Kultúrtombolda és tengertánc! Irodalom és antropológia. Filmművészet és kortárs művészet. Orson Welles, Bunuel, Fellini, Cassavetes, Weöres Sándor, Clifford Geertz, Sol Tax és Boglár Lajos... Párizs, Róma és Lisszabon. Szajna, Tevere és Tejo. És az Andok.
Füstölgések, gondolmányok, mindenféle vidám vagy komor dühöngések az élet apró-cseprő és röhögően komoly dolgairól, amit láttunk, éreztünk, hallottunk, olvastunk. Együtt megélni és értelmezni is jobb az életet.
Tudósok és tudósjelöltek gyülekeztek a Budapesti Olasz Intézet (Istituto Italiano) egyik termében, ahol is bemutatták a Helikon című hosszú évtizedek óta már méltán elismert folyóirat (főszerkesztő: Varga László) legutóbbi számát. Évente négyszer jelenik meg, majdnem mindig tematikus számmal. A mostaninak a címe "Boccaccio 700", és ezt oroztam el most saját címként.
A pódiumon jeles kutatók ültek, köztük Vigh Éva (SZETE), Nagy József (ELTE), Antonio Sciacovelli (Szombathelyi Egyetem), és vitavezetőként (is) Kelemen János (ELTE). Kelemen professzor több szempontból is - és joggal főszereplőként - szerepelt ezen az estén, ugyanis a folyóirat Boccaccio-számát ő szerkesztette. A másik főszereplő a kiválóan érdekes Antonio Sciacovelli volt: reneszánsz- és Boccaccio-szakértő, sőt a modern olasz és magyar irodalom tudója is, valamint - ez nem különlegesen ritka, de nem is igazán gyakori - szinte (sőt, tán a "szinte" szó nélkül is) - anyanyelvi fokon beszél magyarul, holott nem az anyanyelve: itthoni tanársága idején tanulta meg ilyen magas szinten.
Az Olasz Intézet igazgatónőjének bevezetője után tehát az egész beszélgetés magyar nyelven zajlott. Sajnos még nem tudtam átlapozni sem - nemhogy elmélyedni benne - a Helikon gazdag Boccaccio különszámát, de a vitabeszélgetés alapján különlegesen érdekes kiadvány. (Sokat idéztek is belőle, és persze elég részletesen ismertették a közölt dolgozatokat.) Gyors beszámolóm így aztán valóban csak gyors beszámoló, tudósítás csupán.
Mindenki hosszan méltatta a magyar italianisztika egyik nagy alakjának, Sallay Gézának Helikon-beli nagy tanulmányát (állítólag most jelent meg először, sajnos a professzor halála után). Felmerült ennek kapcsán, hogy a folyóirat akár egy teljes különszámot is kiadhatna Sallay Géza válogatott írásaival. Vigh Éva - akárcsak Kelemen János egykor - a Római Magyar Intézet nemrégi tudományos vezetője, ma ismét Szegeden élő tanárnő, egy Magyarországon eddig alig vizsgált témáról ír a lapban, és erről beszélt most: Boccaccio terjedelmes latin nyelvű írói munkásságáról. (Magyarországon eddig alig vizsgált? Mint a tudósok egyetértően megjegyezték, a "latin Boccaccio" igazán még Itáliában sem igazán ismert...) Ennek apropóján került szóba a "minden idők legfőbb Boccaccio-tudora", Vittore Branca neve és személye: mondanom sem kell, hogy hiába ő "minden idők legfőbbje", magyar nyelven először jelenik most meg írása. Ez azért elgondolkodtató (bár nemrég ebben a blogban is szerepelt, hogy Rabelais teljes műve sem jelent még meg magyarul, és sorolhatnánk...)
Vittore Branca főművének címe "Boccaccio medievale", vagyis a "középkori Boccaccio", és érdekes gondolatok hangzottak el arról, hogy miért nem a klasszikus író "reneszánsz mivoltát" hangsúlyozza a cím. Aztán szóba került: az volna az igazán jó, ha ez a nagy mű (az egész) napvilágot láthatna magyarul. (1956-os megjelenése után a szerző életében hat (!) bővített és kiegészített új kiadása jelent meg: Branca kilencvenöt éves korában halt meg, de ezt már nem tudta kivárni... Idén júliusban volna száz éves.)
Kelemen János és Antonio Sciacovelli egyaránt hangsúlyozta a Dekameron kapcsán Pasolinit, és szóba jött Visconti "Boccaccio '70") című filmje is - általában a Dekameron hatása a világirodalomra, a modern világirodalomra is.
Van egy világsláger, amit mind a
mai napig énekelnek, táncolnak és ismernek napnyugattól-napkeletig.
Az eredeti melódiát az első
világháború után összeomlott Habsburg Monarchiában komponálta Leonello Casucci,
Julius Brammer nosztalgikus hangulatú, édesbús-keserédes szövegére Schöner gigolo, amer gigolo címmel, ami
visszasírja a fényes huszártisztek egykorvolt paradicsomi életét.
A dal nemzetközi karrierje Irving
Ceasar nevéhez fűződik, aki az angol nyelvű verzióban a monarchikus ódon
hangulatot figyelmen kívül hagyta, és az angolszász szórakoztatóipar kedvelt
songjává tette a melódiát. Sok híres-neves sztár feldolgozta Bing Crosby-tól Louis Armstrongig.
A dal címével 1979-ben David
Hemmings forgatott filmet, amiben láthatjuk azt a filmtörténeti pillanatot,
amikor a 20. század első felének „femme fatale” dívája, Marlene Dietrich,
utolsó szerepében énekli eme nevezetes dalt a popzene kaméleon bonvivánjának,
David Bowie-nak.
Volt egy másik melódia, szintén
az első világháború körüli időkből, Spencer Williams szerzeménye. A dal címe: I
ain’t got nobody. Igazi standard melody lett, jazz, pop, country – számtalan
feldolgozást ért meg. Közülük most egy zongorafutamba hallgassunk bele.
A két melódiát aztán Louis Prima
1956-ban összegyúrta egyetlen dallá, megfűszerezve a lüktető ritmusú jumping jive
stílussal. Ennyi év távlatából már nyugodtan megállapíthatjuk: Ez nagyon jól
sikerült!
Tánc!
Louis Prima verzióját a
legkülönfélébb stílusokban dolgozták már fel, a rockerektől az operettig.
Sikerességét mutatja, hogy Robert De Niro egy filmjében (Mad Dog and Glory) a felcsendülő dallamra felrikkant: „Louis Prima!
The best!” Majd táncra perdül, és dalra fakad. Kell ennél ékesebb bizonyíték?
Nagy ellenkezés
él ma bennem, öreg koromban, tanáraim, de inkább iskoláim ellen. Sokkal nagyobb,
mint amikor átéltem. Amikor megtörtént velem, kivédhetetlen, elkerülhetetlen
rossznak hittem, mindenki túlesik rajta. A főváros egyik „jó nevű” gimnáziumába
jártam.
Gyakran belém
hasít, amikor elmegyek az egykori iskolaépület előtt. Ki adja vissza a négy
évemet: négy elveszett, értelmetlen, megnyomorított év 14 és 18 éves korom
között. No jó, legyen kevesebb: az első
félévben még érdekes volt, nem unatkoztam még és nem féltem. Később meg nem gondolhattam
arra, sem érettségi előtt, sem utána, hogy lehetne más vagy jobb. Csak évtizedek
múltán hallottam döbbenten, hogy azóta kitaláltak más iskolákat, ahol lehet utált
tárgyak helyett mást választani, fél napig könyvtárba menni, mozikba nem csak
lógni járni, biológia-biflázás helyett növényeket bámulni. Ilyesmi. Nem tudtam,
hát nem gondoltam akkor erre.Most növekszik
bennem a régi, tompa fájdalom: reményt vesztve sajnálom utólag és segíteni nem
tudva azt a kamaszt, aki én voltam. Senki sem adja vissza azt a négy évet. Legalább
tíznek érzem. Tíz megalázó év volt. Rengeteg idő, és helyrehozhatatlan, amit rontott,
roncsolt. „Fel fognak akasztani, mert hitvány ember vagy!” - ordította az osztályfőnöki óra csúcspontján
arcomba az osztályfőnököm. (Görcsös, idegbeteg, rossz tanár, de nem volt
alávaló, csak pályát tévesztett.) Tizenhat évesen talán mégsem lehettem annyira hitvány és
annyira tehetségtelen, hogy azt kapjam, amit minden nap: az érdeklődés, a
szabadság és kíváncsiság rendszeres, napi elfojtását. Iskola-sziklahegy rajtam.
Túlélni valahogy: depressziós kamaszkatona a szikla alatt repedező pinceárokban.
Osztályfőnökömről semmit, vagy nagyon sokat tudnék beszélni - most másról. Pocosról.
Pocos tanár
úr különös figura volt. Félni
féltünk is tőle meg nem is, nevetni nevettünk rajta meg nem is. Bennem valami kíváncsiság
támadt iránta, már-már bámultam. „Figyelő
bámulattal”, harag, tisztelet vagy pláne szeretet nélkül. Mindenesetre nem
utáltam. Kémiát és latint tanított – furcsa párosítás. (Akkor azt híresztelték,
latin- német szakos tanárként 1949-ben ő a megszűnt latin helyett nem az oroszt
választotta, mint a legtöbb nyelvtanár, hanem a kémiát – ez különös, talán
dacból?)Nekünk ’56 után összevont
osztályban, szabadon választott nyelvként oktatta a latint.
Magas,
testes, borvirág-orrú, idős férfi volt. Harsogni szeretett, nem mindig dühösen,
de mindig recsegő hangfekvéssel. Például: „A pianinó is zongora, csak sokkal
kisebb.” Közhelyes, sőt enyhén nevetséges megszólalásait a súlyos igazságok
hangulata vette körül, ez leírva alig érzékeltethető. Későbbi párhuzamot Mynher
Peeperkorn regényfigurájában találtam hozzá.
A kémia
órákon gyakran vérengzett. „Elégtelenről írást hozol” mennydörögte – ez azért nem volt
kellemes. A szabadon választott latint viszont nem kísérte semmi félelem. És
mintha valamivel szívesebben tanította volna. Idézendő mondásai szállóigévé
váltak. „Milyen ablativus? Csak azt ne mondd, hogy „temporis”!" Nyomatékosan
tagolta a latin szavakat: „Pannonia
Romana! aki így ejti: Pannónia, hosszú ó-val, az fikarcnyit sem tud latinul!”
Latin órákon szeretett eltérni a tárgytól, néha messzebbre, általában a latin
nyelv körül maradva. Mikor a British Muzeum könyvtárába készült, a La
Manche csatornán hajózva baleset történt: nem más, a walesi herceg
zuhant bele a tengerbe. „Megszántam a szerencsétlent, utána ugrottam,
fedélzetre húztam.” Ezt többször elmeséltettük vele. Ahogyan történetét a pápával
is... A Szent Péter téren sétálva egy bicikliző főpapot lát, aki egyszer csak
leszáll a gépről, és hosszan vizsgálgatja a láncot. A pápa az, ő tisztelettel
köszönti. A pápa, mert látja rajta, hogy külföldi, németül megkérdi, értene-e
talán a biciklihez. Pocos erre latinul felel, sorolja a kerékpáralkatrészek
nevét. Küllő, gumibelső, szelep, saller
– minden szót latinul, s persze meg is javítja a pápa biciklijét. Búcsúzás
előtt a pápa így szól: „Elismerem, fiam, te jobban tudsz latinul, mint én.”.
Alig tudtunk
valamit róla. Óbudai lakosnak képzelem: Árpád Gimnázium, Rákóczi, Toldy - ezekben mind tanított.
Legendás híre megelőzte, és legendás híre aztán pár év alatt gyorsan elfoszlott.
De nemcsak az iskolák helye miatt: valahogy a régi Óbudához illik, bár egyszer
a Széna téren láttam, nagy bevásárló cekkerrel: ment borvirágos orral, Pocos
tanár úr. De mintha az óbudai piacon is látta volna valaki. Hatalmas trombitahang,
recsegő harsona: Greguss Zoltán játszhatta volna tragikomikus fenséggel.
A húszas
években képzelem kezdő tanárnak, filmeken látott korabeli öltözékben, bár
fiatalnak igazán nem is tudom elképzelni. A század első évében születhetett – a mi
osztályunkban tanított utoljára latint, 1961-ben. A „Régi Rákóczisták” fórumon – ilyen is van - senki sem hallott már
róla, én sokkal öregebb vagyok, mint ő volt akkor. Ha jól számolom, idén 110
vagy 120 éves lenne. Kicsit soknak hangzik. Néha eszembe jut, és egyszer számolgattam,
milyen idős lehetett.Hatvan, vagy annál
is több? Előttünk az élet, sejtettem,
hogy nekem az sem fog igazán tetszeni, de az iskolánál azért csak jobb lehet.
Pocos valahogy még a jobbak közé számított, egyre kevésbé féltem tőle. Talán
úgy pontosabb, hogy nem is nagyon érdekelt, amikor meg elmúlt az iskola,
örültem, hogy el fogom felejteni, minden tanárával együtt. Pocost soha többé
nem láttam. Egy ideje többet gondolok rá, mint eddig.
A blogban már mutattunk táncoló nagyszerű
filmszínészeket. Például ITT!
Most nézzünk néhány - korukban,
vagy mindmáig – imádott és csodált színésznőt, akik énekelni és táncolni is hatásosan
tudtak.
Kezdjük egy olyan színésznővel,
aki örök időkre a legtökéletesebb nők körében foglal helyet.
Marilyn Monroe éneke a Van,
aki forrón szereti című filmben már a „kultúrtörténet” része.
Az olasz film negyvenes-ötvenes
éveinek észbontó dívája volt Silvana
Mangano. De Santis Keserű rizs
című filmje 1948-ban készült. Táncpartnere Vittorio Gassman. (Ő is megérdemelne
egy külön blog bejegyzést.)
Egy kiváló színésznő, aki talán csak
azért nem vált az olasz film erotikus dívájává, mert ott hagyta abba a filmjelenetet,
ahol Stefania Sandrelli többnyire elkezdte. (Jegyezzük meg, Mastroianni itt is
zseniális.)
Sophia Loren
Egy tüneményesen bájos francia
színésznő, aki már a nouvelle vague stílusát képviseli. Ő Jean-Luc Godard
dívája.
Anna Karina így bódította a férfiakat Godard Az asszony, az asszony című filmjében.
Végezetül ismét egy olasz
színésznő. Talán nem oly szép, kecses, bájos, mint a fent említettek, sőt gyakran
tomboló fúria. Mégis újra és újra ámulattal nézzük a filmvásznon, mert elképesztően
nagy és erős tehetségű színésznő volt. Díva ő is.
Anna Magnani énekel Pasolini Mamma
Roma című filmjében.
Az Utolsó tangó Párizsban zártkörű
pesti vetítése után másnap a filmgyári büfében kora reggel már nem lehetett
vajat kapni. Sokan alkalmazni akarták a filmben látott technikát. „Urban
legend”, mondanánk, de épp ezért sokat mondó. Tabutöréshez (talán már
mondtuk) az is kellett, hogy az olasz filmek amerikai és francia koprodukcióban
készüljenek. A bestiális erotikájú Maria Schneider kivételes jelensége maradt a
Cinecittà-nak, Stefania Sandrelli viszont Bertolucci munkái mellett évtizedekig
meghatározta az egész olasz film erotikáját.
Maria Schneider
A megalkuvó című
filmben nemcsak a fiatal
Bertolucci kiváló színészválasztását bámulhattuk meg, hanem Moravia tisztes és
tanult irodalmi erotika-halál kapcsolatát filmre fogalmazó, hússá-vérré,
érzékletessé tevő másfajta tehetségét is. Ráérezve és Moravia sejtetését
felerősítve zseniális női kettőst teremtett a Sandrelli-Dominique Sanda
párossal. Hét évvel később rájuk bízta a Novecento főszerepeit, és a nagyigényű
film második részének kudarca talán abban is keresendő, hogy a forgatókönyv
„hamar megölte” a páros egyik tagját.
Bertolucci később vitatható amerikai
utakra, téves film-nagyepika betonútjára tévedt, (majd visszatalált Párizsba és
Itáliába): értékelhetjük bármiként életművét, az igazi olasz filmerotika egyik
megteremtője.
Bernaldo Bertolucci
Nemzedéktársa, a családgyűlölő Öklök
a zsebben (1966) filmes forradalmára, Marco Bellocchio később még több
csalódást keltett, komikus önparódiákba, félreértett irodalmi átértelmezésekbe
zuhanva (mint amilyen Radiguet-adaptációja volt, melyben a Vörös Brigádok
tárgyalásán Maruschka Detmers nyílt színen maszturbálja gyáva férfi-partnerét).
A hatvanas évek végétől egy ideig azonban minden filmje, még a rossz is
érdekesnek bizonyult. 1971-es opusa, Az apa nevében Bunuel-ihletésű
kollégiumi erotikus álma nem érdektelen pillanat, semmi köze Fellini
univerzumához.
Hideg áldozatnők és „vérpunák”
A neorealizmus erotikája romantikusan
stilizált, a legjobbak, De Santis például, a legerősebben. Visconti leginkább
klasszicista-romantikus a Párducban és a Senso-ban. Amikor
elúrhodott rajta az üres, akadémikus modor, már nehezen érezhető romantikusnak.
Úgy érzem, a modern olasz film fővonalában, a legszürkébb neorealista filmektől
a legújítóbb hatvanas-hetvenes évekig, sőt a későbbi Bertolucci-filmekig erősen
érezhető a romantika: hol sematikus, hol pezsdítő színeivel.
Ismert
irodalomtörténeti vélekedés, hogy Zola a maga korában naturalistának mondott
művei elsősorban romantikusak. Az olasz film, melynek megújulása Verga és
közvetve Zola példájával ihletődik, soha meg sem közelítette a Germinal erotikáját,
ahol a bányaszerencsétlenség lidérces „képsorában” az elúszó, rohadó halott
mellett a sötét bányában szeretkeznek a főhősök. Ilyen erőt Bertolucci előtt
csak a Keserű rizs sugárzott hatvanöt éve.
A naturalista-romantikus
stilizációval nem könnyű leszámolni. Erre kevés jelentékeny példa akad: az
egyik feltétlenül az Éjszakai portás. Kimódolt alaphelyzete, tételes „bizonyítási
eljárása”, hamis bűnfilmmé torzulása miatt nem tartom jó filmnek, de
szokatlanul hideg modora, ennek megfelelő színészvezetése, Charlotte Rampling
és Trintignant kiváló játéka figyelemre méltó. Az erotika Bataille-i módon
ágyazódik bele a hősök történelmi végzetébe, s ha a feleslegesen túlbonyolított
történetről megfeledkezünk, ma is értéket fedezhetünk fel benne.
A romantikus erotikától egészen más
módon próbál eltérni a nálunk oly ismeretlen Tinto Brass (Antonioni Éjszakájának
haldokló íróját, Mastroianni barátját játszotta valaha.)
Tinto Brass
Az olasz film hagyományaitól nála
gyökeresebben a vértenger- és vér-erotika rémfilmrendező Dario Argento sem
rugaszkodik el, pedig utóbbi Stendhal szindrómája és többi horrorja nemcsak a
fröcsögő gyilkost, hanem a gyilkosságok fröcsögő erotikáját akarja (gyakran
sikerrel) ábrázolni.
Tinto Brass-nál az erotika gyilkosságok
nélkül is nyers, riasztó, pőre – avagy feketén szőrös. Sikerületlen Snack
Bar Budapest című filmjében egy klinikai hülyeségben és alkoholban ázó
fiatal bűnözőcsapat a Tabu nevű moziban széthasogatja a vásznat, és kikergeti a
nézőket, valamint megver két ijedt meleget, akik a WC-ben üzekednek. A
mozivásznon épp Brass legjobb filmjének, A kulcsnak egy jelenete pereg.
A Snack Bar Budapest egyik leggyengébb filmje, bár tanulságokkal teli. A
nálunk ismeretlen jelentékeny római író Marco Lodoli első regényéből Brass azt
vette észre és hámozta ki, ami nem is igazán jellemző az íróra. Ez egyáltalán
nem baj, a film így is jellemző Brass-ra, bár legrosszabb vonásait sugározza,
tehetségét alig.
Rossini Tolvaj szarka nyitányának
friss dallamára pucér kurvák tucatja rohanja meg lövöldözve a tengerparti bárt.
Westernfilmes megoldás (de akaratlanul komikus) ahogy csak lőnek, lőnek,
meztelen seggük mögül lőnek, és nem töltenek. Brass a szex és halál bomló és
feltáruló női húsát keveri-ömleszti-kavarja, stílusokat is: itt rosszul,
sikertelenül. Minden premierje botrányt keltett még a nyolcvanas években is –
ez önmagában is kicsit különös, a botrány nem adatik meg mindenkinek.
Brass filmjeinek, a rossz, gyenge
műveknek is mindig van önálló képi világa. E világ meghökkentően stilizált, a
rút stilizációja jellemzi. Sötét, kékes világítás, némi esztéticizmus lebeg a
képeken, de ha így érezzük, még hökkentőbb a nagyközeliben láttatott női
nemiszerv szőrrel, vagy anélkül, inkább szőrrel, lehetőleg a film első kockáin
már, hogy megadja az alaphangot.
Cirkuszi körtánc egy nagy mulatóban, már-már
Fellinire asszociálnánk botor módon - ha nem volna olyan anti-fellinis minden:
itt trágárul ordítoznak, itt mindent megmutatnak, s amit megmutatnak, az mindig
rút és riasztó. A nők uralkodnak hitvány férfiak fölött, de nem a Nők
városát látjuk, hanem mondjuk a „Vérpunák városát” – hogy a szándékos
ízléstelenség bizarr hangulatát e fiktív címmel felidézzük. Igen, nagy seggek,
és nagy szőrpunák: ha valaki ilyen látványra vágyik, keresse Brass filmjeit. (Önéletrajzi könyve idén jelenik /jelent meg Itáliában).
Brass hivalgón nem erotikus, hanem
pornó-rendezőnek tartja magát. Ritka kísérlet a pornó nem kereskedelmi célú
filmalkalmazása, bár kérdés, vajon A kulcs pornó-e, vajon a Miranda
az-e? Nincs meg bennük Ferreri ironikus játékossága. Valahogy súlyos, döngő
léptű minden filmje, melyekhez tenyeres-talpas, nyolcvan kilós bikavadító
„szépségeket” talál: sajnos épp a Miranda főszereplője igen-igen
mérsékelt képességű nagy hús. A cím a híres és játékosan szabadszájú
Goldoni-darabra utal, de az író neve a főcímen sincs feltüntetve. Jogos
elhallgatás: Brass nem játékosan szabadszájú, hanem mocskos-szavú, durvaságban
fürdő tabutörő rendező. Semmi reneszánsz-hatás, vagy -hódolat: ő a szexuális durvaság nem fantáziátlan olasz mestere.
A Kulcs vitathatatlanul legjobb munkája, és
nemcsak az ismét kiváló Stefania Sandrelli jelenléte (jelensége) miatt.
Sandrelli az olasz film egyik legbecsültebb színésze. Több mint sztár, semmiképpen nem "celeb". Negyven éves elmúlt, és nemcsak a meztelenséget vállalta, hanem a nyílt színi szeretkezést is. Brass durván, olykor pornófilmes
módon „belevilágít” a kép közepébe. Mindez meghökkentő, de e filmjének értékes
háttért teremtett. Egyrészt Velence másfajta stilizációt sugárzó helyszínét,
másrészt a korét: 1940-ben, Olaszország hadba lépésének napjaiba helyezte a
modern japán klasszikus, Tanizaki (magyarul is ismert) lélektani regényét.
Össze tudja kapcsolni a szex és a halál testvér-ellentétét: nemcsak Tanazaki
regénye, hanem Oshima Az érzékek birodalma is párhuzamként tolul elénk:
„ölnek és ölelnek”.
Fejezzük be szelídebb képekkel. Annál
is inkább, mert a kulturáltságával évtizedek óta becsülhető Ettore Scolát eddig
meg sem említettük.
Vittorio Gassman egyik utolsó
szerepében nála látható a Vacsora című filmben. Afféle szépen vénült
rezonőrt játszik, ő kommentálja a végig egyetlen helyszínen játszódó
történetet. Az erotikus zoknitartót azonban nem ő viseli, hanem egy filmbeli
egyetemi tanár, filozófia professzor, akibe szép tanítványa fülig belezúgott.
Annyira fülig, hogy Gassman baráti tekintetétől kísérve, az asztal alá bújva
csókolgatja tanárának zoknitartóját. A férfi zoknitartó éttermi asztal alatti
titkos csókolgatása sziporkázóan legjobb ebben a kulturált szövetű, szellemmel
teli ironikus filmben, melyben ritkán látható összhangot teremtve jeleskednek
jó francia és olasz színészek. Scola nem merészkedik buňueli, de még Ferrerinek
való mélységekbe sem: ismeri tehetsége határait. Az erotikus zoknitartó
mindenesetre örömteli újdonság. Erotikus újdonság az olasz filmben, talán el
lehet rajta töprengeni, hogy miért.
(Az írás első változata a FIlmvilág 2005/9-es számában jelent meg).
Egyszer „Olasz szerelem” jelmondattal
fesztivált rendeztek Veronában: a szerelmes filmek feledhetőek és bágyadtak
voltak, de egy sajátos kerekasztal vita jótékonyan pezsdítette a képzeletet,
amit Marco Ferreri életművének szenteltek, „Mi
volt előbb: a szadizmus vagy a mazochizmus?” címmel. Ferreri még holtában
is több szexuális izgalmat kínál nézőinek, mint a szellemileg heréltnek
mutatkozó új olasz rendezők tehetetlen csapata. Visconti óta az olasz filmben soha
nem diadalmaskodott a szexualitás. Néhány későbbi Bertolucci-pillanatig valamikor úgy
tűnt, s e foszlott pillanatokra maga Bertolucci emlékezik éles fénnyel, sok
tükörrel az Álmodozók képsorain.
Zászlóanya bikiniben
Manapság kezd Párizsra hasonlítani
Róma, de csak a felszínén. Belül még naivabb és még vulgárisabb. Történt tíz éve egy
júniusi fülledt éjszakán, hogy kétszázezer római ünnepelte a Város
futballcsapatának bajnokságát. A fénypontnak Sabrina Ferilli fellépése
ígérkezett. A tévés színésznő előbb ugyan teljes meztelenséget ígért éjféli
pódiumán, végül csak piciny bikiniben lobogtatta a város (és a csapat)
bordó-sárga zászlaját. Ezt a show-t többen megmorogták; maga az éltes
Lollobrigida is megszólalt, mondván: színésznők az ő idejében másfajta pódiumon
excelláltak.
Keressünk más példát.
Szex –
szerelem – olaszok – Soldini kedves vígjátékának eredeti címét (Agatha
és a vihar) a magyar forgalmazó kedvcsináló (kedvrontó) címével csábosabbá
akarta tenni. A filmben annyi az erotika, mint egy hamvas ódon leányregényben. Elaludt volna az olasz erosz?
Ébresztik durvábban is. A déli nagyvárosban, Leccében forgatták egy pornóregény nyomán a Melissa P.-t,
méghozzá női elsőfilmes, a harminc éves színésznő, Francesca Neri. Nemcsak hogy nő
írta, de nő is rendezte: most már csak a tehetség hiánya lehet bosszantó
akadály. Címszereplő egy tizenhét éves spanyol lány, tán ez is kitágítja az
olasz szemhatárt.
Grimaldi rendező is leforgatta Sade
márki Filozófia a budoárban című pornografico-filozofico klasszikusának
szabad átiratát (csalhatatlanul ráérezve, melyik Sade-mű a legalkalmatlanabb
filmre.) Grimaldi legalább bizonyította már, hogy se adottsága, se kultúrája
nincs ilyesmihez: 1998-ban Pasolini életéről kreált rossz fikciót. (Nem tévesztendő össze a jelentékeny producer Grimaldival).
A pornóirat Melissa P-n kívül nem volna
a 20. századi olasz irodalomnak erotikus hagyománya? Van persze, ha nem is
Rómában, de Északon vagy Szicíliában. A Brancati jelentékeny regényéből készült
Szép Antonio, Bolognini színvonalas filmje, zárt, nyugodt módon, valami
belső izzást éreztetni képes: Mastroianni szicíliai férjként nem tudja magáévá
tenni Claudia Cardinale játszotta feleségét, impotensnek hiszik, s ennél nincs
nagyobb szégyen Szicíliában.
Nem impotens, csak a házi feladatként
rárótt szexre képtelen – váratlan és szellemes módon bonyolódik a történet.
Erotikus filmnek nevezhető, annak nézhető? Alig. Ferreri távolról hasonló Méhkirálynője,
ahol a férj belehal házastársi feladatvégzésébe, bizonyára kidolgozatlanabb,
darabosabb, mégis izgalmasabb.
Valami erotika-ellenes titok lappang
az olasz film – vagy kultúra – erotikátlan bárányfelhői mögött.
Madarász Imre egyetemi tanár könyve
gazdag irodalmi hátteret elemez (Az érzékek irodalma, 2002). „Erotográfia és pornográfia az olasz
irodalomban” – így az alcím. Elkomorodva ismerteti, hogy a reneszánsz
alkonyával prüdéria lett úrrá az itáliai kultúrán.
Madarász joggal idézi Denis de Rougemont-t a
modern olasz irodalmi erotika nem-létének magyarázatául. „Csak a halálos szerelem regényes, vagyis az a szerelem, amelyet maga az
élet fenyeget és kárhoztat”. Denis de Rougemont erős citátumától fűtve tovább gondolom a
párhuzamot:
Az igazi erotikának nem a prüdéria a legnagyobb ellensége, sőt ez önmagában gyatra, súlytalan, szóra sem méltó ellenség. Egyik nagy ellensége a vidám vihogás, az anekdota humora, a viccelődés, az "életvidámság" kacagása. A tragikum hiánya.
Itália reneszánsz és (részben) barokk
hagyománya élesen különbözik a francia erotika tragikus szerelem és
szex-hagyományától, melynek lényege Racine-tól (elfojtás) Bataille-ig (az
elfojtás áthágása) és Cocteau-ig a szexualitás halálos, tragikus, pesszimista
szemlélete. (Buňuel életművének súlyos tanulságát nem is említem.) Elfogultság
volna, ha iskolásan azt mondom: óriási fölényben vannak az utóbbi, komor
erotika-szemléletű kultúrák és filmek (a francia mellett az ázsiaiakat is ezért
bámuljuk) az olasszal szemben.
Boccaccio novella-füzérének
mesélgetői a pestisjárvány elől egymást vidítva "pikáns" történetekkel "legyőzik a
halált". Bevallom most már, mindig csak kamaszi, ifjúsági mesketeként, pikáns,
gazdagokat és papokat bosszantó malackodásként olvastam - amíg meg nem untam -
Boccacciót. A szerelem és a szex legyőzi a halálos járványt. Legyőzi, mert életvidáman beszélünk a szexről, felszarvazott férjekről és papokról, jól kinevetjük őket, így nem törődünk a halállal.
Az olasz
reneszánsz hagyománya szerint a szex: életvidámság, életigenlés, életszeretet. Csakhogy amíg ez a nagy tradíció határozza meg az olasz kultúrát, lehetetlen lesz
tragikus (valódi) erotikát teremteni a mai és holnapi művészetben. (Az
olyannyira tragikus szemléletű Pasolini, mintha negatív módon akarná a
fentieket igazolni, „az élet trilógiája” címen foglalta egybe (Dekameron,
Ezeregy éjszaka, Canterbury mesék) örömtől zajos adaptációit. Életművének
lapálya ez a három film: egy későbbi írásában maga tagadta meg őket. Életműve magasában a Csóró (Accatone) halál-álma, a Mamma
Roma anya-fiú kapcsolata, meg az Oidipusz király és a Médeia mély,
átélt tragikuma emelkedik.
Szex és kontraszex
Időben még Pasolini feltűnése előtt
járunk. A neorealizmus idején Silvana Pampanini egykori szépségkirálynőn kívül
(gyenge színész) nem volt az olasz filmnek szexualitást sugárzó színésznője.
Lollobrigidát is kedves lányként, „szép nőként” jelenítették meg, ami nagyjából
ellentéte a valódi erotikának. Nem Lollobrigida volt erotikátlan, hiszen grácia
és erotika együtt sugárzott volna belőle a filmvásznon, de a tételes,
iskolás neorealizmus szabadítás helyett pedáns kisrealizmussal elfojtotta.
Visconti 1943-ban egy drámai szerepre addig alig alkalmazott színésznőt választott az Ossessione vad erotikát sugárzó női főszerepére. Clara Calamei haláláig legnagyobb szerepe. Az olasz film mindörökké legerotikusabb szerepe.
Lollobrigidában ilyesmit vagy nem fedeztek fel, vagy nem is akartak. (Talán furcsa, de első főszerepében, a Bajazzók-ban alkalmasnak látszik még tragikumra: a zene tragikuma miatt persze).
Erotikus a kellemes francia
vígjátékban (Királylány a feleségem) volt - pedig a „kellemes erotika” a
lektűrök sajátja, igazán fából vaskarika - mégis jobb ott, mert francia
közegben (szellemben) természetes lehetett.
Legárulkodóbb az első igazi
Moravia-nagyregény, a Római lány Zampa-rendezte sikertelen
filmváltozata. Moravia regénye az erotika felszíni részét nyíltan, kicsit
flaubert-i szenvtelenséggel ábrázolja, de a könyv igazi értéke, amit elrejt,
sejtet, ami nincs leírva. Zampa a neorealizmus fémjelzett kismestere volt, egy
szabálytalan háborús majdnem-remekmű abszurddal (Békében élni). Jól
értelmezve Moraviát, próbálgatta is a szenvtelen elbeszélő-modort, de - mint az
irányzatnak sem - nem áll jól neki a filmes impassibilité; viszont (az
iskola hű tanítványa): elrejtést, sejtetést képtelen ábrázolni, sugározni.
Ritka jellegtelen, iskolás, szürke film lett adaptációjából, holott afféle
„nagy gólhelyzetnek” remélhette a néző 1954-ben. Lollobrigida is halovány benne
– talán el tudta volna játszani a bonyolult szerepet, ha megértetik,
megéreztetik vele, miről szól a történet…
Egész pályáján soha nem érte el az
elvirágzott, sötét, fenyegető Anna Magnani erotikáját, aki, mert nagy
színésznő, nem szépségével, hanem vad, zabolátlan, vulgaritást ismerő lényével
lett eroszt-sugárzó.
Anna Magnani
Visconti az első neorealista filmben (Ossessione) vad, halálba vezető erotikát ábrázol, sőt teremt meg. Alig lett szemléletének folytatása, talán tanítványa, De Santis a Keserű rizs-zsel.
A háború végén indult rendezők közül
mester és tanítványán kívül egyedül Pietro Germiben lett volna a tragikus erotikát éreztetni tudó hajlam és
képesség. De csak az irányzat megszűnése után.
Ha rangsorolni kellene, a Válás
olasz módra bizonyára a legjobb három olasz erotikus film között van, majd
utolsó jelentékeny filmje, a Hölgyek és urak is. Mindkettő keserű
iróniájával, félhülye gróffal, átvert balekokkal, macsót játszó idétlen
férfiakkal. Vagyis nemcsak a képtelen (mert a válást el nem ismerő) olasz
társadalom fonákja, hanem a szexualitás fonákja is – kinevettetése béklyóknak,
leleplezése hülyéknek, kicsit Boccaccio-hagyomány, de épp azzal jobb, amivel
több és más: mély keserűségével, vitriolos vigasztalanságával. A reneszánsz hagyománya ismer ilyesmit?
Új más nemzedéknek, és ’68
előérzetének kellett jönnie, hogy változzon a filmszínpad. A tegnap
nagy formátumú színésznői, Anna Magnanitól Sophia Lorenig nem, vagy ritkán
játszhatták el az erotika tragédiáját, Loren a népszerű De Sica-vígjátékokban
éppannyira nem, mint Lollobrigida.
„És jött Bertolucci” – foglalnánk össze
reklámszöveget csendítve, de nem hamisan a fordulatot. Jött, s vele egy
csapatban barátai: Bellocchio, Pasolini s mások. Új generációra várt a feladat.
(Fellini megújította az olasz filmet, de az örömtől repeső szexualitással csak
a Nők városá-ban számolt le.)
A tőlük függetlenül dolgozó Marco
Ferreri jelentőségét lehetetlen volna túlbecsülni, bár nem véletlen, hogy az
olasz erotika-szemléletet elsöprő kegyetlen humorú opuszait francia
produkcióban tudta megvalósítani. A Nagy zabálás öldöklő-paródiás
végpontja a reneszánsz erotikának, ha akarom Boccaccio pestist kiröhögő
hőseinek megszüntetése, felszámolása, meggyilkolása. A boccaccioi szellem mond
búcsút itt önmagának. Bertolucci fordulatát nagyra becsülve mégis Ferrerit
lehet az olasz film egyetlen igazi erotikus rendezőjének mondani. Természetesen a Mamma Róma Pasolinija mellett...
Kontraszex - hatvanas évekbeli
három-rendezős epizódfilm rejlik e bizarr cím mögött. Marco Ferreri epizódja
kiemelkedő benne, természetesen viszolyogtató humorával. Ugo Tognazzi prűd
leányiskolai tanárt játszik itt. Nagyanyjával, és annak nővérével él, a
vénasszonyok csecsemőként hintőporozzák.
Izzadva fojtja el vágyait a tanórákon: taplóian érzéketlennek látszik,
pedig csak gondolat-kéjelgésben gyakorlatozik. Egy nap zseniálisnak vélt
ötlettel ódon vécé-ülőkét helyez el az osztályban, és ettől kezdve a lányok nem
kérezkedhetnek ki dolgozatíráskor. Vihogással elegy harag tör ki, de az egyik
lány szemérmetlenül kipróbálja. Amikor aztán tanítás után a leányzó
szemérmetlen mosollyal várja, a tanár elszalad előle egy lejtős lépcsőn.
Vízsugarat pofoz egy szökőkútnál, e bizarr képpel hagyjuk el. A vécé-ülőke
zsenivé tette, elfojtása visszaminősítette a buták seregébe. A Kontraszex
többi darabja, bár mind közhely-ellenes, sőt talán nézhető és humoros, mégsem
maradandó. Ülőke tanár úr szobavécé-libidója igen.
A hatvanas évek gazdasági csodája a
macsó, brutális, bunkó-fajankó olasz férfiakból, a filmek tanúsága szerint,
feminin rabszolgát csinált. Szexuális felszabadításnak valahogy nem nevezném.
Az olasz film talán máig legnagyobb „profija”, Blasetti egyik kései, már
neorealizmus utáni filmje (Én, én, én és a többiek) épp ezért érdekes: a
femininné tett férfi (Nino Manfredi játssza, felesége Lollobrigida) mindenféle
önző, cinikus kalandok után találkozik régi nagy szerelmével. Silvana Mangano
kiábrándultan, megtörve, megkeseredve - a Keserű rizs egykori
fékezhetetlen démonjára alig ismerünk - önmaga tragédiába torkolló magánéletét
is vászonra festi.
A filmet nem Zavattini írta ugyan, de
az ő neorealista epizód-technikáját követi: első felében laza epizódok
tolakodnak, később Mangano különjelenete kicsit a Nyolc és fél
értelmiségi válsághelyzetét villantja fel– érdekes mód a szereplők
moziban épp a Dolce vitát nézik. Narrációs technikája is figyelemre
méltó, kevéssé neorealista, inkább már „nouvelle vague”-os.
Valahol azt olvastam, hogy Itáliában
a házasságok nagy része a válás tilalma miatt bomlott fel. Ennek a paradoxonnak
az ábrázolása nagy lehetőséggel kecsegtetett. Legnagyobb igénnyel, új hanggal
Germi próbálkozott vele az Alfredo, Alfredo-val. Kicsit Blasetti pipogya
férjének rokona ez az Alfredo, akit anyja és minden nő terrorizál, aki a
házasságba is csak úgy belecsöppent, de aztán „emancipálódik”. A történet
szellemes kifordítása a válni nem tudó, elnyomott nők közhelyének. A sémát
kiforgató válás-tematikájú olasz filmek férfijaira úgy vadásznak, mint máshol
macsók a védtelen nőkre. Vadásszák, elcsábítják, megerőszakolják, hordágyon
viszik őket vizes lepedőben. Ez nagyon új volt az akkori nézőnek, ma már ismert
alaphelyzet.
Germi az egykori neorealisták közül
bizonyára még előbbre merészkedett volna, de utolsó filmjét (Férfiak póráz
nélkül) már Monicellire hagyta, s váratlanul meghalt. Említettem már a
régebbi magyar nézőgeneráció kedvencét, a Válás olasz módra humorát, és
benne Mastroianni grófját. Germi találta meg Stefania Sandrellit is épp ebben a
filmhez. A vérlázítóan izgalmas kamaszlány szerepében Sandrelli gyökeresen újat
hozott az olasz filmbe: egyetlen elődje a Keserű rizs Silvana
Mangano-figurája volt.
Stefania Sandrelli
... Sandrelli aztán majdnem hatvan éves koráig az olasz film egyik legerotikusabb színésznője maradt, aki emlékezetes tudott lenni a katalán Bigas Luna Sonka, sonka erotikus jeleneteiben is, tehát az olasz filmeknél sokkal "vadabb", vértolulásosabb környezetben... Az erotikus zoknitartótól a folytatásban lesz szó.
Ha már szóba került a francia irodalom, ne hagyjuk említés nélkül a pikáns-pikareszk bölcsőjét
félévezreddel ezelőtt ringató François Rabelais nevét sem.
A reneszánsz szellemisége teljes
pompájában nyilvánult meg benne és műveiben. Határon állt: a középkor és a modernség
határán.
Korának egyik legműveltebb,
legcsiszoltabb elméje volt, aki nem egyszerűen birtokolta, hanem sziporkázó
szellemességgel gyúrta, csavarta, kísérletezte azt az ismeretanyagot, amit a
korabeli Európa egyetemein megszerzett. Nem biflázta a tudást, hanem a
tökéletesedésre használta.
Korának elvárásainak megfelelően a legkiválóbb
tudósa lett a skolasztikának, de emellett megtanulta a filozófiát, a jogot, az
orvoslás tudományát, s ami akkoriban szinte bűnnek számított, az ógörög
nyelvet. Eredetiben olvasta a fellelhető görög filozófusokat és történetírókat,
de még Hippokratészt is. Az elsők között volt, aki – a hatalmi tiltás ellenére
– titokban boncolt, hogy megismerje az emberi testet. Amit akkor tudni
lehetett, azt ő tudni akarta.
Az egyházzal folyamatos
összeütközései voltak, vitairatai, gúnyolódásai, piszkálódó megjegyzései miatt sok
támadás érte. Aztán megírta a világirodalom egyik legsajátosabb hangú, különlegesen
szellemdús, szikrázó élcű öt könyvből álló regényfolyamát az óriás fiúról és
annak apjáról. Gargantua és fia, Pantagruel története, kora vásári komédiáinak, harsány
népi humorának, és egyben a legnemesebb humanista filozófiának parádés
összefoglalása.
Első könyvét azonnal betiltotta
az egyház, aztán az összes többi kötete is követte a sorban. Állandóan menekült, hol itt, hol
ott öntött egy kis vitriolos életet a szerinte túlságosan magába száradt
egyházi tanításokra. Azonban mindig csak az egyházat támadta utolérhetetlen
iróniával, a hitet sohasem. Szép példája ennek, ami egyben a reneszánsz
egyik hitvallása is lett, Gargantua, fiához, Pantagruelhez intézett levele:
„Mivel azonban, ahogy bölcs Salamon is megmondta, a tudás nem költözik
gonosz lélekbe, s az ismeret lelkiismeret nélkül a lélek megrontója, szolgáld,
szeresd és féld az istent, oszd meg vele gondolataidat, és benne legyen minden
reménységed; könyörületesség táplálja a hitedet, rossz útra ne térj és
istenedet semmilyen körülmények között el ne hagyd. Óvakodj a világ
ámításaitól. Hiúságok ne bitorolják szívedet, mert e földi élet mulandó, de „Istenünk
beszéde mindörökre megmarad”. Felebarátaiddal légy szolgálatkész, és szeresd
őket, mint önmagadat! Tiszteld tanáraidat, és kerüld az olyan emberek
társaságát, akikre nem szeretnél hasonlítani! Tehetségedet, amely Isten
adománya, ne hagyd parlagon heverni! És amikor mindezt a tudást megszerezted,
gyere haza, hadd lássalak és áldjalak meg, mielőtt meghalok.”
Remekmű, de ettől még ötszáz év
alatt beporosodhatott volna. Hálás utókorként ezt is megbocsátanánk neki.
Rabelais azonban a reneszánsz embere volt. Örökké megújul, és soha nem kopik.
Mai napig zavarba ejtően, és ugyanakkor bámulatra méltóan szemtelen, eredeti és sziporkázóan
szellemes. A tudós dölyföt, ami korlátolt és változásra képtelen, és az egyházi
visszásságokat egyaránt kardélre hányja kivételes éles látó humorral és
szárnyaló bölcsességgel.
Sajnos magyar nyelven az öt könyvből mind a mai
napig csak az első, a Pantagruel található meg igényes, méltó, és magyarázó jegyzetekkel bőven
ellátott teljes formában. Mindenkinek ajánlom olvasását, mert fergeteges,
felülmúlhatatlan, vérbő és mégis elmehegyező pimasz vircsaft. Humor, groteszk,
abszurd, pajzán erotika és egyben filozófia, tudomány, bölcs életlátás nemes, de földre
gurítóan kacagtató keveréke.
Példa erre az a könyvlista, amit
a tudásra szomjazó Pantagruel Párizs könyvtárában fellelt. A teljesség igénye
nélkül néhány példa:
Az üdvösség rúdja
Deliktumok gránátalmáriuma
A teológia gödölénye
Pasta de el Basta: Penitencia
Hitvesi durung
Farbament fundament
A vízilófia alapjai
Gyóntatószék-rekedés
Plébánatos püspökfalatok
Búcsúcédula, mint habos pampuska
Herecserebere
A konstanzi zsinat által tíz napig vitatott rendkívül fogas kérdés: Vajon
a semmibe zöngicsélő kiméra megeszi-e a secunda intentiókat?
Idem: Három könyv a hajbéli helyőrségek létesítéséről
Szüzek szőrszálhasogatása
Anonymus: A bukferencesek rendjének statútuma
Ágrólszakadtak szaporapora
Faszari gazdagok
Az alkimisták aranyere
Durungosok nemináriuma
Majommiatyánk
A bortide barátok dorgatóriuma
Prof. Luitpold: A Sorbonne-on szerzett doktori süveg mint morális
allegória
Dámák dudabálja
Az igaz bátorság szartaposói Pajzán parádé
Imamalmi ürücupák
Eretnekdalidó
Benialicus, doctor kerubinicus: Hét könyv a kétszínűek nemzetségéről és
a szemforgatás rítusáról
Vastagbőrűek arcbőrcserzőműhelye, részlet a Summa angelicába
oltott-toldott Vandálszandálból
Lelkiismereti kérdések ötlettára
Farbakúra. Kézikönyv sebészeknek
Justinianus: Institutio a vakbuzgók ellen
A lélek ellenszéruma
Sokáig nem is merték lefordítani
a maga teljes valójában, mert bizony a pajzán sikamlósságok és vásári
trágárságok visszarettentették a 16. századi francia nyelv legkiválóbb értőit,
féltek, hogy a prűd sznobizmus zátonyain megtörnek a reneszánsz mester által vetett
hullámok.
Végre 2010-ben megjelenhetett a Pantagruel (ál)szemérem és piruló
félrenézés nélküli teljes fordítása, Gulyás Adriennek köszönhetően. Szerény
formában, szinte elbújva, álcázva, de annál nagyszerűbb tartalommal. Örülök, hogy egy nő
fordította ilyen pikírten érces, karakán, szókimondó eredetiséggel. Minden könyvespolcnak igaz
örömére és dicsőségére válik.
Ha van egyensúly a farsangi trágár kiszólások és
a legmagasabb bölcselet között, akkor Rabelais ennek legékesebb példája lehet. Aki
csak a trágárságokra kíváncsi, az csalódni fog, mert nemes humanista eszmékbe
ütközik majd minduntalan. Aki a fentebb stílt keresi, azt folyton földre rántja
a farsangi tomboló gúnyolódás.
Erről írt egy csodálatos könyvet Mihail Bahtyin,
François Rabelais művészete, a középkor
és reneszánsz népi kultúrája címmel. Hihetetlen élvezetes olvasmány, és sokat segít a reneszánsz és a
középkori farsang fejére fordított világának megértéséhez. Ahogy Bahtyin írta,
Rabelais „mindennemű gondolati és
világnézeti végérvényességet és megoldottságot” elutasított.
Végezetül álljon itt példának a
Pantagruel prológjának és epilógjának egy-egy részlete.
„S hogy e prológust befejezzem: miképpen százszakajtónyi rusnya ördög
vigyen el engem szőröstül-bőröstül, bendőstül-húrostul, ha egy szóval is
hazudok, úgy a Szent Antal tüze égessen benneteket, a frász törjön ki rajtatok,
az istennyila vágjon belétek, tarjagosodjon ki a lábatok, a tífusz kínozzon
benneteket,
A bujakór, ha cicerézel,
Láthatatlan, mint csöpp tehénszőr,
Melyet a higany hegyesít,
Álljon beléd végbeledig;
kénköves, tüzes eső pusztítson, és a föld nyeljen el benneteket, mint Szodomát és Gomorát, ha nem hiszitek e Krónika minden áldott szavát!"
„Ezzel be is fejezem az első könyvet, mert megfájdult a fejem, és az
agyregisztereim egy kicsit összezavarodtak a murcitól.”
„Perdonnante mio, és ne legyetek kíméletlenebbek hozzám, mint
tenmagatokhoz.
Ha szememre vetitek: ”Nem vall nagy bölcsességre, mester, hogy ennyi
sületlenséget összehord és folyton-folyvást csúfolódik”, én azt felelem, hogy
ti sem vagytok különbek, elvégre elolvassátok és mulattok rajta.”
Mulassunk a világon, merjük a feje tetejére állítani olykor, de sose feledjük, melyik a talpa és melyik a feje búbja valójában. Rabelais segít. Rábízhatjuk magunkat.
Írta: YGergely Januárban született, százhúsz éve. (Akinek a neve nem sokat mond, az meg születhetett nekem bármikor.) Villanásra hadd idézzem az emlékét. Gyergyai Albert alakja nem egy tanítványának írásában fel-feltűnik, bár talán nem elégszer. Legutóbb a párizsi Karátson Endre önéletrajzi könyvének (Otthonok) első kötetében. Ez az első kötet legszebb, legélőbb fejezete, egy jelentős memoárkötet hosszabb részlete. Itt is szóljon most Gyergyairól néhány sor.
Az én egyetemi évfolyamom franciásait tanította utoljára, a mi negyedéves
korunkban búcsúzott. Mindenki szerette, mosolyogva vagy tisztelettel, vagy
bámulattal. Mégsem mindenki talán, hisz volt, akinek nem tetszett, hogy már-már
komolytalanul enyhén vizsgáztatott (a négyes nála elégtelennek számított).
Emlékszem egy mai szociológusra, annakidején tehetséges fenegyerek, aki a
folyosón kapott dührohamot, hogy neki ugyanúgy beírja két perc vizsga után a
jelest, mint Bambula Butának, tompa-tudatlan csoporttársának. (Nem a butagyerek
kímélésén dühöngött, hanem, hogy őt magát miért kímélte az öreg a vizsgán.)
„Szenilis!” - mondta, és más, durva szavakat is kiáltott a folyosón: ez
szokatlan volt, rémült csodálattal bámultam.
Az „Öreg” - általában így hívtuk egymás között. A felnőttek, szüleink nemzedéke
gyakran „Gyergyai bácsinak” sőt „Berci bácsinak”. Nagypapás volt, igen, de ezt
a bácsizást furcsálltam. Jóságos nagypapa: minden szemináriumi óráján
süteményeket rakott ki az asztalra, a „petits gâteaux” fogalom lett, nemcsak
Karátson idézi fel, hanem mindenki, aki a tanítványa volt.
Tanított a Világirodalmi Tanszéken is, de 1961/65 körül, az én ELTE-koromban,
éppen nem volt ilyen tanszék. Amikor még létezett, egy nagyon híres mai
prózaíró - ő mesélte - a Wertherből vizsgázott az Öregnél, és hosszan ecsetelte
neki, hogy a Werther legutálatosabb alakját épp Albertnek hívják, és ez a
névadás regénytechnikailag milyen fontos. „Hogy éppen Albert?” - kérdezte
mosolyogva Gyergyai. „Az a fontos, hogy az ellenszenves figura neve Albert” -
felelte a vizsgázó. Az Öreg nagy, megbocsátó szeretettel írta be indexébe a
jelest.
Gyergyai óráinak alapdallama volt a „mese”. Egyik könyvének is az a címe:
„Ötven francia regényről mesél Gyergyai Albert”.
A hatvanas évek elején kevés
francia szakos hallgató tudott jól franciául: valamennyire alkalmazkodnia
kellett hozzájuk is. Valahogy mindig úgy csinálta, hogy önmagához is
alkalmazkodott. Elkésett karteziánus volt. „A világirodalom két legnagyobb műve
a Faust és a Candide, de a Candide-ot azért tartom nagyobb remekműnek,
mert egyszerű is.” Későbbi szociológusunk nyilván ezt hallva is fölrikkantva
szitkozódott - már ha nem érzett rá, hogy milyen furcsán nyitott is ez a
vélemény, milyen ravasz ellentétpárt tartalmaz, és mennyi utat enged, még ha
nem is említi Shakespeare-t.
Racine-t ő szerettette meg velünk. Egy évfolyamtársnőmmel kérésére megtanultuk
az Andromaque (Andromaché) legélesebb, legfénylőbben fegyelmezett dialógusát és a
szárazsütemények fölött eldeklamáltuk. Óvodába oltott legmagasabb színvonalú
egyetem volt az övé: van, aki az óvodát érezte inkább, van aki a legmagasabb
színvonalat.
Esszé és irodalomtudomány. Ma az irodalomtudósok csak tudományuk tárgyaként
ismerik el az esszét, tudományuk módszereként, eszközeként megtagadták. Jó
néhány éve hónapokig zajlott egy
„irodalomtudomány kontra esszé” vitasorozat a Jelenkorban. Gyergyai
Albert alakját és nevét hoztam példaként és példaképül a hozzászólásomban. A
tudós vitázók mintha meg sem hallották volna, a tudós vitázók védték
tudományukat. Nem baj. Most idézem Gyergyait:
„Milyennek látjuk az ideális esszéírót, azt, amilyen talán nincs is, de igen
jól elképzelhető. Azt hiszem, közelebb van a művészhez, mint a tudóshoz: nem
ellensége a tudásnak, nem is kizárólagos híve a művészetnek, előbb
elsajátította a tudást, az általánosat, azon kívül valamilyen szakműveltséget,
s miután mindezt megemésztette, a műérzék vagy az életérzék megakadályozta a
pedantériában, a tudósgőgben, az egyoldalúságban. (...) Látom, mint Baudelaire
dandyjét: nem ápolt külseje, gondos ruhája, tudatos jó modora s zsebében
számlálatlan aranyai miatt, bár ezek a tulajdonságok sem ártanak, hanem mert
szereti a harmóniát, az életmód s a műveltség kívánalmainak összhangját, a
külsőnek s a belsőnek valóságos vagy csak képzelt egyezését.”
Gyergyai és Proust neve
évtizedekig egybeforrott. Az én időmben az a legenda terjedt, hogy az Öreg nagy
szatyrában Azeltűnt idő nyomában további köteteinek gépiratát cipeli lakásából
az egyetemre, nyáron meg Visegrádra. Legenda maradt, hiszen halála után csak a
regényfolyam egy további kötete, a Guermantes-ék jelent meg az ő fordításában.
„Csak”? Hétszáz nyomtatott oldal. „Csak”?
Jól tudom, hogy Gyergyait nem
utánozni kell, hanem példáját, munkáját, alakját fényben tartani. Proust művét
azóta más fordítók fejezték be. Nem az ő hibájuk, hogy ez az óriási munka (a
fordításuk) kisebb hatást keltett, hogy új írónemzedékek kevésbé csüggnek rajta,
mint annakidején Gyergyai szövegén. Gyergyai Albert minden fordítói
gondossága ellenére más dallamot szólaltatott meg, mint az eredeti. A magyar
nyelv egy addig nem hallott dallamát. Épp ezért túlbecsülhetetlen, ezért a
magyar fordítóirodalom csúcsa. Új fordítók: vajon dallamlik munkátokban egy
hasonlóan erős és önálló muzsika...?
(Az írás első változata a litera.hu honlapján jelent meg.)