Kultúrtombolda és tengertánc! Irodalom és antropológia. Filmművészet és kortárs művészet. Orson Welles, Bunuel, Fellini, Cassavetes, Weöres Sándor, Clifford Geertz, Sol Tax és Boglár Lajos... Párizs, Róma és Lisszabon. Szajna, Tevere és Tejo. És az Andok.
Füstölgések, gondolmányok, mindenféle vidám vagy komor dühöngések az élet apró-cseprő és röhögően komoly dolgairól, amit láttunk, éreztünk, hallottunk, olvastunk. Együtt megélni és értelmezni is jobb az életet.
Idén 150 éve született az egyik legnagyobb és legújítóbb olasz író, Luigi Pirandello, és a halálának is van (nem kerek) évfordulója december közepén - mégis megfeledkeztünk róla a blogban. Ezt úgy lehet csak jóvátenni, hogy elkésve is írunk Pirandellóról. Most még csak bevezetőt.
Luigi Pirandello (1867-1936)
Nemsokára egészen személyes emlékeimet elevenítem fel vele kapcsolatban. Az első annyi, hogy a gimnázium díszelőadásán egy darabjának magyarországi ősbemutatóját kreálta a színjátszókörünk (melyben később ismertté vált színészek-rendezők is játszottak. Ellenőriztem később valóban magyar ősbemutató volt.A második egyetemi éveimre esett: jelen lehettem a IV. Henrik nagyon várt vígszínházi nyilvános főpróbáján, mely a kellős közepén Latinovits veszélyes nyílt színi balesete miatt félbeszakadt. A harmadik, a legszemélyesebb és talán legérdekesebb esetem (hét éve) már Rómában történt: na, épp erről most még nem szólok.
Szólok inkább arról, hogy bár a húszas években Karinthy fordította a Hat szerep keres egy szerzőt, majd 1926-ban a Pirandello Színház magyar vendégszereplése jótékony kulturális izgalmat keltett, (Kosztolányi több cikket is írt a társulatról és előadásairól), hogy a negyvenes években a Várkonyi-féle IV. Henriket is dicsérte a kritika, tapsolta a néző, majd nemrég a Katona két kevésbé ismert darabját is sikerre vitte - valahogy csak félig van itthon Magyarországon. Még kevésbé Pirandello, a regényíró és novellista. Korai - és máig legsikeresebb - regénye, a Mattia Pascal két élete két fordításban is megjelent magyarul. Olvasói is akadtak nem kevesen: sok mindenben hivatkozási alap is lehetne, de manapság már nem az. A novellista Pirandello viszont alig ismert nálunk, holott nem kevés novellája megjelent (szétszórva) magyar kiadásban. Tíz évvel ezelőtt azután a Noran Kiadó jelentette meg (a bejegyzésem címében említett) Az álom valósága című gazdag és jó válogatású, eddigi legnagyobb magyar Pirandello-novelláskötetet. Egyik felkészült méltatója elmélkedik arról (talán a Holmiban), hogy nyilvánvaló jelentékenysége ellenére - miért nincs erősebb, "átható" hatása novelláinak.
Filmek, filmek. Pirandellót a kezdetektől érdekelte a mozgókép. "Forog a film" című műve eredeti szemszögből vizsgálja mozgó kép ellentmondásos valóság-tükrözését: ma is írnak róla szakdolgozatokat (de tudós monográfiát is) Itáliában. A Mattia Pascal-t háromszor vitték filmre, egyik sem érdektelen. Más könyveit is. Számomra - bár Bellocchio néhány Pirandello-adaptációját sem tartom tehetségtelennek - a legjobbnak a Taviani fivérek Káosz-át, majd a második Káosz-t érzem igazi remeklésnek. A toszkán születésű Taviani-testvérek mintha a legmélyebben éreznék a szicíliai Pirandello-figurákat, sőt magát a szicíliai Pirandellót, aki első verseit és novelláit szicíliai nyelven írta - de német egyetemen végzett, majd később élete nagy részét Rómában töltötte, és az olasz nyelv mestere lett.
Nobel-díjat 1934-ben kapott. Két évvel később Rómában halt meg. Házából emlékmúzeum lett, de 2010-ben épp renoválták. Ott, és akkor történt velem egy furcsa eset, melyről - mint már ígértem - nemsokára írok majd...
A hagyományos népi kultúrában a karácsonyt megelőző advent az
elcsendesülés, megpihenés időszaka volt. A nagy mezőgazdasági munkálatoknak
vége szakadt és mindenki pihent, amennyit csak tudott, hogy bírja a jövő évi
kemény munkát.
A 21. században nem vagyunk ilyen lustálkodók. Az év vége a legnagyobb
hajtás időszaka. Biztosan vannak e honban, akik szépen elcsendesedve töltik az adventet,
derék dolog, legyenek rá büszkék. Azonban a földi halandók elsöprő többsége
betanított munkástól az egyetemi tanárig, majd’ beleszakad az év végi hajtásba,
lót-fut, dolgozik bomolva, betegen, fáradtan, jóformán a karácsonyi
vacsoraasztalig. A hét elején el tudta valaki képzelni, hogy vasárnap
karácsony?
Kép: Kiss Maja, 8 éves - Igazgyöngy Alapítvány
Pedig az lesz. Mindenki ízlése és hite szerint ünnepelje. Mert azért
ez ünnep, már csak azért is, mert ráhúzhatjuk néhány napra az ajtót - legálisan, a
társadalmi elvárások szerint sem vitatva - erre a rendkívül érdekfeszítő országra, és ez már önmagában egy ünnepi pillanat. Összebújunk az itthon levő
szeretteinkkel, gondolunk a távol élő szeretteinkre és végre lazulunk egy kicsit.
Aki karácsony tájékán segített másokon, annak azt kívánjuk, ne hagyja abba januártól sem, mert a rászorulóknak már nem elég a szezonális segítség.
Mindenki pihenjen, töltődjön, egyen-igyon-aludjon, szeressen és reméljen.
Boldog karácsonyt kívánunk mindenkinek!
Kép: Mohácsi Dorina, 13 éves - Igazgyöngy Alapítvány
Ezen az adventi vasárnapon egy szociodrámáról írok. Elfogadom, ha
valaki úgy érzi, nem illik bele az advent társadalmi elvárás szerinti
megközelítésébe. Pedig ebből az előadásból az ilyenkor oly sokat emlegetett
felebaráti szeretet iránti mély sóhaj szakad fel. Felkiáltójel e gyakran
elsikkadó mondat után: az egymásra figyelés, az empátia mindennél fontosabb
társadalmi kötőelem. Az lenne a legjobb, ha a kirakatban állók engednék végre elfogulatlanul
egymásra figyelni ezt a társadalmat. Hisz akit még nem bódítottak el teljesen a
véleményvezérek, az látja, milyen rohamos mértékben nő a társadalom
kiszolgáltatottsága. A rajongás és a közöny, az odaadás és a kegyetlenség kéz a
kézben jár e honban. A legalul lévők már konkrét életveszélyben vannak, és
mindig újabb és újabb társadalmi csoportok billenek ki az egyensúlyukból, érzik
fenyegetve magukat.
A Proton Színház Látszatélet
című előadását Mundruczó Kornél rendezte. Tavaly mutatták be a Trafóban, aztán
végigjárták vele Európát, kapott díjakat, elismerő kritikákat, és itthon jövőre
is látható lesz a Trafóban. Mundruczó filmrendezőként és színházrendezőként is
jelen van, mert a színpadon zajló eseményeket időről időre színezik vászonra
vetített filmjelenetek. A darab eleji filmbejátszás, akár filmként, akár
színházként tekintünk rá, zseniális. Hatalmas része van ebben Monori Lili és
Rába Roland kiváló összjátékának. A Látszatélet
nem tökéletes előadás és mégis katartikus. Olyan élményt adott nekem, ami valószínűleg
még a rendező terveiben sem szerepelt, de egy művészeti alkotás befogadójának
nem az a dolga, hogy kitalálja, mire gondolt az alkotó, hanem, hogy rátaláljon a saját válaszára, a saját ráismerésére.
A Látszatélet megmutat
árnyalataival és sokszólamúságával együtt egy mélyszegény nagyvárosi közeget,
ahol a társadalom zabrálóinak kiszolgáltatottak az életük méltóságáért folytatott
küzdelemben eleve bukásra ítéltek. Mert senkit nem érdekel a sorsuk. Ők a
söpredék, a slum, a kirekesztettek és megvetettek a társadalom mértékadó
zömének szemében. Egy közönyös társadalom színvak: nem látja a dolgok és életek
sokszínűségét, szivárványos összetettségét. Egy ilyen társadalomban csak
sablonok vannak és abból még sosem született invenciózus megoldás. Ez az
előadás a sablonoktól szabadulást szolgálja, a társadalmi érzékenyítés fontos
eszköze lehetne.
Adott egy bérlakás a főváros vadmélyén. A
darab első felében egy idős cigány asszony végóráit láthatjuk, a szociografikus
társadalomkritikát és helyzetelemzést a legmegrázóbb drámaisággal elegyítve.
Csak egy minden cselekvést nélkülöző jelenetet említek meg, ahol Monori Lili,
mint cigány asszony fekszik az ágyon betegen, számkivetve, akit származása elől
menekülve megtagadott a fia, és akinek utolsó támaszát az életében a
végrehajtója jelenti. Fekszik az ágyon magányosan, és közben szól Nina
Simonétól az I’m feeling good. A
színpadon semmi, de semmi nem történik - csak a katarzis. Nyeltem a könnyeimet.
Nem tudom, Monori Lili hogy csinálja, hogy nem csinál semmit és mégis a föld az
éggel összeszakad és belerendülünk és megvilágosodunk. Mindig erre jutok, akár
filmen, akár színpadon látom. Talán nem mondtuk el még elégszer, hogy mennyire
fontos ő a magyar színjátszásban.
Nina Simone dala később többször visszatért az előadásban trendi
remixként és halkan dúdolt altatóként, meg a legeslegvégén, de erről majd később.
Monori Lilinek tökéletes partnere volt a gyanús hátterű behajtó és
zugingatlanos cég alkalmazottját alakító Rába Roland. Flegma közönnyel végzi a
munkáját. Belesimul a rámért társadalmi sablonokba szenvtelenül. A magányos és
méltóságáért küzdő idős cigány asszony mégis megpendíti benne az emberi
együttérzést, ami aligha vállalható az ő társadalmi sablonjai szerint.
Az előadás második felében egy fiatal nő veszi ki a lakást. Rába
Roland és Láng Annamária az abszurd tragikomédia netovábbját nyújtották. Parádés
színháztörténeti pillanat a beugró tollhegy esete. A fiatal nő története sötét drámába fordul. Mi más is lehetne a létállapota mint a kiszolgáltatottság? Kisfiával menekül agresszív párja
elől, de szabadulni mégsem tud tőle. Riadt madárkaként szalad a végzetébe.
A társadalmak legkiszolgáltatottabbjai az idősek, a nők és a gyerekek,
és ez az ősrégi axióma sehogyan sem akar változni. A darab végén két anyját
kereső gyermek találkozik a lakásban. A kisfiú, akinek édesanyja nem tud ellenállni
agresszív párja hívásának és ez vélhetően az életébe kerül. A másik gyermek a
cigány asszony ifjúvá serdült fia, aki megtagadta cigány származásával együtt az
anyját is („csak a takarítónő”) és aki most mégis az anyjához futna. Hiába. Meghalt
ő is, egyedül, számkivetve. Két elárvult fiú találkozása a darab vége.
Az előadást szünet nélkül játsszák. Szünet helyett a lakásé lesz a
főszerep. Sosem láttam még előadást, ahol ekkora súlya volt a díszletnek.
Antropomorfizált érzéseket ébresztett bennünk ez a lakás. Szinte
ragaszkodni kezdtünk hozzá. Az egyetlen menedék, az emberi méltóság
megőrzésének helye. A darab közepén kíméletlen lassúsággal 360 fokban megfordul
előttünk ez a lakás. Megbillen, lassan a feje tetejére áll, majd visszatér a
kiindulópontjára. A felhalmozott tárgyak, amik a legnyomorultabb életet is elengedhetetlennek
tartott díszletként kísérik, a fogyasztói társadalom sallangjai borzalmas
dübörgéssel ömlenek egyik sarokból a másikba. Leszakad a hűtő ajtaja, repülnek a poharak, lábasok, kicsúsznak a fiókok. Hosszan nézzük, ahogy minden szétesik
és összeomlik. Aztán csak a romok maradnak.
Itt éreztem meg, hogy ez az előadás sokkal több és sokkal mélyebbre
látó, mint egy szociográfiai anomália bemutatása. Mindenki kiszolgáltatottja
lehet egy megmagyarázatlan kilétű hivatali személynek, mindenkinek elvehetik az
emberi méltóságát, a nyugalmát, a biztonságát. A mindenkori hatalmi fenyegetéstől
összeroppanó életek szimbólumává vált a romos lakás.
A darab legvégén a vászonra vetített, napihírből faragott tanulság
deklarálása számomra érthetetlen melléfogás volt. Lehet, hogy bennem van a
hiba, de ezt a befejezést zsurnaliszta-didaktikus esetlenségnek éreztem egy
olyan előadás végén, ahol Szophoklész, Brecht és Beckett adta egymásnak a
kilincset.
Aztán jött a tapsrend, amiről már nem is szokás írni, de ebben az
esetben kell. Kijöttek a színészek, nem hajoltak meg, csak álltak a közönséggel
szemben egy teljesen szétvert otthon romjai között. Néztük egymást szelíd
mosollyal vagy megrendült arccal. És közben szólt a Feeling good. Nyeltem a könnyeimet.
Az ilyen egymásra figyelő, egymást észrevevő katarzisra mindennél
nagyobb szüksége lenne ennek a társadalomnak.
Decemberben májusra jó gondolni.
Messze van még, sőt, hideggel is járhat: akkor jönnek a fagyosszentek. A híres
Pongrác-Szervác-Bonifác. Tavaly egy álmatlanságtól kínzott éjszaka után (a
házban éjjel betörőket kergettek) elég későn ébredtem. Valamelyik „fiatalosan
vidám” (értsd: felröhögésekkel fröcsögő) rádióműsorban túlkoros kamaszhang
feleselt a fagyosszentekről egy másik túlkoros kamaszhanggal. Az egyiknek reszelős, a másiknak fisztulásan vékony volt a hangja. „Sziasztok! Elképzelni
sem tudom, hogy ma valakit Pongrácnak, Szervácnak vagy Bonifácnak hívjanak… bár
Bonifácnak még talán igen… Mindenesetre kérem az ilyen keresztnevű hallgatókat,
minél hamarabb telefonáljanak be hozzánk… addig is zene, utána ismét
jelentkezem. Maradjatok velünk, Dunakeszi Misit hallottátok”.
(Vagy Udvarnoki
Gyuszit mondott?)…
Kicsit
ingerelt az a túlkoros kamaszhang, nemcsak fisztulázása, de gondolatai is. A
három fagyosszent sokszor hallott nevét nem érzem olyan különösnek és
furcsának. Az én memóriámban furcsább nevek zakatolnak.
Sok éve majd minden héten belebotlottam bizonyos Pénzes Bethen és
bizonyos Vermes Albán nevébe. Akkoriban jelent meg a Magyar
Utónévlexikon, kerestem buzgón, de bosszankodva láttam, sem Bethen
sem Albán nincs benne. Betlen és Albin utónév bezzeg volt: csakhogy a
két ismert figurának, mondom, Bethen és Albán volt a neve.
Igenis így, nem máshogy: P. Bethen és V. Albán. Ki hallott
róluk? Dühöngök, mert mára talán senki. Dühöngök, mert az Ubul
keresztnév is szerepelt ott, csak amit én kerestem, az nem. Miért nem
tiltakoztak?
Később már nem figyeltem az újabb névlexikonokra. Ott hallgatnak bennük a
kihagyott nevek, nem tudni, a megfagyott salak szégyenével, vagy a titokká
nemesültek büszkeségével. Hiába várom, hogy valaki leírja őket: Albán
és Bethen.
Köztes, kisszerű időben élünk, a Bethen és Albán nevekről mit sem tudó szürkék világában,
és ráadásul a tél is előttünk.