Keresés ebben a blogban

2016. február 29., hétfő

Fellini nőnemben

Írta: Bikassygergel


A filmet a női figurák határozzák meg, a főszereplőnek káprázik tőle a szeme, mind tetszik neki, mintha a nő egyetlen nő volna, millió külsőben megtestesülve. A férfi fáradhatatlanul, makacsul fantáziál (...) Gyógyíthatatlanul leigázta, megbűvölte a nő, és még nem érti, milyen lesz a viszonya vele (egyáltalán, ki tudhatná valaha is?) a mitikus, mesebeli testével, gömbölyűségeivel, az ismeretlen bolygó hegyeivel, völgyeivel, holdjával. Ez az! A filmnek végeérhetetlen regélésnek kell lennie az ismeretlen, lenyűgöző nőbolygóról. Sok-sok nőalak kell, az az érzésem, hogy az egész történetet be kell hálózniuk ezeknek a homályosan jelen levő nőknek (...) a főszereplő makacs vágya, hogy ezeknek a mágikus, megfoghatatlan nőképeknek a segítségével megismerje önmagát.” (Székely Éva fordítása)

Ha a nőket felvonultató Fellini-opuszok a férfiról szólnak, nem árt a Fellini filmek férfi-figuráit valamiképp értelmezni. Az ő férfitípusa Mastroianni előtt a fiatal Alberto Sordi volt, sértődékeny szélhámos és amorózó, a csalás nagy svádájú matadorjának, Vittorio Gassmannak ellentétes-kiegészítője.

Leginkább ilyen, s ilyen is marad a Fellini-filmek férfitípusa – Mastroianni rejtettebb, többrétűbb megformálásában is. Fellini titokban is tartaná, hogy önmagáról beszél, meg hivalkodik is vele. Árulkodik az egyszeri kisfiú vágyairól.


Fellini filmjei a birtoklás erős és szégyellnivaló vágyáról szólnak. Biztos vagyok benne, hogy a nem teljesen jellemtelen férfiak szégyellik, hogy vadul, pőre vággyal birtokolni akarják a nőket. Fellini nem titkolta, és szerette volna, ha megbocsátanak neki a nők.

A gondolkodás beteges abszurdumának tartom, hogy a nő egyenlő a férfivel” – mondta. Félreértések elkerülése végett, ezt úgy értette, hogy a nők sokkal többet érnek. Feminista kórus hurrogta le. Közhelyes nőtípusok? A zseni rabló-gesztusával használt minden klisét.

Fellini A nők városa forgatásakor minden inkább volt már, mint naiv vidéki fiú. Mégis úgy megbántódott, mint valami „bikaborjú”. A feminista támadások nem kímélték, de hát őt már a Vatikán is megbélyegezte tíz évvel azelőtt, a kommunista ideológusok „leleplezték”,  mestere-barátja, Rossellini sem barát már, Zavattini pedig a neorealizmus sírásójának nevezte.


Úgy sejtem, ez az egész rossz érzés annak tulajdonítható, hogy mindez csak későn tudatosult bennem, csak későn eszméltem rá, hogy olyan filmet csináltam a nőkről (jóllehet a film valójában nem a nőkről szól, hanem a férfiakról), mint amilyent egy szemtelen és megrémült, szorongó és dicsekvő kamasz csinált volna. És ez valahogy nem méltányos. És most, hogy a munkát befejeztem, furdal a lelkiismeret. Ebben a filmben nincs semmi hála, nincs semmi köszönet mindazért, amivel a Nő önzetlen nagylelkűséggel megajándékoz minket az életben” – írja Simenonnak a forgatás utáni karácsonykor, és hasonlóan fogalmaz Costanzo Costantini interjúkötetében is.

A filmben Fellini hasonmása, Mastroianni tévetegen eltéved az emberélet útjának felén, és mérges, veszélyes erdőbe jut. De a nők vad tanyája előtt egy bizonyos Santo Cazzone (Szent Kalfasziusz) kastélyába jut: a szörnyű  macho tízezredik nőjét ünnepli (Fellini Simenontól hallotta dicsekedve a számot, és kiskamaszosan elhitte). Pénisszimusznak is lehetne fordítani ezt a Cazzone nevet.  Normális férfivágy a tízezer nő? Vagy csak a kamaszoknál normális, felnőtt embernél deviancia, gyógyítandó kórkép? Én úgy érzem, a kilencezredikre a szám öröme megszűnik.
A férfiak ősfélelmének filmje A nők városa.


A rendező az első pillanattól kezdve gyűlölte ezt a filmjét. Ellenségként kezelte saját filmjét. A feminista támadásoktól teljesen függetlenül ő maga is úgy érzi, nem tudja filmben kifejezni nők iránti háláját és szeretetét, nem tudja a nők iránt érzett izzó ambivalens vágy-gyűlölet-félelem hármasságát a fantázia, a játék, az álom szeretet teljes ötvözetébe foglalni.

Eleven, igaz maradt azonban a férfi karikatúrája. Nemcsak Szent Nagy Kalfasziuszé, a tízezres vadásztrófea-múzeumával, hanem a rokonszenvesen téveteg Snaporazé is. Ami A nők városában maradandóan szép, az Snaporaz fejében és szívében lappang: a félelemmel vegyes szeretet, a kiszolgáltatottság és hatalmi vágy keveréke. „A láthatatlan városok...” (hogy Italo Calvino címét idézzem).

Bábszerű szexgép - Fellininél a Casanovában ilyenné lett az írásaiban Szerb Antalnak is oly rokonszenves Casanova-figura. Fellini utálta, idegennek érezte, haloványan félt talán, hogy önmagában is felismer valamit e félreértett, gyűlöletes szexgépből.


Nem tudom, ki és mi a nő. Nem ismerem a nőt, minden nőben magamat látom, vagyis a magam vágyait vetítem bele. Ez elég őszinte. Hogyan hatott ez az őszinteség? Visítva támadtak rá. Visításuk azért kellemetlen és alig elviselhető, mert nem ösztönös, mert prekoncepciókra épül.

A szexualitás tragikuma bohóc-szemmel? Fellini mozijában néha minden férfinéző szeretné gyalázni a nőket, hogy utána zokogva bocsánatot kérhessen tőlük.

Szent Kalfásziusz sem azért undorító, mert minden nőt megszerez és eldob, hanem azért, mert nem kér bocsánatot tőlük, mielőtt pokolra szállna. Meg azért, mert csak hiúsága élvezi a nőket, nem ő maga. Ő maga nincs is.

A legnagyobb olasz napilap, a Repubblica 1999. június 26-i számának levélrovatában a következő levél jelent meg: „Francescának hívnak, és 33 éves vagyok. Nagyon telt vagyok (anyám kövérnek mond, s meglepődik, hogy a férfiak megfordulnak utánam, pedig mindig ez történik). Hatalmas mellem van és éjfekete hajam. Vonzó vagyok. Sokat szeretkezem, kibuggyanó húsommal önmagamat adom. Még sohasem utasított vissza egy férfi sem.” És megadja teljes nevét meg az e-mail címét. Francesca Mazzucato, Bologna. Bologna semmiképpen sem Fellini-város, de a kibuggyanó húsára büszke Francesca mintha egy Fellini-filmből lépett volna elő. Annál is inkább, mert a következő napokban csalódott férfiak ezreinek levelei árasztották el a rovatot: a levél adatai hamisak, az e-mail cím nem felelt, ez a dús idomúan adakozó Francesca nem létezik. Csak ijedt, kisfiús éberálmukban.

A Nők Városa egy birtoklandó, soha be nem lakható, de életünket meghatározó megalopolisz. Fellini nélkül komorabb,  unalmasabb lenne a világ. Túl férfias.






2016. február 23., kedd

Róma télen, Róma nyáron

Írta: Bikassygergel


Januárban második csapását mérte Rómára a tél. Nagy hó esett, másnapra sem olvadt el. A Tiburtinán sísapkás, kesztyűs lány hógolyót tart a kezében, csodálkozva bámulja.
Adnak-e Rómában forralt bort? Az Irish Pubban nincs, ellenben van grog. Forró rumos grog mellett az Irish Pubban azért valami angol meccset kellene nézni, mert télen perverzió a mennyei azúrokat nézni Rómában (a Farkasokat is az volna). Nagy pelyhekben esik. Londonban ritkább a hó, vagy itt?


Tizenegyedikén, májusban kora este végül megérkezett Rómába a hideghullám. Napok óta rémítgetett vele mindenki mindenkit, s közben senki nem akarta hinni. Mégis megjött a már napok óta ígért nagy hideg, május tizedike betelvén (mert mindig pontban május tizenegyedikén, kora este, napnyugtakor tör be Rómába az utolsó nagy hidegroham).

Délvidéken a hideg tavasz elcsúfítja a városokat. Legjobb ki se menni az utcákra. Csak a német és japán turisták mászkálnak tovább zavartalanul. Mi szűkölve várunk a legrosszabbra, de semmit sem teszünk sokáig. Csak éjfél felé, amikor hatalmasra erősödik a viharos hideg szél, mintha egészen addig nem akarnánk elhinni, mert nem akarjuk, hogy tavasz vége felé ráront városunkra a hideg. Vajon a született rómaiak is húzzák-halasztják-e a májusi készülődést, a nagy kondér forró vizeket, a gőzölést? Megszokták volna? Most lábak dobognak, bútort húzogatnak, húzzák-vonják a nagy kondérokat, minden csap egyszerre zubogni kezd, piros lámpák sípolva jelzik a kazánház ötszáz fokos felfűtését, gyorsan, gyorsabban, forró vizet vételezni, jeges kávé helyett rumos teákat inni, ma éjjel erős széllel beáll a nagy hideg.

Rómában minden embernél ott van valahol a pulóver, pulóver nélkül csak turista mászkál. Igazi római pulóver nélkül nem létezik, nem volt ilyen és nem lesz. Láttam őket huszonnyolc fokos melegben pulóvert felhúzni estefelé.

Hatalmas, villámos, mennydörgéses nyári zápor. Iszonyú esőben, villámlás alatt (melynek a nyolcas villamosból szép hangulata van, de belerohanni nem az igazi) elérem a Caffe Argentinát, ahol Nemes Nagy Ágnes emlékezései szerint 1947-ben mindig együtt ültek Pilinszkyvel, s általában Pilinszky egész nap ott ült Toldalagival vagy egyedül.  

Nagybetűs feliratok a patikák kirakatában: „Megérkezett az influenza elleni vakcina.” Hökkenten bámulom. De mitől félnek? Félnek a tenger mellett? Hát meg lehet-e komolyan betegedni Rómában? Meghalni itt kell, az nyilvánvaló, de betegnek lenni? Nem hiszem. Fellini sem hiszi. Pedig ő itt lett kétszer is súlyos beteg. „Filmemben Róma egy élettől duzzadó nagy temetőre hasonlít.”

Ennio Flaiano, Fellini sok filmjének forgatókönyvírója egyszer arról írt, hogy az olaszokat a szorongás küldi a tengerpartra. Azt hittem, a búsongásra hajlamos portugálokon kívül csak a tengernélküli tájak lakóit űzi szorongásuk a partra. Nem: A Bikaborjak naplopói a ködbevesző téli tengert bámulják merengve, csendben, órákig, holott ott élnek mellette.


Az Országúton, a Dolce vita, a Satyricon, az És a hajó megy... tengeri antológiát lehetne szerkeszteni a Fellini-tengerekből. Nem a hullámos nyílt tenger perspektívájából. A partról nézve inkább: a Bikaborjak céltalan életű kisvárosi kalandorai is ott ácsorognak. Zampano a tengerparton áll és zokog, amikor Gelsomina halála után meghallja a trombitahangot. Az édes élet romlékony erkölcsű himpellérje partra vetett óriás ráját bámul. A Júlia és a szellemekben a hősnő víziója tengerről jövő ijesztő alakot vetít elénk. Fellini a tengerpart lakója: ritkán merészkedik vízre, de a tenger horizontja nélkül nem bírja. Az És a hajó megy tengere bravúrosan mesei stúdiódíszlet. De az Amarcord-beli tenger is olyan, mintha díszlet lenne. Hatalmas mesehajó úszik Fellini gyerekképzeletéből a filmvászonra, és csak akkor lenyűgözően élő, ha a néző is gyerekszemmel nézi, márpedig sok néző erre nem volt és sohasem lesz képes.







2016. február 19., péntek

A kilencven éves kortárs – Kurtág György

Írta: Inkabringa


Kurtág György ma 90 esztendős. „Térdet s fejet neki hajték…”

Ünneplésére mindenki szánjon egy percet elfoglaltságokkal telezsúfolt életében. Nem azért, mert Kurtág világhírű komponista, nem is azért, mert szerte szerént megsüvegelik, mert kiváló tanáregyéniség, és mert úgy általában tisztelni illik. Ez mind igaz persze, de önmagában még kevés lenne az ünneplésre. A világ telve van hírességekkel, a céltalanul eldobott kő is eltalál egyet.

Térdet s fejet hajtva ünnepelni azért lehet Kurtágot, mert mindazt, ami zene, és ami élet, és amit e kettő megértéséről megtudhatunk és megkínlódhatunk a saját életünkben, az ő művei magukban foglalják. Olyan személyessé, bizalmas beavatássá teszi a zene befogadását, vagy az emberi élet alig viselhető és önfeledten felszabadító állomásait, amely közvetlenség és őszinteség belőlünk, egyszerű porba hulló hallgatóiból, egyértelmű bizalmat vált ki. Ennek a bizalomnak a megszerzése és megtartása adja Kurtág György kivételességének a lényegét.
Pokoli bűnökkel, vétkekkel, hibákkal terhes az emberi történelem, ezt Kurtág sosem tagadta. A 20. század botrányos kelet-európai ostoba otrombaságainak tanúja és elszenvedője. Nem is mondható, hogy önelégült kényelmességgel simult bele korába. Megszenvedte dúlásait gondolkodó, alkotó emberként. Életrajzát mindenki elolvashatja, tanulmányozhatja, én nem veszem most sorra az eddigi állomásait, ahogy a számtalan díját sem sorolom. Izgalmas, tartalmas, világra reflektáló, érzékeny alkotói életút az övé.

Nemzetközi bemutatkozása Darmstadtban volt, az 1960-as években írt Bornemisza Péter mondásai című művével, melynek szövegkönyvét a 16. századi prédikátor írásaiból állította össze. A bűn és a halál áll e kompozíció középpontjában, az utolsó tételben hozva csak feloldást. Az embert és emberséget kísértő gonosz általános tapasztalata mellett egy rejtett, ki nem mondott értelmezést is hordoz a mű. Az 1956-os forradalom utáni megtorlás és megfélemlítés reménytelensége ez. A társadalomnak a politikai hatalommal való megalkuvó lepaktálásának bűnét sejdíti fel. (Részlet ITT hallható, a szövegkönyv ITT olvasható.) Kroó György írta: „Kurtág zenéje azt ígéri, hogy az ördöggel kötött szövetséget fel lehet mondani. Az európai zene fölött egy darabon újra megcsillan az ég kékje.”
Kurtág zenéje olyan szavakra késztet, amiket a közbeszéd már a végtelenségig kizsigerelt és egysíkúvá, netán manipulálttá tett. Szabadság, európai kultúra, barátság, szeretet, játék, zene. E szavak valódi értelmezéséhez több ezer könyvet kell elolvasnunk, egy gondolat-és érzelemteljes életet leélnünk... vagy Kurtág György zenéjét kell hallgatnunk.

Ez a zene magában foglalja a jelent és a múltat. Palestrinától és a gregoriántól a dodekafóniáig és a szeriális zenéig. Kurtág számtalan művét a nagy zeneelődök emlékére dedikálta. Saját bevallása szerint életének nagy részét tanulással töltötte. Tanult az előző századokból, pályatársaitól, kortársaitól és a tanítványai kreativitásából. Nagy titka ez az életnek.

Kurtág jó tanítómester, nem csupán a zenében. A kortársaknak, zenésztársaknak, nagy elődöknek jegyzett darabjai mind-mind tanulmányok. Nem csupán a komponálásról, hanem a befogadásról is tanulhatunk. Hogyan hallgassunk zenét? Sztravinszkij, Bach, Schumann, Pierre Boulez, és még sok más elődje és kortársa: minden darab egy-egy zenei kurzus, a hallgatói befogadást segítő tanulmány, s egyben egy önvallomás.

Zeneművei az életére is reflektálnak. Mintha csak a naplóját olvasnánk. Csodálatos a távolságtartásnak és a barátságos közelengedésnek ez a nemes keveredése. Megírta zenéjében az unalmat, a veszekedést, a szerelmet, a barátságot, az elveszettséget és a gyászt. Ezért olyan személyes élmény Kurtágot hallgatni, mert a zenéjében megírt önreflexiói a hallgatóját is önreflexióra készteti. Helyünk a világban így válik otthonossá.

Köztudott, hogy az irodalom meghatározó alkotóeleme Kurtág életművének. Pilinszky, József Attila, Kafka, Tandori Dezső, Samuel Beckett ihlették zenére. Ahogy a képzőművészet is ihletője, hiszen Duchamp a „ready-mades” tárgyak művészetbe emelésével Kurtágot is efféle zenei kísérletekre ösztönözte. Ahogy Bálint Endre festészetével is virágzó párbeszédet folytatott a zenéjében. Halász Péter színházával szintén kölcsönhatásban volt a művészete. A posztmodernre általában jellemző a „magas” és „mély” szándékos és önkényes keveredése. A népzene Bartók révén alkotóelemévé vált a magyar kortárs zenének, Kurtágra óriási hatással volt Bartók zenéje, ha nem is a népzene, hanem a modernitás felől közelített hozzá, de a népzene elemeit ő is számos művébe beépíti. Például ITT. De Kurtág még a popkultúrára is reagált zenéjében. (EBBŐL leszűrte EZT.)
Ez az évszázadokat és művészeti ágakat egybefogó érdeklődés teszi a zenéjét univerzálissá.

Az európai kultúra éltető közege Kurtágnak. Akkor is az volt, amikor vasfüggöny zárta el egymástól Európa országait. Kurtág két évet Párizsban tanult, ahol megismerkedett a kortárs zene új útjaival. Az életre szóló barát, a külföldön élő Ligeti György révén a kortárs zene vérkeringéséből sosem szakadt ki.
Az akkori Magyarország végtelen elzártságban és szűk látókörűségben élte a mindennapjait egy pulzáló, változó, a világgal kapcsolatban élő Európa közepén. Mint egy darab mozdíthatatlan és formálhatatlan kő. Kurtág műveiben reflektált erre. Hol keserűen, hol iróniával, hol habozó tehetetlenségét, hol groteszk fricskáját írta zenébe.

Ahogy a legbensőbb érzéseit is. A felesége, Kurtág Márta, házastársa, alkotótársa, gondolkodó és érző társa az életének. Jövőre lesznek 70 éves házasok. Lenyűgöző ez a felszabadító ragaszkodás.
Felszabadító elköteleződés a barátság is. Kurtág és Ligeti György barátsága legendás. Sem a távolság, sem a halál nem vetett véget neki, hiszen Kurtág szerint az ő barátságuk nem szakadt meg Ligeti halálával, ez a kapocs örökre megmarad.

A mély, szeretetteljes emberi kapcsolatok átjárják Kurtág zenéjét. Ez hallgatóként egekbe repít. Csodás kincseket birtokolhat az ember, de mégis csak ez teszi teljessé: szeretni és szeretve lenni. Ha valakinek elege van a felszínes világ hívságaiból, hallgassa Kurtág zenéjét a lényeg megőrzéséért.

S végül a játék, ami a szabadságot is magában rejti. Az alkotás és a befogadás szabadságát, a komolyat és a gurgulázóan virgoncat. A játék fontos életkísérője Kurtágnak. Hosszú évtizedek óta (1973-ban kezdte el írni) újabb és újabb apró gyöngyökkel ékesíti az életművét. E rövid zenedarabok összefoglaló címe Játékok. Biztosan nem én vagyok az egyetlen, aki e zseniális szösszeneteket hallgatva szerette meg mély s egyben felszabadító kötődéssel Kurtág zenéjét, és nyitott kaput lelkében a kortárs zenének. Bartók Mikrokozmoszának nyomdokain haladva Kurtág is azzal a céllal kezdett hozzá, hogy a zongorázni tanuló kisgyerekeknek gyakorlatokat adjon. Kurtág szerint a zene felfedezés. Alkotótól, előadótól és befogadótól is kreatív közreműködést kíván. A Játékok darabjai nem a gyerekeket idomítják a hangszerhez, hanem a hangszert teszik a gyermeki játékos teremtőerő eszközévé. Olyan érzés ezeket a zenedarabokat hallgatni, mintha felfedezőútra indulnánk. 
Bálint Endre: Harsonás
A világ Kurtág György 90. születésnapját ünnepli. S most kapok észbe, hogy mindeddig azt soroltam, mi minden értéket kapunk mi tőle. Cserébe mit adhatunk? Köszönet és hódolat. Békés, nyugodt, boldog éveket kívánunk neki! Mi pedig tanulunk, szeretünk, gondolkodunk tovább a saját életünkben, ahogy ő sugallja nekünk. Elegáns játékossággal, mély őszinteséggel tanít minket a zenét hallgatni, érezni, érteni.
És a játék folytatódik… 




2016. február 15., hétfő

A felelőtlen varázsló

Írta: bikassygergel


Ha van varázsló a filmben, René Clair bizonyára az. Nem tagadta, sőt büszke volt rá, hogy Méliés varázspálcáját tartja a kezében. A némafilm tréfás és megátalkodott bajnoka volt. Korai remekében, a Felvonásközben egy bűvész végül a film összes szereplőjét eltünteti pálcájával, önmagát is. A beszélőfilmet azonban René Clairnek nem sikerült semmivé varázsolnia. Az 1930 utáni műveiben (Párizsi háztetők alatt, A millió, Csókszüret) más csak kedves, de nem meggyőző, s a filozófiai sugallatával Chaplint is megihlető nagy igényű műve, a Miénk a szabadság döntő művészi vereség is.
René Clair (1898-1981)
Francia filmrendezőként elhallgat. Angliába utazik (Eladó kísértet), majd az Egyesült Államokba, s csak 1946-ban tér haza. Gyermekien nem érzékeli, hogy más világba tért haza. Paradox módon mégis ez adja a Hallgatni arany minden báját. Ez a film a rendező makacs vallomása a némafilmhez. Már az első képekben is ezt látjuk: CINÉMA. Egy filmgyárban vagyunk 1910 körül. A díszleten kecskét vezetnek keresztül. Angyalszárny lóg a producer szobájának fogasán, s az angyal szerepére jelentkező lányok hamarosan bukott angyalok lesznek.

A történet Moliére Nők iskolájának parafrázisa, azzal a különbséggel, hogy itt senki sem gonosz és senki sem jár pórul, nem keserűen epés, nem gonoszul hahotázó, s nem végtelenül szomorú, mint Moliére-nél. A legérdekesebb a film időtlensége. René Clair csodálatos embereivel, csodálatos zörgő masináival együtt „le akar maradni” a mai korból, s épp így, furcsamód benne marad korában.
Az ilyen istenáldotta naiv rendező akkor botlik nagyot, ha mese helyett nagy horderejű históriát akar elmondani. „Az irodalom és a színház történetében van néhány kimeríthetetlen gazdagságú téma: az óvatos szerzőnek idegenkednie kellene tőlük” – írta maga René Clair. Az ún. „filozofikus film” nincs igazán a tehetségére szabva.

Az ördög szépsége is azzal ragad el, amivel majdnem minden René Clair-film.  A rendező tökéletes gyermekdedségével. Ha egy pillanatig is felmérné, milyen súlyos történeti-filozófiai témával küzd, egész konstrukciója összeomlana, görcsössé válna, elakadna. Birkóznia kellene tárgyával, s e küzdelemben csak ő veszthetne, lévén alkalmatlan a tárgyhoz, mint gyerek az atomfizikához vagy a béketárgyalásokhoz. 

Csakhogy René Clair fütyörészik, bukfencezik, szappanbuborékot fúj: egy pillanatig sincs tudatában, hogy ő alkalmatlan e tárgy filmre viteléhez. Épp szent együgyűsége védi: René Clair játszik, mint a bűvészetet élethivatásul választó illuzionista. Eszébe sem jut, hogy birkóznia kellene. Salacrou gondolatgazdag szcenáriumot írt, René Clair észre sem veszi a gondolatokat: az ő filmje rendkívül szellemes és villózó tükörjáték két Faust között (vagy két Mefisztó között).

A film elején az idős Faust doktort (Michel Simon) az ifjú Mefisztó (Gérard Philipe) üdvözli és kísérti meg. Aztán Mefisztó ifjú lovaggá varázsolja Faustot, és ő öltözik be az idős tudós képébe. Innen kezdve az egész film mulatságos és kiszámíthatatlan szerepjáték-tanulmány. Faust és Mefisztó egymás hasonmásai.
Káprázatosan sziporkázik a film és minden fontosabb benne, mint amiről szólnia kellene. Történetfilozófiát nem kapunk ugyan, de eszünkbe sem jut, mert a rendező is elfeledte, így mentve meg egy tökéletes kudarccal fenyegető filmet. A René Clair-paradoxon Az ördög szépségében bomlik ki legszórakoztatóbban.

Nagy nevetős nekigyürkőzés következő filmje is, Az éjszaka szépei. Itt mintha fogadalmat teljesítene, hogy igenis komoly alkotóként, felnőtt emberként össze tudja foglalni életszemléletét. Hál’ istennek csak a film legvégén jut eszébe a fogadalma. Addig szokás szerint bűvészkönnyedséggel brillírozott, a végén azonban furcsán erőlködni kezd. A főszereplő zenetanárt alakító Gérard Philipe ősemberek és mamutok között dzsipen menekül, d’Artagnan és francia forradalmárok üldözik keresztbe és kasul.  A film végül önparódiába csap át.
René Clair bűvész is meg varázsló is. A húszas évek szürrealista filmnyelvi forradalmára, a Felvonásköz képbűvésze valóban nem lett a képi nyelv, a filmforma megújítója. Filmjeinek minden érdekességét a jó, legjobb értelemben vett cirkusz technikája adja. A varieté és a cirkusz belső szabályai és igényei mozgatják, formanyelvét a filmtrükkök alakítják ki. A filmfantázia szupernovája. Kiábrándító megtudni, hogy minden egy varieté színháznyi díszletben készült? A szemlélet a lényeg. René Clair is a film varázslója. Még akkor is, ha művészetének szinte semmi köze a film lényegéhez.

Könnyű neki. Ilyen felelőtlenséggel még igazi rossz filmet sem tudott rendezni. René Clair a filmkép mélyebb, igazi lényegét nemigen látta, nem érdekelte, képi fantáziája nem így működött. Bármely képsora, egész életműve azzal deríti a nézőt, hogy a cirkusz mozgóképen lett varázslat igazán.
Legjobb varázslata az 1924-es Felvonásközi szünet. Eric Satie, Duchamp, Man Ray, Francis Picabia.
Igazi szürrealista film, Bunuel sem szégyellhetné.




2016. február 10., szerda

Krono-szinklasztikus infundibulum – Citátumok 9.

Írta: Inkabringa


Ki ne gondolkodott volna már arról, hogy van-e az univerzumnak olyan pontja, ahol az emberek egymás megértésére és nem félreértésére törekednek? Ahol a különféle szempontok és látásmódok nem az egymás ellen uszítást, hanem a különféleségek iránti érdeklődést erősítik. Ahol a véleménykülönbségek konstruktívan összesimulnak, és nem csak konokul egymásnak feszülnek.

Nos, ez a hely a krono-szinklasztikus infundibulum. Kurt Vonnegut „fedezte fel” nekünk, rá mindig számíthatunk az ilyesféle problémák megoldásában. A fent nevezett hely korrekt és pontos leírását A Titán szirénjei című könyvében egy gyermekenciklopédia szócikkeként adja meg.

A citátum most ebből következik:

„KRONO-SZINKLASZTIKUS INFUNDIBULUM. Képzeld el, hogy az apukád a legokosabb ember, aki valaha is élt a Földön, és mindent tud, és mindig igaza van, és ezt mindig be is tudja bizonyítani. Aztán képzeld el, hogy egymillió fényévnyire egy másik csudaszép világban él egy másik gyerek, akinek az apukája a legokosabb ember, aki valaha is élt abban a messzi, messzi csudaszép világban, az az apuka is mindent tud, és ő is be tudja ezt mindig bizonyítani, szakasztott, mint a te apukád. Mind a két apukának mindig igaza van.
Igen ám, csakhogy ha véletlenül találkoznának, szörnyű veszekedés támadna, mivelhogy némely dologban eltérne a véleményük. Erre persze te azt mondod, hogy a te apukádnak van igaza, és a másik gyerek apukája téved. Hanem a világegyetem roppant nagy hely. Irdatlanul sok ember elfér benne, akinek mind igaza van ebben-abban, csak épp egymással nem jutnak egyetértésre.
És hogy miért lehet mind a két apukának igaza, és miért keverednek mégis szörnyű veszekedésbe? Azért, mert iszonyúan sokféleképpen lehet az embereknek igazuk. Szerencsére a világegyetemben vannak olyan helyek, ahol végre mind a két apuka kapiskálhatja, hogy miről beszél a másik. Ezek azok a helyek, ahol a különféle igazságok olyan takarosan egymásba illeszkednek, mint az apukád napelemes órájának az alkatrészei. És ezeket a helyeket úgy hívják, hogy krono-szinklasztikus infundibulum.”
(Fordította: Borbás Mária)
Fotó: Hengki Lee

2016. február 9., kedd

Hagyjuk a keddet

Írta: Inkabringa


Sokáig nagyon sajgott a hiánya, úgy sejdítjük, a farsang szelleme lélekszabadító lehetne. Például Budapest körútjain nyoma sincs a vidám, maskarás egymással keveredésnek. Beláttuk, ez itt nem divat. 
Ma van Húshagyókedd. A farsang utolsó napja. Olyan kedd, mint a többi. Hagyjuk is.
Caras Ionut
De legalább suttyomban, az okát senkinek be nem vallva, mindenki egyen egy fánkot...
Aztán adjon egyet annak is, aki másként nem jutna hozzá. 





2016. február 4., csütörtök

Hevesy Iván nem lehet halott

Írta: bikassygergel


A szándékosan harsány címet nagyon is jogosnak érzem. 1966 január végén halt meg, kerek évfordulója van tehát a halál és felejtés szomorú kalendáriumában. Röviden emlékezzünk most rá: Balázs Bélával együtt a legnagyobb magyar némafilm-esztéta, és Balázs Bélával ellentétben némafilm-történész is. Mindketten (hogy ismét harsány legyek) nemcsak magyar, de nemzetközi mezőnyben is egyértelmű bajnokok. A németül író Balázs Bélát sokáig elismerték, idézték, és hivatkozási alap volt (most már ő sem). Hevesy sohasem volt hivatkozási alap, őt már rég elfeledték. Ez a modern művészet- és filmelmélet művelőinek egyik nagy buta lustasága, lusta butasága.
Hevesy Iván (1893-1966)
A magyar avantgarde művészi csoportosulások munkatársa volt, Moholy-Nagy, Bortnyik barátja, Kassák és mások vitapartnere. Szinte egyetlenként a magyar avantgarde alkotók közül Magyarországon maradt 1919 után, ez aztán garantálta ismeretlenségét a nagyvilágban. Itthon a Nyugat és más folyóiratok filmrovatát vezette. A közönség leginkább fotótörténészként és fotóesztétaként ismerhette. Utolsó éveiben az akkori Filmvilágban jelentek meg írásai. Nagyon kis példányszámban egy-két könyve utána is megjelent, szűk szakmai nimbusza változatlannak látszott.

Utoljára 1993-ban adta ki a Magyar Filmintézet (melynek jogutódját most jogutód nélkül az új "nemzeti állam" tollvonással szüntette meg) - tehát az akkori Magyar Filmintézet adta ki főművét, A némafilm egyetemes történetét. Az Örökmozgóban rendeztek egy kis alkalmi megemlékezést. Jelen volt két lánya (Hevesy Anna foglalta össze a kötetben H.I. életrajzát - vázlatosan.) Ott ők is, mindenki abban bízott, és arról beszélt, hogy elkezdődhet az író munkásságának részletes kutatása, műveinek újabb megjelenése... Azóta, úgy tudom, nem jelent meg semmi.
Emlékezzünk bizakodva.
Uitz Béla: Hevesy Iván arcképe

2016. február 1., hétfő

Free comment - No comment

Írta: Inkabringa


A világban jó ideje a középosztálybeli fehér férfi nézőpontja a legfőbb mérce. Csak ez már unalmas. Ennél a szó konkrét és átvitt értelmében is színesebb a világ.

Dúlt a vita a fekete bőrű színészek Oscar-jelölése miatt. Ha elkényeztetett sztárok művelik ezt, többen figyelnek rá, de nem is veszik annyira komolyan. Díjakat nem bőrszínre való tekintettel kell adni, ez nem kérdés. Azonban a színes bőrűek diszkriminációjának ténye nem tagadható a 21. században, ha már túllépni rajta még mostanra sem sikerült. Nagy-Britanniában például az Eclipse Theatre Company a színes bőrű színészek szerephez jutását segíti. Közvetett céljuk a feketékkel szembeni negatív előítéletek lebontása.

Jean-Michel Basquiat
A társadalmi egyensúly megteremtése kemény munka. (Bár nem vitatom, hogy egy diktatúra kiépítéséhez is szorgosnak kell lenni.) Az esélyegyenlőséget szolgáló intézményi hálózat kialakítása derék dolog, csak mit sem ér a gondolkodás, mentalitás, az egymáshoz való viszonyulás áthangolása nélkül.

Billegő a társadalmi egyensúly, mindkét oldal túlzásokba eshet. Van, aki feljogosítva érzi magát, hogy másokat kirekesszen. Az egyenlő bánásmódért küzdő pedig túlérzékennyé válhat és mindenben bújtatott, vagy nyílt kirekesztést vél felfedezni. Ezzel tovább hergeli a másik oldalt, és az érzelmi dúlások és indulatok kloákájába csúszik a higgadt értelmezés lehetősége.

Például a dél-afrikai születésű (és fehér bőrű) Coetzee Szégyen című regénye az ezredfordulón világraszóló botrányt okozott. Az apartheid utáni Dél-Afrika illúziótlan leírását adta a szerző. A vád az volt, hogy a fekete bőrű szereplőket rossz fényben tüntette fel. Csakhogy a fehér bőrűeket is. Egy erkölcsi eróziót hozó rezsim után mégis mit várhatnánk? (A Trafóban tavaly Mundruczó Kornél kiváló rendezésében láthattuk.) Ez a könyv feltárja mindazt az évszázadokra nyúló képzetrendszert, ami bőrszín alapján ellenséggé tesz embereket. A könyv megjelenése idején még azt vártam, hogy túllép ezen a 21. század. Most attól tartok, nemhogy elvetné, de tovább cifrázza az előítéleteket. Meg aztán sose felejtsük el, az emberek közötti egyenlőség és egyenlőtlenség fő szervezőeleme gyakran ugyanaz: a pénz.
Yinka Shonibare
Minden bőrszínű, származású, a legkülönfélébb társadalmi pozíciójú és vagyoni helyzetű ember lehet gazember és lehet becsületes. Ez egyénfüggő, nem a kreált kliséken múlik. Akiket nemzedékeken át felszínes társadalmi kategóriák alapján megbélyegeznek, örökös frusztrációt élnek meg, akiket pedig felmagasztalnak, hatalmaskodóvá válhatnak. A deviancia azonban mindegyiküket fenyegeti. Ördögi kör. Soha véget nem érő adok-kapok.

Az egyensúly nehéz ügy, könnyen elbillenünk. A sztereotípiák és előítéletek (akár pozitív, akár negatív értelemben) csapdák. Messzire el kell kerülni őket. Az eleven eszű, sablonmentes gondolkodás önmagától egyensúlyba billentené a világot. Jobb, ha tudjuk, ez soha nem jön el. Törekedni rá azonban töretlenül szükséges.

Brazíliában a jelen társadalmi anomáliáit próbálják kiküszöbölni a Plan International Brazil project keretében. Elsősorban a gyereke attitűdjeit próbálják megváltoztatni, ezzel esély lehet egy jövőbeli társadalmi egyensúly kialakítására. Többek között a nőkkel szembeni sztereotípiák felülírását is célul tűzték ki. A gyerekeket rávezetik, hogy a nő nem csupán a férfi kedvére és kényelmére él. Nem könnyű egy nemzedékeken áthúzódó macsó mentalitást megváltoztatni. Nemcsak a lányoknak kell bátornak lenni e sztereotípiával szemben, a fiúknak is bátorságra van szüksége ahhoz, hogy a környezetük elvárásaival szemben egyenrangúként tekintsenek a nőre. Nem lesz könnyű dolguk.
Henri-Cartier Bresson
Az USA egyik elnökjelöltje teleüvöltözi az étert „minden ellenességével”, a nagy amerikai álom letéteményesének mondva magát. A világ bonyolult, ezt sokan nem szeretik. Neki viszont mindenre van egyszerű válasza és megoldása. Ezt sokan szeretik. Révült imádat és rajongó hozsanna kíséri útján. Szinte hősként ünneplik. Korunk hőse. 

Egyik kampányrendezvényére elment egy muszlim nő. Nem robbantani és nem provokálni akart, inkább megmutatni, a muszlim nem egyenlő a szélsőséges agresszorral. Amerikai állampolgárként kíváncsi volt rá, hogy miért rajongják úgy ezt az embert és az általa képviselt eszméket? Furcsállták a jelenlétét. Meghökkenést keltett, hogy nem úgy viselkedett, ahogy ők elképzelnek egy muszlimot. (Előítéleteket legjobban általánosításokból és elképzelésekből lehet építeni. Tuti módszer.) Konklúziója az volt, hogy azok az emberek is szeretik a hazájukat, és aggódnak a jövő generációkért, csakúgy, mint ő. A problémát és a megoldást azonban teljesen másként látják, és ehhez makacsul ragaszkodnak.

A gondolati rugalmasság megőrzése a békés élet titka. A békés élet pedig esélyt ad másoknak is a hosszú életre. A vita (vagy eszmecsere), ha nemesen űzik, karbantartja a gondolati flexibilitást. Létkérdés az egymással megféréshez. Ahol nincs vitakultúra, ott csőstül jönnek a bajok: a kizárólagosságok, ellenségképek, fanatizmus és egyfajta degradáló, alázó hangnem.
Jacques Henri Lartigue
Európa (sőt a világ „jóléti része”) megijedt a migránsok áradatától, gondolkodni is elfelejtett. Valóságos fóbia alakult ki a menekültekkel szemben. Ez is könnyen-gyorsan vált a Jó–Rossz csatájává, ami mindig a legegyszerűbb értelmezési mód, de legalább megadja a „különbek vagyunk” vigaszát. A saját kultúráért való aggódás ez vagy jóléti sovinizmus? A higgadt hangoknak egyelőre esélye sincs teret nyerni az áradó érzelmek, hisztériák és indulatok mellett. A kizárólagosságok korát éljük, a több szempontúságnak nincs divatja.

A gypsy punkot játszó Gogol Bordello ukrán, kínai, etióp, orosz, skót stb. tagokból áll. (Például ITT és ITT és ITT) Frontemberük szerint a kor, amelyben élünk egy „remix time”. Ettől ki lehet borulni vagy mámorba esni, kinek mihez van kedve, de attól a tény még tény marad. Tekintélyelvű világunkban (nem az a fontos, hogy mit mond, hanem, hogy ki mondja) szentségtörésnek vehető, de én a Gogol Bordellót is a kérdéskör tapasztalt teoretikusának tartom.
Andreas Gursky
Az európai krízis mellett kisebb figyelmet keltett (vagy sajnos még annyit sem) az Amnesty International jelentése, hogy az informatikai eszközökhöz szükséges kobaltot Afrikában gyermekmunkával termelik ki. Évekkel ezelőtt az Idegenek a kertemben filmfesztiválon a Toldi moziban vetítettek erről egy dokumentumfilmet. (Blood in the mobile) Nem ez az egyetlen példa a világban a gyermekmunkára vagy a rabszolgaszerű módszerekre. A lakberendezéstől a divatcikkekig behálózzák a fogyasztói kínálatot. Nagyjából 3 milliárdnyi ember megélne abból, amit 67 ember birtokol, adták hírül nemrég. A háborúkról, önkényuralmakról, járványokról, a napi szintű életveszélyről nem is beszélve. Ha elfogadjuk, hogy máshol emberek így élnek, el kell fogadnunk a világban kavargó migrációt is. Ezt a helyzetet belátással megoldani kell és nem démonizálni. 

Marc Riboud
Ugyanakkor az is igaz, hogy az ún. nyugati kultúra a benne élőket egy komfortos mókuskerékbe kényszeríti. Muszáj habzsolva fogyasztani, trendeket követni, mindig újat venni, mindig a legkorszerűbbet birtokolni. Nem gonoszságból és mások kizsákmányolásából, hanem azért, mert meg kell felelni a társadalmi elvárásoknak. Aki nem idomul az elvárásokhoz, az kikerül a fősodorból, ami nem olyan nagy tragédia, de mégis sokan annak tartják. Akadnak, akik önként kívül maradnak. Talán feloldozást kapnak.

Egy internetes közvélemény-kutatás szerint (YouGov) a válaszadók majdnem fele pozitívnak értékeli a gyarmatosítás évszázadait a civilizációs vívmányok (pl. vasút, elektronika, oktatás stb.) elterjesztése miatt. Ez vitathatatlanul érték. A rabszolga-kereskedelem, az apartheid, a kontinensek pénzéhes kifosztása és az ott élők megalázó kihasználása azonban sötét árnyékot vet rá. Mások szerint illene végre tudomásul venni, hogy a Föld lakosai nem a fehér ember szolgálatáért élnek a világban.

Főként, hogy felnőtt egy magasan képzett nemzedék az egykori gyarmatokon, a gyarmatosítók civilizációs vívmányainak köszönhetően(!), aki a fehér paternalista magatartást bírálja. Ez nem hálátlanság. Nem azért tanulunk, hogy tudjunk talpat nyalni. Épp ellenkezőleg: ha valaki tud olvasni, már eggyel több esélye van rá, hogy ne váljon rabszolgává. Az egykori gyarmatosítók sem bánják, hogy egy új nemzedék nőtt fel, aki tökéletesen birtokában van – a nyugati kultúrának. Ezt még csak rossznak sem mondanám, hisz nagyon sok értéke van. Ha jótékonyan illeszkedik a helyi viszonyokhoz, akkor nagyszerű eredményekhez vezet. Szerencsére erre is van példa, de példa mindenre van. Kivétel nélkül félrevezető az általánosítás és az egyoldalú nézőpont.

Stan Grant, Ausztrália egyik ismert újságírója, a legfőbb nemzeti ünnepükön beszédet mondott az aboriginal őslakosok elleni rasszista hagyományok ellen. Ő maga is aboriginal származású. A beszéde óriási vihart kavart. Voltak, akik Martin Luther Kinghez hasonlították, mások az ausztrál értékek hálátlan sárba tiprójának nevezték. Kimondott valamit, amiről eddig nem volt illő ilyen szempontból beszélni.

Sokan megállapították már, hogy az okkultizmus és az előítéletek korát éljük és talán senkit sem fog meglepni, hogy mi a legfőbb csatornája az előítéletek terjedésének: természetesen az internet. Az internet a nyitott tájékozódást szolgálhatja egy sokszínű és sokvéleményű világban, de ugyanakkor a belterjességet és kirekesztést is erősítheti.
Chema Madoz
Ne legyenek illúzióink az emberi természettel kapcsolatban. Nem tudunk mit kezdeni a másikkal, akkor pláne nem, ha különbözik tőlünk. Mások befolyásolása, a fensőbbségtudat, az erősekhez tartozás érzete erős bódítószer. Mondhatnám, hogy a fejünkbe nőtt redőzött masszát használhatnánk arra is, hogy a tőlünk különbözőket megértsük. Jobb lenne egymással együttműködve élni a Földön, hát persze. Úgy tűnik, ez a megközelítésmód most vesztésre áll a világban, mert mindenki győztes akar lenni. Szerb Antal írta a naplójában: „Első reakcióim megbízhatatlanok. Ha van időm gondolkozni, talán úgy viselkedem, mint egy tisztességes ember.