Keresés ebben a blogban

2021. november 21., vasárnap

Pécs - Mollináry Gizella

Írta: BikassyGergely


Pécsről írva, Pécs múltjáról kutatva, fikciót és valóságot vegyítve lehetetlen szembe nem találkozni a legkülönösebb életű magyar írónővel. Mollináry Gizella élete borzalmakban, nyomorban, majd jólétben, majd megint nyomorban kitalálhatatlan. 

Mollináry Gizella (1896-1978)

"Törvénytelen" születésű, lelenc, majd tolonc, az első világháború éveiben fiatal lány. Laktanya-mosónő, tisztek szeretője. Négy elemivel a Népszava munkatársa, Balassagyarmatnál a cseh megszállók ellen küzd. A Horthy korszakban bebörtönözték, verték, Jugoszláviába menekült. Ott előbb egy dúsgazdag műgyűjtő felesége, majd egy híres pécsi vizsgálóbíró a második férje. (Pécset 1921 augusztusáig a szerbek tartották megszállva: Mollináry Gizella az oda menekült baloldali magyarokkal együttműködött a baloldalnak is helyet adó szerbekkel.) A híres vizsgálóbíró hamar hazatért, konzervatív jogász volt és maradt, s mivel az első férjhez hasonlóan ő gazdag ember volt, a sokat büntetett kalandos életű Mollináry Gizella végre nyugalmat lelt mellette. Addig főleg röpke versei jelentek meg magyar- és szerbországban, most gyorsan önéletrajzi regényfolyamba kezd, melynek első, vaskos kötete szenzációs siker lett. A cím is figyelemreméltó: "Betévedt Európába". Mások mellett Szerb Antal méltatta, a szerző életét és kicsit művét is Kassák Lajos fiatalságához hasonlítva.

A sors tovább tépte és sújtotta Mollináryt, lehetetlen felsorolni a sok börtönt,  testi és szellemi verést, kínzatást, betegséget és menekülést, ismét nyomort. Első nagy önéletrajzi művének értékét sok többi írása meg sem közelíti. Irodalomtörténész és esztéta sokat elemezhetné: nem teszik. A zaklatott életrajz, a páratlan életút talán már nem az irodalom és irodalomtörténet tárgya. Páratlan életút, mondom: kitalálhatatlan. Elég most annyi, hogy 1956 után nem nyomorgott tovább, megtűrték:  írásai - versei - gyakran jelentek meg: de csak a katolikus Vigiliában. Kis olvasótábora ismerte és becsülte - haláláig.

Pécs nem ismeri és nem becsüli, hiszen a megszállt városban engedélyezett magyar nyelvű lapokban baloldali cikkeket írt. (A nem megszállt Magyarországon erről szó sem lehetett.) Jogász férjének bátyja egyébként  Pécs legismertebb, legtöbbet dolgozó híres templomi festője és szobrásza: Gebauer Ernő. Vele az egész város gazdagon tele van, nevét nem szégyellik - bár Pécsen kívül senki nem ismeri. 

Mollináry Gizella, a sokat üldözött, különös életű író azonban Pécs nélkül, és Pécsen túl is nagy figyelmet érdemel(ne). Mindig lesz utókora, s talán mindig üldöznék és vernék, ha rég meg nem halt volna...






2021. november 12., péntek

Akikben bízom

 Írta: Inkabringa


Akikben bízom. Akik viszik hátukon a társadalmat. A társadalom hol gondol rájuk, hol nem. Kampányszerűen történik ez is, mint minden e honban. Ma van a napjuk. Szabadnapot kapnak. Többségük jutalmat, elismerést nem. Megszokták. Sosem kapnak. 

Személyes ismerőseim, barátaim. Szociális munkások, szociális gondozók. Tisztelem őket, de nem a pénzük, nem a rangjuk, nem a befolyásuk miatt (őszintén szólva emiatt már alig valakit). A tiszteletem a munkájuknak jár, és a kiszolgáltatottak segítése iránti elkötelezettségüknek. 

Azoknak a személyes ismerőseimnek, barátaimnak, és a személyesen nem ismert kollégáiknak, akik  gyerekek, hajléktalanok, menedékkérők, kirekesztettek, a mélyszegénységben élők és az idősek sorsának jobbra fordulásán dolgoznak, a legnagyobb tisztelet jár. Egyszer talán eljön majd a társadalmi rádöbbenés, a nekik címzett napokon túl is, mekkora szükség van rájuk. 

Nincs időnk írni most a blogba, jóformán élni sem. Néhány nap múlva ismét jövünk. Addig is néhány korábbi bejegyzésünket ajánljuk olvasásra azokról, akikben bízom, akikben bízhatunk.

Példa a teljességre

Hétköznapi bringások

Ahogy az amőba mozog





2021. november 6., szombat

Pécsi ólomkatonák

Írta: BikassyGergely


A Dél-Dunántúl legszorgosabb prózaírója Bertha Bulcsu volt. A hatvanas években szerkesztőként dolgozott majd minden pécsi napilapnál, egyszersmind a Dunántúl, majd a Jelenkor pécsi folyóiratnál. Évtizeddel később már a budapesti irodalmi lapok munkatársa, szerkesztője. Akkor már Óbudán élt. Önmagát - kevés regénye ellenére - egyértelműen novellistának tartotta, jogosan. Emellett igazi publicista: vad és országos vitát váltott ki "Kesudió" című Élet és Irodalom-beli írása.

Bertha Bulcsu (1935-1997)

Bertha Bulcsút, mint szépírót talán (méltatlanul, vagy nem) elfelejtették, bár remélem, a pécsi könyvtárakban ma is gyakran kölcsönzik. Utókora azonban létezik, a "halhatatlanok" Digitális Akadémiája számon tartja összes műveit. Talán irodalmi- művészeti portréi igazán maradandóak, több kötetben sem férne el mind. Pécs-Baranya irodalmi fénykora éppen a hatvanas-hetvenes években világított a zeniten. Bertha személyesen ismert minden baranyai írót és költőt, mindenről aznap értesült, és a legtöbb kulturális eseménynek résztvevője is volt.

Weöres Sándornak három vagy négy korai verseskönyve jelen meg Pécsett. A "Bóbita" bábegyüttes 1965-ben alapult a városban. Weöres 1943-ban elköltözött, majd egy hosszabb (?) 1946/47-es ottléte után igazán már soha nem volt pécsi író. Korai éveit Bertha Bulcsu inkább csak közvetve, a mindvégig a városban maradt Várkonyi Nándor és Csorba Győző emlékein keresztül, emlékei segítségével ismerhette. Csorba Győzőnek közeli ismerőse volt, sőt barátja lett. Két nagyobb irodalmi interjút is szentelt neki. Ezeket minden érdeklődő elolvashatja a Digitális Akadémia honlapján. Most azzal csinálnék kedvet az olvasáshoz, hogy elmondom: Csorba Győzőnek felnőtt korában is sokáig ólomkatonák sorakoztak az ablakpárkányán. Aztán egyszer csak eltűntek. Erről is lehet olvasni BB irodalmi interjúiban, természetesen magam is innen tudom.   Olvassuk.  



2021. november 1., hétfő

Halottak napján a köztünk élőkért

 Írta: Inkabringa



Halottak napján elhunyt szeretteinkre emlékezünk. Nem erről fogok most írni, hanem azokról, akiknek a szeretett halott hiánya évek-évtizedek múlva is fájdalmas: a gyászolókról. Látszólag profán a téma, de nem győzöm mondani, az emberi méltóság ilyen profán, hétköznapi szinten mutatkozik meg leginkább.

Történt ugyanis, hogy egy kisváros a keleti végeken megszervezte a halottak napi temetőlátogatás rendjét. Ez helyénvaló. Eddig azokat engedték csak be autóval a temetőbe, akik idős hozzátartozójukat szállították. A fiatalabbak, bármennyire is zokon vették, kénytelenek voltak két lábon járni, menni, sétálni, amiről tudván tudom, hogy az autósok széles körében mérhetetlen nagy szégyennek számít. Látom, sokan milyen büszkén ülnek a drága verdájukban, és milyen nehezen viselik, amikor státuszszimbólum nélküli szimpla járókelővé kell válniuk. Bár kondíciójuk megőrzése céljából vagyonokat költenek fitnesz- és konditermekre, negyedóra gyaloglást is méltatlannak tartanak és roppant megerőltetőnek. Ez számomra röhejes ellentmondás, de én megátalkodott normaszegő vagyok. Elvem, hogy akinek nőtt két lába, és azok nem rogynak össze alatta, használja ezt a természetes tüneményt a helyváltoztatásra.

A felháborodást nem is az autójukhoz ragadt járni képesek temetői sétára bírása váltja ki belőlem. Az annál inkább, hogy azokat az idős embereket kényszerítik (akár több kilométeres) sétára, akiknek már néhány méter is megerőltető. A kisvárosban az idei rendelkezés szerint ugyanis autókat csak mozgáskorlátozott igazolvánnyal engedtek be a temető területére a halottak napi hosszú hétvégén. Ebben még nincs kivetnivaló, bár eltér a korábbi években megszokott rendtől. Az már felháborító, hogy a helyi újságban és televízióban (a kormányzó hatalom szócsöveként mindkettőben földi Paradicsomként jelenik meg a kisváros) erről semmilyen előzetes tájékoztatást nem adtak. Hogy elfelejtették, vagy hirtelen jött hatalmi rendvágás eredménye ez a szigor, fogalmam sincs. Méltatlan és megalázó volt – a világjárvány miatt már így is épp elég kirekesztést megtapasztalt – idős emberekkel szemben.

Sorra fordultak vissza a kétségbeesett hozzátartozók a sírdogáló idősekkel, akiknek mozgáskorlátozott igazolványuk ugyan nincs, de magas koruk miatt már jártányi erejük sincs. Akadtak, akik lebeszélhetetlen dacos akarattal nekivágtak a kilométeres útnak, vonszolódva és küszködve, az értük aggódó, és a méltatlanság miatt felháborodott hozzátartozóik támogatásával, hogy megálljanak a házastársuk, szüleik, gyermekük, testvérük, bármilyen szerettük sírjánál. A hivatali bumfordi, figyelmetlen, rendpárti tahóság ékes példája ez az eset. Elég lett volna egyetlen mondatos időben történő tájékoztatás a halottak napi temetőlátogatás autós korlátozásáról. Akkor a családoknak lett volna ideje, hogy megszervezzék, hogy az autós korlátozások előtti vagy utáni időszakban vigyék ki temetőlátogatásra idős hozzátartozóikat. Akkor nem érzik megszégyenítésnek az idősek, hogy ők már megint ki vannak utasítva valahonnan, és nem teszik kockára kevéske erejüket, akik mégis nekivágtak a gyaloglásnak. Hiszen hetek, hónapok óta várták, hogy megállhassanak szeretteik sírjánál. Vagy eztán már sosem látogathatják a temetőkertet, ha nem képesek kilométeres gyaloglásra életük kockáztatásával? Egyszerű halandó ezt nem tudhatja.

A világjárvány miatt az idősek jó ideig teljesen el voltak zárva a világtól. Ők már nem tudnak csak úgy kimenni a temetőbe, hogy virágot vigyenek a szeretteik sírjára. Minden évben ez egy kivételes alkalom erre, amikor a gyerekeik, unokáik is kapnak arra szabadidőt, hogy a temetőt végigjárhassák idős hozzátartozóikkal. Gyönyörű, napos, meleg idő volt, legalább a természet segített nekik, ha már a helyi rendteremtő korifeusok az álszent mondatokon túl továbbra sem képesek a keresztényi egymáshoz fordulás szép erényét gyakorolni. Egyébként ehhez kereszténynek sem kell lenni. Ehhez elég az emberségesség.