Flaubert és a hitvesztés irodalma

 Írta: BikassyGergely

 

Franciahonban tavaly Flaubert-év volt, sok elemzéssel, új kiadásokkal, emlékezésekkel. (Idén Proust-év van.)

Az interneten bolyongva a Nantes-i Egyetem professzorának kiváló előadássorozatára bukkantam. Prof. Gengembre (ha jól írom a nevét) a XIX. század francia irodalmának mély ismerője. Papír és jegyzetek nélkül, hibátlan, elegáns fogalmazással ad elő. „Napóleon irodalmi kultusza” – ez előadásának tárgya. Hogyan vált Napóleon, nem sokkal halála után a romantika kultikus figurájává? Ezt elsősorban a fiatal Victor Hugo nagy sikerű munkásságával érte el (aki korábban forradalomellenes és királypárti, majd forradalmár és Napóleon-párti). Dúl a romantikus költészet, és a romantikus történelemszemlélet. Kell egy kultikus alak: Hugo és mások ezt Napóleon alakjában találják meg. Stendhal regényének (Vörös és fekete) hőse, a becsvágyó Julien Sorel szintén a császár bámulója, és balvégzetű utánzója. Hősök nélküli kor: hanyatlik a romantika.

Egy másik, különösen érdekes előadásában G. professzor a francia romantika átfordulását, megszűnését, halálát eleveníti fel. Ennek a fordulatnak a főalakja nem más, mint Gustave Flaubert, fiatalkori írásaiban maga is hivatott romantikus. Elég hamar azonban már romantika ellenes a szemlélete, és minden regénye az. Nem tud illúziókat dalolva hamisan írni. Két fő műve, a Madame Bovary, majd az Érzelmek iskolája olyan élesen, olyan alaposan és olyan véglegesen antiromantikus, hogy utánuk már csak a dilettánsok írnak romantikus regényeket, meg az örök Victor Hugo, aki hosszú élete végén is a romantika szoborszerűen élő nagymestere.

Victor Hugo

G. professzor nagyszerű előadásai után Raymond Jean nevére és könyveire bukkanok. 1971-es Két tavasz című könyvét annak idején Párizsból hoztam haza. 

A tekintélyes kommunista szerző a prágai tavasz eltiprása után vesztette el kommunista hitét, ennek dokumentuma ez a nem érdektelen esszéregény. Azóta nem figyeltem az illúzióktól szabadult ex-kommunista pályáját. Most látom, hogy egy dél-francia egyetem előadója lett, és haláláig vagy negyven könyve jelent meg a XIX. századi illúziótlan francia irodalmáról. (Egyet sem fordítottak magyarra.) A talán legérdekesebb közülük a Mademoiselle Bovary című regény: ez Madame Bovary korán árvaságra jutott lányának sorsát kíséri végig a nyomor és a kétségbeesés útjain. (Ha sikerül, még talán el is olvasom.)

Érdekes egybeesés, hogy ősszel nálunk is megjelent, magyar szerzőtől egy Flaubert alakját megelevenítő regény. Rőhrig Eszter könyvének („Nem leszek elérhető soha többé”) igazi hőse Flaubert fiatalkori múzsája, az eleinte sikeres, mára elfelejtett költőnő, Louise Colet. A magyar olvasónak neve semmit nem mond, ráadásul talán Flaubert regényeit is jóval kevesebben ismerik, mint néhány évtizede. Rőhrig Eszter egyértelműen Louise Colet, és nem Flaubert szemszögéből eleveníti meg kapcsolatukat, majd Colet sikertelen, tragikus életét. Értékes könyv: ha Párizsban jelenik meg, jó visszhangja lehetne.

Kicsit iskolásan befejezve: olvassunk Flaubert-regényeket, és Flaubert életéről szóló könyveket.

Olvasónapló

Írta: BikassyGergely

Ez is egy eltűnőben levő műfaj. Ötven-hatvan éve az irodalmi folyóiratok, sőt a hetilapok is tele voltak velük. Agyonművelt, többnyelven olvasó finomtollú írók, de rendszeresen az autodidakta, mindent magába, magától tanult Veres Péter is jelentkezett olvasónaplóval. Csökött, láncra kötött nézetei vegyültek eredeti gondolatokkal.

Befejezve a "cserépregényemet" (Vad Mecsek, 1944), megjelenését nyugtázva, de a hirtelenjött ősz bajaitól meglegyintve, iderajzolok afféle olvasónapló-félét, könyvek találomra.

Mario Soldati

Könyvesszekérről, 700 forintért emeltem ki a borzalmas címmel és borítóval, az eredeti után évtizedekkel egy obskurus alkalmi kiadó (MOKÉP) révén megmagyarított Mario Soldati regényt. "Erotikus fantáziák" címen: vakulj magyar. Talán fél (soft) pornó? Nem az: írója a huszadik századi olasz irodalom és film jelentős alakja. Mario Soldati (1906-1999) képzeletét nem annyira az erotika, mint inkább a kielégítetlen szexuális vágy gyötörte olasz férfiak és nők figurája, különféle tipusai érdekelték. Egy híres korai regénye is jól elkésve, a hatvanas évek vékony "Modern Könyvtár" sorozatában jelent meg: (Mi az igazság a Motta-ügyben?) Ez sem krimi, mint a címe ígérné. A harminchoz közeledő milánói ügvvéd egyszercsak eltűnik a tengerparti nyaralásán. Nyomoznak de hiába: Motta eksztatikus boldogságban él a tenger alatt sellőlányok társaságában. Addigi életében a mama rabságában, nők nélkül élt. A tengerben minden más, jobb és szebb. Ha visszatérve az emberek világába, már elpusztulna. - Érdekes, mélyebb gondolatoktól sem mentes kisregény volt. Nekem még megvan, hatvan év múltán is. 

Később írt, és legnagyobb közönségsikere, (eredeti címén Lettere di Capri) hosszabb, nagyobb igényű, nekem kis csalódás: Soldati túl sokat akarva alaposan megcsavarta a Goethe (Vonzások és választások) óta ismert házassági alaphelyzetet: aki tetszik, és aki látszólag hozzám való, nem ad igazi szexuális boldogságot - ad viszont egy látszólag nagyon nem hozzám való vad, vagy buta, vagy bármilyen másik, akivel viszont nem férhetünk össze... Soldati (vesztére) valami több évtized alatt játszódó csavaros szerelmi vadromantikát sző (persze fegyelmezett realista módszerrel), két párral, két baráttal, feleséggel és közös barátnővel. Majd a végén megcsavarja: a szolid, semmiről sem tudó feleségnek is volt évekig egy titkos halálos szerelme és - csak szexuálisan - boldoggá tevő "ágytársa". Csak az ágyban boldog vele, a házastársával meg csak az ágyon kívül. És fordítva is... A háttér az ötvenes évek, Amerika és Itália, de a háttér itt is talán igazi főszereplő: Caprinál a tenger. Maga a jól olvasható, "letehetetlen" regény - nekem kicsit sok. Néha belefut a lektűr tátott szájába. Érdekes, hogy filmre nem az egykor sikeres és jó fimrendező, maga Soldati vitte, hanem az olasz erotikus fim nagy, rebellis mestere, Tinto Brass, és nem a legjobb színészekkel.

Raymond Queneau

Queneau a világban, de Magyarországon is egy időben a legnépszerűbb francia író volt, főként a Zazie, meg a Stílusgyakorlatok révén. Sok műve le van fordítva magyarra, a Kemény tél (Un rude hiver) azonban nincs. Eléggé más, mint a legtöbb Queneau. Alig van benne trükkös szójáték, stiláris duplaszaltó, alig röhögő tigrisbukfenc. Látszólag teljesen szabályos regény, egyetlen főszereplő, néhány arányos mellékszereplő, lineáris cseleményvezetés. Van ezért kesernyés humor,de nagyon bújtatva. 1916 december, Le Havre, kikötőváros a La Manche csatornához. Főhőse a teljesen középszerű szabadságos hadnagy, akinek ellenszenves hivatalnok bátyján kívül senkije nincs a városban. Beleszeret egy angol katonalányba, de a szerelem, ami talán nem is volt az, hamar elhal. Megismerkedik két gyerekkel, moziba viszi őket. Bátyja családi ebédjén apróbb botrányt kelt. Éjjel-nappal, randa, kemény hideg van. Német kémet sejt egy ellenszenves svájci vendégben, aki vagy nem kém, vagy nagyon is az. Ez a Lehameau nevű sebesült szabadságos hadnagy (akinek neve rímel a Hamlet névre) szintén nem rokonszenves: balga, ügyetlen, korlátolt figura, egy a sokezerből. Állítólag az író kicsit az apjáról mintázta... de vissza a regényhez: Hősünk az angol katonalány után beleszeret az egyik kisgyekbe. Annette úgy 12 éves, eszesen cseveg, imádja és szerelmesének tekinti a férfit. Lehameau 13 éve, felesége tragikus halála óta nem érintett nőt, utcalányt sem, senkit. Ez bizonyos elfojtott szexualitást ígérne a kislánnyal. A regény befejezéséig semmi ilyen nincs. ezt a "nincset" nehezebb megírni, mintha volna valami botrányos. Lesz ilyesmi, vagy nem, azt az író sem tudja. A regény, és 1916 legvégén antihősünk feleségül veszi a kislány húsz éves nővérét. Az olvasó kicsit örül, hogy többet nem tud meg: mesteri befejezés a kisrealizmus látszata mögött nem kisrealista regénynek. Senki ne kérdezze, hogy hát ha nem kisrealista, meg nem is hagyományos lélektani regény, akkor mi. Én sem tudom. Csendes remekműnek érzem.

Kapcsolódó korábbi bejegyzések:

Raymond Queneau, patafizikus satrafa

"Párizsban szép a nyár..." (Louis Malle és Zazie)