Keresés ebben a blogban

2016. október 25., kedd

Buzzatitól Calvinóig

Írta: bikassygergel

Italo Calvino-nak (hogy kötőjellel írjam) szeptember a hónapja, Buzzatinak október. A Pirandello utáni korszak két nagy olasz novellistája egyaránt népszerű volt nálunk: igaz, nem annyira (vagy nem csak) novelláikkal, hanem néhány regényükkel. Calvino-ról (hogy ismét kötőjellel őrizzem nevének "rövid o-ját"), a múltkorjában írtam blogunkban egy jelentőségéhez mérve rövidke bejegyzést: hosszabbat érdemel, és sor fog kerülni arra is. 

Dino Buzzati évtizedekkel előbb született, mint Calvino. 1906. október 16-án. Kerek születési jubileum, de lassan halálának ötvenedik évfordulója komorlik fel az irodalmi horizonton: miként Calvino, ő sem élt hosszú életet. Észak-olasz volt, lombardiai, majd milánói. 
Dino Buzzati
Leghíresebb regényének erődrendszerét és háborús védfalát is valamiképp az észak-olasz hegységekbe képzelem, holott bárhova képzelhetném: nem dokumentum, de filozofikus tartalommal beoltott példázat. Kultikus címe (Tatárpuszta - Il deserto dei Tartari) sem épp a hegyek megnyugtató védőláncait hangsúlyozza. A regény szinte rímel Kavafisz A barbárokra várva című modern klasszikus versére: kutassa az olvasó, melyik szerző hatott a másikra... 

A Tatárpuszta 1940-ben jelent meg, de csak a háború után, a Kafka-kultusszal egyidőben tört be a világirodalomba: magyar fordítása 1963-ban készült (Telegdi Polgár István.) Hőse egy fiatal katonatiszt, akit a Tatárpusztát övező erődrendszerbe küldenek az ellenség küszöbön álló támadását vigyázva, és arra felkészülve. Ennek a háborús felkészülésnek, a jövendő védekezés idegőrlő heteinek krónikája a könyv, bár inkább belső mintsem a külső krónikáé. A csend, a mozdulatlanság feszültsége tölti meg. Történni fog egyáltalán valami? S ha igen, az történik, amit várnak? Epizódnyomok gazdag, olykor különössé váló sűrűsödése. A regény, az író hangja tárgyilagos, hűvösnek látszik. Mégis, néha valamiképp görcsösnek érezzük a lüktetését. 

Nem irodalmi, hanem jogi (plágiumgyanút illető) bonyodalmak is támadtak az ötvenes évektől már nagyon ismertté váló könyv körül. Ekkor Julien Gracq francia író elnyerte a legnagyobb francia irodalmi díjat Szirtiszek partvidéke című regényével. Magyar fordításban ez is a Magvető "Világkönyvtár" sorozatában jelent meg, egy évtizeddel a Buzzati-fordítás után. Meghökkenve olvastam, olyan zavarba ejtő a hasonlóság. Vagy csak én magyarázok bele iker- avagy rosszindulatúbban: másolat-mivoltot? Nálam tájékozottabb franciás és olaszos olvasókat bátorkodtam felkérdezni. Bölcsen legyintve kitérően válaszoltak. Vagy csak nem ismerték a regényeket? (Gracq nem vált olyan ismertté sehol, nálunk sem, mint a Tatárpuszta írója...) 
Jóval később, a Nobel díjas dél-afrikai Cotzee már egyértelmű utalással Kavafiszra ls Buzzatira, nem tagadott, hanem vállalt iker-regényt írt (Barbárokra várva). Tömör, nagyszerű regény, hamar lefordították magyarra, de visszhangja semmi sem volt. (Változik az irodalmi "közeg".)

Buzzati több könyve is megjelent még magyarul, például egy rajzos kötete is. Nemcsak a "legértőbbek", az un. "átlagolvasók" is szívesen fogadták, minden Szabó Ervin-könyvtárban meg lehetett találni. A Nagyvilágban jónéhány novellája volt olvasható. (Aki nagyon kutatta, végül kideríthette, hogy a Gracq-féle gyanús hasonlóság másoknak is felkeltette érdeklődését, és Buzzati kiadója plágiumpert indított. Ma már csak arra emlékszem, a per elhalt, a bírósági szakértők nem tudták kellően bizonyítani a tolvajlást.) 

Buzzatinak van még egy nagyon olvasott regénye, az Un amore (magyar címmel Egy szerelem története). Színpadi adaptáció és film is készült belőle. (Kifelejtettem, hogy a Tatárpuszta régi film-adaptációja - rendezte Valerio Zurlini - igényes munka.) A színpadi változatot Rómában láttam, a Brancaccio Színházban, profi feldolgozás volt, az olasz színház egyik nagyasszonyával a legfőbb mellékszerepben: ő nagyon jó volt, a többi profi feledhető. Maga az eredeti regény sem tetszett/tetszik nekem igazán. Hagyományos lélektani mű benyomását kelti, kicsit a Proust-regényfolyam Swann-részének utánérzése. Egy unalmas középpolgár vadulva beleszeret egy prostituáltba, s ettől kifordul addig unalmas élete. Vagy tán még Proust sem kell az ilyesmihez, ősi történet, ha akarom a Manon Lescaut az őse... Tulajdonképp nem a lehetséges irodalmi ősökkel van a baj, hanem a "lélektani regény" halovány kliséivel - amiktől oly eredetien és üdvösen különbözik a Tatárpuszta.
Hatvanöt évesen, hasnyálmirigy-rákban halt meg, évekig szenvedett. Utolsó kötetét már halála után állították össze. A hosszabb-rövidebb novellákból összerakott vékony kötet (A regiment hajnalban indul) az olasz kispróza egyik legnagyobb műve lett. Magam nemrég Rómában, egy napilap irodalmi mellékleteként jutottam hozzá. A "regiment" a halálba indulók végtelen csoportja: a kijelöltek várják, vagy már megkapták az indulási parancsot. Hihetetlenül tömör és mégis tágas próza. Feszültsége a köznapoktól a filozofikumig röpteti az olvasót. A szenvedés, a halál bizonyossága, mindenfajta szenvelgés nélkül. Buzzati állítólag középkori magyar ősöktől származik, nevében a "Budai" szó ismerhető fel. Ha csak legenda, akkor is szép. Jó, hogy sok műve olvasható nyelvünkön is.






2016. október 23., vasárnap

Hatvan év


A mai napra, 1956. október 23. napjának emlékére korábbi bejegyzéseinkből válogattunk. 
Hatvan éve történt. Sokaknak történelem, akik átélték, történelmi fordulatot hozott ez a nap az életében. 

Az előzményekről:


Egy kamasz emlékei:


Utóhatások:

Déry és Makk








2016. október 13., csütörtök

Meghívó

"Bolond Pierrot moziba megy" – Bikácsy 75 

Barangolás a francia filmművészet remekei között - 2016. október 14 - 21. 

Bikácsy Gergely legendás kötete, a „Bolond Pierrot moziba megy” avatott be minket annak idején a kilencvenes években a francia filmművészet titkaiba. Szerettünk Bolond Pierrot-val moziba menni, mert Bikácsy Gergely a francia filmművészet egyik leghivatottabb ismerőjeként kiválóan kalauzolt minket.
A szerző sokszínűsége nem csak esztétaként nyilvánult meg, hanem számos filmben élvezhettük színészi játékát is. Szomjas György filmrendező mesél erről nekünk, aki a 75 éves Bikácsy Gergelyt köszönti születésnapja alkalmából, felidézve azokat a bizonyos színészi alakításokat is.

A megnyitó október 14-én, pénteken a Francia Intézetben 18 órától kerül megrendezésre.
A köszöntés után Bikácsy Gergely kedvenc filmjét, a Bolond Pierrot-t vetítjük!

Mindenkit szeretettel várunk!
A belépés díjtalan!

A filmek október 14-21. között két helyszínen láthatóak.

Francia Intézet (1011 Budapest, Fő u. 17.) - A belépés díjtalan! 

okt. 14. 18.00 Jean-Luc Godard: Bolond Pierrot/Pierrot le fou (1965) 110’, mf/F

okt. 17. 19.00 François Truffaut: Négyszáz csapás/Les quatre cents coups (1959) 99’, mf/F

okt. 18. 19.00 Jean-Luc Godard: Kifulladásig//À bout de souffle (1960) 90’, mf/F

okt. 19. 19.00 Robert Bresson: Vétlen Balthazár/Au hasard Balthazar (1966) 95’, mf/F
                       A vetítés előtt Bikácsy Gergely beszél a filmről.

okt. 21. 18.00 François Truffaut: Jules és Jim/Jules et Jim (1962) 105', mf/F
                       A vetítés után kerekasztal beszélgetés.

Örökmozgó terem – Premier Kultcafé (1085 Budapest, Üllői út 2-4.) - A belépőjegy egységes ára: 500 Ft

okt. 15. 18.00 Jean-Luc Godard: Bolond Pierrot/ Pierrot le fou (1965) 110’, mf/F

okt. 16. 18.00 Emmanuel Laurent: Ketten a hullámban/ Deux de la Vague, dokumentumfilm (2010) 91’, mf/F Truffaut és Godard - Párhuzamos életrajz

okt. 17. 19.00 Emmanuel Laurent: Ketten a hullámban/ Deux de la Vague, dokumentumfilm (2010) 91’, mf/F

okt. 18. 19.00 Julien Duvivier: Az alvilág királya/ Pépé le Moko (1936) 94’, mf/F

okt. 20. 19.00 Louis Malle: Zazie a metrón/Zazie dans le métro (1960) 93'
                        A vetítés előtt Bikácsy Gergely beszél a filmről.


2016. október 10., hétfő

Honnan hová

Írta: Inkabringa

Akkor van jó világ, ha a napi botrányokat a celebek szolgáltatják. Következménye nulla. Akkor nincs jó világ, ha a napi botrányokat a politikusok szállítják. Következménye beláthatatlan. A politikusok immáron a tömegkultúra részei, celebebbek a celebeknél. Ez bizony nagy baj. Elvesztik a kontrollt. Én nem a napi politikáról fogok írni, hanem fékevesztett változatának elszenvedőiről.

A dokumentumfilmekben az a legvonzóbb (már akit vonz az ilyesmi), hogy lélek és elme kiléphet saját világának univerzálisnak hazudott ketrecéből. Egyetlen nézőpontra szorítkozni, avagy erre korlátozni másokat nagy hiba, veszélyes ámokfutáshoz vezethet. Miközben nem kérdés, hogy a fekete-fehér-igen-nem válaszok korát éljük. Ez azt a látszatot kelti, hogy annak van igaza, aki el tudja nyomni az összes többi hangot.

Az egy hete véget ért Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál szlogenje a hús-vér valóság volt, ezért megnéztem néhány filmet a fesztivál Migráns szekciójából, hátha látok arra is példát, hogy a migráns hús-vér, érző-gondolkodó ember és nem falra festett mumus. A migráció összetett és bonyolult probléma. A civilizált, művelt, széles látókörű Európa (miként dicsérjem még?) meghatározó tudásközpont is lehetne a globális migrációs kérdés megoldásában, ehelyett inkább különösebb észbeli képességeket nem mutató egoista hisztérikának láttatja magát a világ előtt. Azoknak, akik kutatják a témát vagy menekültszervezetek munkatársaként napi szinten ismerik a problémát, kétségeik vannak abban a tekintetben, hogy az értelmes, átfogó és elfogulatlan párbeszédnek van-e most bármi esélye. Most a hisztéria és a politikai érdek az úr.


Mahmood Soliman dokumentumfilmje, a Sosem voltunk gyerekek, egy egyiptomi család életét követi 2003-tól 2015-ig. A középpontban egy asszony áll. A tanulatlan és nyomorúságos körülmények között élő nőben természetes intelligencia és emberfeletti akarat van. Gyerekei előttünk nőnek fel. Úgy, ahogy az országuk engedi, és amit a küzdő anyjuk ebből ellensúlyozni tud. A film vége felé megtörten mondja az anya, nem tudja, mi lesz a gyerekeivel, nem volt képes megóvni őket annyira, mint szerette volna. Jöttek a világpolitikát is felrázó események. Az Arab tavasz idején ott volt gyermekeivel a lelkes tömegben az asszony is. Várta a jót, amit ígértek, hittel és bizalommal. Aztán jöttek a különféle politikusok, választások, kampánymámorok. Hogy mit hoztak ezek a hatalmasnak mondott változások a család életében? Semmit. Rezsimek, rajongott népvezérek jöttek-mentek, ők épp úgy nyomorogtak, mint annak előtte. Amikor a gyerekeket álmaikról faggatta a rendező, mind azt mondták, sem idejük, sem kedvük nincs ábrándozni, fáradtak és reménytelennek látják a jövőt.


A Visszatérés Homsba című szír-német dokumentumfilm azt mutatja be, ami örök tanulsága az emberiségnek, és amiből sosem tanult semmit. A háború nem a hazáért, a jóért, az igazságért van. Politikai és gazdasági játszmák kedvéért gondolkodás nélkül vágóhídra küldenek jobb sorsra érdemes embereket hamis pátosztól fuldokló országvezérek. Isten, haza, hős, mártír: undorító hazugság hordozói e szavak a háborúban. A film a szíriai Homs ostromáról szól, középpontjában egy fiatalemberrel, aki az Assad-ellenes felkelők egyik csoportját vezeti. Alig húszévesen beleveti magát lelkes odaadással a honvédelembe. Karizmatikus, rendkívül figyelemfelkeltő fiú. Énekel, dalokat ír, lelkesítő beszédeket tart, első a harcban, tartja a lelket bajtársaiban. Ha békés élet jutott volna neki, talán popsztár, élsportoló, rajongott médiaszemélyiség lehetne. Minden adottsága és ambíciója megvan hozzá. Az ő fiatal ambícióinak azonban csak a háború jutott. Ebben a közegben egyetlen választása a kitűnésre: hőssé, netán mártírrá válni. Felháborító korlátozása az emberi lehetőségeknek a háború. A film három évig követi nyomon a fiú életét. Kezdetben úgy hiszi, a béke közel van. Aztán látjuk az iszonytató pusztítást, a vérengzés elől észt vesztve menekülő embereket, a gyerekek és idősek lemészárlását, a fiatal bajtársak nyomorékká válását és rettenetes halálát. Homs egy romhalmaz, ahogy egész Szíria az. Ez nem haza, ez nem szülőföld, ez már csak egy mészárszék. A fiú megénekli ezt is, meg azt is, hogy a világ mindezt tétlenül nézi. Mindig, minden szabadságharcos megénekelte ezt. A fiú győzelembe vetett hite megtörik, súlyosan megsebesül, agonizál, felépül, és megint útra kel dalokat énekelve, csillogó szemmel. Mi mást is tehetne ott, ahol egyetlen életmód van, a háborúé. Visszatér Homsba. Még aznap megölik a harcokban az őt kísérő testvérét és nagybátyját.

Az Európába érkező migránsokkal kapcsolatban több szimbolikus hely is bevésődött a köztudatba. Közülük az egyik Calais. A Calais – Isten hozott a Dzsungelben című holland dokumentumfilmmel kapcsolatban most sem tudom eldönteni, hogy az alkotók inkább provokálni akarták az egymással ellenkező migránsértelmezéseket, vagy kizárólag az objektivitás vezette őket. Az kétségtelen, hogy megmutatta a film a civilizációjára és kultúrájára oly igen büszke Európának ezt a 21. századi nonszensz szégyenfoltját, Calais menekülttáborát. Biztos vagyok benne, hogy mindenki mást lát bele és mást olvas ki belőle.


A filmet nézve Michel Foucault híres panoptikum-elmélete ötlött eszembe. Az elmélet lényege, hogy a modern állam folyamatos megfigyelés alatt tartja állampolgárait. Nem is annyira a büntetés, hanem a normakövetés válik az állampolgárok fegyelmezésének eszközévé. A köz- és magánélet is ennek a normának van alávetve, ezért mindenki e megfigyelt területen belül él. Vannak azonban ezen ellenőrzött területeken kívül eső zónák: ezek a szegregátumok. Romák, bevándorlók, mélyszegénységben élők gyűjtőhelyei többnyire. Ezeket a területeket a hatóságok senki földjeként kezelik: nincs szemétszállítás, nincsenek közművek, nincsenek utak, nem megy be a rendőrség, tűzoltóság, mentők, hivatalos szervek. Az itt élők összezártsága nyomasztó és kikényszerített, ami konfliktusok forrása. Akik e szegregált zónában élnek a káoszt és anarchiát jelentik a normakövető társadalom tagjainak. Elrettentő példákká válnak, mintha csak a saját akaratukból élnének így. A derék, normakövető életet élő állampolgárok kedvtelve szörnyülködhetnek ennyi vadság láttán. Pedig jobb, ha tudjuk, ilyen körülmények között még az akadémikusok és – uram bocsá' – a politikusok is hamar a kivetettek közé kerülnének. Ha ellenséges hangulatot akarunk kelteni bármely csoport irányába, zárjuk le a normához igazodásuk lehetőségeit. Ez történt Calais-ban a menekültekkel. A hatóságok nem tudták, mit kezdjenek velük, ezért nem kezdtek velük semmit. Calais menekülttábora - mindenkinek kedvenc eszméi szerint magyarázható - botrányos helyévé vált Európának. Higgadt mérlegre tevése e tapasztalatnak még sajnálatosan várat magára.


A végére hagytam egy derűs feloldást adó filmet. A Kedves emberek című svéd dokumentumfilm a fesztivál közönségdíjasa lett. A filmben a Szomáliában dúló gyilkos háború elől menekülő fiatal férfiak egy svéd városban kapnak menedéket. Kezdetben minden rossz. Kirekesztettek, a helyiek gyanakodva figyelik őket, esélyük sincs a munkás hétköznapokra. Aztán egy helyi svéd szerző-mozgó ember és barátai megelégelik ezt a kilátástalan ellenségeskedést és tervet eszelnek ki, hogyan tudnák a szomáliai fiúkat a svéd város életébe bevonni. Egy bandy csapatot szerveznek az Afrikában e sportról még nem is hallott fiataloknak. A bandy tulajdonképp egy labdával játszott jéghoki. A cél, hogy kijussanak a következő világbajnokságra Irkutszkba, mint az első szomáliai bandy válogatott. Nehézségek szép számmal adódnak, például, hogy az afrikai fiúk jeget se nagyon láttak addig, korcsolyázni meg végképp nem tudnak. Kezdetben szinte senki nem bízik bennük, ők is bizonytalanok, de kovácsolódik svédekből és szomáliaiakból egy közösség, akik már egymásért is bizonyítani akarják, van helyük a világbajnokságon. Kijutnak Irkutszkba, ami csöppet sem világváros, az ott élők most látnak először élőben fekete bőrű embereket. A csapat tucatnyi gólt kap egy-egy meccsen, lőni egyet sem tud, de küzd méltósággal. Olyannyira, hogy a szibériai közönség a szívébe zárja őket, Szomália nemzeti zászlóját lobogtatva szurkolnak nekik. Mikor végre sikerül egy igazi gólt lőniük, a boldogságuk határtalan. Még az sem zavarja őket, hogy cserébe 22 gólt kaptak. A svéd város büszke rájuk, a társadalmi integráció példájaként emlegetik őket országszerte. Vicces, ironikus, szívhez szóló film, magával ragadó és befogadható történet. Bájosan rácáfol minden hisztérikus ellenségképre. De a 21. század Európájában élek, tudom, hogy most épp a hisztérikus ellenségkeresés van divatban.
  



2016. október 2., vasárnap

Integráció vagy inkvizíció?

Írta: Inkabringa

A földhözragadt általában pejoratív jelző, negatív jelentéstartalma van. Azonban egészen más oldalról nézve ezt a kifejezést én egyre inkább szeretek a földön maradni, ha kell, oda is ragasztom magam. Szeretem azt látni, ami van és nem azt, amit eszmék, szellemvilágok, ideológiák és pláne ezeket hirdető emberek láttatni akarnak velem. Ijeszt is, untat is már az „allegorikus hevülés”.

Most, amikor a "Brangelina páros" válik és a hazai közélet legnagyobb szélhámossága zajlik, vagyok olyan szemtelen és kegyet nem kereső, hogy e felfokozott érzelmi állapotban olyan csekély érdeklődésre számot tartó témáról írjak, mint a társadalmi integráció. Mindennél nagyobb szükségünk lenne rá, miközben egyre mélyebbre tapossuk a porba.

A társadalmi integráció a legnagyobb és legszebb feladata egy ország népének, sokkal fontosabb, mint a nagybetűs hazafias jelszavak. Egyetlen nagy gond van a megvalósításával: melós. A társadalmi integrációhoz mindenkitől aktív közreműködés kívántatik meg: párbeszéd a legkülönbözőbb társadalmi csoportok között, intelligens vita, nézőpontok kreatív és megegyezésre törekvő okos szembesítése. Ha össztársadalmilag nézem, nem tudok olyan pontot megnevezni az űrben, amitől messzebb lennénk, mint ettől a szemléletmódtól. Ez ugyanis nehéznek tűnik, és akkor ugye jobb bele sem kezdeni. Ha valami nem tetszik, csak előkapjuk az aktuális bűnbakokat és már fel is mentettük magunkat a gondolkodás és felelősség alól. Mennyivel egyszerűbb így élni.

A társadalmi integráció nagyon is korszerű fogalom. A társadalomtudósok szerint a 21. század nagy feladványa és nagy megoldása lehet. Még egy megoldás: másik bolygóra költözik, akinek van rávalója, egyébként meg hadd hulljon a férgese.

A társadalmi integráció a társadalom különféle csoportjai közötti nyitott és aktív interakciót, ebből fakadóan egymás iránti szolidaritást teremt. Ez hozzájárul ahhoz, hogy a társadalomban élők érzete pozitív, és egymás és a közösen működtetett intézményi rend iránt bizalommal teljes legyen. A prosperitást és fejlődést ez mindennél jobban elősegíti.

Az amerikai szociológus, Gerhard Lenski szerint a társadalom alsó csoportjainak semmibe vétele és kizsigerelése nem léphet túl egy határt, mert az bizonyosan a társadalom működésképtelenségéhez vezet. A társadalom mindenkori vezető csoportjainak mindenkori felelőssége, hogy a társadalmi integráció elérésére törekedjenek, máskülönben vesztét okozzák az általuk vezetett társadalomnak.

A korszerű elitnek ezért nem a társadalom egyéb csoportjaitól való elkülönülés, hanem épp ellenkezőleg, a társadalom integrálása a legfontosabb feladata. Amennyiben az elit nem tudja e szerepét betölteni, az súlyos zavarokhoz vezet a társadalmon belül. Az elit ebben a korszerű értelemben tehát nem kiváltságot, hanem felelősséget jelent. Az elit értelmezheti úgy feladatát, hogy a saját nézőpontját, domináns szerepe révén, rákényszeríti a társadalom többi tagjára. Ezzel a többi társadalmi csoport tapasztalatait és tudását marginalizálja és láthatatlanná teszi, a széles társadalmi térben nincs lehetőségük megmutatkozni.

Ha a társadalom bizonyos csoportjai némaságra ítéltettek, ez táptalaja a sztereotípiának. Külsődleges, felszínes megfigyelések vannak csak e csoportokról, mint a származás, bőrszín, nemi irányultság, vagyoni helyzet stb. A sztereotípia legfőbb veszélye: nem engedi, hogy bizonyos csoportok tagjai egyénként jelenjenek meg a társadalom színterén, ez csak a kiválasztott csoportok tagjainak adatik meg. Ezt hívja a társadalomtudomány kulturális imperializmusnak.

A legfélelmetesebb következménye, hogy a sztereotipizált csoportok tagjai „magukra veszik” (interiorizálják) a róluk alkotott külsődleges és gyakorta ellenséges képet. Önkéntelenül szégyellni kezdik magukat azért, hogy egy sztereotipizált csoportba tartoznak. Magukra veszik a keresztet, hiszen minden ellenkezésük hiábavaló, nem hallatszik a hangjuk a társadalmi térben. Az elkényelmesedett társadalmi közeg jól felismerhető ismérve a bűnbak-csoportok készenlétben tartása, a sztereotip álvalósághoz ragaszkodás. A sztereotipizált csoportok tagjaiban ez frusztrációt, feszültséget és szégyent vált ki. Vagy menekülnek e szerepből és mindent felégetve maguk mögött asszimilálódnak, vagy önmaguk ellen irányuló, netán másokkal szembeni agresszióban vezetik le meg nem értettségüket. Ez természetesen újabb „bizonyítékot” ad a sztereotípiák lelkes és ellentmondást nem tűrő hívei kezébe.

Kevesekhez jut el az a vélemény, hogy ez következménye és nem oka a sztereotípiáknak.

Ebben az értelemben az elit akkor szolgálhatja eredményesen a társadalmi integrációt, ha domináns szerepe révén valamennyi társadalmi csoport normáit és tapasztalatait integrálja egy össztársadalmi tudásba, ami hatékony együttműködést eredményez, mely nem önfeladáson, hanem rugalmas és nyitott interakción alapul.

A társadalmi integráció a társadalmi béke alapja, ami a prosperitást hozza meg egy országnak. Mivel megvalósításához az egyéni önérdeket a másokra figyeléssel kell felváltani, a diktátumok helyett az aktív párbeszédre kell figyelni, a polarizálódás helyett a bizalomra kell építeni, manapság szinte lehetetlennek tűnik a megvalósítása. Ugyanakkor magam is találkoztam olyanokkal, akik magától értetődően tudják ezt művelni, rá se fütyülve a közéleti divatokra. A legkülönfélébb (iskolázottsági, vagyoni, származási stb.) társadalmi csoportok tagjai tudnak hatékonyan együttműködni. Nagy szerencse, hogy ha egyelőre csak a periférián is, de létezik ez a szemléletmód.

Az integráció fogalmát sokan félreértelmezik, miszerint a domináns csoport elvárásaihoz kell igazodnia a sztereotipizált csoportnak: mert akkor béke van. Ennek köze nincs az integrációhoz, ez a „tedd, amit mondok” hatalmi szava. Az viszont igaz, hogy sokkal kényelmesebb ezt az utat választani. Az eredménye siralmas, de megvan az a kibúvó, hogy a sztereotipizált csoportokat lehet hibáztatni. Világszerte ez a legnagyobb buktatója a társadalmi integrációs kísérleteknek. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy bizonyos esetekben a kisebbségi elit buzdítja az őket követő csoportjuk tagjait a többségi társadalomtól elzárkózásra, mely általában saját önös érdekükből történik ugyan, de káros hatását nem csupán a befolyás alatt tartott közösség, hanem az egész társadalom megérzi. Ilyen esetekben a nyitott és párbeszédre kész többségi társadalom segíthet a kapcsolat kialakításában.
Egy kisebbségi/sztereotipizált csoport számára a társadalmi térben való létezésnek legrosszabb és legkilátástalanabb verziója a kulturális asszimiláció és a társadalmi szegregáció párosa. Sajnos van rá példa szép számmal. 

Az integrációt lehetetlen úgy elérni, hogy egy domináns/befogadó/többségi/stb. csoport csak követel és elvárásokat támaszt, míg ő maga lépést sem tesz a kisebbségi/sztereotipizált/stb. csoport felé: sem megismerésük, sem a velük való – kölcsönös interakciókon keresztül történő - csiszolódást nem tartják a maguk számára kötelezőnek. Ez egy erősen egyoldalú hatalmi viszony, amely soha nem lesz alapja egy sikeres társadalmi integrációnak. Az integráció a kölcsönösségen alapul, amely minden társadalmi csoportra aktív szerepet oszt. Nem követelhet senki anélkül, hogy ő maga ne tenne valamit a sikeres integrációért: a többségi és kisebbségi csoporttól is önkorlátozást és nyitottságot igényel. 

Edward C. Banfield az 1950-es években egy dél-olasz kisvárosban folytatott kutatást, ahol feltűnő volt a közéleti részvétlenség, a gazdasági hanyatlás és az emberek egymás iránti bizalmatlansága. Ezt Banfield amorális familizmusnak nevezte, mely szerint senki nem érzi fontosnak, hogy előremozdítsa a közösség helyzetét, kivéve, ha az saját előnyére is válik. Ha ugyanis egy társadalom tagjai nem bíznak egymásban és intézményeikben, akkor ez hajlamosabbá teheti őket az önérdek követésre: akkor cselekszem, ha ebből előnyöm származik.

Ez a mentalitás merőben ellenkező a társadalmi integrációval. Ahhoz ugyanis nagyon fontos, hogy a társadalmon belül a legkülönbözőbb csoportok bizalommal legyenek egymás iránt. Egy végletesen hiszterizált és tudatosan polarizált társadalomban a legelső dolog, ami eltűnik, a bizalom.

A társadalmi integrációnak és vele együtt az egészséges demokráciának alapja a civil társadalom. A mindenkori elit és a társadalom többi csoportja között kapcsolatot teremt. Termékeny, aktív interakción alapuló, valós kapcsolatot. A civil önszerveződések egészséges sokféleséget, sok szempontúságot visznek a társadalomba: bizalmat és párbeszédet, aktív közéleti részvételt tudnak elérni. 

A társadalmi integráció tehát munkás dolog. Nem elég parancsolni, nem elég egy domináns csoport tagjának lenni, nem elég egymás mellett, párhuzamosan élni. A társadalmi integráció folyamatos, élénk, egymásra figyelő párbeszéd, egymáshoz csiszolódó érték- és érdekegyeztetés, az önbírálat sem úszható meg, és a tőlünk teljesen eltérő csoportokkal való szóba állás sem. Utálkozva, gőggel, bizalmatlansággal nem lesz integráció.

E sok-sok betű merőben eltérő a bevett kommunikációs sémáktól. A társadalmi integráció sem lázas lelkesültségű jelszó-rengeteg. Csak hosszú, figyelmes értelmezése a másiknak, akit nem ellenségünkké, hanem szövetségesünkké kell tenni.