A szamba ereje

Írta: Inkabringa

A futball világbajnokság sokakat rabul ejt. (Közöttük van YGergely is.) Félreértés ne essen, a szép futballt én is szeretem nézni, de ez a bejegyzés mégsem erről szól.

Kalandozzunk inkább a bámulatos gazdagságú brazil zenében.

Úgy lehetett, hogy az égiek látták, hogy akár mérhetetlen fájdalom szakadt rájuk, akár hatalmas öröm, az emberek hörögve, üvöltve marcangolni kezdték egymást és önmagukat. Hogy némi nemes mederbe terelődjenek kezelhetetlenül áradó érzelmeik, lepottyantották nekik a zenét.

A zene embert megtartó szép haszontalanság.  Hiszen a természettől átszabott kő és fa véd a széltől-esőtől, de tömlöccé is válhat. A betűk leírhatják a világ bölcsességét, de lehet belőle sokaságot fegyelmező halálos ítéletet is fabrikálni.

A zene az emberiség egyetlen mentsége minden butaságára.

Kultúrakutatók és zenetudósok hada keresi régóta a titkát, mert a zene szelep az emberi hübriszen. Nyitottságot, szellős felszabadultságot, a különbözők élvezetes keveredését nyújtja.

Kasztba és kalodába zárására persze mindig voltak és lesznek hiábavaló kísérletek.

A brazil zene az önfeledt kultúrakeveredésnek gyönyörű példája. Gazdag, burjánzó, nyitott, befogadó és elfogadó.

Mivel én szelíd dacossággal mindenféle zártkörű kasztimádást ellenzek, ezért arra biztatom a fanatikus trendkövetőket és a finnyás sznobokat is, de még azt is, aki nem ismeri a kottát, netán botfülű és botlábú: hallgasson brazil zenét.

Akinek kékvérű jégkockák úszkálnak az ereiben, annak is ritmusra mozdul majd keze-lába, válla-csípője, és ha ezek között némi összhang van, az már táncnak nevezhető. 

Életteli dallamok, mint például ez is ITT. 

A brazil zene három kultúra – csöppet sem meghitt és egyenrangú – találkozásából sarjadt. Az európai kultúra csodálatos, azonban egyetlen értéknek és mértéknek hitte önmagát. Az európaiak hurcolták Amerika földjére rabszolgaként fekete Afrika kultúráját. Brazília pedig az ott élő őshonosok, az afrikai rabszolgák és az európai fehérek hangjaiból csodás gazdagságú zenei kultúrát hozott létre.

Szép példája annak, hogyan lehet az elnyomásból, gyötrelemből is valami életigenlő értéket csiholni. Életkedv nélkül ugyanis nincs cselekvés, a csüggedt kétségbeesés csak tehetetlenséghez vezet.

Egyik zenei szimbóluma e hármas kultúrakereszteződésnek az AKA Trio: egy európai fehér (Antonio Forcione), egy fekete afrikai (Seckou Keita) és egy brazil (Adriano Adewale) közös muzsikája.

A brazil zenének alapja a mindenen átsegítő életöröm. Miközben nagy fájdalmakról is szól, de nem nyafog, nem lamentál, nem vádaskodik. A brazil zene vállaltan szereti az életet, elfogadja a halált, ügyet sem vet a korlátokat építő gőgre.

Ilyen zene a Rio de Janeiro sajátos zenei/nyelvi dialektusát őrző choro, melynek szövegei bánatosak, fájdalommal teltek. Az európai fájdalomhoz a dübörgő fenséggel hömpölygő, avagy panaszosan elhaló zene illik. A choro zenéje viszont vidám, pergő ritmusú, bármily szomorúság is az alapja. Könnyes mosoly.

A brazil zene mindig képes megújulni. Ezért szereti annyira a jazz, mert virgonc kreativitás és improvizáció van benne. Ezért hat termékenyítően a komolyzenére, mert különleges gazdagságú a harmónia- és ritmusvilága. Ezért örök forrása a populáris zenének, mert kirobbanó energiákat rejt magában.

A brazil zenének két világhíressége van: a szamba és a bossa nova.

A szamba a behurcolt afrikai rabszolgák zenéjéből és rabláncra vert táncából vált a nagyvilág táncparkettjeinek is kedvelt műsorszámává.

Bahia, 1860

A szamba Brazília védjegye. Mondhatnánk, hogy „brazilikum”. Egy biztos, a szamba képes volt arra, amire politikusok, tudósok, ideológusok hada sohasem: egyesíteni tudta Brazíliát. A szambát társadalmi hovatartozástól függetlenül a favelák nyomorgói és a legcsiszoltabb ízlésű elit is a magáénak érzi. Féltve őrzött közös büszkeségük.

A karnevál és a szamba a Világörökség része, minden évben még a magyar híradásokba is bekerül, pedig nálunk igazán nagy divatja van a magunkkal foglalkozásnak.

A szamba a rabszolgaság évszázadai alatt forrt ki különálló zenei stílussá és tánccá. Alapja állítólag, hogy a vasba vert lábak nem mozoghattak, ezt kompenzálták az afrikai rabszolgák csípőmozgással. Mostanra már az egész világ így szeretne riszálni.

Kezdetben ez nem volt ilyen egyértelmű, mert az európai fehér középosztály szavakat sem talált a felháborodástól, a szamba buja, romlásba vivő, hipnotikus ritmusától. Aztán az 1950-es évekre kialakult az európai táncversenyekre szelídített változata is, melynek nézése közben a zsűrinek nem kellett a selyemingébe izzadnia.

A 19. században és a 20. század elején a szamba még inkább a húros hangszerekre és nem az ütőhangszeres kíséretre építő zene volt. Táncolni erre is nagyon jól lehet. Szeretik, zenélik mai napig a brazilok.

A 20. században gombamód szaporodó szamba iskolák, és a karneválok hatására a szamba alapját már az ütőhangszerek ritmusa határozta meg. Ez a gyors tempójú, dús ritmusú afrikai eredetű dobstílus a batucada. A karneválokon szamba nincs már nélküle.

Seu Jorge jelenleg Brazília egyik legismertebb zenésze. A világ minden pontján koncertezik, világsztárokkal zenélget, közben filmekben szerepel (pl. Kaurismäkinál és az Isten városában is), de ha a külhoni színpadokról hazatér, odaadással játssza a szamba iskolákban és klubokban a brazil zenét.

A bossa nova a szambából fejlődött ki, de egyéb zenei hatások is érték, nem kevés európai közöttük. A bossa nova akkor jött létre, amikor Brazília éledezni kezdett Vargas tábornok diktatúrájából.

Az 1950/60-as években gazdasági és társadalmi fellendülés ment végbe az országban. Jelentősen javult az oktatás helyzete, kétszer is nyert világbajnokságon a brazil futball és még egy világhódító zene is kigördült e gyümölcshozó évtizedből.

Ahogy Brazíliában emlegetik, a bossa nova olyan, mintha egy ideális civilizáció alkotása lenne, ahol egyenrangúnak tekintik egymást a kultúrák. Az egyoldalú adok-veszeket egy bossa nova erejére felváltotta a kölcsönösség.

Míg a szamba a rabszolgák elnyomásából, a bossa nova a közép- és felsőosztály jólétéből jött a világra. Szövegei szép lányokról, tengerről, szerelemről, elvágyódásról szóltak. Átlengi az a bizonyos saudade érzés, ami a portugál fadót és a görög rembetikót is.

Leghíresebbje a Garota de Ipanema, e dalról, szerzőiről, előadóiról, sőt magáról a dalt ihlető lányról is köteteket írtak már tele. A brazilok szerint csak portugálul igazi bossa nova, a híressé vált angol fordításban katonai indulónak hat. Ennek megítéléséhez egy európainak nem elég vájt a füle.

A bossa nova rendkívül csipkézett harmóniákból áll, ellentétben a szamba ritmusosságával. A jazz zenével hamar egymásra találtak. Legjobb példa Stan Getz és João Gilberto együttműködése.

Az értő brazilok szerint az igazán jó bossa nova énekstílus inkább a beszédmódhoz közelítő, és sosem lehet hangosan áradó, mert könnyen giccsbe csúszik.

Amikor a hatvanas évtized közepén megszűnt a rövidke szendvics-demokrácia és ismét egy katonai diktatúra következett, a bossa nova hangütése egészen megváltozott. Ahogy a görög rembetiko, úgy a bossa nova szövegek is egyre kritikusabban reagáltak a társadalmi egyenlőtlenségekre és igazságtalanságokra. A saudade társadalmivá vált.

A szamba, a choro és a bossa nova alkotója, alapja, ringató bölcsője a brazil zenei kultúrának. A komolyzenészek, a popsztárok, a jazzisták és az experimentális zene alkotói is, bármily rétegzett zenei tudással is rendelkeznek, ebből merítik ihletüket.

Kétségkívül Brazília legismertebb 20. századi zeneszerzője Heitor Villa-Lobos.

Nagy és egyenetlen életművet hagyott maga után. Vannak azonban olyan művei, amiről már korabeli kritikusai és mai méltatói is állítják, hogy kihallható belőle az esőerdők és a betörő civilizáció drámája.

Villa-Lobos azt nyilatkozta egyszer, hogy első zenei harmóniáit Brazília térképéről olvasta le.

Miután Párizsban megtanult mindent, amit a fehér ember a zenéről tud, hazatért Brazíliába és belevetette magát az esőerdők, a riói utcák és a tengerpartok zenéjébe.

A két nemes tudásanyagot összegyúrta és ebből Brazília máig fontos kortárs zenéje lett. A barokk, a klasszikus és a kortárs zenei hangzások mögött ott lüktet benne a szamba ritmusa és a choro mosolygós fájdalma.

A mai brazil fiatalok ezerirányú zenei érdeklődése is végtelen variációjú, izgalmas produkciókat ad a világnak.

A Bixiga 70 például a jazz big bandek hangszer arzenálját vegyíti pezsgő szellemességgel a szamba ritmusával.

A Metá Metá a legszebb brazil zenei hagyományokra épít, és mindezt szenzációsan keveri a jazz elemeivel és némi punk hangzással.

Rendkívül praktikus kor a miénk, mindenből szeret hasznot húzni. Vajon mit tudunk profitálni a brazil zenéből?

Talán azt, hogy nem kell annyira komolyan venni magunkat, mert abból csak lankadt sebnyalogatás vagy undok ármány lesz. Ámde annál inkább kell figyelni másokra, mert a nyitottság gazdagít.

Az etológusok állítják, az ember az egyik leginkább együttműködésre képes faj.

A brazil zene mély elnyomásból is kisarjadó vitalitásának titka, hogy történhetett bármi, megőrizte a világ sokféleségének, a kultúrák keveredésének örömét. Minden csak így megy előre: tárt kapuk a világra és egy csipet életkedv.

Ez olyan kézenfekvő és mégis folyton elfelejtjük.