Keresés ebben a blogban

2023. május 26., péntek

Krúdy és Márai

Írta: BikassyGergely



Márai Lola, az író felesége évtizedeken át írta a mindennapok naplóját, Márai Sándor mellett, akinek minden olvasója ismeri többször is megjelentetett Naplóit. Lola (hivatalos nevén Ilona) 1923-tól nyolcvanas évek eleji haláláig volt az író felesége, korai párizsi emigrációjuktól későbbi, végleges emigrációjukon át az utolsó napokig. 
Nemrég a Helikon Kiadó megjelentette Lola Naplóját, két hatalmas kötetben. (Ráadásul az 1923-tól 1948-ig iródott bejegyzések elvesztek). Nagy dokumentum, de nem írói-irodalmi értelemben, hanem a mindennapok, sőt "mindenpercek" megörökítésével. Recenzióm a könyvről a Múlt és Jövő őszi számában fog megjelenni, akkor visszatérünk rá. 

A napokban, könyvrendezés közben kezembe került Krúdy Ál-Petőfijének 1978-as müncheni (magyar) kiadása. Ehhez, Krúdy századik születési dátumának megemlékezéséül Márai írt hosszabb előszót. Tanulmány és esszé egyszerre, inkább az esszé kötetlenebb múfajának megfelelve. Ez az 1978-as év Máraiék életében is fontos. Ekkor érlelődik meg bennük az elhatározás, hogy Nápoly mellől, Salerno tengerpartján levő házukból végképp az Egyesült Államokba költöznek (másodszor emigrációjuk során). Salernot és a tengerpartot nagyon szerették, több betegségükből a tenger jótékony hatásával gyógyultaki ki. Mégis, a nyolcvanadik életévük felé közeledve, fogadott fiuk közelében szeretnének élni, és a kafinorniai San Diegót épp a fiuk ajánlja, ő is ott, a közelben él családjával. 

1978-ban, a Krúdy évforduló idején még csak tervezgetik a költözést. Márainak ekkor jelenik meg "A delfin visszanézett" című válogatott versgyűjteménye. A Naplón (Füst Miláné mellett a magyar irodalom legnagyobb napló-vállalkozása) gondosan tovább dolgozik, majd Amerikában is, de ekkortól épp az említett Krúdy-tanulmány a legfontosabb munkája. "Szindbád hazamegy" - ez a címe egyik legjobb regényének és főművének - még Magyarországon írta 1938-ban, pályája zenitjén. 

A Naplókban is sokat idézi mesterét. Ehhez képest a 1978-as Krúdy-esszé haloványabb. Persze, minden olvasónak nagyon is ajánlható. A nyugati kiadás nem említi, hogy az Ál-Petőfi 1962-ben már megjelent Budapesten, az akkor döcögve, lassan, óvatosan újra induló Krúdy-kiadások egyik első darabjaként. Remekmű, mestermunka ez a furcsa, keserű humorral teli, a szabadságharc emlékét, és Petőfi méltatlan utókorát felidéző könyv. Márainak való, aki egész életét és írói pályáját a kisszerű valóság hol színes, hol szürke, hol fekete tájain töltötte. Utószava is ennek dokumentuma... Mindenestre Krúdy regényének 1962-es hazai, és 1978-as nyugati kiadása ma már ritka, nehezen beszrezhető. Olvasásra buzgón ajánlom. - (Márai Lola több évtizedes napló-folyamáról pedig, mint mondom, majd ősszel...)







2023. május 3., szerda

Sipos Gyula (Albert Pál)

Írta: BikassyGergely



Nem akarom a "halál" szót leírni a neve után. Hosszú évekig közeli barátok voltunk: igaz, ő Párizsban, én Budapesten. De azért egy-két évente találkoztunk. Több hónapos, 1978-as párizsi utam idején szinte minden nap. Egyik legjobb pesti magyar barátját, Wilheim Andrást Sipos párizsi lakásában ismertem meg. Sok irodalmár és művészettel foglalkozó pesti ismerőse volt. Mindenki könyvekért és beszélgetés reményében látogatta. Magam előbb a Szabad Európa hullámsávján ismertem meg. Jó hosszú évekig csak a hangját. Ő maga olvsta be irodalmi és színházi írásait a SzER adásában. Különlegesen színvonalas esszéket hallhattunk. Nagyon más volt, mint a hazaiak, azt is beleértve persze, hogy gyakran itthon teljesen ismeretlen elődásokról számolt be. A szemlézett könyvek javarésze viszont nem volt ismeretlen: itthoni, hazai kiadványokrül beszélt, gyakran maró gúnnyal szedte szét őket, de inkább a magyar kortárs irodalomnak is a színvonalas műveit kereste, és találta meg. 

Szabó Magda hetvenes évekbeli regényeit kevéssé kedvelte, gyorsan utána olvastam, és hasonló véleményre jutottam. A nekem addig szépíróként ismeretlen Granasztói Pál önéletrajzi ihletésű esszéköteteiről nagy dícsérettel beszélt . Ennek is utána olvastam, és megint bólintottam. A Szabad Európa politikai adásait, bár buzgón hallgattam, néha érdektelennek találtam, "Albert Pál párizsi leveleit" soha. A vendég ott a Rue d'Alésia és a Rue de la Tombe-Issoire sarkán először is egy könyvekkel padlótól mennyezetig teli előszobába jutott. A csak adománykönyvekért érkezőkkel inkább itt beszélgetett röviden, akit többre is becsült, azzal hosszasan a saját szobájában: az sem volt épp hatalmas, de ott irgalmatlan mennyiségű könyet láttam: azokból ritkán kapott a látogató, azokat már féltette. A beszélgetések során ámulva tapasztalhattam, hogy minden magyar kulturális eseményt hamarabb és jobban ismert, mint én vagy bármelyik más hazai vendég. A pletykákat is, azokból olyan szövevényt hallottunk-láttunk ott a párizsi Albert Pálnál, hogy elképedtünk. (Én nagyon.) Később már kiváncsian vártam a legújabbakat. Siposnál tulajdonképp, ha nem is összemosódott, de legalábbis összefonódott a pletyka és a magyar irodalom mélyebb rétege. Gazdagodott a pletyka: már nem is az volt, hanem igazi kultúra. Nehéz ezt éreztetni, sokáig lehetne felidézni. 

Sipos Gyula (Albert Pál) (1935-2023)

Gyakran megtörtént, hogy a Pesten még elutazásomkor meg sem jelent Holmi, vagy 2000 legújabb száma már ott volt nála. Ilyesmi legizgalmasabb persze még 1989 előtt lehetett, vagy legalább a Holmi és a 2000 korai éveiben. "Támogatott, tűrt, tilos". Siposnál az első szóval jelölt írókről csak vitriolos szavakat, maró gúnyban ázó jellemzést lehetett hallani. Egy ismert kulturális hírességet mindig így nevezett: "A Magyar Népköztársaság utazó nagyköpete". Huszadszor is jót röhögtünk. Legtöbbre a korai Esterházyt becsülte talán, bár a képzeletbeli rangsor néha változhatott. Nádas Pétert is nagy elemzésekkel vizsgálta, meg másokat is. Szinte minden új magyar regényt ismert és olvasott. Mondanom sem kell, gyakran dedikált példányokat lapozgatott. 

Ahhoz a nemzedékhez tartozott, melynek tagjai még itthon, Magyarországon láthatták a világ lejobb futballját. Van, akinek ez hihetetlen, nekem, aki csak pár évvel fiatalabb Sipos Gyulánál, természetes volt. Futballról, a régiekről majdnem annyit beszélgettünk, mint irodalomról. Egy Európa-kupa döntőt Párizsban az ő társaságában néztünk (televízióban) a másik Magyar Műhelyes emigráns, Papp Tibor lakásán. Gyula a rendszerváltás után, mint annyian, szintén "hazalátogatott". De nem gyakran. Úgy tudom, úgy láttam, nem érezte itthon magát. Baráti kapcsolatunk épp akkor, akkoriban meglazult, foszlott. Sokáig még leveleztünk, de ez is ritkult. Egy ideig még a régi buzgalommal sillabizáltam nehezen olvasható, különleges kézírását. Nagyon ritkán (szinte soha) írt géppel levelet. Amikor beköszöntött az e-mailes levelezés kora, ő abba is hagyta a levélírást. A Szabad Európa magyar adása is megszűnt, nagyon hiányzott az ő műsora. Utána két könyve is megjelent magyar könyvkiadóknál, de az már nekem nem volt olyan izgalmas és személyes, mint évtizedekig az "eredeti". Ha maradt, van magnófelvétel a régi hangján,  régi adásokból - nagyon, nagyon sokszor újra hallgatnám. -.-