Keresés ebben a blogban

2022. február 24., csütörtök

Az örök béke

 Írta: Inkabringa


Mától minden más. Háború van a szomszédos országban. Máris sokan meghaltak, tömegek menekülnek. A világ felkapta a fejét. Egyre másra ítélik el a háborús fellépést államok, szervezetek és magánszemélyek. Tegyük hozzá, hogy Oroszországban is. A Novaya Gazeta (nem épp kormánypárti) orosz újság két nyelven fog megjelenni, oroszul és ukránul, szolidaritást vállalva a megtámadott ukrán néppel. Lev Ponomarev, orosz emberjogi aktivista háborúellenes petíciót indított útjára, tiltakozva az ellen, hogy az orosz népre hivatkozva egy másik néppel szemben háborút indítsanak. Oroszország több pontján is tüntetnek a háborús agresszió ellen orosz emberek. Ismerve az ottani viszonyokat, ez komoly bátorságra vall.

Ugyanakkor tudom, hogy Oroszországban, kis hazánkban, és a világ minden pontján vannak olyanok, akiket egy erőskezű, karizmatikusnak és tévedhetetlennek hitt vezető ájult csodálatra késztet. Másokat (minket is) elborzaszt ez az embertípus, és az értük hevülés minimálisan meghökkentő.  

Azt mondják, a 21. század – legalábbis eddig - a manipuláció, cinizmus és a szélsőséges érzelmek felkorbácsolásának kora. Én olykor úgy érzem, hogy az élveteg bambaság kora is. Kevés keresni valója van ilyen korban Immanuel Kantnak. De manapság a legcsodásabb passzió szembebringázni a közízléssel. 

Immanuel Kant

Immanuel Kant könyve, az Örök béke, 1795-ben jelent meg. Állítólag bestseller lett már az első kiadása. (Vajha mikor lesz Kant ismét bestseller?) Véres háborúk előzték meg a könyv megjelenését, és még véresebb háborúk követték – napjainkig. Babits Mihály az I. világháború végén fordította magyarra.

Kant az örök béke megteremtéséről írt, de nem langyos széplelkűségtől átitatva. Kant a 18. század gyermeke volt, ezért a következők irányították gondolatait: józan ész, racionalitás és logika. Abszurdum ilyesmit leírni a rajongva gyűlölködés és cinizmus korában.

A teljesség igénye nélkül szemezgessünk most ebből a könyvből.

Kant a könyv címét inkább szatirikusnak szánta, hiszen esze ágában sem volt vitatni, hogy a háború, a konfliktus, a torzsalkodás természetes része az embernek. A békét viszont tudatosan kell megteremteni. Az örök béke egy végtelenbe haladó folyamat, „mely lassanként megoldva, céljához egyre közelebb jő” – írta Kant.

Érdemes megszívlelni Kant gondolatát, mely szerint az örök béke egy távoli, talán soha el nem érhető cél, de törekedni rá minden emberi lénynek kötelessége. 

A béke eléréséhez a legfontosabb az erkölcsös magatartás igényszintjének elérése és megtartása. Kant megkülönbözteti a moralizáló és az etikus politikust.

A moralizáló politikust mi is jól ismerjük. Ő az, aki mindent saját pitiáner hatalmi érdekei szerint tesz, de nemzeti érdekre hivatkozik. Megtesz valami súlyosan etikátlan dolgot, és utólag megmagyarázza vagy letagadja. Ellenségességet szít, majd önfeledten a zavarosban halászik.

Az etikus politikus az, akire sokan vágyunk. Aki képes az erkölcsöt összeegyeztetni a politikával. Önös hatalmi érdekeit nem helyezi országa, vagy tágabb nemzetközi környezete érdekei elé. Ahogy Voltaire megfogalmazta: „Nem a rendkívüli éleslátás teszi naggyá az államférfit, hanem a jelleme.”

Ennyi épp elég ahhoz, hogy legyintsen korunk gyermeke Kantra. Politikustól ilyet ne várjunk. Kant azért sokkal okosabb volt, mint sok, magát okosnak tartó korunk hőse, úgyhogy szánjunk rá még egy leheletnyi figyelmet. Nekünk, egyszerű honpolgároknak is útmutatást ad.

Kép: Philip McKay

Kant nem hitt az emberi jóakarat győzedelmeskedésében. Úgy gondolta, kár erre várni. Hobbes „ember embernek farkasa” tételét nem vitatta. Sokkal célravezetőbbnek tartotta a józan ész térnyerését. Az etikus politika nem transzcendens erkölcsökre hivatkozva, csak a józan észre támaszkodva jöhet létre. Úgy tűnik, a mi korunk sem áll jól ebben a tekintetben. A hőbörgés és a cinizmus is akadálya a józan ész felülkerekedésének.

A józan ész és az erkölcs nem elvont fogalmak. Saját cselekedeteink alapján szerezhetünk róla tapasztalatot. Egyszerű a tanácsa: mindenki gondolja át, mit szólna hozzá, ha úgy bánnának vele, ahogy ő bánik másokkal. Ez már nem a magasztos morál terepe, hanem a józan észé.

Kant szerint az „örök békét” a világ országai közötti szabályozott kapcsolatrendszer hozhatja el. Ez  nem egy hierarchikus világállam, de nem is az országok közötti kaotikus különalkuk sora (melyek megköttetnek és gyorsan szétfoszlanak).

Az az állam, amelyik háborúba kezd területszerző, önös hatalmi célok miatt, a jogra hivatkozik és a morál álcájába burkolózik. Egyetlen állam sem törhet be egy másik állam területére és nem igázhatja le. Ennek felfogásához nem kell Kantnak lenni. És így azt is könnyedén elfogadhatjuk tőle, hogy egyetlen állam sem saját birtoka az őt vezető politikusnak, így a nemzetközi kapcsolatokat sem intézheti saját ízlése és érdeke szerint.

Ugyanis az állam nem a politikai vezető tulajdona, hanem az országban élő „emberek társasága”. És az országban élő embereknek is tenniük kell azért, hogy ez valóban így legyen. Az a politikus, aki ezt figyelmen kívül hagyja, és saját ízlése és érdeke szerint intézi az állam ügyeit, Kant szerint despota. Egy despotának pedig legfőbb célja, sőt valóságos szenvedélye az ellenségkeresés. Persze ott van a fent említett moralizáló politika, amivel megmagyarázzák, hogy összes sötét, önérdekű üzelmük csakis a nép, a drága nép érdekeit szolgálja. Miközben nem akar szabad állampolgárokat látni az országban, csak hatalmi szónak engedelmeskedő alattvalókat.

Kép: Tommy Ingberg

Minden államnak joga van a területi integritásához és a biztonságához. A nemzetközi béke feltétele tehát a független államok békés együttműködése, amikor semelyik állam nem akar olyan rosszat okozni más államnak, amelyet magára nézve nehezményezne. 

A béke tehát szabad állampolgárokból álló szabad államok közötti szövetség révén érhető el. Ennek eléréséért pedig minden ország minden lakójának tevőlegesen tenni kell. Nem dőlhetünk hátra, mondván, egyszerű honpolgárként semmi ráhatásunk a dolgok menetére. A szabad államért és a békében élésért mindenkinek cselekednie kell. 

Kant elméletének lényege, hogy a béke nem az emberiséget magával ragadó magasztos erkölcsi jó eljövetelét, hanem a háború elkerülését vagy megszüntetését jelenti. Egyszóval a béke a józan ész győzedelme.

Kép: Lee Miller




2022. február 14., hétfő

Szeretni kell, ennyi az egész

 Írta: Inkabringa


Ahogy a régi sláger mondja: „szeretni kell, ennyi az egész…”

Nem ennyi. Szeretni nehéz. Valentin-nap utolsó perceibe még belefér. Legyen egy ilyen is a szivecskés lufik, bonbonba fulladt plüssmacik, meg a drága ékszerek csörgetése között.

Normaszegő vagyok. A társadalmi normák nagy részét arra valónak tartom, hogy átlépjünk rajtuk, mert korlátolttá és szűklátókörűvé tesznek.

Én most azokról írok Valentin-napon, akik Rómeói és Júliái a szerelemnek. A meg nem értett szerelmesekről. Azért, mert én is átéltem ezt. Néha még most is meglegyint. Nem szükséges tragikus véget érni ahhoz, hogy megtapasztaljuk, milyen kegyetlen tud lenni a társadalom a sablonokból kilógókkal.

Ennek a blognak írói házastársak. Milyen egyszerű mondat ez. Ha azt is leírom, hogy több évtized korkülönbség van közöttünk, már biztosan felszalad néhány szemöldök, beugrik néhány sablonos sztereotípia. Jelentem, ez a hozzáállás a lelkem mélyéig megtaposott engem sok éven át.

Amikor megismertem a férjemet, úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva, fülig szerelmes lettem. Nem egyből és nem azonnal, de egyszer csak éreztem, hogy abba a boldog, lebegő állapotba kerültem, amiben olyan jó ringani. Ámde társadalomban élünk. Az ember, és minden, amit az ember gondol, érez és cselekszik, más emberek szűrőjén folyik át.

Kép: Dariusz Klimczak

Kedves magyar társadalom, a sablonokba zárt, korlátolt előítéletességed miatt (már elnézést a tegeződésért) rengeteget szenvedtem. Sírtam, zokogtam, háborogtam, összeomlottam, megtörtem, kitörni akartam, az is eszembe jutott, hogy betörök, és élek a társadalmi elvárások szerint. Meg is próbáltam, nem is egyszer, de végül beláttam, a szerelem nem mindig fér bele a társadalmi sablonokba. 

Én nem tapasztalhattam meg, milyen az, amikor örömteli mosollyal tekintenek a szerelmesekre. Amikor a tágabb közösség elismerésében lubickol a szerelem. Nekem a hitetlenkedés, értetlenség, kajánság, gúny, kioktatás, negligálás, felháborodás, kétségbevonás, rosszallás jutott. Ebbe ütközött az én szerelmes lelkem. 

Ráadásul egy különc és messzemenőkig sablonmentes férfibe szerettem bele. Meg kellett ismernem őt, és általa meg kellett ismernem önmagamat. Túlságosan fiatal voltam ekkora próbatételhez. Mindig el akartam menekülni, miközben ragaszkodtam hozzá. Mindig kifelé mentünk a kapcsolatból, miközben nem is ezt akartuk. Könnyebben kódolható kapcsolatokkal próbálkoztam, de tudtam, a szerelmet én a társadalmi elvárásokon kívül találtam meg.

Az egyetlen menedékem az volt a fensőbbséges ítélkezőkkel szemben, hogy elbújtam. Ne is tudjanak rólam. Én nem is létezem. Ha nem létezem, nem is zavarok senkit. Ez valamelyest csillapult, de teljesen eltűnni talán sosem fog belőlem. Elképesztő teóriákat hallottam vissza, miként magyarázzák a kapcsolatunkat. Volt, hogy nevettem rajta, de sokszor nagyon fájt. Pedig nem illettünk bele az alapvető sztereotípiákba, a jómódú éltes úr és fiatal lány közötti kapcsolat alapképletébe. Így még nagyobb volt a megütközés.

Kép: René Magritte

Aztán először a barátok, majd néhány családtag mellénk álltak. Voltak ismerősök és ismeretlenek, akikben éreztem, érzem ezt a megértést. Valamelyest repedezett a jégpáncél. Ők mind hatalmas lelkierőt jelentenek. Az évek alatt sokat javult a helyzet. Most már szinte-mintegy átlagos házaspárként élünk a világban, bár ebben az elmebeteg országban már szinte semmit nem lehet normálisan megélni.

Azért írom le ezt most, Valentin-nap utolsó perceiben, hogy elmondjam, keresztény gyökerű, európai, magyar, heteroszexuális középosztálybeli fehér emberként is megérezhettem a társadalmi előítélet pusztító örvényét. Aki ezt még nem tapasztalta meg, fogalma sincs róla, milyen kegyetlen élmény. 

Sokat tanultam ebből a helyzetből. Rájöttem, hogy az életkorokról sztereotip elképzelések élnek a fejekben. A párkapcsolatokról meg egyenesen papírízű sablonok. Én olyan férfit találtam, aki rácáfol a sztereotípiákra: minden tekintetben jobb állapotban van számos kortársamnál is. Most már csak ennyit mondok a korkülönbség miatt akadékoskodóknak: Felnőtt ember vagy, dolgozd fel!

Valentin-napon én azokat ünneplem, akik tőlük idősebbet vagy fiatalabbat szeretnek, vagy azonos neműt, vagy nem cigányként cigányt, fehérként feketét, keresztényként muszlimot, vagy felsorolni sem tudom, milyen egyéb főben járó bűnt követnek el. Minden szerelem építőköve az emberek békés egymás mellett élésének. Egy repedés a jégpáncélon. A meg nem értett, kirekesztett, tiltott szerelmesek ünnepe is legyen a Valentin-nap. Álljuk körbe őket és nézzünk rájuk szeretettel.





 

2022. február 7., hétfő

Monica Vitti

Írta: BikassyGergely


Most, hogy meghalt, klasszikussá vált. Egy egész filmtörténeti korszak (a hatvanas évek) talán legnagyobbja volt, főrendezőjével és élettársával, Antonionival. Különös, utánozhatatlan főszerepeket mintázott meg. A kései fekete-fehér filmek legnagyobbja. A "szorongás királynője" - mondták róla. Persze sokkal több volt. Vígjátékokban is kitűnő. Mégis, szorongó és szorongató élmény a legtöbb filmje. Nem könnyű mozik, az biztos. Ma talán meg sem születnének. Egyre kevésbé kell érték a mozivásznon. Mindegy: Monica Vitti összes filmje itt marad.

Monica Vitti (1931-2022)