A barokk opera mestere: Jean-Baptiste Lully

Írta: Inkabringa

A francia barokk opera műfajteremtő zeneszerzője az olasz származású Jean-Baptiste Lully. Firenzében született 1632-ben, de gyakorlatilag gyerekkorától kezdve Párizsban élt. Ifjan kitűnt zenei tehetségével és hamarosan XIV. Lajos (a Napkirály) udvari zenekarának vezetője lett.

Molière mellett kedvence és kegyence lett a Napkirálynak. A 17. századi dráma és opera két nagy megújítója éveken át közösen dolgozott. Molière darabjaihoz Lully zenei betéteket írt, operák és balettek születtek az együttműködésükből.

A barokk zene pompás, fenséges, fényes és tündöklő. Van benne valami magasztos és ugyanakkor valami közvetlen is. Lully az ünnepit és a bumfordi groteszket keveri mesterien operáiban. Ilyen műremek a Molière színdarabja alapján operára írt Úrhatnám polgár is. Ennek az operának - és talán Lully összes műveinek - máig legnépszerűbb dallama a Marche pour la Cérémonie des Turcs (a filmrészlet elején hallható).
Ha beülhetnék abba a bizonyos időgépbe, akkor egy barokk színházi előadást is megnéznék Shakespeare színháza mellett.

Lully tíz évvel volt fiatalabb Molière-nél,annak halála után színházának vezetését is átvette. Fényes karriert futott be az udvarnál ünnepelt, és méltán elismert zeneszerzőként. A sors fura fintora, hogy végül az ő halálát is a színház okozta. A karmesteri pálca által ejtett véletlen seb elfertőződése miatt halt meg 1687-ben a francia opera megteremtője.  
A francia wiki bővebben ír a történtekről és következményeiről.  http://fr.wikipedia.org/wiki/Jean-Baptiste_Lully
(A karmesteri pálca súlyos durung volt, Lully épp a Király tiszteletére írt Te Deumot dirigálta, egyre dühösebben, és hatalmas ütést mért nagyláb-ujjára.  Borzalmas halála ellenszenves magán-létéhez illik, nem csodás művészetéhez. Urak-hölgyek: melyik a fontosabb?...)

Bulgakov: Képmutatók cselszövése (Füge Produkció – Vádli Társulat - Szkéné Színház)

Írta: Inkabringa

Nemrégiben a Szkéné Színházban jártam. Kitört a tavasz és vele együtt a nyár, nem is baj, ha közösen érkeztek, ilyen masszív, ordenáré zimankó után hetekig nem hisszük el, hogy végre megint lehet lazán csak úgy lenni a világban. A napsütésben az embernek mindenféle életigenlésre támad kedve, és bizton állíthatom, hogy ezek közül az egyik legjobb dolog a színház.

A színház már rég nem egy épületről szól, s pláne nincs kőbe vésve. Talán ez benne a legjobb. Számomra az egyik legszimpatikusabb szemlélete az életnek. A színház spiritusz, elmejáték, tükör (hol Hófehérke mostohájának tükre, hol az elvarázsolt kastély torz tükre – attól függ, ki mire vágyik), kábulat és ráismerés egyszerre.

A jó színház úgy nyűgöz le és repít el a rögvalótól, hogy közben mégis precízen és tisztán rálátok a valóságra. A felszínes, puccos csillogás vagy a deklamálva a torkunkon letuszkolt, tanulsággal teljes feszengés helyett sokkal egészségesebb a lét azon tágas tere, ahol a szellem a kreatív játékkal karöltve oda is bevilágít, ahol nincs időnk, erőnk, kedvünk körbenézni.

A jó színház nézése után a néző nem csak derűsebbnek, netán felszabadultabbnak, hanem uram bocsá’, bölcsebbnek is érzi magát. Ironikusan és rezignáltan persze. Ne is mondjuk bölcsességnek, mert még szitokszónak hat, inkább tekintsük egyféle ráismerésnek. Vagy a ráismerések tudatossá tételének.

A ’független’ szónak mindig volt (és bizonnyal lesz is) egy befolyásoltságtól és befolyásolástól mentes pozitív jelentése, és ugyanakkor ezzel párhuzamosan egy kiszolgáltatottság és számkivetettség értelmű negatív jelentése is. Aki a függetlenséget pozitívan éli meg, annak e két jelentéstartalom egymást erősíti, és a kiteljesedést szolgálja. Aki negatívan éli meg, az a szűkölő mindenáron a karámba tartozás vágyát vonyítja a világba.

Jó színházat a Füge Produkció, a Szkéné Színház és a Vádli Társulat általában kellő arányban és mértékben tálcán nyújt elénk. Ez az alkalmi, de annál alkalmasabb társulat, okkal-móddal mindig beletalál azokba a kérdésekbe, amik foglalkoztatják a nézőket is. Egyértelmű, hogy ők a függetlenségnek a legnemesebb értelmét élik meg: mondják, amit jónak látnak, és ahogy jónak látják – befolyásoltságtól mentesen, ízléssel és mértékkel.

A színháznak van egy olyan típusa, ami a monumentális színpadtérre, és a csillogó díszletekre helyezi a hangsúlyt. Ez is lehet jó, sőt felemelő. A színháznak egy másik típusa épp ellenkezőleg, a kicsi, intim terekben létezik, a díszletek szinte csak jelzésértékűek, a látvány minimalista.

Ha igazán jó az előadás, akkor a grandiózus díszletek mögül is előbukkan az együttgondolkodás igénye, és a jelzésértékű díszletkép is hatalmas jelentőségűvé válik.

A Vádli, mint alkalmi társulás, lehetőségeinél és választott függetlenségénél fogva a minimalista színpadképet használja ötletesen és eredetien. Függetlenül, kötetlenül és fesztelenül tudnak témát választani és színre vinni. A darabok pedig, amit választanak, rendre érdeklődésre tarthatnak számot.

A Szikszai Rémusz által rendezett Képmutatók cselszövése című előadáson a világirodalom két zsenije találkozik egymással. Molière és Bulgakov.

Molière, aki a Napkirály udvarában volt a hatalomnak kiszolgáltatva, és Bulgakov, aki a sztálini diktatúrának volt kiszolgáltatottja. A hasonlóság kettőjük között több évszázadnyi különbség mellett is: a kiszolgáltatottság és a zsenialitás. Örök érvényű alkotóerő, és ugyanakkor a lét pőre függése egy ormótlan, mindenre rátelepedő, a magánélet legtitkosabb zugaiba is betolakodó felső hatalomtól. Ez az, ami megmagyarázza Bulgakov drámájának témaválasztását.

A Képmutatók cselszövése című darabnak egyik főszereplője ugyanis Molière és az ő hányatott életű társulata.

A másik főszereplő pedig a Napkirály és az ő abszolutizmusa.

Napi szinten a hatalom győz, ahogy mindig. Hosszú távon azonban Molière minden megalkuvása, vétke és rossz döntése méltányolhatóvá válik, mert csodálatos életművet hagyott maga után. A hatalom az életét meg tudta törni, de az életművét nem. Ahogy Bulgakovét sem.

Hatalom és művészet. Örök téma.

Az ő példájuk igazolja Plutarkhosz mondatát: „Ezért ha gondolkodásunk és életünk nem üti meg a kívánt mértéket, sohasem szabad hazánk kicsinységét hibáztatnunk, legfeljebb saját magunkat.” Az előfordulhat, hogy nem lehet mondani, mutatni, láttatni, de gondolni mindig lehet.

A függetlenség talán sohasem lehet teljes mértékű materiálisan, de annál inkább az lehet szellemileg. A gondolkodás mindig lehet független. S persze hajthatjuk önként, dalolva, sőt büszke gőggel rabigába is.

A darab története Molière életének egyik legfontosabb epizódjába fut bele: nevezetesen a halálába. Tulajdonképp életrajzi adatokra épül, de a drámai sűrítettség és az a bizonyos mögöttes mozgatóerő sokkal messzebb hatóvá teszi, mint egy életrajzi emlékezés.

Molière a 17. század Franciaországának ünnepelt-gyűlölt írózsenije volt. Van, aki ünnepelte és van, aki gyűlölte. Érdek szerint a kettőt váltogatták is.

Franciaország a Napkirály abszolutista tündöklésében élt. Pazar pompa, erős hatalom, mindenre kiterjedő általános irányítás. Fenség és alázat. Ha valaki bejuthatott az udvar fényes köreibe, akkor bármire hajlandó volt, hogy ott is maradhasson. A megalkuvás, ármány, árulás érdemmé és egyben napi rutinná vált. Erkölcsös az volt, amit az udvar és az uralkodó annak tartott.

Ebben a világban írta és vitte színpadra Molière a színműveit megszállott odaadással. Nem az udvar, a rang, a hatalom és pompa megszállottja volt. Az ő valódi királya a színház maradt mindig.

Moliere színháza, a Petit Bourbon

Alkotóerejének és egyben életének ez a szcéna adatott, az abszolutizmus. Ahogy Bulgakovnak a sztálinizmus. Írta és rendezte máig zseniális darabjait tehát ebben a közegben.

Ahhoz, hogy kigondolja, megírja, nem kellett megalkudnia. Ahhoz, hogy színre vigye, hogy nézők elé vezesse, hogy társulatának megélhetését, és minden este a függöny felgördülését biztosíthassa, ahhoz már alázkodnia és megalkudnia kellett. Megtette, nem is tehetett mást. Ez volt az élet, a kor, amibe született.

Tehetsége vitathatatlan volt, de tehetsége gyakran túlcsordult azon a szinten, amit az álságos udvari etikett elviselt. Abba a bizonyos színházi görbe tükörbe bizony az udvari ripőkök nem szívesen néztek bele. Molière túlment azon a határon, amit még a máz és a semmitmondó mulattatás elviselt.

A Tartuffe bemutatója után végképp maga ellen fordította az udvar legbefolyásosabb és legveszélyesebb elemeit. 

Briliáns, apró sziporkák, finom és jól elhelyezett poénok kísérik végig az előadást. Kimunkálva, kellő ízléssel adagolva.

Szikszai Rémusz és színészei kiváló, szellemes humorérzékről tesznek tanúságot. Nagyszerű jelenetei vannak Tóth Józsefnek, Kovács Krisztiánnak, Kerekes Évának és még sorolhatnám.

Az első felvonás ebből a sűrű szövetű drámából épp csak sejtet valamit. Egy derűs, sikamlós commedia dell’arte előadást látunk, melyben az idősödő Molière társulatának ifjú primadonnájába szeret bele. (Megjegyzem, Molière csöppet sem volt a mai viszonyokhoz mérten idős ember ekkor, hiszen gondoljunk bele, mindössze 51 évet élt.)

A bajok e titkos szerelem felszínre bukkanása után kezdődnek csak igazán a színpadon és az életben is. A magánéleti krízis azonban csak egyik alkotóeleme a darab drámaiságának. Az igazi dráma egyén és hatalom között zajlik.

Molière-t Fodor Tamás alakítja, végig erős és intenzív jelenléttel. Igazi jutalomjáték ez neki, és nekünk, nézőknek is az. Színvonalas, nem teátrális, de minden ízében a színház előtt tisztelgő színjátszás.

A második felvonás már ránk borítja mindazt a brutális függést, elnyomást és kiszolgáltatottságot, ami a csillogó udvari pompába bújtatva irányítja és kényszeríti a benne élőket.

Királyi kegyekért eped mindenki, rangot, vagyont, létbiztonságot remél. A legfőbb cél kegyenccé válni. Molière is kegyenc, hisz a Napkirály teljes mértékű, kegyes, óvó és dicsérő fényében alkothat. Az udvari színjátszás magas rangját kivívja magának, a király szereti, de mondjuk inkább így, kegyeli.

A Napkirályt Nagypál Gábor alakítja remekül, sokszínűen, kegyes és félelmetes oldalát egyaránt láttatva. A fennen magas fényben országló uralkodó, kinek ítéletétől függ élet és halál az udvarban. Nemesi cím, családi birtok, színház és emberélet - csak az ő fenséges mozdulatán múlik. Nagypál Gábor méltó partnere Napkirályként Fodor Tamás Molière-jének.

Elegáns, nagyvonalú, szinte már elbűvölő. Lenyűgöz a magától értetődő kifinomult és választékos mozdulataival, szellemes élceivel, nagylelkű döntéseivel. Egy „kultúrlény”, aki megengedő türelemmel terelgeti az udvarában hemzsegő, egymás ellenében, vagy egymás vállára kapaszkodva mindenáron előre jutni akaró kegyenceit. Szinte-mintegy a hatása alá kerülünk karizmájának.

De Nagypál Gábor érzékeny alakítása egyértelművé teszi ezen impozáns kormányzás előtt hajbókolók kiszolgáltatottságát is. Egyetlen ember kegyétől nem függhet ennyi élet.

A Napkirály pedig akkor is csak egy ember, ha egész birodalmat irányít, ha mindenki földig hajol előtte, magas áhítattal ejtik ki még a nevét is, és a legnagyobb megtiszteltetés, ha az asztal végén ülve egy sámlin a vacsora maradékából kaphatnak néhány falatot.

A nézőtéren ülve éles fényben látjuk, milyen visszás, taszító és szeszélyes ez a hatalom. Egyetlen ember pillanatnyi hangulata, kisszerű hiúságai irányítják mindenki más életét. Lehet hatalmas, pusztító, félelmetes vagy kegyteljes, de bizalomkeltő és együttműködésre késztető semmiképp sem. Nézőként egekbe horgad bennünk a dacos ellenállás: nem behódolni.

Végignézzük Molière kínlódását, vergődését, küszködését, hogy a színháza egyben maradhasson. Egyetlen ember kegyéből.

A darab végén, amikor ellenlábasai, a Tartuffe miatt felhergelt és bosszúszomjas udvaroncok meggyőzik az uralkodót, hogy Molière-től és társulatától megvonja uralkodói jóindulatát, Molière rezignáltan mondja (nem szó szerinti idézet): „Egész életemben a talpát nyaltam, és most mégis tönkreteszi a színházamat”. Hajlandó volt talpnyaló udvaronc lenni, csak hogy a színháza működhessen. Majd egyetlen sértett uralkodói mondat süket csöndbe és kitaszítottságba taszította. Képletesen és szó szerinti értelemben is, a halálba.

Ha valaki, akkor Bulgakov értette ennek a süket csöndnek a reménytelenségét, és égbe kiáltó botrányát. Nem árt időről időre átismételni.

Megemlítem Szikszai Rémusz egy másik rendezését is, szintén a Vádli Társulat előadásában. Székely János drámája, a Caligula helytartója.

Katartikus előadás, amit nehéz felülmúlni. A hatalom és erkölcs, az alázat és lázadás, a józan ész és a vakhit, az érdek és a becsület, a törvény és belátás tömény, sűrű drámaiságát döbbenetes erővel tárja elénk.

Nem egyszerűen bemutat, szemléltet, hanem örvényként magával ránt nézőként is ebbe a vívódásba. Messze túlmutatnak a konkrét darabbeli szituáción az itt boncolgatott súlyos dilemmák. Ezt az előadást már többször láttam, különféle helyszíneken, és biztosan fogom is még látni.

Igazi, erős, lélekbe döfő színház. Nem kőből és ércből, hanem szívből és észből.