Vallomás

Írta: Inkabringa

A mai napon személyes vallomást teszek nem-cigány magyar állampolgárként.

Egy tíz éve meggyilkolt cigány kisfiú emlékére.

Joyce Carol Oates írta: „Ha valaki egyszer megsértett, sosem fogja neked megbocsátani.” Ez a mondat magában foglalja mindazt a több évszázados fekélyt, ami a magyarországi romák és nem romák közötti szembenállást akuttá teszi. Az „Ők” és a „Mi” sehova nem vezető gyűlölködésében élünk. Sajnos azt kell mondanom, egész jól tűri ezt az ország. Megszokta, gondolkodásmódjának, értékítéleteinek része. Kényelmes is, hisz nem kell a változáson dolgozni, csak beleülni egyik nemzedéknek a másik után a bizalmatlanság, és ami ezzel szorosan együtt jár, az egymás iránti érdektelenség komfortos fészkébe. Ha valaki azt mondja Tatárszentgyörgy, akkor más valaki rögtön rávágja, Olaszliszka. Ez sehova nem vezet, csak a félelmetes korlátoltságba, a változtatni nem akarás punnyadásába, a megvetés és bizalmatlanság konzerválásába.

A megoldás nehéz munkájához sosem volt mersze ennek a társadalomnak. Mert mindig van ellenérv, hogy ne csináljunk semmit, hogy minden maradjon úgy, ahogy van.

Ámde a nagy nyilvánosság elé ritkán jutó civil közösségek példáján láthatjuk, hogy a cigányok és nem-cigányok közötti kölcsönös megértés igenis működik, túllépnek a rossz társadalmi beidegződéseken. A rossz társadalmi beidegződés pedig az, hogy kényelmesebb a sértettséget, megvetést és bizalmatlanságot ápolgatni, mint vállalni a másik megismerésének, és a saját nézőpont felülbírálásának fáradtságát, a különféle társadalmi csoportok empatikus egymáshoz csiszolódásának kemény munkáját. A társadalmi problémák megoldhatók. De a változáshoz cselekedni kell. A civil szervezetek példát mutatnak ehhez. Másrészt, lássuk be, a politikának jól jön, ha a cigányok és nem cigányok közötti ellentétet életben tarthatja.    

Többek között a „cigánykérdésre” és egy ötéves kisfiú meggyilkolására adott társadalmi reakciók miatt éreztem reménytelennek, hogy ez a társadalom képessé váljon az egymást okolások, a pusztító sztereotípiák és az önző közöny csapdájából kiszabadulni. Nagyjából úgy történt, hogy alighogy belenőttem, máris ráuntam erre a társadalomra. Furcsa szó talán, de így van. Unalmasnak éreztem, hogy évszázadok óta mindig ugyanolyan, hogy ennyire nem akar tenni semmit a változásért, csak elfogadja azt, ami éppen van. Belenyugszik, mellénéz, másról beszél, csendben marad. Mindig csendben marad. Nem az ő ügye. A maga dolgával törődik. Még egy ötéves kisfiú meggyilkolása sem zökkenti ki. Cipeli tovább megadóan a társadalmi sablonokat, ellenségeskedéseket, vádaskodásokat és sztereotípiákat. Tele a spájz és van kire haragudni: ez nem megoldása a társadalmi problémáknak. Aztán rátaláltam a kulturális antropológiára és a civil szervezetekre. Ez egy egészen más szemléletmód: együttműködés, önrendelkezés, társadalmi aktivitás és felelősségvállalás, a különféle nézőpontok iránti nyitottság, a felszín alatti mélyrétegek feltárása. Olyasmi ez ebben a társadalomban, mint a kora tavaszi bringázás: lelkesen tekerni a pedált irgalmatlan erős ellenszélben. Vagy vitorlázni szélcsendben.

Az Igazgyöngy Alapítvány tanulójának alkotása

Sajnálatos módon jelen pillanatban a tudomány, főként a társadalomtudomány, valamint a civil szervezetek, és velük együtt a törékeny társadalmi felelősségvállalás is Taigetosz sziklájára került ebben az országban. Vigasztaljuk magunkat azzal, hogy a jazz is be volt tiltva egykoron, aztán mégis lett Pege Aladárunk meg Babos Gyulánk.

Most mégis úgy néz ki, hogy ez a drága haza lassacskán mindent elvesz tőlem, ami a személyes emberi kapcsolataimon kívül fontos itt nekem. Az ám, hazám. Biztosan sokan éreznek így. Persze szokás mondani, hogy az életünket is odaadjuk a hazáért. De én nem adom. Akkor sem, ha kéri. És mások életét sem engedem odaadni vagy elvenni. Ennek a hazának azzal tesszük a legjobbat, ha egymásra figyelünk (a komfortzónánktól távol élőket is beleértve) és nem a hatalmasok szólamai után csörtetünk, avagy előlük belterjes csoportjainkba húzódunk; ha a társadalmon belül az egyenrangúságok erősödnek az alá- fölérendeltségek helyett; ha képesek vagyunk átlépni önmagunk évszázadokra visszanyúló árnyékán, és képesek leszünk a másik nézőpontjának meg- és elismerésére. Ha kilépünk a hétköznapi rasszizmus és a jóllakott közöny mocsarából. Csakhogy ezért tenni is kell. Eddig is kellett volna. Minden felnőtt magyar állampolgár felelőssége ez.

Az Igazgyöngy Alapítvány tanulójának alkotása

Kapcsolódó bejegyzések: Szakadékba nézés