Írta: Bikassygergel
Két hete 88 évesen meghalt az idősebbik Taviani-fivér, Vittorio. Minden filmjüket együtt, közösen rendezték, Vittorio és Paolo. Legutóbb a Cézárnak meg kell halnia című különös fajtájú dokumentumfilmet vetítette tőlük rövid ideig egyetlen mozi, az Uránia kisterme.
Dokumentaristaként kezdték a hatvanas években, amikor az olasz dokumentumfilm zenitjén állt (részben az ő tehetségük révén).
 |
| Paolo és Vittorio Taviani |
"Allonzanfan!" Talán az egész világon, de nálunk ez a keserű és drámai tragikomédia tette ismertté a nevüket több mint negyven éve. A francia forradalmak idején forradalmakról megittasult kis itáliai utópista világmegváltók akarják megdönteni az elnyomó hatalmat. Írástudók és lecsúszott arisztokraták szervezik a világmegváltást, de a Mastrioianni játszotta főhős hamar rájön, hogy fegyveres felkelésük már kirobbanása előtt megbukott, és legott elárulja társait, eszméit, saját magát. Tavianiék legnagyobb, cannes-i fesztiválgyőztes sikere a Pader Padrone volt, szikár és illúziómentes majdnem-dokumentum a szegény és nyomorult fiát atyai terrorban tartó nyomorult erdei-falusi szegény emberről.
 |
| Allonzanfan (Marcello Mastroianni) |
Később több figyelemre méltó és tehetséges Tolsztoj-indíttatású filmet is rendeztek, Tolsztoj írásait mind olasz környezetbe helyezve. Az egyik legjobb Pirandello-filmet is ők forgatták, a Káosz-szal.
(Kettős értelmű cím, Pirandello szülőfalujának eredeti, görög neve is.) Idősen is állandóan forgattak, sok kiváló, és néhány fáradt filmet. A Cézárnak meg kell halnia után sajnos már nem láttam kései darabjaikat.
Tavianiék nevét első olasz utamon, valamikor 1967-ben hallottam elsőször egy Assisi-ben működő egyházi filmklub plakátján. Sajátos olasz hagyomány, talán máig, hogy a művészfilm-klubokat az egyház alapította és támogatta-támogtja (?). Így aztán néhány szovjet művészfilmet is vetítettek, nemcsak (az akkor még!) kommunistabarát Taviani-fivérekét. Hadd emlékezzek egy speciális vetítésre is.
A taorminai fesztivál igazgatója, Giuglielmo Biraghi, nagyon becsült római kulturális újságíró és drámaíró (civilben tudományos kagylógyűjtő) egy kora délután külön vetítést rendezett, ahol is Tavianiék egy számomra teljesen ismeretlen régebbi filmjét lehetett megnézni. Úgy emlékszem, véletlenül keveredtem a kisvetítő elé, ahol Biraghi barátságosan meghívott, mondván, hogy ezt a filmet az olasz közönség sem ismeri, és a kritikusok nagy része sem tudja, hogy ez a legjobb eddigi filmjük. Kezdett a dolog érdekelni, ott is maradtam. Rajtunk kívül nem volt más néző, az a gyanúm, nem is hirdették meg. Ez a film, a Szent Mihálynak volt egy kakasa közeli rokona az Allonzanfan-nak, csak szinte egyetlen szereplős kamarajáték műfajában.
Valamely régi, a korában legendás anarchistavezért halálra ítélik, majd egy Velence közeli barlangbörtönben életfogytiglanira büntetve tartják fogva talpig vasban. A film nagy része börtöncellában játszódik. A rab vezér önmagával folytat forradalmi vitákat, vízióiban hasonmása, vagy más forradalmárok feleselnek vele, cáfolják vagy helyeslik szavait. (Így elmondva bukásra ítélt filmes vállalkozás: érdekes mód nagyon is nézhető volt.) A legvége az egyik legmélyebb és legemlékezetesebb filmbefejezés.
Tíz év múltán a rabot átszállítják egy másik börtönbe. Fegyveres őrök kíséretében csónakon viszik a lagúnákon, majd a nyíltabb tengeröbölben. Alig lát, majdnem megvakult. Azt azért látja, hogy szemben más csónakokban új, fiatal, dühödt, sőt majdnem vidám forradalmárokat szállítanak. Ahogy tud, teli torokból odakiált nekik, kiáltja legendás nevét, kiáltja régi forradalmi jelszavait. Azok ott nem ismerik fel, a neve sem mond nekik semmit, régi jelszavaik sem visszhangoznak, előbb némán bámulják, aztán mintha ki is nevetnék. Hősünk elcsendesül, a börtönőrök csendesen eveznek. Azután nincs mást tenni, csak belefordulni (lábán súlyos vasakkal) a tengerbe.
Akkor is megköszöntem, utólag is dottore Biraghinak, hogy láthattam a Szent Mihály kakasát. Értelmes és nagy film.
