kételyeik milyen frissítő és felszabadító légkört teremtenek egy kétely nélküli, egyoldalú és belterjes igazságokra épülő világban. 

Felvezetésként dr. Varga Tünde, a Képzőművészeti Egyetem docense vázolta a holland Renzo Martens Kongóban végzett társadalmi projektjeit. Martens Episode 3 – Enjoy poverty című dokumentumfilmjében sarkosan bírálta a nyugati világot és az afrikai viszonyokat. Filmjében provokatívan azt tanácsolja a kongóiaknak, hogy ha a nemesfém és ásványi anyag lelőhelyeik hasznát a profitéhes nyugati országok fölözik le, akkor nekik nem marad más, adják el a saját nyomorukat. Például tanfolyamot szervezett kongói fiataloknak, ahol megtanultak hatásos fotókat készíteni az éhező afrikai gyerekekről. Hiszen a jómódú nyugati világban van erre fizetőképes kereslet az újságoktól a galériákon át a jótékonykodással kereskedőkig bezárólag. Martens dokumentumfilmje rengeteg vitát ösztönzött az elmúlt években. Kérdés, hogy globális szinten megold-e ez valamit, vagy csak provokatív felkiáltójel marad. Az egyén keveset tehet addig, amíg a fogyasztói társadalom divatja és önfelmentése nem válik globálisan vállalhatatlanná, de a globális is egyénekből áll. Tehát mégis mindenki tegye meg, amit megtehet. Martens társadalmi kísérletbe fogott, évek óta Institute for Human Activities néven saját projekten dolgozik, ahol kongóiakkal együttműködve próbál hatékony és hasznot hozó gazdálkodást kialakítani.

Renzo Martens: Episode 3 - Enjoy poverty

Bubla Éva vizuális művészként külföldi tapasztalatairól számolt be. Indonéziában és Indiában az ökológia és a fenntartható gazdálkodás közösségi lehetőségeit ötvözte művészi kísérleteivel. A környezettudatosság központi témája művészetének és közösségépítő társadalmi aktivitásainak. Több projekt katalizátora és működtetője (Green Root Lab, ÉrTEM). Indiában a drasztikus nagyüzemi gazdálkodási módszerek bevezetése és a klimatikus katasztrófák teljes létbizonytalanságba sodorták a gazdálkodókat. Indiában évente 15 ezer gazdálkodó lesz öngyilkos, mert egy aszályos év minden megtakarításukat elviszi, és egyedül maradnak a problémáikkal. Ennek orvoslására környezettudatos, a közösségi önsegítésre, egymás tapasztalataira és a projektbe bevont szaktudósok és művészek közreműködésére építve kreatív, kísérletező, önérvényesítő és szolidáris közösségeket hoznak létre.

Gram Art Project (Bubla Éva mint résztvevő): Grow in India

A Green Root Lab keretében megvalósított Bearth című projekt Indiában a művészeti önkifejezésen túllépve valós társadalmi aktivitást generált. Egy vetőmag bankot hoztak létre a Pune városában élő gazdálkodók számára, ami a létrehozó művészek távozása után is mindmáig működik a helyi közösségben. Van-e olyan társadalomtudós vagy társadalmi aktivista, akinek ne ez lenne a legnagyobb vágya? 

Bubla Éva és Lilli Tölp (Green Root Lab): Bearth

Erdei Krisztina a Város peremén civil csoport tagjaként találkozott évekkel ezelőtt Budapest 9. kerületében az Illatos úton lebontásra ítélt háztömbök lakóival. Ezt az elhíresült és nyomorba süllyedt lakótömböt nevezte el a köznyelv Dzsumbujnak. A Város peremén aktivistái hozzáláttak az itt élők emlékezetének megőrzéséhez. Fotók, képek, írott és hangzó anyagok, életút interjúk őrzik azoknak az embereknek történeteit, akikről máskülönben semmit nem tudhatna a szélesebb közvélemény. Ők a társadalom elfeledettjei. A Dzsumbuj történetét az ott élők szemszögéből dolgozták fel és ezzel nevet, arcot, személyiséget és hangot adtak nekik.

Erdei Krisztina a felszámolt Dzsumbuj lakóinak további életét követte nyomon 2017-ben készült fotósorozatával, melynek anyagát idén év elején a Capa Központban a Vénusz születése és más történetek című kiállításon mutatta be. Beszélt arról, milyen nehéz munka ezt a kettős küldetést megvalósítani: felrázni és aktivizálni a reménytelenségbe és tehetetlenségbe süllyedteket, és egyúttal felébreszteni a többségi társadalom figyelmét és érdeklődését.

Erdei Krisztina: Vénusz születése és más történetek

A PAD csoport A hiány vizuális reprezentációi címen indított társadalomtudományi kutatómunkával egybekötött művészeti projektje a szegregátumokban élők vízhez jutásának nehézségeit vizsgálja. A 21. század egyik nagy feladványa, hogy az ivóvízhez jutást ne piaci tényezőként, hanem alapvető emberi jogként kezeljük. A víz birtoklása egyre inkább a társadalmi egyenlőtlenségek mélyüléséhez vezet, amelynek társadalmi és globális szinten is beláthatatlan következményei lesznek. Nem csupán biológiai, higiéniai szükséglet kielégítését akadályozza a vízhiány, hanem hozzájárul az emberi méltóságtól való megfosztáshoz is.

PAD: A hiány vizuális reprezentációi

A PAD csoport szegregátumokban készült fotói a művészet eszközeivel ábrázolják a vízforrásokból való kirekesztettség állapotát. A képeken fürdőszoba berendezéseket és felszereléseket látunk különféle művészi koncepciók alapján elrendezve. A trendkövető termékfogyasztók talán a csúcstechnológiás márkajelzéseket hiányolják ezen artisztikus fürdőszobákból. De valójában a legfontosabb dolog hiányzik az elénk tárt fürdőszoba enteriőrökből: a víz.

PAD: A hiány vizuális reprezentációi

A Gruppo Tökmag művészcsoport 2010-ben alakult. Kovács Budha Tamás és Tábori András véletlenül akadtak rá egy sűrűn telerajzolt füzetre, melyet a nyolcvanas években egy cigány fiú, Kolompár István írt és rajzolt tele Pécs utcáit járva. Az ő élete a peremre szorítottak reménytelenségében telt, de az általa megálmodott képregény hőse, Sárkány Lee, az egész világot meghódítja.

Sárkány Lee

A képregényt a két képzőművész feldolgozta, 2016-ban a Trafóban bábjátékként bemutatta, és egy év múlva a Ludwig Múzeum pályázata révén, Komlón, egy projekt keretében, hátrányos helyzetű komlói és középosztálybeli pécsi fiatalok közreműködésével kollektív színházi előadást mutattak be. A messzelátó céljaik között szerepelt az önértékelés, az önérvényesítési képesség növelése, a közösségi felelősség és a kritikus gondolkodás kialakítása. Bizonyos eredményeket elértek, a peremlétre kényszerült fiatalokat egy közösségi célért aktivizálni tudták. Ez önmagában nagy eredmény. Ugyanakkor azt is megtapasztalták, hogy egy behatárolt idejű projekt kereteibe nem fér bele a hosszú távú társadalomjobbító szándék. Ahogy az alkotópáros elmondta, a komlói hátrányos helyzetű fiatalok megfogalmazták a Szimbiózis-beszélgetésben résztvevő valamennyi művész problémáját is: ti elmentek, mi itt maradunk, és semmi nem fog változni. Ez a legnagyobb dilemmája minden társadalmi felelősséget vállaló művésznek: megteremteni a formáját a hatékony és hosszú távú segítségnek.  

Gruppo Tökmag: Sárkány Lee (Trafó)

A társadalmi problémák felszínen tartása és a mainstream társadalmi sablonok kritikája a társadalmi felelősséget vállaló művészet elsőrendű feladata. Egyfajta közvetítők ők a némaságra ítélt társadalmi csoportok és a meglehetősen szűkre szabott társadalmi nyilvánosság között. A művészet generálni képes és kreatív keretbe tud foglalni olyan aktivitásokat és kezdeményezéseket, melyek pozitív változást hozhatnak az egyének életszemléletében és egy közösség életében.

A felelősségvállalás a 21. században már túlmutat az országhatárokon, sőt az emberi társadalmakon is. Az Antropocén antropológia – a globális klímaváltozás kihívásai az antropológiában című előadásában Mészáros Csaba áttekintését adta annak, hogy ember és ember, valamint ember és természet kapcsolata miként változott az elmúlt évszázadokban. A természettudósok által meghatározott antropocén egy olyan földtörténeti korszak, melyben az ember tevékenysége alapvetően befolyásolja a bolygó állapotát. A tudomány valamennyi területén kutatják ezt a korszakot, mert az ember túltengése a Földön mára ön- és bolygóveszélyessé vált. Van, aki bevallja, van, aki tagadja, de a 24. órában van a megoldás megtalálása. A megoldáshoz pedig elkerülhetetlenül - globális és egyéni szinten is - szemléletváltásra van szükség.  

Mészáros Csaba jakutföldi terepmunkájának tapasztalatai alapján beszélt arról, milyen segítséget adhatnak a természeti népek a világigazgató nyugati civilizációnak a bolygómentő szemléletváltáshoz. Ők ugyanis a természethez élőlényként viszonyulnak. Ezt a nyelv jelzi a legjobban. Például a jakutoknál a ’tó’ (ehe) egyben azt is jelenti ’nagymama’, és a ’medve’ (ebe) jelentése egyenlő azzal, hogy ’nagyapa’. A Szovjetunióhoz tartozás évtizedei Jakutföldön is a természeti erőforrások mohó kizsigerelését hozták, mely a természetet és a jakutokat is megviselte.

Jakutföld

A maorik, az amerikai őslakosok, a jakutok és más - korábban civilizálatlannak bélyegzett – népek természetszemléletét egyre inkább átveszik a nyugati civilizáció globális felelősséget vállaló képviselői. Például Ausztráliában és Új-Zélandon törvénybe iktatták a természeti területek védelmét. Nem csupán a szólamok szintjén.  A törvény lehetőséget ad arra, hogy ügyvédi irodák folyó, erdő, egyéb természeti terület és élőhely képviseletében, mintha csak ember lenne, pert indítsanak profitéhes vállalatok, vagy akár az állam ellen. És ezeket a pereket meg is nyerhetik.

Egyszer valaki azt mondta, a kulturális antropológia a 21. század tudománya. A világ jelenlegi állapotát elnézve, lesz itt dolog bőven. A Szimbiózis egynapos világutazása után mit is kívánhatnánk? Adassék meg mindenkinek az érdek- és véleményburokból kimenekítő kétely öröme, ami elvezet a sok szempontú, világra nyitott gondolkodásig.

Nem állítom, hogy ez a legkényelmesebb út, de mégis az egyetlen, ami felszabadító.

Interjúk, honlapok - a teljesség igénye nélkül:

Gruppo Tökmag és Sárkány Lee - interjú Kovács Budha Tamással és Tábori Andrással
(Kortárs Online)

Vénusz (újjá)születése - Interjú Erdei Krisztinával
(Absolut.Budapest blog)

A művészet mint katalizátor - Interjú Bubla Évával
(Prae)

Kóspallagi Ökotájház

Open History

Túl a látszatokon

Írta: Inkabringa

A bizalom a társadalom építőköve. Szerencsére a világon mindenhol vannak empatikus, másokra nyitott emberek, akik képesek az együttérzésre, túllátnak a saját életterükön és érdekeiken, megértenek másokat, alkalmasak az önreflexióra. A bizalmam irántuk múlhatatlan. Ők a társadalmi bizalom építőkövei.

Ha a társadalmi bizalom megtörik, akkor nem marad más, csak a látszatok. Kis hazánk nem az egymás iránti elfogulatlan figyelem földje manapság. Például a szegény-jómódú, főváros-vidék, fiatal-idős, cigány és nem cigány, értelmiségi és nem értelmiségi közötti ellentétek virágkorukat élik. Butaság ez, persze, meg lusta tájékozatlanság, egymás iránti érdektelenség, a kasztba tartozás bárgyú befolyásolhatósága is. Mindezen korlátoltságok az elitet és az alul iskolázottakat is sújtják. Ez benne az igazán aggasztó.

Mégis vannak dacosan üdítő ellenpéldák. Most kettőt említek: az egyik film, a másik színház.

Az Egy nő fogságban című filmnek, annak ellenére, hogy dokumentumfilm, meglepően nagy visszhangja lett. Ez örvendetes. Én csak egyetlen (számomra legfontosabb) aspektusát említem meg: ez a bizalom ereje. Főszereplője egy asszony, aki egy család rabszolgájaként éli mindennapjait. A látszat szerint mindent a családnak köszönhet ez a szerencsétlen, hisz ők mentették meg gonosz emberek karmaiból. Valójában rabként tartják, szabad mozgását megtiltják, minden szeretetkapcsolatától megfosztják, elszigetelik a világtól, alázzák, bántalmazzák, bűnbakká teszik. Ő pedig tűri ezt, mert nem lát kiutat.

Tavaly ősszel a Verzió Filmfesztivál vetítőjében a film végén egy pillanatra megállt a levegő. Csend volt. Döbbent csend. Aztán kitört az ováció. A nézők azt mondták, a tapsot messzemenőkig megérdemlik az alkotók, de az ováció annak a filmbeli asszonynak szólt, aki mellett a dölyfös népek csak elmennének az utcán, pedig ő messzebbre jutott, mint amire ők a társadalmi védőburkuk nélkül valaha is képesek lennének. Elképesztő, milyen mélyről indult, milyen reménytelen kiszolgáltatottságból és számkivetettségből és milyen messzire jutott: a személyes szabadságig és önrendelkezésig.

A film legerősebb mondata, amit a rendezőnek válaszolt az asszony, hogy miért nem próbált eddig megszökni ebből a rettenetes helyzetből: mert egyedült volt és nem számíthatott senkire. Féltette a lányát, aki legalább kimenekülhetett ebből a reménytelenségből. Az asszony sorsának megoldásához egyetlen ember bizalma elég volt. Ő a film rendezője, aki kamerájával eljutott a látszatoktól az empatikus megértésen át a segítségadás természetes gesztusáig. Az asszony lassacskán elhiszi, hogy akadt valaki, akiben megbízhat. Ez visszaadja a tetterejét, az elszántságát, az akaratát. Egyetlen ember bizalma megválthat egy egész emberi életet, aki aztán két további ember életét válthatja meg: a lányáét és az unokájáét.

A másik példám egy színházi előadás. Budapesten láttam a B32 Galériában, és egy vidéki kisvárosban élő barátunk hívta fel rá a figyelmünket. Ó, bár sokkal gyakoribb és természetesebb lenne ez e honban! A vidék-főváros ellentét is kedvelt sztereotípia kis hazánkban. A komfortzónából kitekintés nem divat mifelénk, és ez sajnos óhatatlanul korlátoltságokhoz vezet.

A korlátoltságokon olyan elegáns, megértő és elfogadó nagyvonalúsággal kell átlépni, ahogy Hajdu Szabolcsék teszik a lakásszínházukkal. A Látókép Ensemble egy lakásszínház, amelyik országra (és az egész országnak) szóló előadásokat csinál. Egy szobányi empátia és bizalom. Mint egy falat kenyérre, olyan szüksége van erre e kényszerekben fulladozó országnak.

A Kálmán-nap című előadásnak atmoszférája van, erős és őszinte. Mint az Ernelláékban, ezúttal is két házaspár áll a középpontban (Hajdu Szabolcs, Török-Illyés Orsolya, Földeáki Nóra, Szabó Domokos) és az egyik házaspár kisegítő személyzete (Gelányi Imre). Itt jegyzem meg, azok számára, akik nem oly járatosak a magyar nyelvjárásokban, hogy Földeáki Nóra olyan makulátlanul hozza a kelet-magyarországi dikciót, hogy még a nyelvészek is csodájára járnának. Ez is egy finom árnyalatot ad a darab sokrétűségéhez.

Földeáki Nóra és Szabó Domokos

Semmi színpadiasság, semmi színészkedés nem volt ebben az előadásban és mégis, ilyen erős és meggyőző színészi játékkal rég találkoztam. Ez az öt színész úgy létezett a nézők között abban a szobányi térben, hogy percig sem gondoltam, itt most színjáték folyik a szó rossz, a nézők számára már megunt értelmében. Mert nézőként olykor kellemetlenek a nagyáriákról és nagymonológokról, a taknyos sírásokról, a lábunk előtt fetrengésekről és hőbörgő üvöltözések óraműszerű tálalásáról szóló előadások. Az élet nem ennyire explicit: ami belül dúl, azt a konvenciók és elfojtások hamuja fedi. Hajduék engedték, hogy involválódjak, hogy belemerüljek ebbe a különös és mégis oly igen köznapi névnapozásba. Ezért hálás vagyok mint közönség.

Két középkorú házaspár, akik már elértek valamit az életben. Látszólag. Frekventált lakóhely, szép ház, márkás autó, társadalmi pozíció, újonnan épített nyaraló, elit iskola a gyerekeiknek. Lehetnének olyanok, mint Jacques Tati a fogyasztói társadalom hajnalán készült Nagybácsimjának javakat birtokló dölyfös kispolgárai, de a Kálmán-nap szereplői érzékenyebbek és értelmesebbek náluk. Reflektálnak a világra és benne önmagukra: mindez megvan, és akkor mi van? Mi értelme van az életnek, ha ilyen pitiáner célokért kell végiggürizni? Kell még valamit szerezni, bizonyítani a társadalmi kirakatba? Vagy bedobják a gyerekeiket is ebbe a mókuskerékbe és aztán jön a szemétdombra vetett öregkor és a halál? Meneküljenek? De hogyan? Hova? Menjenek külföldre? Váljanak el? Maradjanak együtt?

Hajdu Szabolcs és Török-Illyés Orsolya

A frissen megözvegyült, halott gyermekét is gyászoló, végtelen fájdalmát zárkózottsággal leplező, magányos, szeretetéhes alkalmazott alakja sistergően világított be a két házaspár életébe. Kivert kutya tekintetével, félszavaival, engedelmes szolgálatkészségével, alázatos mozdulataival a szegény ember sóvárgását fejezte ki a jómódúak (látszat)élete után. Legalább nincsenek egyedül, még ha elveszettek is a kibélelt világukban. Az ő magányba zuhant élettragédiájához képest önsajnáltató nyafogásnak tűnt olykor a házaspárok kiút keresése. 

Gelányi Imre

Halványan felsejlik a honi politika és közélet hitványsága, de a beszélgetések inkább a gyerek iskolaváltása és a rosszul megépített szobagaléria körül forognak. Egy igazán igazi mai magyar történet. Megmutatja dokumentumszerű pőreséggel a látszatokat, és mélységes megértő empátiával azt, ami a látszatokon túl van.

Ez az előadás úgy megrázó és katartikus, hogy nincs benne robajos drámai vergődés, nézőket feszengésre késztető őrjöngő szenvedés, mások kárán röhögés. Megrázó ilyen szobányi intimitásban ránézni a köztünk élő emberi sorsokra.

Az előadásnak egyetlen hibája volt. Arról sem az alkotók, hanem a befogadói konvenciók tehetnek. Úgy éreztem, a taps ügyetlen reakció volt a közönség részéről az ellaposodott színházi konvenciókon átlépő előadás után. Egyszer egy koncertteremben éreztem azt, hogy olyan megrendítő és személyes csoda történt, ami után ormótlannak tűnt a taps. Legjobb lett volna, ha ez a Kálmán-napi maroknyi közönség, együtt vagy egyenként, köszönetet mond az alkotóknak.

Abban a szobányi térben empátia és bizalom született.