Keresés ebben a blogban

2016. november 30., szerda

Mondo Arancina (Róma, Prati-negyed)

Írta: bikassygergel

Mondo Arancina (Róma: Prati negyed) Prati azért különös római városnegyed, mert nincs benne műemlék. Utcái sem emelkednek, sőt nem is kanyarognak. 
Házak majdnem mind kis előkerttel, pálmákkal, tetőterasszal, de semmi barokk, semmi művészet: huszadik század eleje: Prati akkor épült, sokáig csak kishivatalnokok lakták. Turisták csak azért ismerik, mert egyik része közel van a Vatikánhoz, és van ott egy nagy olcsópiac. Én azért kötöttem ismeretséget a Pratival, mert egy mérnökien kanyartalan utcáján van Róma legjobb művészmozija, klasszikus és ritka filmekkel. (Via degli Scipione) Ide saját bérlettel lehet járni egész évben. Bitang olcsó és jó, székei barátságosan recsegnek. 
Valaki azt mondta, csak itt, a Pratiban lehet Rómában igazi, szicíliai Arancinot enni. Kis előétel, állva eszik, de inkább elviszik. Arancina? Narancs alakú, rántott sajtgolyóbis. (Rokona a híres római Supplinak, amiről Lénárd Sándor írt nagyszerű fejezetet.) Állítólag három boltjuk is van Rómában. Én a Prati negyedben levőt ismertem meg. Vasárnap, amikor kihalt a város, Pratiban csak itt látsz embereket. Üres, mint Chirico négyszögletes utcái: halott autók, motorok. Kis csoport mégis. Olyan, mintha a buszmegállónál várakoznának: ott ácsorognak, de nem buszra várnak, hanem az arancinára, vagy utána a fagylaltra. 
Via M. Colonna - Via Pompeo - a fagylaltos és az arancinás jól megtámogatják egymás üzletét. Máshol a suppli mellett tartalék lehet csupán az arancina – itt nemcsak hogy jobb, mint máshol, de suppli nem is kapható, itt az arancina a címszereplő, az egyedüli, a nagyszerű. Tizennégy (14) féle változatban próbálhatod, és ha egyben is csalódsz, el kell talán hagynod Pratit... Én azért majd visszatérek, és írok a negyed másik kis művészmozijáról.




2016. november 23., szerda

A hosszú élet titka

Írta: Inkabringa


A felelősség a legrégibb emberi feladat. Az alóla való kibújás pedig a legrégibb emberi gyarlóság.

Nézni egy arcot. Megunhatatlan felfedezés. 
Idén mutatták be osztrák alkotócsoport rendezésében az Egy német sors című dokumentumfilmet. Ebben Brunhilde Pomsel arcát nézzük majd' két órán keresztül. Brunhilde 105 éves. A filmben sötét háttér előtt egy mélyen barázdált, csupa ránc arc néz a kamerába. Olyan, mint egy fatörzs, recés, árkolt. A tekintete élénk, a gesztusai, testtartása vitalitást sugároz. Logikusan, szépen formázott mondatokban beszél.

Pedig nehéz Brunhilde mondandója. Az 1930-as évek Németországában vált fiatal felnőtté. Sorspróbáló idők voltak, az ő sorsa is átesett egy próbán. Hosszú élete alatt volt ideje mérlegre tenni döntéseit. Mondatai őszintének hatnak. Korrekt számvetés, nem kényszerít nézőként az érzelmi felmentés csapdájába, vagy az erkölcsös ítélkező pózos szerepébe. Tisztán látja akkori önmagát. Épp ezért olyan dermesztő hallgatni, hogy milyen hétköznapi naivságokon és nemtörődömségeken múlik egy pusztító rendszer kiépülése. A náci ideológia hosszú évek alatt épült be a német társadalomba. Egyre inkább a hétköznapok részévé vált, mindent felemésztett és csak a kínzó bűntudat maradt utána. Pomsel visszaemlékezése megmutatja, miként épült ki a kegyetlenség diktatúrája. Ez a film nem a hatalmi téboly áldozatainak szenvedését mutatja be, hanem a hatalom kegyeltjeinek a lelkiismeret-furdalás és az önfelmentő magyarázkodás közötti kínlódását.

Brunhilde Pomsel tanult lány volt, tisztes és szigorú családból. Elmondása szerint akkoriban inkább a fegyelmezés és büntetés volt a gyereknevelés alapja, mint a szeretetteljes megértés. Kötelességtudó és alázatos, nem, ezt a szót javította, inkább engedelmes felnőtté vált. Gépíróként, titkárnőként dolgozott. Apró fogaskereke a náci birodalomnak. Megbízható munkaerő volt, amit kellett, precízen megcsinálta. Oda sem figyelt Hitler egyre nagyobb térnyerésére. „Nem érdekelt a politika”. „Naiv voltam és buta.” „Felszínes voltam és ostoba.”

A történetét végighallgatva, ezt helytálló jellemzésnek tekinthetjük. Bár érezni, ezt az önostorozást egyben önfelmentésként is használja: buta volt, naiv, tájékozatlan, ment a többi után. Végig ott motozott bennem: egy felnőtt ember nem lehet ennyire befolyásolható és opportunistán érdekvezérelt. Brunhilde Pomsel szolgálta az utolsó percig a nácizmust. Ő az engedelmes állampolgár példája, aki vita nélkül elfogadja az aktuális hatalmat, céljait nem firtatja (nem is érdekli), belesimulni akar és boldogulni. Nem kétséges, hogy a diktatúra kiépítéséhez a hatalom mámoros rajongóin és a haszonleső érdekembereken kívül erre a reflektálatlan állampolgári attitűdre is szükség van.

A náci eszmék divatosak voltak a harmincas években. Első udvarlója is egy randevún a náci párt gyűlésére vitte el. A lány halálosan unalmasnak találta. Nem is figyelt a beszédre. Mégis lelkesen integetett az utcán végigvonuló Hitler felé. Miért? Mert mindenki más is integetett, vidám kavalkád volt. Jó buli.

Brunhilde nem volt fanatikus, az erősek közé tartozás bódultja. Egyáltalán nem érdekelték a náci eszmék, a politika untatta. Mégis egy ismerősének javaslatára gondolkodás nélkül belépett a náci pártba, pusztán csak azért, mert hivatali előrelépést remélt tőle. Praktikus lépésnek tűnt. Reményei valóra váltak. Munkát kapott a rádióban, az addigiakhoz képest többszörös fizetéssel. Adómentes plusz pénzek egészítették ki a bérét csak azért, mert párttag. Boldog volt, milyen jól döntött. Át sem futott rajta, kik közé tartozik. Ő nem bántott és nem gyűlölt senkit, magyarázta, zsidó volt a barátnője és az első munkaadója. Érvényesülni akart, előre jutni a munkájában, és abban a helyzetben ez volt az egyetlen módja. Fel sem merült benne, hogy erkölcsi fenntartásai legyenek. Most, 105 évesen visszagondolva úgy látja, hogy a saját felszínessége hiba volt, ahogy a társadalom közönye és passzivitása is. A hőzöngő eszmegyárosok maguk alá gyűrték az országot.


Van két jellemző története Brunhilde Pomsel életének.
Az egyik a náci pártba való belépésének története a harmincas évekből. A pártirodához zsidó barátnője kísérte el, megvárta, amíg az utcán kígyózó sort végigállta. A párttagsághoz tíz márkát kellett befizetnie. Hatalmas összeg volt ez neki, hetekig élt ennyiből. A barátnőjének nevetve konstatálta, hogy kávézásra így már nem futja, de remélhetően, ez a nagy kiadás jó befektetés lesz. A tíz márka számára valóban jó befektetésnek bizonyult, csúcsfizetést kapott és új lehetőségeket. 1942-ben a rádióból Göbbels Propagandaminisztériumába került. Ez karrier. 

A másik jellemző története már a háború idejéről való. Brunhilde ott volt azon a nevezetes pártgyűlésen, ahol Göbbels beszédében a totális háború szükségességét hirdette. Ő és kolléganője döbbenten látták, hogy a hallgatóság helyéről felpattanva, tomboló lelkesedéssel ünnepelte ezt a mondatot. Ekkor egy hátuk mögött álló SS-tiszt megjegyezte: legalább tapsolni illenék. Látta a rendszer torzult agresszivitását, mégis kötelességtudóan szolgálta. Alkalmazkodott, hogy életszínvonalából ne veszítsen egy jottányit sem. Végigkísérte a rendszert a bukásig.

A film magyarázatot ad arra, hogy mi a hosszú élet titka. Nem abban az értelemben, hogy miként érjük el, hanem hogy miként éljük meg. A hosszú élet távlatot ad, ami lehetőség a hibák, bűnök, veszteségek analizálására, a szembenézésre és belátásra. Nem könnyű, ezt látjuk a filmben is. Az önfelmentés és a felelősségtudat küzd az idős asszonyban. E tépelődő szembenézés nélkül azonban csak buta, önelégült zárvány maradna az élete, a pillanatnyi hasznosságok reflektálatlan gyűjtőhelye.


E dokumentumfilmnek bizonyos értelemben párdarabja a Lars Kraume által rendezett Az állam kontra Fritz Bauer (2015) című német játékfilm. Az Egy német sors az egyén felelősségét firtatta, ez a film egy ország kollektív felelősséggel való szembenézését boncolja. A film a valóságos történelmi eseményeket láttatja egyéni sorsok fényében. A második világháború után a lerombolt és megvetett német társadalomnak szembe kellett néznie az elmúlt évek-évtizedek pusztító víziójával.

Mára példaértékűvé vált a német társadalom múlttal szembesülése. A film azt mutatja be, hogy ez egyáltalán nem volt olyan könnyű folyamat. Az 1950-es években nehéz küzdelem elé nézett, aki a meghasonlott és megszégyenült német társadalmat a múltjával való szembenézésre akarta rábírni. Egymás mellett kavargott a düh, a bosszúszomj, a mederbe nem terelt indulat, a csalódottság és a szégyenérzet. Ugyanakkor kemény ellenerők is dolgoztak. Hiszen a náci eszmék egykori szimpatizánsai nem tűntek el teljesen az államhatalom kulcspozícióiból. A nemzetközi színtéren zajló pozíciókeresések, érdekharcok tovább nehezítették a helyzetet.

A filmben Fritz Bauer államügyész megszállottan keresi a menekülő és bujkáló náci bűnösöket. Vérmes, olykor bősz, nem udvarias, nem diplomatikus. A felelősséggel való szembenézés harcos hírnöke a megalkuvásokkal és hárításokkal szemben.

A film Adolf Eichmann elfogásán keresztül láttatja ennek a küzdelemnek a nehézségeit. Fritz Bauer leghőbb vágya, hogy Frankfurtban álljon bíróság elé Eichmann, mert a tárgyalás lehetőséget adhat a német társadalomnak a közelmúltjával való szembenézésre. Ez nem sikerült, Eichmann Jeruzsálemben állt a bírák elé. A közvélemény csak az államügyész halála után tíz évvel tudta meg, milyen fontos szerepe volt Eichmann elfogásában. A német társadalomnak a hatvanas évek hozták meg a katartikus szembenézés lehetőségét, a Frankfurtban lefolytatott nagy Auschwitz-per révén. Ebben elévülhetetlen érdemei voltak Fritz Bauer államügyésznek.

A film egyik jelenetében az idős államügyészt egy tévéfelvételen fiatalok faggatják arról, hogyan éljenek ők abban az országban, ahol a szüleik és nagyszüleik korosztálya ennyi bűnt engedett meg. Az államügyész azt válaszolta, hogy ne a szép tájakra, vagy Beethoven és Goethe műveire legyenek büszkék. Ez nem az ő érdemük. Arra legyenek büszkék, amit a saját életterükben saját maguk tesznek azért, hogy a társadalmuk élhető közege legyen valamennyi állampolgárának.


Hogy tanult-e a 20. század világégéseiből az emberiség, azt honnan tudhatnám? Mindig vannak rátarti ellenpéldák. A valahova tartozás olykor a kiválasztottság, felsőbbrendűség hamis illúziójával bódít, ami magával vonhatja más csoportok lenézését, megvetését, esetleg üldözését. Ez olyan régi „kórisméje” az emberiségnek, hogy az a bolond, aki elhiszi, hogy egyszer végleg eltűnik. Fontos kiindulópont a tanulságok levonásához Joyce Carol Oates mondata: „ha valaki egyszer megsértett, soha nem fogja neked megbocsátani”.
Ez a két film is bizonyítja, hogy a bűnökkel, hibákkal, rossz döntésekkel való szembenézéshez meg kell érni, fel kell nőni az egyénnek és a társadalomnak is. A legnagyobb feladat rátalálni arra az útra, ami mások megvetése nélkül vezet saját önbecsülésünkig.  





2016. november 18., péntek

Az olasz komédia nagyjai: Toto

Írta: bikassygergel

Valamelyik tévécsatornán bukkant fel megint. Egy majdnem hatvan éves, természetesen még fekete-fehér filmben. Kedvenc szerepében: vénülő csirkefogót játszik, tőről metszett szélhámost. Rómában, a Via Veneto sarkán működik, mint "illegális parkolóőr". 
Akár ő találta fel ezt a mesterséget, akár nem, olyan komolyan veszi, hogy társaival a kereskedelmi minisztérium előtt tüntet, és pimaszul megígéri a miniszternek, hogy mától kezdve addig zaklatja, amíg az nem legalizálja az illegális parkolóőrök ténykedését. 

Toto ebben a filmben is hatalmasságok és dúsgazdagok bizalmát élvezi, sőt a legtöbbet orránál fogva vezeti. Jól jöhet a sok úri balek, hiszen Kabátfalváról megérkezik unokafivére, Peppino de Filippo, aki ugyan idősebb nála, de ügyetlenebb. Ráadásul naivan elhitte, hogy Toto mindent el tud intézni a fővárosban. 
Kicsit még igaza is van, hiszen a parkolóőrök szóvivője nem engedheti meg magának, hogy leégjen a vidéki rokonság előtt. Most már igazán zaklatni kezdi a minisztert, ezenkívül meghívatja magát és fivérét egy "édes életet" utánzó főúri mulatságra. Ott aztán hamar elszabadul a paródia: mindenki kiröhög mindenkit, nehéz eldönteni, hogy ki a legbutább, és ki nevet a végén. 
Ha jól figyelünk, Toto nyer. Vagy a régi olasz komédiák kedvelői. Pompás mulatság, közvetlenül az Édes élet világsikere után készült, és az egész filmen végighúzódik a Dolce vita több főmotívuma. Néhány jelenet egyértelmű paródia, az egész film viszont, hála a nagyszerű komédiásnak, önálló életre kel. (Az ügyes kezű Sergio Corbucci rendezte, de a Toto-filmek legprofibb rendezője, Steno sem szégyellhetné.) 
Valamikor, szegényesebb, de őszintébb időkben ilyen volt az olasz filmkomédia. Nevessünk irigykedve...




2016. november 10., csütörtök

Új magyar mítoszok

Írta: Inkabringa

A Már a múlt sem a régi című tanulmánykötet első lapján ez a mondat áll: „Kedves barátunk és kollégánk, Ilyés Zoltán emlékére”. Ilyés Zoltán a nemzeti, etnikai, kisebbségi határhelyzeteket és ezek szimbolikus megnyilvánulásait kutatta. Ez a téma kifogyhatatlan forrásokkal rendelkezik a káoszosan identitást kereső mai magyar valóságban. A Már a múlt sem a régi című kötet ennek a kétségbeesett keresésnek egy szegletét járja körbe: nevezetesen a magyar ősmúlt körüli mítoszgyártást és alternatív történelemszemléletet.

A kötet a Sepsiszentgyörgyön 2015-ben megtartott „Új magyar mitológia” konferencia előadásait tartalmazza, az MTA-SZTE Vallási Kultúrakutató Csoport gondozásában jelent meg. A szerzők magyarországi és erdélyi kulturális antropológusok, etnográfusok, valláskutatók, történészek, nyelvészek. Különböző aspektusokból közelítik meg a magyar őstörténet alternatív értelmezéseit. Alternatívnak nevezik azon elméleteket, amelyek a tudományosan elismert tényeket elutasítva (azokat kártékonynak és hazugnak tartva) sajátosan új magyarázatot adnak a jelenségekre.

A mítoszok mindig is kísérői voltak az emberi kultúrának. Még a sztárkultusz is a mítoszi hősök tökéletességének ideálját adja meg a mai kor emberének. (lásd: Povedák István: Álhősök, hamis istenek? Hős- és sztárkultusz a posztmodern korban. Gerhardus Kiadó, 2011) Napjaink mítoszainak van egy másik vonulata, erről szól a Már a múlt sem a régi című könyv. Ingatag, átmeneti korokban az emberek bizonytalanságérzete az egekbe nő. Ez a szorongás sokakat nyitottá tesz arra, hogy abban bízzanak, ami mindenre magyarázatot ad. A transzcendencia, az istenkeresés is felértékelődik ilyenkor. A bizonytalanság érzete nem használ a racionalitás türelmes megfejtésének. Azonnali, végleges, cáfolhatatlan válaszokra van szükség. A kádárizmus alatt a nemzeti identitást fedő alatt tartották, ellenreakcióként a rendszer bukása után felülreprezentált lett. A nemzeti múlt és identitás szakralizálódott, és keveredett a transzcendens iránti vággyal.

Hubbes László és Povedák István, a kötet szerkesztői, bevezetőjükben felvázolják az ezredforduló táján világszerte felfutó új mítoszok hátterét. Nevezik ezt „new age” mozgalomnak is. Fontos közös jellemzőjük a tudományellenesség és valamiféle mixelt spiritualitás, a hivatalos vallásokkal szembeni fenntartás. Régiónként azonban jelentős eltérések mutatkoznak. A nyugati országokban alapvetően természetközpontú, hierarchia- és vallásellenes, liberális, feminista és depolitizált attitűd jellemzi. A keleti országokban gyakran nacionalista, radikális, politikus, etnocentrista jegyeket mutat, és bár pogány rítusokat használ, de tagjai fontosnak tartják kereszténységük hangsúlyozását.

Felvetődik a kérdés, hogy az ősmagyar történet alternatív magyarázatát a folklór vagy a politika szemszögéből érdemes-e megközelíteni? Kétségtelen, hogy a politikai hatalom gyakorlói mindig is próbálták saját érdekeikhez formálni a történelmet.

A kötet szerzői a magyar viszonyokat elemzik. A tudomány a radikálisan szélsőséges politikai attitűdök és az áltudományos magyarázatok miatt tartja veszélyesnek e szemléletmód terjedését. Az alternatív történelem hívei viszont a tudományt tartják nemzetáruló idegenbérencnek. A kötet szerzői, a tudomány képviseletében, arra vállalkoztak, hogy elfogulatlan tekintettel járják körbe a témát: miről, hogyan gondolkodnak az alternatív teóriák képviselői. Aki ezen alternatív elméletek tudomány általi fölényes földbe döngölését várja, csalatkozni fog. Ez a könyv példa arra, hogyan lehet higgadtan, empatikusan körbejárni egy olyan magyarázatrendszert, amelynek egyetlen pontjával sem értenek egyet, mégis a fitymáló lesöprés helyett a mozgatórugók, mítoszforrások értelmezésére törekednek.

Elismerik, hogy több évszázados – bár a tudomány által folyamatosan cáfolt - téves magyarázatok élnek a közhitben makacsul. Tisztában vannak vele, hogy a tudománynak (főként a humán tudományoknak) rendkívül csekély befolyása van a széles társadalmi közvéleményre. Belátják, hogy míg egy atomfizikus eredményeit nem vitatja a közvélemény, a humán tudományok, mivel a nemzeti és egyéni identitás kérdéseit is elemzik, könnyen összeütközésbe kerülnek a fényes és/vagy áldozati múltértelmezésekkel, vagyis a mítoszokkal. Az is igaz, hogy a tudományos megközelítés befolyásolásának igénye, avagy az ellene hangolás szintén jól bevált eszköze a politikai játszmáknak. A tudományhoz türelem kell. Mindig lesznek olyan kérdések, amely a jövő nemzedékek ráismerése marad, ezért a tudományos megismerés folyamatosan változik. A mítosz ezzel szemben kompakt, változhatatlan, örök érvényű, mindenre magyarázatot adó.
A honfoglalásról és az azt megelőző korról Szabad György a történész, Hoppál Mihály az etnográfus szemszögéből adta közre a tudomány által ismert és a még nem pontosan ismert részleteket. A kutatási módszerekről, a mítoszok mibenlétéről, funkciójáról, fajtáiról Kapitány Gábor és Kapitány Ágnes, valamint Voigt Vilmos írt. A. Gergely András tanulmányában a jelen miszticizálását elemezve állapította meg, hogy a nemzet szakralizálása is egyféle miszticizálás.

A magyar alternatív történelemszemlélet egyik alapvetése, hogy „a tudomány nem azt a történetet mondja el, amit kellene” (idézet a könyvből). Az egyik legrégibb vita a magyar nyelv eredete. A finnugor eredet a 19. század óta botrányos vitáktól kísért. Hiába európai, de jelentéktelen és primitív ez a rokonság sokak szemében. A keleti fényes civilizációkat méltóbbnak tartják, a sumér, hun, szkíta, pártus, kelta, etruszk kapcsot keresik. A másik alapvetése e szemléletmódnak a magyarok történelmi küldetéstudata és kiválasztottsága. Ebből fakadnak azok a magyarázatok, hogy Jézus magyar volt, egymillió éve lakjuk a Kárpát-medencét, királyságunk volt Atlantiszon és a fáraók is magyarok voltak stb. Idetartozik az is, hogy Kelet és Nyugat ütközőpontján csak a magyarok tudják megvédeni a Kárpát-medencét mindkét oldal támadásaitól. Az ősmagyar mítoszképzés jellemzője a szinkretikus vallásosság: a pogány, buddhista és keresztény tanok ötvözése.
Az új magyar mítoszok képviselőinek jellemző vitamódszere, hogy ha a tudományos tényeket nem tudja cáfolni, akkor a tudományosság fogalmát és határait írja át. Itt említem meg a Windhager Ákos tanulmányában felhozott példát. Az alternatív elméletek egyik képviselője a dalai lámával való közösségi találkozáson elmondta, hogy a Pilis a Föld szívcsakrája. Ezt a láma cáfolta, mire nem az állításával szálltak vitába, hanem a dalai láma legitimitását vonták kétségbe. A fixáltság és kompromisszumképtelenség gyakori jellemzője e nézetek képviselőinek. Az ellenérveket egyrészt hárítják, figyelembe sem veszik, másrészt árulónak tekintik, aki más véleményen van. (Megjegyzem, ez jóformán már a társadalom összes csoportjára jellemző. Nem szerencsés tendencia.) A humán tudományok eszközei csekélykék a közvélemény befolyásolására, de ha mégoly nehéz is, a nyilvánosság elé kell kerülnie nézeteiknek. Nem gőgös kinyilatkoztatásokkal, hanem mindenki felé nyitott párbeszéddel. Ugyanis, ha ezen mítoszok legitimizálódnak a társadalmi térben, akkor majd az iskolai tankönyvek is a mítoszképzés terepévé válnak.

Szeverényi Sándor egyszer azzal kezdte előadását, hogy húsz éve foglalkozik a finnugor nyelvek kutatásával és azóta nem érti, miért baj ez? A Már a múlt sem a régi kötetben a „halzsíros atyafiság” elutasításának történetét veszi végig. Szeverényi szerint a finnugor eredetről szóló vitát a kezdetektől nem lehetett a tudományosság talaján tartani. Azonnal az ideológiák és a politika mezsgyéjére került. Hiába cáfol a tudomány, a mítosz makacsul tartja magát. Jellemző ellenérv, hogy a finnugor nyelvrokonság tanát ellenséges külső hatalmak erőltették ránk: zsidók, németek, Habsburgok és kommunisták. A 18. századtól jelent meg a keleti nyelvrokonság keresése, mely egybefonódott a késő barokk nemesi tudattal, ami a hun rokonságot tartotta egyedül elfogadhatónak. A tudomány ezt már számtalanszor cáfolta, de mégis makacsul tartja magát mindmáig.

Povedák István az István király körüli mítoszokról írt. Bizonytalan korokban, amikor a válságérzet frusztrációt okoz, a társadalomban nő a transzcendens iránti igény és vonzóbbá válnak a hagyományok (még az ha konstruált és „fogyasztóivá” tett is). A 20. század végétől ismét fellobbant az István király körüli mítoszképzés. Eklatáns példája volt az István, a király rockopera bemutatása. Povedák tanulmányában idézi Jávorszky Béla Szilárd írását: „a politikai vezetés jónak látja időnként a nacionalizmus szelepét meg-megnyitogatni. Ennek első kipróbálására az István, a király adott alkalmat. A módszer lényege: a magyar történelem, a belőle gerjeszthető érzelmek eszközül szolgáljanak a társadalomban keletkező feszültségek levezetésére.” Ha túlzásba esnek és szabadjára engedik ezeket a kavargó érzéseket, a sovinizmus erős mítoszképzővé válik, és bezárja füleit a tudományos tények előtt. (Tegyük hozzá, hogy a rockopera alkotóinak nyilván más voltak a célja, mint az akkori hatalomnak.) Vannak olyan szélsőséges vélemények is, mely szerint István elárulta a népét, idegen hatalmakat engedett be, elvette tőlünk őseink vallását stb.

Windhager Ákos az ősmagyar mítoszok újrakonstruálásának szépirodalmi megnyilvánulásairól írta tanulmányát. Az ősmagyar mítosz a kétezres évektől jól eladható fogyasztási cikk lett (internetes játékok, ruhadivat, étkezés, turizmus). Könyvek tucatjait írták a legkülönfélébb műfajokban (sci-fi, krimi, történelmi, ifjúsági, fantasy) a honfoglalás, kora középkor mondáit felhasználva. Legfőbb témája e könyveknek a Szent Korona-tan, a csodatevő Pilis, Atilla mítosza, a pálos rend, gyakori szereplők a keresztény táltosok. Vannak, akik ironikus, parodisztikus megközelítésben használták fel az ősmagyar mítoszokat (Juhász Viktor: Rádiumember, Tokaji Zsolt: Turulfi).

Tamás Dénes tanulmányában a Hazajáró televíziós sorozatot vizsgálta a nemzeti táj megképzése szemszögéből. A sorozat a tájat mitizálja, nemzetiesíti. Dramaturgiai gerincét adják a 19. század végéről, 20. század elejéről választott idézetek. Jellemzi egyfajta múltba révedés, a tájat a nemzetvédés terepeként mutatja be a sorozat. Szembeötlő, hogy a táj alakításában csak a magyar vonatkozásokat említik, szóba sem jön, hogy más népek fiaival együttműködésben alakult ki. Márpedig a Kárpát-medencének ez a legfőbb jellegzetessége. A sorozat sugallata szerint az itt élők csak a múlt konzerválásában látják a megmaradást.

A könyv izgalmas fejezeteit adták a terepmunka megfigyelésekből született tanulmányok.
Balázs Lajos a 2013-ban megrendezett Magyarok Kenyere ünnepet vizsgálta. Ez a hagyományokra építő identitáserősítő mítoszképzés jó példája. Külsőségeiben, dramaturgiájában ezt az együvé tartozást szakralizálja. A kenyér, a közös étkezés jól használható elemek. A búzának számos kultúrában tisztelete van. A közös étkezés az emberiség kezdete óta szimbolikus jelentőséget hordoz. A lakodalmakon például a két család közös étkezése az összetartozást jelképezi, ahogy a diplomáciai közös étkezések is a békés szándékok szimbólumai.

Csáji László Koppány 2009 óta kutatja a Bólyafészek nevű közösséget, mely 1979 óta működik budapesti központtal. A csoport tagjai a városi középosztályból kerülnek ki, többnyire érettségizett és diplomás emberek. A humán tudományokkal szemben fenntartásaik vannak, ahogy az orvostudománnyal szemben is. A népi gyógyászat és az ezotéria iránt nagyobb a bizalmuk. Ellenzik a globalizációt és a technológiai fejlődést. Értékesebbnek tartják azt, ami népi és ősi. Érdeklődnek a tudományos eredmények és az alternatív elméletek iránt is. A hallottak megítélésében azonban nem annyira a tények, hanem az érzelmi azonosulás a döntő számukra. Egységes világlátást nem várnak el tagjaiktól, a szabadgondolkodásnak is rangja van. Jellemző rájuk a küldetéstudat és a felelősségérzet. Ez főként a természetvédelem területén érződik, de akadnak, akik a magyarság védelmét tartják küldetésüknek. Vannak közöttük szélsőséges politikai irányok felé fordulók, de a csoport alapvetően humánus és toleráns.

Csörsz Édua az ősmagyar mítosz posztmodern rítusait vizsgálta Bugacon. A kétezres években újra a nemzetmítoszok felé fordult a figyelem. Megjelent a globalizációellenesség, az EU-ellenesség, a homogenizálódástól való félelem pedig befelé forduláshoz vezetett.
A Magyar-Turán Alapítvány kétévente rendezi meg a Kurultajt és páratlan években az Ősök Napját. Tagjai többnyire műkedvelők, akik hirdetik, hogy az MTA hazugságaival szemben a valós történelmi tényeket tárják fel. Az alapítvány 2011-ben kezdeményezte az Ősök Napjának hivatalos állami ünneppé nyilvánítását is. Fővédnökük Lezsák Sándor, az Országgyűlés egyik alelnöke. A turanizmus erősen ideologizált nemzettudattal bír.
Az ezredforduló divatba hozta a honfoglalást, a magyar őstörténetet. A lovasjátékok, ruházati divatok, hagyományőrző harci klubok nagyon népszerűek. Tulajdonképp mindkét rendezvény besorolható az ország számtalan tematikus fesztiválja közé. A szervezők a keleti rokonnépekkel és az ősi magyar hagyományokkal való találkozás ünnepeként tartják számon. Erős küldetéstudatuk van. A keleti rokonságot igen tágan értelmezik, Azerbajdzsán, Baskíria, Bulgária, Japán, Kazahsztán, Mongólia, Törökország, Türkmenisztán, Üzbegisztán, az ujgurok és a tatárok is képviseltetik magukat. A fesztivál ideje alatt az alternatív történelemről szóló előadások, biorezonancia mérés, tengri sámán életvezetési tanácsadás folyik. A kirakodóvásárban a honfoglalás kori ruhaviselettől a rovásírásos betűtésztáig minden kapható. Kiemelt ünnepi pontjai a fesztiváloknak az életfa állítása, melyet a trianoni elcsatolt területek földjével szórnak meg, és a sámándob megszólaltatása. Mindezek a rítusok az összetartozás mellett az ősi tudás birtoklásának és őrzésének kiváltságos érzését is megadják a résztvevőknek.
Illés Anna az újtáltosság megjelenési formáit vizsgálta. A sámánizmus világszerte újraéledt az ezredfordulón. Posztmodern formái a nyugati és keleti országokban más képet mutatnak. Nyugaton individualista-byroni romantika, a hatvanas évek ellenkultúrája, baloldaliság, liberalizmus, Keleten nemzet-mártír romantika, nemzeti és lokális etnikus hagyományok őrzése, jobboldali konzervativizmus jellemzi. Magyarországi követői szerint a Yotengrit az ősmagyarok tudása, melyet rábaközi, hansági, szigetközi csőszök és pásztorok őriztek meg. Az újtáltosság szinkretikus vallásképet mutat. Mivel nincs egységes dogmája, a szerző brikolázs vallásosságnak nevezi, hiszen tagjai a különböző vallásokból és szellemhitekből válogatják össze a transzcendenshez vezető út elemeit. Követőit az erős érzelmi töltet vonzza a leginkább. A szerző három vallási irányultságot vázolt fel: a keresők, a barkácsolók (egyféle személyre szabott vallásosság) és a kettős orientációjúak (a hivatalos egyházi közösségeken kívül alternatív vallási közösségekben is megfordulnak). Mondani sem kell, hogy a tudományellenesség az újtáltosság hívei között is megfigyelhető.

Erdélyről kétféle sztereotípia él Magyarországon. Az egyik a szegény, elmaradottságban élő rokon, a másik az igaz magyar hagyományok őrzőjének képe. Az egyik lesajnáláshoz, a másik torz idealizáláshoz vezet és skanzenként tekint Erdélyre. Pedig Erdély ennél változatosabb és kísérletezőbb, még ha a múlthoz szögezésre irányuló tendenciák erősödnek is.

Hubbes László Székelyföld új magyar mitológiáit kutatta. A finnugor rokonságot itt is kommunista vagy Habsburg trükknek tekintik, teoretikusaik szerint majdnem mindegy, hogy a sumérok vagy az etruszkok a rokonaink, csak a finnugorok ne legyenek. Eszmei hátterét Pap Gábor elméletei adják. Keresztény-pogány vallási szinkretizmus jellemzi, de ennek ellenére a történelmi egyházak papjai közül is sok követője van. Főbb tanai például Jézus pártus hercegsége, Szűz Mária és Boldogasszony-Babba Mária kultusza, a Grálhoz hasonlítható székely Kehely. A szakrális táj jellegzetes megjelenési formája a MAG-mítosz. A szerző megállapítása szerint az új nemzeti mítosz a szélső jobboldali törekvésekkel találkozva egy átformált nemzeti önkép kialakításához vezet.

Székely Ildikó a székelyföldi újpogányságot tanulmányozta. A magyarországi magyarsághoz ellentmondásos a viszonyulásuk, az 1940-es években a visszacsatolás után a magyar bürokrácia fennhéjázó viselkedése, majd a 2004-es kettős állampolgárságról szóló népszavazás miatt sebzettnek és sértettnek érzik magukat. Ellenreakcióként a vizsgált csoport tagjaiból ez etnikai felsőbbrendűséget, idegengyűlöletet, nemzetmentő küldetéstudatot váltott ki. A székelyeket a hunoktól eredeztetik, a magyarok fölött állónak, extrémebb vélemények szerint a világ minden népe fölött állónak tekintik. Szerintük a Kárpát-medence minden nép bölcsője, ahogy a magyar nyelv és a rovásírás minden nyelv eredője. Természetesen élesen szemben állnak az akadémiai történelem felfogással.

Mihály Vilma Irén az újpogány mítoszok nőképét kutatta a Székelyföldön. Az újpogány mítoszokban a természetközeliség és a Föld Anya tisztelete együtt jár. Sajátos székelyföldi formájában a Mária-kultusz pogány és keresztény hagyományokkal keveredik. A nő a természet része, e tekintetben feltétlen tisztelet jár neki, de ez azt is jelzi, hogy a férfiak irányította emberi világban nincs szava. A szerző megjegyzi, hogy a női princípiumokról szóló újpogány tanok teoretikusai között egyetlen nőt sem talált.

A könyv megjelenése után a szerkesztők az új mítoszok híveitől indulatos, olykor gyalázkodó kommenteket kaptak. Valószínűleg azért, mert nem az ő meggyőződésüket erősítette, hiszen a fentiekből is kiderül, az ellenvéleményt támadásnak érzik. 
Kétségtelenül ellenvélemény ez a könyv, de nem támadás, nem sértő, kevély, lenéző vagy kioktató. Inkább az csendül ki belőle, hogy mítoszok voltak, vannak és lesznek: ez nem baj. Akkor van baj, ha ezek agresszívvé, kizárólagossá, kirekesztővé és bezárkózóvá válnak. A könyvnek sok finom és okos következtetése, okadatolt háttérismerete mellett a hangneme a legnagyobb erénye. A mai hisztérikus közhangulat közepette egy ilyen könyvet olvasni igazi felüdülés. Olyan a tónusa, amit azonnal meg kellene tanulnia mindenkinek e hazában és naponta háromszor gyakorolni, amíg nem megy készségszinten. 

A tervek szerint a következő tanulmánykötet az összeesküvés-elméletekről szól majd.