Kedv és nem kötelesség: Petri György – Citátumok 16.

Írta: Inkabringa


Nehéz az elmúlt napok eseményei után megszólalni.

Van egy alapképlet: egy társadalomnak nem hegemóniára, hanem koherenciára van szüksége. Az utóbbi fogalom a társadalom mentális egészségének feltétele, az előbbi fogalom meg a nagy magyar valóság. Megint csak ideírjuk, a társadalom tagjainak ki kell lépni a belterjes és komfortos buborékokból, egymást kell támogatni, egymással kell szóba állni, egymást kell megérteni, és nem csak a kirakatban állókra figyelni. Akkor mindjárt megváltozna a kirakat is. (Erről ITT és ITT írtunk.)

Petri György (1943-2000)

A magyar költészet napja van ma. Ezen a napon Petri György verseiből idézünk, aki idén lenne 75 éves. Született a háborúban és meghalt a békében. Élete túlnyomó részét egy autoriter országban élte le, ezt utálta, s bár kényelmesebb lett volna, nem vált simulékony alattvalóvá, lett inkább karcos kritikájú, nem alkuvó számkivetett. Vajon mit szólna a mai Magyarországhoz? Nem lenne kedve hozzá. Untatná, mert még mindig olyan, amiből neki már negyven évvel ezelőtt is elege volt. Az alábbi sorokat most is írhatta volna.

A citátumok ezúttal Petri György verseiből következnek. Ahol versrészletet idézünk, a zárójelben levő címre kattintva a teljes vers is elolvasható.

÷ ÷ ÷

„Nem, robbanás nem volt, csak összeomlás.

Csak soká, nagyon soká, tolongva üledt le

a nyirkos, sűrű por.

Vagy inkább nincs egyéb, csak e tolongás?

A nedves, duzzadó tülekedés?

Szétesése az épített világnak.”

(Összeomlás)

÷ ÷ ÷

„ …………………………………………………………………..

omló káprázatok, felsült remények –

Meddig győzi az ép ész televénye

emészteni a rideg törmeléket?”

(Vörösmarty)

÷ ÷ ÷

Mint lépcsőzugban a pormacska:

gyűlik puhán a korszak mocska.

(Hírösszefoglaló)

÷ ÷ ÷

Előlép Andrzej:

Sok beszéd nem kell,

harcoltam hatalomért,

gürcöltem nyugalomért,

de éj-s-nap zúg a tévé

mint rosszul lehúzott vécé,

s úsznak a csészelében

a kommentátorok.

Félek, hogy fölrobbanok.

A Főtitoknok erre a hangra

kirohant a márványgangra,

haragjában kis híján beizélt,

benyakalt egy kis Courvoisier-t,

s energikusan visszatért:

„Folyton laknátok, jóllaknátok,

takarodjatok el, ti átkok,

kik ellenségeink malmára

hajtjátok a nehézvizet.

Omolnak a szirtek, s ti szartok,

örökké csak élni akartok!

Hogy kik az ellenségeink?

Akik nem mi vagytok!

Ti, mind!”

(Andrzej és Wanda)

÷ ÷ ÷

Zuhog az ész

a gazdátlan tényrakásokra.

(Építkezés)

÷ ÷ ÷

Csöndet magunknak!

Miért gondoljuk, hogy ilyen ocsmány

korszak nem volt még? Miért ne lett volna?

Feleljünk magunkért.

(Tojástükör)

÷ ÷ ÷

A világ: működőképes rendetlenség.

A világ: elvan.

Kifordítom-befordítom: mégis világ a világ.

De akkor miért muszáj

folyton „lépnünk”?

(Utóhangok)

÷ ÷ ÷

„Ne szólj szám, nem fáj fejem.”

De akkor meg minek

a fej, a száj?

(Mentálhigiénia)

÷ ÷ ÷

Rettenthetetlen hülyék kora jő.

Pojácák vagy gazemberek? Is-is.

Egyszerre félem és röhögöm általlátni:

a szikla óhatatlan visszafelé görög.

(Sziszifosz visszalép)

÷ ÷ ÷

Nagy kérdés: hogy lehet tovább

rontani a javíthatatlant;

a körülmények mostohák,

s alulról fűtik már a katlant.

Egy rossz ötlet egyszer „bekattant”,

lendkerék forgatja magát;

tudjuk mindennek az okát,

megbontjuk a megbonthatatlant –

Mint a bohóc vagy mint a pék,

mindenki tudja szerepét,

ki zsemlét süt, ki viccet el

- nagy mulatság lesz így az élet –

miért is van, hogy mégis félek?

Kérdezek. Senki nem felel.

(„Jövőkép”)

÷ ÷ ÷

Kár érte? Talán. Felnőttek vagyunk.

Mi magunk pelenkázzuk az agyunk.

(Én itt egész jól)

÷ ÷ ÷

Nézz szét ezeken a.

Ezt mind én hagytam abba.

Amikor a legkevésbé szerettek volna abbamaradni.

(Büszkélkedés)

÷ ÷ ÷

Térjünk vissza az útra.

Ha szórakozottságunk szóra bírja

a szóra nem érdemest – nem az út hibája.

Mondjuk: Az út érdekes. Az út szép.

(Valóban az.) Járjunk és lélegezzünk.

(A séta)

Petri György művei elolvashatók a Digitális Irodalmi Akadémián. (A blog bal oldali sávjában is elérhető.)

Meghitt kuckó a káoszban - Nyitott Műhely

Írta: Inkabringa

Akárhogy is csűrjük-csavarjuk modernitásunk fitogtatását, ha igazán lazulni, megpihenni szeretnénk, vagy csak végre egy kis csendre vágyunk, akkor mindig picinyke helyet keresünk. A grandiózus terek, csarnokok, stadionok nem alkalmasak az intimitásra. Ahhoz egy szoba, sőt inkább a szobának egy sarka, egy vánkos puhasága, vagy egy ölelő kar biztonsága kell.

Egy nagyvárosban, amilyen Budapest is, ami zúg, robog, csahol, vijjog, sikít és úgy általában hisztériás és mániás, de legalábbis mentálisan ingatag, jóformán lehetetlen ilyen intim helyeket találni a közösségi térben. Felkapott kávézók, éttermek, romkocsmák, klubok végtelen sora kínálja magát, és közöttük számos van, amit én is kedvvel látogatok. A társasági élet színterei, ahol fogyasztok és szórakozom.

Van azonban egy olyan helye Budapestnek, ami tényleg és igazán egy otthonos és meghitt fészek. Ez a Nyitott Műhely. A béke szigete ebben a nyüzsgésbe rokkant városban.

Talán azért, mert valójában is otthon, hiszen fenntartója, megtartója, ölelő karja, Finta László lakhelye is egyben. („Teljes személyzete, tulajdonosa és egyben lakója is én, Finta László vagyok” – ahogy ezt a honlapon írja.)

Semmi nem ígéri az utcán járva, hogy egy ilyen meghitt kuckó várja a Déli pályaudvar környékén bóklászókat. A nagyvárosi hektikus lüktetéstől iszonyodó, az utcán eltartott kisujjal közlekedő finomabb lelkek ezen a tájékon csak borzadni szoktak. Pedig aki befordul az őrjöngve bömbölő Alkotás útjáról a Ráth György utcába, mindjárt talál egy ajtót, lefelé vezető lépcsőkkel.

Ott lenn, az egykori bőrműves műhelyben, az egész vergődő város megszűnik, vagy inkább békésen elsimul.

Régi népi megfigyelésem, sosem volt még másként, és sehol máshol nem tapasztaltam ilyen magától értetődő rendszerességgel, hogy bármikor, bármilyen programra, ott levésre esek be a Nyitott Műhely ajtaján, mindig egy mosoly fogad. Bárkié, mindig másé. Ott ül valaki, egy szintén vendég, ismeretlen, és mosolyog. Nem pózból, hanem a szemével is. Ez jó.

Nem véletlen, hogy a számos felirat között ott van Petri György fájdalmasgyönyörű verse is a falon, ezt a részletét mindig átfutom: 

                                                     „A szem mohó, éhes kíváncsisága,

a nézés gyönyöre, hogy minden látvány

a maga más-más módján színöröm:

egyforma szép a szurok és a csurgatott méz,

és egy kazánház tekergő csövei

burkolva üveggyapottal és sztaniollal.

Vagy egy tengerszem türkizcsöndje kék fenyők közt

és a levegő üveghidege.”

Megvan ebben a helyben a kötetlenség, intimitás, végtelen meghitt otthonosság, egyszerűség és természetesség, amire bárhogy is variáljuk az életünket, a legalapvetőbben vágyunk.

Olvashatunk könyvet, újságot, ihatunk, ehetünk. Mint otthon. Nincs séf ajánlata, meg divatos drink coctail és kacifántos kávécsoda, de a mi kérésünk szerint készül a szendvics, sül a hús, melegszik a tea, csobban a bor a pohárban. Finom az étel, jó az ital konzum csinnadratta nélkül is. Itt minden olyan személyes.

Nem beszélve a változatos és végtelen bőséges programkínálatról. A Nyitott Műhely a kortárs kultúra minden részletét befogadja, ami egy ilyen picinyke térben lehetséges. Revelatív és emlékezetes estek sorát őrzöm, ahol zenét hallgattam vagy izgalmas beszélgetések gondolatait fűztem tovább magamban, képeket, fotókat és hiánypótló, vásznon már nem is látható filmeket néztem.

Engem mindig azok a helyek vonzottak igazán, ahol az ötlet és a teremtő kreativitás érezhető, a semmiből létrehozott csoda gyönyörűsége, és nem a nagytőkés milliók gazdaságos befektetésének csillogó kirakata. Az is lehet értéket hordozó, mindenképp lehengerlő, de oda akkor is csak fogyasztani járok, akár ételt, akár programot.

Az igazán jó dolgok apróságokból állnak össze. Egy meghitt hely, barátságosság, szellemesség, eszesség, kreativitás, derű, otthonosság, természetesség. Máris van egy picinyke örömforrás, ahova mindig visszajárunk, ahova időről időre hazamegyünk. Csak néhány apróság kell hozzá. Ahogy a már idézett Petri vers utolsó sora mondja:

„Mert az angyal a részletekben lakik.”