Paradicsom (és nem koktél)

Írta: BikassyGergely

A rendkívülien hideg április után szintén hideg, szeles, esős május következett, közben két kánikulai nappal. Két kis non-stop élelmiszerboltba járok, gyümölcs az egyikben soha nincs, a másikban rossz minőségű. Rossz paradicsomot ne vegyünk. Gyümölcsből mindig a jobbat. A drágábbat, amíg lehet, s marad (pénzünk).

Más bölcsességre most a paradicsom kapcsán nem telik. Ha rossz valahol a paradicsom, akkor marad a paradicsomlé, a sűrített paradicsomok sokféle fajtája. Régi híve vagyok a magyar Aranyfácánnak. Mostanában egy szerb gyártmányú "Passata" vásárlója és fogyasztója lettem. Elég jó, de azért kutatgatom, mennyi a hozzáadott cukortartalom benne. Bizalmatlan vagyok az ilyesmiben. Jogosan. Az egyik tévé állandó műsorában két hétpróbás gasztronómia szakértő értékeli hetenként a boltban kapható ételeket és italokat. Legutóbb az uborkákat listázták. Elárulom, a "Bonduelle" nyert. Sajnos, a paradicsomlék versenyét elmulasztottam az ő műsorukban, az is lehet, ilyen még nem volt. Ha lesz, igyekszem nézni, de ha már nem volt, esküszöm, nem keresgélem visszamenőlegesen, az ilyesmi, ide-oda kattintgatásokkal nekem macera és szégyen. Olaszosoknak teszem hozzá, nagyon fontos alapvetésül, hogy igazi olasz mélyen megveti a világot elárasztó ketchupot, és be sem teszi a lábát olyan vendéglőbe, ahol ketchup látható. Legalábbis így volt sokáig, de már jó ideje az olaszok is kénytelenek elfogadni. Minden falatozóban ott a ketchup, sőt minden külföldieket is fogadó étteremben ott van. A luxuséttermeket nem ismerem. Érdekes kérdés, ott mi a helyzet: hiszen a luxus-külföldiek hátha reklamálnák. Ide tartozhat dühöngésem egyik tárgya: a "koktélparadicsom" szó. Nem maga a "kisparadicsom" dühít, hanem buta magyar elnevezése, korbácsot érdemelne, aki ezt a szót kitalálta. Olaszul, ahol azért ma már a paradicsom sok fajtája nagyon otthon van, szebb a neve. Keresse meg, aki nem tudná.

Végül egy jól ismert, mégis gyakran feledett történelmi paradicsomtényt ismétlek meg. A paradicsom ételként egészen az ezerhétszázas évek végéig (!) ismeretlen volt Európában: a spanyol királyi udvar kertészetében tenyészették ugyan, de csak dísznövényként. Így hát Itália sem ismerte, és semelyik régebben élt híres olasz, tudós vagy festő, Galilei vagy Leonardo vagy más, közember vagy fejedelem soha nem evett paradicsomot. Olasz konyha paradicsom nélkül. Így múltak az évszázadok...

Legközelebb talán olyan filmekről töprengek, melyeknek a címében legalább szerepel a paradicsom szó - a gyümölcs jelentésével.

Vörös Hadsereg a Piazza Farnesén

Írta: BikassyGergely

Róma a legkatolikusabb város, és Róma ugyanakkor egyházellenes tüskékkel teli város. Hagyomány szerint mindennap délben ágyút sütnek el a Gianicolo dombon, és az ágyú csöve jelentőségteljesen a Vatikán felé céloz. Garibaldi hagyománya.

A "Vörös Hadsereg Frakció" olasz megfelelője, (Brigate Rosse - egykori nevüket kezdik feledni), sok gyászt és kárt okozott Rómában, de az "igazi" Vörös Hadsereg soha nem jutott el ide. Vagy mégis? 2005 vagy 2006 húsvét vasárnapján szabadtéri hangversenyt adott a híres Alekszandrov-együttes a Farnese téren. Régi Róma főtere, mondanám, némi joggal. 

Farnese tér - Róma

Most régi Róma főtere zengve harsogott az érces orosz (mi több: szovjet) katonanótáktól. Remegtek az ősi falak, porladoztak a reneszánsz szökőkutak vízcseppjei. Talán nem sorolnám a címeket. Hej, Katyusa, gyönyörű Katyusa... A folyónál állt Dunjuska, Dunjuska-a, Dunjuska...  Poljuska, Poljuska, végtelen mezőkön szél jár...  Amuri partizánok dala: És a várost elfoglalta sokezernyi partizán..

Ércnél ércesebb férfihangok, fényes szovjet egyenruhába öltözve szálltak a római égre. Nagyszombat, Húsvét. Rómában fel sem merült, hogy nagyszombaton nem énekelhetnek a szovjet érchangok. A nézők talán félig töltötték meg a teret, de tetszéssel hallgatták. Róma minden utcáján és terén több a külföldi, mint a helybéli, itt is sokan ácsorogtak, helybéliekkel vegyesen. Dübörgő, zajos sikert nem észleltem, inkább jóindulatú figyelmet. Ez az Alekszandrov együttes minden idők és a világ legjobb, leghíresebb katonakórusa. Elképesztő a maga műfajában, egyebet nem lehet mondani. Tátott szájjal? És vegyes gondolatokkal? Én, kelet-európai néző Róma nagy húsvéti ünnepén tátott szájjal és elegyes gondolatokkal tapsoltam a Katyusát, a Poljuskát, a Dunjuskát, a Kalinkát, a "Verve fut már sok kozák atamánt"... Világverő, gyönyörű érchangok. (Például ITT) Érzelmek vitustánca fülemben. Oh, Róma, Róma, az örök város...

Tíz évvel később "robbant" a hír. Repülőszerencsétlenség áldozata lett a teljes Alekszandrov-együttes, valahol a Földközi tengeren. Kegyetlen robbanás. Mintha a világ verhetetlen olimpiai együttese semmisült volna meg. A hivatalos Szovjetunió egyik nagy hagyománya. Ilyenkor úgy tíz évig nincs méltó folytatás. Állítólag már másnap százak jelentkeztek a kórusba. Bizonyára így volt, és hamar talpra álltak, de nagy hangversenyükre azóta nem emlékszem. Ezt, a rómait nem felejtem.

Magyar Orfeuszok Rómában

Írta: BikassyGergely

Hadd írjuk most magyarul a mítoszi költő nevét. 1947 végétől majdnem fél évet Rómában, a Magyar Intézet vendégeként töltött az új magyar irodalom néhány fiatal tehetsége. Sőt: egyértelműen  legtehetségesebbek, Weöres Sándor és Pilinszky és Nemes Nagy Ágnes, meg még jó néhányan. Bár Rómában januárra metsző hideg lett, és bár a "magyar házban" nem fűtöttek (igaz, a római kávézókban sem) - leírhatatlanul nagy ajándék volt ez a pár hónap.

Huszonöt éve jelent meg először, az Orpheus című negyedéves folyóirat 1994 nyári számában Lengyel Balázs visszaemlékezése. (Azóta többször is, majd Két Róma címen végül könyv alakban).

Szívesen olvastam most újra, talán harmadszor... Anekdoták és mély költői portrék fonódnak itt össze. Weöres Sándor egyéniségének és tehetségének színeit kevesen hozzák közelebb az olvasóhoz. Pilinszky figurája szintén a nagy tehetségek nagy fényeivel-árnyaival gomolyodik elő. Zaklató passzusok elevenítik fel.

Az emlékezés főalakja Lengyel Balázs felesége, Nemes Nagy Ágnes. A személyesség erős pecsétje hitelesíti a szöveget. Az írás születésekor Nemes Nagy csak néhány éve halt meg. Lengyel Balázs már hosszú ideje második házasságban élt, de életének élménye továbbra is ő maradt. Egész közös életük felelevenedik. A "Két Róma" nemcsak a téli-tavaszi hosszú ösztöndíjat láttatja, hanem időugrásokkal kitér régi és későbbi időszakokra is. Ha valaki majd nagy elemző életrajzi könyvet szán Nemes Nagy Ágnesnek, ez az emlékezés lesz benne a legfontosabb, a pótolhatatlan tanúvallomás. Irodalomtörténet és emberi portré egyszerre. De nemcsak az: az írás függelékeként a költőnő néhány halála elkőtt írt kiadatlan töredéke is olvasható: döbbenetesek.

Az írás harmadik harmadában egy későbbi, nyolcvanas évek-végi római útjáról is beszámol Lengyel Balázs. Szomorúan: az egykori "kis Róma" úgy megváltozott (a Magyar Intézet épülete is), hogy alig ismert rá. Ez a "második számú" Róma elvette a régi élmények varázsát. Az író tanácstalan: nem igazán magyarázható, miért és hogyan történt. 

Az olvasó még tanácstalanabb: legjobb (lenne) saját utazásainkkal, sőt - kicsit patetikusan - saját életünkkel szembesíteni a Róma-varázst és Róma-csalódást...

Pirandello unokája voltam

Írta: Bikassygergel


Most olvasom, hogy karácsonykor bezárt a Pirandello Emlékmúzeum (Studio di Luigi Pirandello) évfordulós kiállítása. Tavaly júniusban nyitott. Én magam – pár évvel megelőzve a százötven éves jubileumot – egészen közel laktam hozzá. És nem elég, hogy annak idején a Hotel Villa Pirandello nevű szép közeli szálláson laktam tizenkét napig, véletlenül elcsíptem egy Pirandello-műsort is. Borús, sőt esős idő volt a júniusi Rómában, inkább hűvös, mint meleg. (Nem először június elején, legalábbis nekem sokadszorra az.) A Biblioteca Nazionale nagy termeiben hidegebb volt, mint az esős utcán, őszi köpenyemben és dupla sálamban is fáztam.

Ez a Hotel Villa Pirandello szép kis szállás a Via Nomentana egy csendes mellékutcájában. Gondolom, nagyon is szándékosan a mai emlékmúzeum, vagyis az író egykori háza mellé épült. Elég szorosan melléje. Nem mintha a közelség zavart volna, sőt: jó rálátásom volt Pirandello dolgozószobájára és kertjére. A dolgozószobájában malteros legényeket láttam, a kertben malteros ládákat. Renoválták a régi házat. A Pirandello programot sem a régi házban rendezték, hanem mellette, a kis szállodában. Nem nagyon hirdették, én valóban csak a mogorva júniusi eső miatt vetődtem „haza”.

A könyvtárakon kívül legtöbb időmet a szintén szomszédságban levő nagy Torlonia parkban (Villa Torlonia) töltöttem: ezt is csak tíz éve hozták rendbe. Múzeuma van (finoman elhallgatják, hogy Mussolini római lakhelye volt 1943-ig), és több kis kiállítási épülete, fehér márványból vagy márvány-utánzatból. Engem hatalmas fái és ritka növényei jobban érdekeltek, mint ahogy a kutyaversenyekre készülő kutyafuttatások is.  Fűre lépni szigorúan tilos! Természetesen a közeli iskolák tanulói mind vadul fociztak a füvön. A Villa Torlonia, főleg a bejárattól nézve kicsit emlékeztet a budai Mechwart-ligetre, de annál úgy négyszer nagyobb. Azt is szerettem, hogy távol esik a turista-belvárostól. És jákó papagájok is élnek a magas fák odvában.

…Hazatérve tehát, látom ám, hogy az esőben is szép számú vendég ül a szálló kertjében. Volt még hely, leültem én is. Annyi derült ki, hogy a szicíliai központú Pirandello emlékbizottság római részlege tart kis irodalmi műsort. Néhányan felolvastak a Mester műveiből, mások, talán hosszabban a kelleténél, irodalmi emlékeikről beszéltek. Mint a legtöbb efféle rendezvény, nekem kezdett unalmas lenni. Az eső egyre esett. Indultam volna a szobámba, de a portásnő is nyilván a műsort nézte, mindenesetre a kulcsot nem találtam az üres portán.

A hotelnek volt egy kertre néző üveges verandája, oda beülve várakoztam tovább. Néhányan ültek már a fotelekben, úgy láttam, közreműködők. A verandáról a kertre nyíló ajtón épp akkor indult ki fellépésére egy magas, lebernyegbe burkolózott egyéniség. Lenyűgözött a tógára emlékeztető lebernyege, de az egész jelenség is. Nem „színészféleség”, hanem maga az örök Színész volt ő, nagybetűvel. Színészkirály. Az Isten is XIX. századi komédiásnak teremtette. Hosszú, felfelé pödrött hegyes bajsza is mintha garantálná hitelességét. Háttal nekünk már széles taglejtésekkel recitált a kert közönségének.

Épp azon töprengtem, hogy az üvegverandán várakozó néhány közreműködő vajon mennyire ismerheti a Színészkirályt meg egymást: úgy éreztem, nem igazán. Egyszer csak észrevettem, hogy a tőlem nem messze ülő két hölgy egy ideje engem nézeget. Nézeget, sőt méreget – vajon mi érdekeset látnak rajtam? Próbáltam máshogy ülni, kézbe vettem a kis asztalról valami újságot. Akármit tettem, a két nő egyre inkább engem bámult. Izgatottan suttogtak valamit. Szemmel láthatóan már nem érdekelte őket a Színészkirály, már csak én érdekeltem őket. Mozdulatlanná váltam, mint egy ünnepi fénykép. Ez sem segített, mire taktikát változtatva közönyös léptekkel kifelé indultam. Elhaladva előttük, udvariasan biccentettem, talán nem kellett volna. Tiszteletteli mosollyal emelkedtek fel a székükről, s az egyikük kis kérdőjellel, de inkább a tényt megfogalmazva mondta a szemembe: „Dottore, Lei è il nipote di Pirandello?", azaz "Pirandello unokájához van szerencsénk?”

Nem jött szó a számra. Lehetnék éppen, s miért ne lennék. Az unoka, Andrea Pirandello tanár és kritikus, valóban ott ül a nézőtéren, az imént, épp amikor az utcáról  beléptem a kertbe, üdvözölték is. Most, egy félkész tablóképbe merevedve ott álltam a két hölgy között, el kellett döntenem, hogy a Pirandello-estre beférkőzött szélhámos vagyok-e inkább, aki vacsorameghívás reményében „Rameau unokaöccsét” utánozza a klasszikus francia irodalomból, vagy egy tuskó, afféle bárdolatlan kelet-európai, aki sután elhárítja a kitüntető figyelmet, és némileg elrontva mások hangulatát, recsegve lelép a vígjátéki színről.

Úgy emlékszem, az utóbbit választottam, kiérdemelve a drámai helyzetek ínyenceinek csalódott füttyét.

Kapcsolódó bejegyzés: Az álom valósága - Luigi Pirandello

Barokk jegyzetfirka, Róma

Írta: Bikassygergel

Minden ősszel belelapozok római jegyzetfirkáimba.
Íme most.

Ponticello (Barokk bakterház) - ez lenne a jegyzet másik címe.

A Terza Università (a város második számú egyeteme - hogy miért Terza a neve, sohasem derül ki) behálózza egész Rómát. Maradt egykori épülete és tanszéke a régi központjában (Pza Repubblica), rejlik tanháza a Monti-negyedben, és a Szent Pál bazilikánál van az új centruma. Centrumaitól egyre távolabbra bolyongok, déli utazó.

A Giurisprudenzia - innen indulok. A Jogi kar, az ott az Ostiense elején áll, komorkodva, de csupa zöld kertben. Előtte olcsó kávés (még 2005-ben!) pavilon-büfé a buszmegállónál. Itt azért néha előfordulhatnak egyetemisták. Két sovány, trikós lány kávét iszik papírpohárból. 

Ez itt már  Dél-Róma. A végtelen Via Ostiense és a Laurentia majdnem-találkozásakor, szinte a vonatsínek alatt barokk indóház áll, zöld bokrok közé rejtve: Bar Ponticello. Sötétbarna és világos okker bérkaszárnyák után itt véget érnek a  városi főutak, bár az Ostiense majdnem ösvénnyé keskenyedve mintha futna még tovább a végső 320-as szám után is.

A Ponticello eldugott kis hely. A füves-kavicsos tér-kiszögellésben érdekesebb és igazibb, mint a déli városrész hírességei, az Irish Village vagy a Bionda Tevere, útikönyv-szereplők.  Rejtett tetszéseim versenyén futott még a „másik Caffe Perù”, vagyis: „El Mecca del Caffè”, rögtön a Roma 3 Közgáz-Fakultása után, ahol egy árva egyetemista sem látható, viszont ősrégi törzs-rómaiak ülnek a negyedből. Ez már a harmadik Bar Perù, amit láttam (Bar Bolivia is lehet valahol?) Mondom megint, tán büszkén, mint egy nagy dél-utazó: a város szélén vagyunk, majdnem erdőben.

Beülni a Ponticello törzsvendégei közé: ehhez föl kell készülni, mondjuk tíz évig itt Róma legdélebbi negyedében, az Ostiensén.

.....

Ezt a jegyzetet nyolc-tíz évvel ezelőtt írtam, sokáig elveszettnek hitt kis füzetembe. Akkor minden nagy utamat Rómán belül délen futottam. Ki hitte volna (én biztos nem), hogy azóta sokkal többet kalandoztam a Város északi tájain, és az Ostiense hosszúságával vetekvő két északi főutat, a Via Cassiát meg a Via Nomentanát is bejártam, és kedvelt üldögélő helyemet ott északra, a Villa Torloniában találtam meg. Ahol nagy papagájok is élnek...

A fény, az árnyék és a Város

Írta: Inkabringa


Különleges és váratlan ajándékként néhány napot Rómában töltöttünk. Róma mindig élmény, de most egy gyógyírrel telt édenkert volt. Egyikünk sem először járt az Örök Városban, én is láttam már többször, Gergely pedig nagyon-nagyon sokszor, neki már tényleg és igazán egy saját Rómája van. Előre megfontolt szándékkal kiterveltük, hogy ebben a néhány napban csak lófrálunk, csavargunk, bámészkodunk. Nem kezdünk bele a turistarohangálásba, láttuk már, amit illik, most bennszülöttet játszunk. Rómában az is megesik, hogy szembejön velünk ő. Helyesen írva: Ő. Még helyesebben: mi mentünk szembe vele.

Marcello Mastroianni képe a Casa del Cinema falán - Villa Borghese
Fotó: Inkabringa

Az nem kérdés, hogy mi szeretjük Rómát, de úgy tűnt, Róma is szeret minket. Római napjaink gyönyörű, verőfényes tavaszban teltek, szikrázóan kék éggel. Talán sosem tűnt még fel ennyire, hogy Rómában milyen sok a fa. Lombos utcák, terek, parkok. A napfény icka-fickázott a fák lombjai között. (Nem lehetne Budapest is ilyen?) A Villa Borghese ovális pályája mellett pedig épp azon tanakodtunk, hogy mikor és kik használják, amikor hirtelen a semmiből megjelent egy uniformisba öltözött lovascsapat és körbeügettek. Mintha csak Fellini küldte volna őket. Álltunk megilletődötten, hogy igazán köszönjük ezt a gyors választ.

Fotó: Bikassygergel

A fák lombja között cikázó fény mellett még két nagy élményünk volt a fény-árnyékkal Rómában. Az egyik Anish Kapoor egyik műremeke, amit a MACRO-ban láttam. Ez az eredeti gondolkodású szobrász olyan, akinek a műveitől először seggre ülünk, aztán meglódítja a képzeletünket. Kapoor Mirror-sorozatának valamennyi darabja érdekes, a Sky Mirror-t valahol valamikor már odabiggyesztettem a blogba. A MACRO-ban különös „közösségi élményt” adott a Mirror (Black) című műve. Kevesen voltak szerencsére a kiállítótérben, de ez a tárgy mágnesként odavonzotta a látogatókat: körbeálltuk. Semmi más, csak egy fényes fekete és sejtelmesen tükröződő nagy tányér. Mégis katartikus volt kapcsolatba kerülni vele. (A fotók semmit nem mondanak el róla.)

Anish Kapoor: Mirror (Black)

Olyan optikai élmény, ami nem enged. Ha valaki elindult felé, az az érzésünk volt, hogy mindjárt belép a feketeségbe, és eltűnik benne. Vadidegen emberek után kaptam volna, hogy „állj meg, ne menj tovább!” Amikor pedig én indultam el felé, akkor valósággal beszippantott. Nem tudtam, hol kezdődik a feketeség és hol tartok én. Lenéztem a lábam elé, hogy lássam, még nem ott vagyok, még nem vesztem bele. Torkomban dobogott a szívem.

Másnap ez a reveláció megismétlődött az Auditoriumban, Vinicio Capossela koncertjén. Az Ombra (Árnyék) című színházi turnéjának utolsó állomása volt Rómában. Amikor januárban végre Budapesten is megfordult, nem gondoltam volna, hogy áprilisban egy római nézőtéren ülünk a koncertjén. De milyen jó, hogy így történt! Még Gergely szerint is zseniális volt, ami őt ismerve olyan, mintha Capossela egyszerre kapott volna Oscar- és Nobel-díjat valamennyi kategóriában.

Capossela teljesen besorolhatatlan figura. Engem épp ez érdekel benne, a műfajfüggőknek fejtörést okoz, de mi lenne, ha létrehoznánk egy olyan műfaji címkét, hogy 'Capossela', és mindenki megnyugodhat. Egy biztos, nagyszerű előadó, szíve és értelme is van a színpadhoz. Egyébként is üdvös, ha e kettő együtt van egy emberben. Ráadásul mindig remek zenészeket toboroz maga köré, ez most is így volt, és ahogy a budapesti koncert után, ezúttal is földig hajolok előttük. Capossela hangja szárnyal, dörmög, hörög, rikolt, majd végtelen gyöngédséggel szól. (Mellesleg megjegyzem, női érzékeket bizsergető a hangszíne.)

Az igazi bukéját az adja, hogy mindig új utakat keres, kísérletezik. Én a közönség részeként mondom, hogy nem kell a publikum ízléskényelmét kiszolgálni, mert könnyen eltunyul, elbutul. A művészet azért (is) van, hogy ezt megakadályozza. Capossela az igéző hangjával szép szelíden mindig új kihívások elé állítja a közönséget, és ezt nagyon helyesen teszi. Kísérletezik műfajokkal, stílusokkal, hangszerekkel, dallamokkal - okosan és empatikusan. A Biblia és a görög-római mítoszok, a folklór, a filozófia, a szépirodalom, a slágerek: Caposselánál nem egymást kizárók, nem egymás ellentétei, hanem összefüggőek, mint az erdőben az aljnövényzet. Az európai kultúra közös kincs, használjuk, ismerjük, gyúrjuk, formázzuk. Szimpatikus megközelítés.

A római Auditorium nagy és szép, kiválóan szólt a koncert. A koncert, ami igazából színház és főként varázslat volt. Ebben a csupa cicoma, harsány világban Caposselának volt mersze a közönségét az árnyékba hívni. Előadás közben abból is megsejtettem valamit, hogy milyen elementáris élmény lehetett kezdetben a mozi, a fény-árnyék nemes játékának élvezete. Hiába a high-tech, nekünk ebből a varázsból sajnos már semmi sem maradt. Buñuel szerint a filmet az álmok megjelenítésére találták fel, mégis alig használták erre. Capossela koncertje ezt az élményt is megadta.

Az előadáson Capossela elindult, a közönség pedig vele együtt lépkedett bele az álmok, a félelmek és ösztönök erdejébe. Ott bujkált az előadásban Platón barlanghasonlata és Jung árnyékszemélyisége. A félelmekből kinövő árnyak, amelyek elhatalmasodhatnak az egyénen és a társadalmon is. (A politika például remekül tudja használni ezeket az „árnyakat” a manipuláció eszközeként.) Az értelmünk elűzi az árnyakat és elvezet minket a többi emberhez. Nem is folytatom, mert az egész előadás olyan varázslatos, bizarr és finom és okos volt, ami kötetnyi tanulmánynál többet mond erről. A dalok végigvezettek a tudatalattiba rejtett vágyak, álmok, félelmek, ösztönök útvesztőjén. A zenekar egy átlátszó függöny mögött játszott, a rávetített árnyak álomszerűen varázsossá és bűvössé tették az előadást, majd a koncert végén ez a függöny hirtelen lehullt. (ITT)

A tavaly megjelent Canzoni della Cupa lemez a dél-olasz folklórra épül, de távolról sem folklórlemez, leginkább reflexió (műfaja tehát: 'Capossela'), egy nagyon különös és értékes zenei anyag, amit minél többször hallgatunk, annál mélyebbre látunk. A nyári 'Polvere' ('Por') után a mostani 'Ombra' ('Árnyék') színházi turné főként ennek a lemeznek az anyagára épült (pl. Scorza di mulo, Il Pumminale, L'angelo della luce, Pettarossa, Il treno), és tökéletesen illeszkedtek a koncepcióba régi dalok is (pl. Parla piano, Brucia Troia, Modì, Corvo torvo, Maraja).

A turné állomásain rögzített legjobb felvételek is tájékoztató jellegűnek mondhatók, nem adják vissza azt a hatalmas élményt, amit ez a látványvilág és a zene együtt adott. Ahogy az Anish Kapoor Mirror-járól készült fotó sem. A varázslat mindig a valóságban történik meg.

Nem véletlen, hogy a végletes és sok-tulajdonságú görög isten, a halál és élet, öröm és szenvedés között ingázó Dionüszosz kultusza adta nekünk a színházat. Szív és ész, szenvedély és értelmes teremtőerő: ez a színház. Ha így vesszük, Capossela is egy Dionüszosz. Ezt bizonyította az Ombra. Jó, hogy a világon van.

Előfordul, hogy olyanokról írunk a blogban, akik nincsenek benne a honi közbeszédben. Attól még jók, sőt zseniálisak. Hogy Vinicio Capossela miként fog a hazai közönséghez eljutni, sejtelmem sincs, ahogy arról sem, mikor tudunk Anish Kapoor tükrébe belenézni. Én az óriásplakátokat is erre használnám inkább, nem a sok sületlenségre. Ráférne erre az országra Capossela empatikus és egyben dionüszoszi szemlélete. A mi kis blogunk olvasóinak azonban szívből-igazán ajánlom, hogy ha valahol Európában alkalmuk lesz meghallgatni őt, ne hagyják ki a lehetőséget. Hogy én mikor jutok el ismét egy koncertjére, arról sincs fogalmam, országhatárokon átugrálni oda-vissza azért nem olyan egyszerű, mint elballagni a sarki klubba. Most már csak az a kérdés, mikor fog Capossela a sarki klubban játszani?

Anish Kapoor Mirror-ja, Vinicio Capossela Ombra-ja, és a római fák lombján játszó napfény összeért bennem. Itthon fel kell tűrnünk az ingujjat, mert a ránk szabadított árnyakból túlságosan is sok jutott nekünk. El kell űznünk az árnyakat, hogy ne váljunk egymástól és a világtól elzárkózó országgá. Az borzasztó lenne. A dionüszoszi mélyről jövő, szenvedést is ismerő életerő segít ebben. Látom én ezt pislákolni itthon is többekben. Itt van az, megvan az.

Tűzharc a Guggenheim Múzeumban

Írta: Bikassygergel


Tűzharc kémek és ellenkémek között. Nyilván a tömegfilmek rendezői és nézői számára a Guggenheim Múzeum úgy érdekes igazán, ha mesterlövészek jó negyedórán át kisebbfajta mészárlást hajtanak végre benne. Filmünk esetében (melynek címe és rendezője, valamint főszereplői maradjanak csak említés nélkül) a New York-i Guggenheim Múzeum a csúcsjelenet helyszíne. Valóban érdekes lenne megtudni, mit vettek fel az eredeti helyszínen (a külsőket bizonyára), és mit rafinált díszletekben, és mennyibe került a pompás díszlet, valamint hány éves a kapitány...

Guggenheim Múzeum - New York

Magam csak a velencei Guggenheimben jártam: kisebb, mint a New York-i, tűzharcra sem emlékszem, de zseniális látvány, háttérben a Canale Grandéval.

Guggenheim Múzeum - Velence

Hogy Rómára térjek - általában mindig Rómára térek - Rómának nagyon sokáig nem volt igazi modern kortárs-múzeuma. Néhány éve van már kettő is, a Flaminio negyedbeli MAXXI, és a Via Nomentana közelében helyet kapott MACRO. Kiválóan modern építészeti remeklés mindkettő, de a Guggenheimek mögött elmaradnak. A MACRO kisebb, és talán kevésbé látogatottabb, mint a MAXXI. Annak az interneten olvasható reklámszövegnek sem szabad felülni, hogy a tetőteraszán levő étteremből csodálatos kilátás nyílik Rómára. Ráadásul a mi látogatásunk vasárnapján az étterem épp zárva volt, és alig lézengett néhány látogató a múzeumban.

MACRO - Róma

Új kiállításáról majd máskor írunk, most térjünk vissza a Flaminio negyedbe, ott emelkedik ugyanis a szintén építészeti remekmű, az Auditorium. Bármily furcsa, Rómának hosszú ideig nemcsak modern kortárs múzeuma nem volt, hanem modern hangversenyterme sem. Amióta - talán 15 éve - felépült, csodájára lehet járni. Erdős-dombos környezetben a tájba illeszkedve három nagy kupolával találkozik az ember. 

A főbejárattól körfolyosó köti össze őket. A magyar látogató akaratlanul a (szintén nem régi) MÜPÁ-hoz hasonlítja, eleinte kisebbnek érezzük, bejutva a legnagyobb kupola alá, rádöbbenünk, hogy nézőtere jóval nagyobb. 

Auditorium Parco della Musica - Roma

Persze nem biztos, hogy minél nagyobb egy hangversenyterem, annál jobb. Ránki Dezsőt nemrég hallottam (vagy a Klasszik Rádióban, vagy egy szomszédos hullámsávon), épp arról beszélt, hogy számára a Zeneakadémiánál nagyobb nézőtér már nem jó, sőt már a Zeneakadémia is túl nagy. Zeneértő végképp nem lévén, ezt csak idehozom most, a pompás római Auditórium hatalmasságának ellenpontozására. Az Auditóriumban rendezik egyébként jó néhány éve minden ősszel a Római Filmfesztivált. Ezt hatalmas összeggel és reklámmal alapították, művészi eredményei a kezdetektől nagyon csekélyek. Vörös szőnyeges sztárparádéi és elegyes díjai sem rontják le a rendkívüli Auditóriumot. Annak igazán amúgy is a zenei programjai adják értékét. Erről is legközelebb írunk. Mindenki legyen türelmes.

Cédruskakas Rómában

Írta: Bikassygergel


A pesti moziműsor jobb, vontam le első két-három utamon a (félig igaz, félig hamis) tanulságot. A nagy premiermozik természetesen nem érdekeltek, a kisebbekre, az eldugottakra voltam kíváncsi. Na nézzük: Carlo Verdone-ciklus az Azzurro Scipione-ban, Hong-Kong művészete a Palazzo delle Esposizioné-ban, és „ötven éves a Policlinico Filmklub”. A híres Grauco egy betörés után bezárt, és most nem tud kerek évfordulóval nyitni. Azért is, a „legenda” minősítés a jubiláló Policlinico-t illeti (Via GB Tiepolo).

Azzurro Scipione

Carlo Verdone akkoriban teljesen ismeretlen volt Magyarországon, de itt, Rómában „életmű-omaggio” látható: Viaggi di nozze; Bianco rosso e Verdone (három figura véletlen találkozása egy választás vasárnapján – ekkoriban minden évben választások voltak); Sono pazzo di Iris Blond; Un sacco bello (Roma, ferragosto, három epizód kereszteződik, valaki valakit krakkói útra keres. – 1980-as, korai film, ezt tartják az igazán jónak – bár a rendező filmtörténész apja nem is ezeket tartja a legsikerültebbnek, hanem… elfelejtettem. A professzor papa örömmel beszélt nekem a fiú magyar témájú filmjeiről: egyiket sem mutatták be nálunk, erről okosan hallgattam.

Mario Verdone és fia, Carlo Verdone

Szimpatikus ez a Carlo Verdone, mert ünnepi rendezvényeire saját filmjein kívül a Vitellonit választotta és a Viale del tramontot (bevallom, ez utóbbit nem ismerem: ejnye.) Akkor a nagy mozikban ment Gallo cedrone (Cédruskakas) című komédiája. Iszlamisták halálra üldöztek egy rejtélyes link olaszt, akinek a film rekonstruálja életét és alakját. Ha jól emlékszem, mert most elbizonytalanodok. (Tizennégy éves emlékek.)

A Cinema Caravaggio-ban újraindul a „Caravaggio-i csütörtök” című program, melyet a Scuola Nazionale del Cinema (ex- Centro Sperimentale) tanárai és hallgatói rendeznek. (Via Paisiello 24., ha valakit érdekel).

Akkoriban, talán harmadik utamon figyeltem fel arra, hogy a filmklubok nagy részét az egyház tartja fent. Az egyikben Eisenstein-sorozatot tartanak. Azért a legjobb az Univ. Pontifica Salesiana (Piazza del Ateneo Salesiano, Aula Paolo VI.) Akkor tizennegyedszer került sor a Cinema tra paure e speranza című rendezvényre. Jó sok harmadik világbeli darab. A vetítések után beszélgetés.

Univ. Pontifica Salesiano

Akkor még nem laktam benne, sőt nem ismertem a szaléziánus Sacro Cuore egyházi szállást, ha ismerem, talán elmegyek a filmklubjukba. Így aztán a Tiberis Szigetre mentem, közelibb és közel-távol a legszebb hely. Mediterrán Fesztivál, Angelopoulos és Izlandi Fjord-filmek. Izland, mint mediterrán téma: Izlandban egy japán a szüleit keresi. Esküszöm, jó szaléziánus téma. VI. Pál nem ezt választaná? S ha nem ő (a „savanyú pápa”), de XXIII. János biztosan ezt választaná: akkor még ő volt a Vatikán feje.

Tiberis-sziget

Másik, kicsit eldugott hely a Camera Verde, közel majdani lakhelyemhez, mind a kettőhöz, a Via Bramante-i kisházhoz és a Protestáns Temetőhöz a Piramis mögött. Mindenesetre nem hiszem, hogy rokonszenvesebb program futna egész Rómában, ugyanis Kiarostami-filmeket adtak. Ma is, múlt időben is a világ egyik legnagyobb rendezője Pesten és Rómában egyaránt.

Jövök a Mediterrán fesztivál izlandi fjordos filmjéről át a Ponte Sistón.

Cédruskakas helyett patkány szalad át a Ponte Sistón alkonyatkor. Giccsesebb lenne a táj, az egész római alkonyat enélkül. S ha tudom, hogy évek múltán minden római filmklubba eljutok, és törzsvendég leszek a Trevi kúttól nem messze levő Cineteca-ban, melynek hatalmas oldalsó üvegfala régészeti árkokra nyílik, megtapsoltam volna a római patkányt. Mégiscsak ő itt a házigazda, én meg azóta is csak vendég. A Cédruskakas azért rokonszenvesebb maradt…

Cineteca

Kapcsolódó bejegyzés: Róma, Ponte Sisto

Római szatyrok és szótárak

Írta: bikassygergel


Január 6: Vízkereszt, Itáliában a Befana (jó boszorkány), legtöbb keresztény országban a Háromkirályok ünnepe. 

A Bibliában nem fordul elő a nevük, Máté sem királynak, hanem “napkeleti bölcseknek” mondja őket. Érdekes, hogy Borges egy elveszett novellájában az apokrif "Szent Tamás Evangéliumára" hivatkozik. Eszerint Szent Tamás nemcsak megkeresztelte a három királyokat, hanem betlehemi látogatásuk másnapját a “nyelvek és tolmácsok” napjául jelölte meg. A hagyományos és szent bibliamagyarázat szerint persze a “Szentlélek kiáradásának” tavaszi napja lehet csupán a “nyelvek és tolmácsok” ünnepe. Tamás evangéliumát apokrifnek ítélték, Borges novelláját soha nem találták. Miért engedte az Úr, hogy Tamásnak és Borgesnek senki ne higgyen? Isten mindenkire sugárzó jóságában sajnos meg én nem hiszek, a szótáríróknak pedig semmiképp sem adnék ünnepet. 

Minden a sirállyal kezdődött. Hogy a sirály szó nem volt benne a Rómában vásárolt Ötnyelvű szótárban, mely 6000 szóval és 30 000 szókapcsolattal hirdette magát. (Dizionario simultaneo in cinque lingue, szerk. Giuseppe Alberto Orefice – Club degli Editori – 1981) Rómát szinte meghatározzák a sirályok. Ettől kezdve nagy gyanakvással lapoztam az olasz szótárakat. Némi joggal. 

Első római napomon a legtöbbet, kb. harminc méterenként újra meg újra látott szó (szókapcsolat) a város utcáin, házain, kapuin ez volt: Passo carrabile. Kocsibejárat. Természetesen akkori kis- és középszótáraimban a carrabile nem szerepelt, mindegyik a „Passo carraio”-t adta meg, amit viszont egyetlen egyszer sem, ezer felirat közül egyszer sem láttam Róma kapuin. Ma sem létezik sehol ilyen felirat. A 2000 utáni szótárak majdnem mindegyike mégis, még mindig ezt adja. (Ne legyen ünnepetek!) 

Van még profánabb, igazán mindennapi példám is. Az élelmiszerboltban vásárláskor kapott műanyagszatyorra (otthon magam ’zacskó”nak nevezem, de ez talán egyéni szóhasználat) a régebbi (értsd 10-15 éves) olasz társalgási könyvek és francia-olasz szótárak sacchetto-t adnak meg (franciául ma is sachet a neve). A kis Herczeg-féle szótár mosolyogtató: „abrakos tarisznyaként” fordítja. 

Az újabb „Italiano compatto – Zanichelli – seconda edizione 2003”), az előző, 1996-os kiadás óta sok mindenben változott. Javára szó, hogy már az olaszban régóta szinte kizárólagosan elterjedt killert sem csak „bérgyilkosnak” adja meg, (miként 1996-os első kiadásában tette más elavult vagy nem is létező szóhasználat társaságában) – ezzel a műanyagszatyorral azért még továbbra is bajban van. 

Élet és szótár. Melyiknek higgyünk? A római élelmiszer áruházak pénztárosai következetesen busta-nak nevezik. (És nem bustina-nak, mely néhány újabb magyar-olasz társalgási könyvben hibásan már feltűnt.) A fenti – mondom, megújított kiadásával a legjobb - értelmező szótár egyébként sem a busta, sem a bustina szónál nem ad ’szatyor’ jelentést, tehát nem is hibázik, negatívan „megoldja” a problémát. Ráadásul a „Zanichelli” a bustina esetében sem adja meg annak leggyakoribb, a zacskós tea csomagolására használt kis zacskó (magyarul filter – nekünk nincs killerünk, de van filterünk, olasz nem használja) jelentését - ehelyett gondosan leírja, hogy „gyógyszerpor, vagy liszt csomagolására használt kis papírboríték” (’Piccola busta di carta che contiene una medicina in polvere o qualche sostanza alimantare farinosa’)(Italiano compatto – Dizionario della lingua italiana seconda ed. – Zanichelli, 2003.)

Döntse el minden olvasó, hogy kis papírtasakba csomagolt gyógyszert, lisztet tartalmazó élelmiszeranyagot (?!) – avagy filteres teát vesz gyakrabban, és melyikre használja többet a bustina szót. Tippelje meg azt is, hogy a busta "műanyagszatyor" értelme hány évtized múlva lesz majd benne a szótárakban. 

Ha esetleg ötven év alatti élő mai írókat is olvasnának-idéznének a szótárak (szótárírók), nemcsak 1945-50 előtti klasszikusokat. Marco Lodoli Il vento című (jó) mai regényében (Einaudi) például már a 21. oldalon szerepel a 'busta' mint műanyagszatyor. Csak úgy mondom, halkan lapozgatva. Ha belegondolok, hogy Lodoli regényíró értelmező szótár nélkül anyanyelvi fülhallás után helyesebben adja meg a mai nyelv szavait, mint a nyelvészek - és fordítva: hogy a szótárat hiányosan-tévesen szerkesztő szótárírók és ellenőrző főszerkesztők valószínűleg nem írnak-írnának helyette jobb regényeket... ha belegondolok, mire jutok? Jobb lenne, ha a szótárírók nyitott szemmel és figyelmes füllel járkálnának az életben, az utcákon, autóbuszon, villamoson, meg a boltokban, sőt napilapokat is olvasnának, vagy Lodoli és más mai írók könyveit. Addig is azért visszavonnám a megbízásukat és professzori címüket, ünnepük ellen vadul tiltakozok. Esetleg kérjék vissza az iskolapénzt.

Mondo Arancina (Róma, Prati-negyed)

Írta: bikassygergel

Mondo Arancina (Róma: Prati negyed) Prati azért különös római városnegyed, mert nincs benne műemlék. Utcái sem emelkednek, sőt nem is kanyarognak. 

Házak majdnem mind kis előkerttel, pálmákkal, tetőterasszal, de semmi barokk, semmi művészet: huszadik század eleje: Prati akkor épült, sokáig csak kishivatalnokok lakták. Turisták csak azért ismerik, mert egyik része közel van a Vatikánhoz, és van ott egy nagy olcsópiac. Én azért kötöttem ismeretséget a Pratival, mert egy mérnökien kanyartalan utcáján van Róma legjobb művészmozija, klasszikus és ritka filmekkel. (Via degli Scipione) Ide saját bérlettel lehet járni egész évben. Bitang olcsó és jó, székei barátságosan recsegnek. 

Valaki azt mondta, csak itt, a Pratiban lehet Rómában igazi, szicíliai Arancinot enni. Kis előétel, állva eszik, de inkább elviszik. Arancina? Narancs alakú, rántott sajtgolyóbis. (Rokona a híres római Supplinak, amiről Lénárd Sándor írt nagyszerű fejezetet.) Állítólag három boltjuk is van Rómában. Én a Prati negyedben levőt ismertem meg. Vasárnap, amikor kihalt a város, Pratiban csak itt látsz embereket. Üres, mint Chirico négyszögletes utcái: halott autók, motorok. Kis csoport mégis. Olyan, mintha a buszmegállónál várakoznának: ott ácsorognak, de nem buszra várnak, hanem az arancinára, vagy utána a fagylaltra. 

Via M. Colonna - Via Pompeo - a fagylaltos és az arancinás jól megtámogatják egymás üzletét. Máshol a suppli mellett tartalék lehet csupán az arancina – itt nemcsak hogy jobb, mint máshol, de suppli nem is kapható, itt az arancina a címszereplő, az egyedüli, a nagyszerű. Tizennégy (14) féle változatban próbálhatod, és ha egyben is csalódsz, el kell talán hagynod Pratit... Én azért majd visszatérek, és írok a negyed másik kis művészmozijáról.