Keresés ebben a blogban

2015. február 27., péntek

A debatter – Claude Lévi-Strauss

Írta: Inkabringa


Claude Lévi-Strauss születésének századik évfordulóján, 2008-ban, a Néprajzi Múzeumban tudományos konferenciát szerveztek. Minden úgy zajlott, ahogy a centenáriumi eseményeken szokott, neves tudósok méltatták és elemezték munkásságát. A különbség annyi volt, hogy ezúttal nem egy több évtizede lezárult életútra emlékeztek. Lévi-Strauss párizsi otthonában ünnepelte századik születésnapját.

A majdnem 101 év, amit mozgásképes fizikummal, ép tudattal és ítélőképességgel megélt, már önmagában csodálatraméltó.
Claude Lévi-Strauss (1908-2009)
A konferenciáról emlékezetes maradt Losonczy Anna története, aki a kolumbiai esőerdőkben végzett terepmunkája alapján készült doktori disszertációját Párizsban védte meg. (A könyv megjelent magyarul is A szentek és az erdő címen) A hallgatóság soraiban ült Lévi-Strauss, aki a végén szólásra emelkedett. Határozottan elismerően nyilatkozott, ámde volt néhány rövid, lényegre törő, érezhetően segítőkész kérdése. Losonczy Anna megdöbbent, mert bár úgy érezte, mindent ismer kutatott témájáról, Lévi-Strauss egészen új szempontokat vett észre. Ezzel vált teljessé a munkája.
Pedig Lévi-Strauss egyáltalán nem állt kedves ember hírében. Kemény, bár színvonalas vitákat folytatott, leginkább Jean-Paul Sartre-ral való hosszú csatározása híresült el.

Claude Lévi-Strauss igazi debatter volt. Éles elméjű, pergő agyú, szellemes vitázó. Belgiumban született, de a francia kultúrában gyökerezett, és ott évszázados hagyománya van a sziporkázó, élces vitakultúrának, amit az intellektus próbájának tekintenek. Voltaire és Diderot földjén mit mást várhatnánk?
Claude Lévi-Strauss geológiát, filozófiát és jogot is tanult, majd a szociológia és antropológia felé fordult. A rá váró francia középosztálybeli élet arra inspirálta, hogy az első adandó alkalommal elmeneküljön belőle. Így 1934-ben Brazíliába utazott és São Paolo egyetemén szociológiát tanított.

Az igazi fordulat akkor következett be az életében, amikor belevágott több éves terepmunkájába a brazíliai esőerdők indiánjai között. Későbbi tudományos munkái (Vad gondolkodás, Strukturális antropológia, Mythologiques stb.), teóriái, bámulatos eszmefuttatásai ebből a tapasztalatból táplálkoztak.

A nyambikvarák, bororók, kaduveók, tupi-kavahibok a vadakról és civilizáltakról alkotott addigi elképzeléseit teljesen megváltoztatták. Terepmunkájának összefoglalása a Szomorú trópusok című könyve, amit nehéz lenne műfajilag besorolni. Vegytiszta etnográfiai munkának nem nevezhető, nem is tisztán filozófia, nem is igazi útikönyv és határmezsgyéjén áll a szépirodalomnak. Azonban aki ezen osztályozási műveleteken túl tudja tenni magát, igazi könyvélményt kap.

Brazíliai terepmunkája során jutott el Lévi-Strauss a civilizációs dölyfből az emberi fajt egységben látó gondolkodásig. A Szomorú trópusokban leírja, hogy a kifinomult francia elitkultúrából érkezve, ahol az evés is moderált társasági esemény, milyen érzés a több napos hiábavaló élelemszerző vadászat után a nehezen megszerzett zsákmányra vetni magát, megtapasztalni a kínzó éhséget és a mohó habzsolás spontán örömét.
Ahogy azzal is szembesült, hogy a São Paolóban vásárolt méregdrága kelmék, amivel az esőerdő lakóit akarta megajándékozni és csöppet sem önzetlenül elbűvölni és lekenyerezni, az indiánok számára semmilyen értéket nem jelentett. Nem volt helye és szerepe a kultúrájukban. Leforrázva vette tudomásul, hogy ami számára érték, máshol csak játékszer. Az indiánok a kelméket fákra, bokrokra, egymásra, meg a befogott vadmalacokra tekerték, remekül mulatva a drága selymekben szaladgálókon.
Lévi-Strauss a 20. század második felének legnagyobb kulturális divathullámát indította el, a strukturalizmust. Jacobson nyelvészeti kutatásaira, valamint a matematikára (játékelmélet, kibernetika) és természettudományokra alapozva a kultúrára is alkalmazhatónak vélte a modellekben, struktúrákban gondolkodást.
Az etnográfiai elemzés a társadalmak empirikus sokfélesége mögötti állandósághoz próbál eljutni” – írta.

Úgy gondolta, a kultúrák és társadalmak is leírhatók egységes, mindenhol és mindenkor érvényes törvényszerűségekkel. A modellek azonban csak akkor használhatók, ha nem a felszínes társadalmi normákból indulnak ki, melyek csak elfedik a lényeget, hanem mélyebb, tudatalatti gyökerei vannak. Ennek felfejtése az antropológus feladata.
Például ilyen minden kultúrát és társadalmat magyarázni képes modell volt számára a csere: a nők cseréje (házasság, rokonsági kapcsolatok), a materiális javak cseréje (gazdaság) és az információk cseréje (a nyelvi rendszerek és általában a kommunikáció).

Lévi-Strauss óriási vitákat váltott ki, teljesen felforgatta a tudományos közéletet, a fizikától a szociológiáig minden tudományágat lelke mélyéig felzaklatott, vagy éljenezték, vagy elutasították. Egyik pályatársa, Alfred Kroeber meglátása szerint például a strukturalizmus nem más, mint „egy kellemesen csiklandozó érzés.”
A 20. század végére a kultúrakutatásban más paradigma vette át a strukturalizmus helyét, de Lévi-Straussnak a kultúrák megértését és egyenlőségét szolgáló töprengéseit máig elismert kísérletként tartják számon. Geertz találóan írta, az antropológia "alapjában véve a gondolkodás művészete”.

A tudományos közvéleményben épp ellenkező volt a híre, de minden hideg és absztrakt elmélete ellenére a mából visszanézve mégis olybá tűnik, hogy Lévi-Strauss a 20. század igazi humanistája volt. Elidegenítő kultúramagyarázó képletei ellenére a legmélyebben elkötelezett humanitás, fraternitás és egalitárius szemlélet jellemezte.
Azt is beláthatjuk, hogy egy csillogó intellektusú ember a vértolulásos 20. században élve nem bocsátkozott áhítatos embermagasztalásba. A világháborúk századában ez már szinte blaszfémiának számított volna. Lévi-Strauss bírálta és kíméletlenül kritizálta kortársait – az emberiség túlélése érdekében.

Gyakran emlegette, hogy szkepticizmusát apjától örökölte. Talán ez az oka, talán tudása és tapasztalata, a kritikusan elemző tudós beállítottsága, de saját évszázadát nem tartotta a történelem fényes fejezetének és nem sok jót ígért a 21. századnak sem.

Ahogy minden korszak és minden korszakos alkotó, úgy ő is megtalálta a számára ideális történelmi pillanatot. Talán a legmesszebbre nyúlt vissza példaképért. A neolitikus emberig. „Az intelligenciám neolitikus” – írta. Lévi-Strauss szerint az ember a neolitikumban még képes volt kitalálni a jövőjét, felfedezte a túléléshez szükséges kreatív intelligenciát magában. Ekkor jött létre a földművelés, állattenyésztés, kézművesség, az ember nem fagyott meg és nem halt éhen. Ez korszakos, lenyűgöző lelemény volt, amit azóta sem tud felülmúlni az emberiség, csak feléli a neolitikus ember zsenialitásának eredményeit. Minden látványos civilizációs siker csak a komfortos élvetegség leplezése.

Talán a legnemesebb vitát folytathatná a 21. század embere a 20. század szkeptikus humanistájával, ha rácáfolna Lévi-Strauss borúlátására, és képessé válna eredeti gondolkodásmóddal, azzal a bizonyos „neolitikus intelligenciával” megújulni.






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése