Passiójáték 2021

 Írta: Inkabringa

Néhány nap múlva Nagypéntek. Húsvét hetében vagyunk. Sablonos köszöntések sorjáznak ilyenkor a bohókás locsolóversektől a bibliai idézetekig és Pilinszky-sorokig.

Pár napja olvastam egy kulturális antropológiai weboldalon a The New Gospel című filmről. (ITT) Elhatároztuk, hogy erről a filmről írunk a húsvétvárás hetében.

A film egy passiójáték. Rendezője Milo Rau, és ez már önmagában sokat sejtet, hiszen ő – szerencsére – nem a társadalmi elvárások sablonjainak megfelelni akaró alkotó. A filmbeli passiójátéknak a dél-olasz ősi város, Matera a helyszíne. Itt forgatta Pasolini a Máté evangéliumát és Mel Gibson a Passiót. A The New Gospel tehát egy Materához és a passiójátékhoz köthető filmtörténeti tradícióba is belehelyezi magát, de nem emiatt igazán érdekes.

Ez a film olyan nézőpontot, közeget és módszert választott a húsvéti passiójátékra, amire szüksége van a 21. századnak, még Magyarországon is. Képessé teheti a nézőit arra, ami a legnehezebben megy: kilépni a komfortzónából és a kizárólag saját nézőpont egysíkúságából. Mi ketten egyáltalán nem vagyunk vallásosak, de nem kérdés, hogy Jézus tanításai az emberiség legszebb ideái között vannak. Ezért is zavar a hazai közbeszédet elárasztó kenetteljes álszenteskedés, ami ráadásul meg sem próbálja elfedni, sőt, fennen hirdeti a tőle eltérő embercsoportok kirekesztését és lenézését.  

Milo Rau az általa alapított International Institute of Political Murder (IIPM) produkciójában számos színházi előadást, filmet, kiállítást hozott már létre. A világban mindenhol meglevő hatalmi visszaélések, az emberi kiszolgáltatottság és a társadalmi igazságtalanságok végtelen sora adják témáit. Milo Rau két színházi rendezése, a Hate Radio és a Five Easy Pieces is látható volt az elmúlt években a Trafóban.

A The New Gospel olyan szemlélettel készült, ami nagy megoldása lehetne a 21. századnak. Mindenekelőtt határozott kiállás ez a film a kirekesztettek, peremre szorítottak és kizsákmányoltak mellett. Nem eszmékre, nem véleményvezérekre, nem celebekre és celebbé vált politikusokra figyel, hanem a méltóságukért küzdő hétköznapi emberekre, akik képesek a megvetett helyzetükből is emberi méltósághoz jutni. Régi meggyőződésem, hogy fordítani kellene a nézőponton, és nem a hétköznapi embereknek kell figyelnie az aktuális kirakatban állókra, hanem fordítva. A civil szférában óriási potenciál van, itt, Magyarországon is és a világ bármely pontján. Ennek a szemléletnek lehet egyik művészi példája Milo Rau filmje.

A film formabontó, nyilván lesznek, akik szerint botrányos, szerintem hiánypótló. Nézzük a közeget. A film szereplői és közreműködői nagyrészt amatőrök. Afrikából érkezett menekültek, akiket illegálisan, éhbérért, rettenetes munka- és életkörülmények között dolgoztatnak a dél-olasz paradicsomültetvényeken. Közreműködtek a filmben afrikai menekültek, helyi lakosok, civil szervezetek, valamint előadóművészek, mint Enrique Irazoqui, Maia Morgenstern vagy Vinicio Capossela. Keresztények, zsidók, muszlimok, több generáció, a világ különféle pontjairól érkező emberek, afrikaiak és európaiak dolgoztak együtt a passiójátékon. 

Jézus tanítványait afrikai menekültek játsszák és Jézus szerepében a kameruni Yvan Sagnet az első fekete bőrszínű afrikai ember, aki európai filmben Jézust alakítja. 

Yvan Sagnet élete példaadó, ezért is kell megismernie a nevét e kerek világnak. Kamerunból érkezett Olaszországba. Az embertelen élet- és munkakörülmények miatt hatékony mozgalmat szervezett a jogfosztott menekültek között és elérte életkörülményeik jobbra fordulását. Képes volt visszaadni a méltóságát kirekesztettségbe szorított társainak. Azóta könyvet írt, magas rangú kitüntetést kapott az olasz államtól, és most ő Jézus Milo Rau filmjében. Európa tanulhat tőle. Széles körben kellene megismertetni Yvan Sagnet nevét kis hazánkban is. Minden ablakot kinyitni, hogy tűnjön el ez a pállott, arrogáns és kirekesztő légkör, ami megrekedt itt mifelénk.

A film módszere igazán lenyűgöző. Az antropológiában résztvevő kutatásnak nevezett módszerre épül, amit az akcióantropológia és a vizuális antropológia is használ. A résztvevő kutatásban a kutatott közösség egyben kutató is. Az antropológus célja, hogy a közösség ne csak passzív megfigyelője és elszenvedője, hanem aktív alakítója legyen saját közösségének. A tettre kész, közösségi céloknak elkötelezett civil közösségek hálózata a legjobb ellenszere a hatalmi manipulálásnak. Erre magyar civil szervezetekben is van példa, és éjjel-nappal ezekről kellene beszélni e honban, nem a politikusok szómenéseiről.

A menekültek és a helyi lakosok nem pusztán szereplői, hanem alkotói is a filmnek. Milo Rau nem csak szerepeket osztott rájuk, hanem a történetfűzésbe, a megvalósítás minden mozzanatába bevonta őket. Ez a film az ő filmjük is. Többek között Jean Rouch, Edgar Morin, David MacDougall foglalkoztak ezzel a dokumentumfilmezésben és Augusto Boal a színházban. MacDougall szerint a dokumentumfilmnek a végső célja, hogy általa a néző túllásson saját nézőpontján és átlépjen megkövesedett sztereotípiáin. Azt reméljük, hogy Milo Rau filmje megadja nézőinek ezt az élményt. 

A 21. században a részvevő szemlélet (a participáció) talán a legfontosabb tudás. Sherry Arnstein részvételi létrája fokozatokra osztja a társadalmi döntéshozatalba való bevonódást. Úgy tűnik, a filmben szereplők a közösségi döntéshozatalban való részvétel teljes hiányából eljutottak a teljes részvételig. A filmnek és saját életüknek is alkotói és alakítói lettek. Mennyivel jobb lenne, ha a társadalmak fejlettségét nemcsak GDP-ben, hanem a közösségi részvétel fokozataiban is mérnénk.

Yvan Sagnet és Milo Rau

A húsvét a feltámadás és a megváltás ünnepe. Én úgy hiszem, hogy a földi életben a megváltást egyik ember a másiknak tudja megadni. 

Őszinte kíváncsisággal várjuk a filmet. A legjobb lenne széles e hazában vetíteni. Mi már azzal is beérnénk, ha a jelenleg nem működő Menedék Filmklub, vagy a tavaly óta szünetelő Szimbiózis Napok, netán a DocuArt vetítené, ha még létezhetne. 

A film online megnézhető húsvét idején ITT.

Kapcsolódó bejegyzések:

Így legyen

Példa(pár)beszéd - Augusto Boal színháza

Nagy tudós a kamera mögött 

Csak ábránd?

Még egy ábránd

Értük (Arról, hogy mi a civil)

A bejegyzés URL-címe: https://inkabringa.blogspot.com/2021/03/passiojatek-2021.html

Szimbólumok mesterasszonya – Mary Douglas

Írta: Inkabringa

Tombol a járvány az országban. Minden eddigi társadalmi-kulturális határ és etalon megkérdőjeleződik. Ez a bejegyzés egy olyan kiváló tudósról szól, aki egész életművét a határsértéseknek szentelte. Nem közjogi és fizikai, hanem szimbolikus értelemben.

Mary Douglas, brit kulturális antropológus, a szimbolikus antropológia egyik tekintélye, a mai napon 100 éve született.

Mary Douglas (1921-2007)

Ahogy minden antropológus, aki a 20. század közepén kezdte a pályáját, Mary Douglas is a gyarmati rendszerbe tartozó „primitív társadalmakban” keresett kutatási témát. Nem véletlenül tettem idézőjelbe a kifejezést, mert Mary Douglas is hozzájárult ahhoz, hogy az antropológia kilépjen az „ők, a primitívek” és „mi, a haladók” etnocentrikus és fensőbbségesen lenéző szemléletmódjából.

A kulturális antropológiában nem a törvényalkotás, hanem a szemléletbeli nyitottság újabb és újabb tartományainak feltárása a követendő irány. A konstruktív kritika éltető eleme. Még az olyan nagy tekintélyek, mint Mary Douglas is, sokat tanult az őt ért konstruktív kritikákból. Az antropológiai szemléletmód egyébként sem ítélkező, hanem értelmező. Az antropológia a küszöbön állás tudománya és egy antropológus szükségszerűen határsértő.

Mary Douglas tudósi életpályája csodálatos példája ennek a szemléletnek. Az 1950-es években ő is Afrikába ment terepmunkára, a Kongó területén élő lele törzset kutatta. Aztán az élet kilendítette az előre kijelölt tudományos életpályájáról (a „primitív társadalmak kutatója”), mert az 1960-as évek elejétől megszűnt a gyarmati rendszer. Az antropológia és a korábbi akadémikus szemléletmód egyszerre légüres térbe került. És milyen jót tett ez a tudománynak!

Mary Douglas az elsők között fordult saját társadalmának kutatása felé, nem sutba dobva a „primitív” társadalmak kutatása során szerzett tapasztalatokat sem. Bájos pikírtséggel és kifinomult humorérzékkel tudta helyre tenni a dölyfös etnocentrista gondolkodókat, valamint a világ fejlődését lineárisan értelmező szemléletet, mely szerint a „primitív” az elmaradott és a „modern” a haladó.

Mary Douglas, ahogy Geertz és Turner is, a szimbólumok társadalmat szervező hatásait vizsgálta. (A szimbolikus antropológia másik két kiemelkedő gondolkodójáról, Clifford Geertzről (ITT) és Victor Turnerről (ITT) korábban már írtam a blogban.)

Douglas Rejtett jelentések című esszégyűjteménye (magyar fordításban csak ez jelent meg), 1955 és 1972 közötti írásait fűzi össze. Nyomon követhető szimbolikus antropológiájának kristályosodása. Kiinduló pontja volt Lévi-Strauss strukturalizmusa, Basil Bernstein szociolingvisztikája, Arnold van Gennep átmeneti rítus elmélete és Durkheimnek a „primitív” társadalmakról vallott nézete. (Durkheim a „primitív” társadalmakat statikusaknak tartotta, amelyek merőben különböznek a „modern” társadalmaktól).

Mary Douglas szerint a „primitív” társadalmak egyáltalán nem merev kulturális rendszerek. Antropológiai terepmunkák sora bizonyította, hogy a „primitív” törzsek között is szép számmal vannak individualizált, változatos világnézetű közösségek. Vagyis általánosan érvényes a társadalmakra, hogy a társadalmi szabályok egy folyamatos alku folyamatában jönnek létre és alakulnak át. Douglas szerint, ha egy társadalom nem jól működik, igazságtalan, elnyomó, kirekesztő, akkor nem csupán egyes szereplőit kell kritika alá vennünk, hanem a társadalmi organizmus egészét. Mert a társadalomra kártékony vezetőket a rosszul működő társadalom termeli ki magából.

Douglast az érdekelte, ahogy a társadalomban élő egyének saját cselekedeteik igazolására és mások ellenőrzésére használják a kulturális és társadalmi szabályokat, fogalmakat és hiedelmeket. Példának okáért kis hazánkban manapság különféle értelmezése van a család fogalmának. A család definiálásának egyoldalú kisajátítását a sokféle értelmezés jótékonyan megakadályozza.

Mary Douglas a szimbólumok révén a társadalom legkülönfélébb szegmenseit kutatta - máig referenciaként használható megállapításokat téve - a fizikai test, a zenei ízlés, a környezetvédelem, a fogyasztói kultúra témájában is. Douglas - Baron Isherwood közgazdásszal együttműködve – arra jutott, hogy a fogyasztói kultúra célja a fogyasztás növelése, és ennek eléréséért a tárgybirtoklás örömforrássá és a társadalmi pozíció megerősítésének alapjává válik. Douglas nyomán elindulva érdekes figyelni napjaink fogyasztói szokásainak hangsúlyeltolódásaira. Például az X generációra nagyon jellemző a tárgyhalmozás élvezete, ellenben a Z generációra sokkal kevésbé, ami új utakra indítja a marketingeseket a fogyasztásnövelés generálásában (élményszolgáltatások, virtualitás stb.).

Mary Douglas első jelentős tudományos műve az 1966-ban megjelent Purity and danger című könyve. Minden társadalom és minden közösség elkülöníti a tiszta és szennyezett kategóriákat a fogalomrendszerében. A szennyezett – szimbolikus értelemben is – veszélyezteti a közösséget. A társadalmon belül az is megegyezés kérdése lehet, hogy más etnikumhoz, bőrszínhez, vagy épp a szegénységhez kötik a szennyezettséget, amitől a többség elzárkózik, mint a társadalomra veszélyes elemtől. Klasszikus magyarázat, hogy a szegények maguk tehetnek a szegénységükről, a tisztátalanság fogalmát tehát áttolják a szegények térfelére.

A test határait is vizsgálta Mary Douglas. Az emberi test nem a természet része. A test a társadalmi érvényesülés egyik formája. A vegetatív természethez kötődő testi megnyilvánulásukat száműzik a társadalmi térből. A tisztátalanság fogalomkörébe kerülnek. A nők és a férfiak is a társadalmi kommunikáció eszközeként használják a testüket. Ezzel együtt pedig a társadalom korlátozza az egyén szabadságát saját testével kapcsolatban is, ami a rasszizmus (bőrszín, etnikum) vagy a tömegemberré válás veszélyét hordozza magában. Gondoljunk csak bele, egy hímsovén társadalom miként kolonizálja a női testet, vagy a fogyasztói kultúra macsó ideálképei miként kolonizálják a férfitestet.

Mary Douglas a Natural Symbols című könyvében a grid/group fogalmakkal magyarázta egyén és társadalom viszonyrendszerét. A group a csoportnak való megfelelést, illetve ennek kényszerítő erejét, míg a grid a társadalomban élő egyén pozícióit és szerepfelfogásait jelenti. Mary Douglas – épp szemléleti nyitottsága okán –óvott a grid/group elmélet rigorózus elemzési keretként való használatától, hiszen kutatások sora bizonyítja, hogy a leghagyományosabbnak tartott közösségek is számos egyéni (implicit) túlélési és érvényesülési lehetőséget rejtenek magukban.

Mary Douglas gazdag tartalmú örökséget hagyott hátra az antropológusok és a társadalomban tudatosan élni akarók számára. Kutatásaiból és tanulmányaiból kiolvasható jó tanácsa, hogy ne csak a felszínt nézzük, és ne váljunk sodródó tömegemberré. Merjünk határsértők lenni, fedezzünk fel újabb és újabb nézőpontokat a saját kultúránkon belül és azon kívül is, hogy ne csak a magunk, hanem mások számára is nyitottabbá és rugalmasabbá tehessük a társadalmat, amelyben élünk.

Kapcsolódó bejegyzések:

A charmeur - Clifford Geertz

Aki életet vitt a tudományba - Victor W. Turner

A bejegyzés URL-címe: https://inkabringa.blogspot.com/2021/03/szimbolumok-mesterasszonya-mary-douglas.html

 

Wim Wenders és a giccsfilm

Írta: BikassyGergely

Tengernyi nagy téma a giccs, könyveket, és lexikonokat is írtak már róla, néhányat én is beszereztem. De a giccset látni, hallani és olvasni kell. Beszélni róla, meg "értékelni" talán nem is olyan fontos. Nagykamasz koromban harcosan elítéltem a giccset, és nagy bátran szembeálltam vele hajnaltól éjfélig. Kicsit később már nem érdekelt ennyire. Ráadásul egy érdekes véleményt is olvastam, mely szerint "minden szerelmes vers vagy regény giccses, eredendően csak az lehet". Ez még mindig figyelemre méltó.

Sajnos mindannyiunknak magunknak kell eldönteni, mi a giccs. A legtöbb olvasó és néző szereti a giccset, de nem vallaná be. Én szeretem és utálom egyszerre. Az egyik legszebb francia film példaadóan, tankönyvszerűen giccs. 

De valahogy mégsem csak az. A Cherbourg-i esernyők valami rejtélyes okból sokkal több. Talán Michel Legrand zenéje miatt, és amiatt, hogy minden prózai jelenetét éneklik - azt hiszem, addig ilyen prózai film nem volt - de talán esős jelenetei és sok esernyője miatt. A filmművészet legszebb giccse, mindenesetre közelebb áll ízlésemhez, mint a hivatalosan közönségbajnok szuper-tragiko-limonádé, az Elfújta a szél.  Elismerem megdönthetetlen bajnoki címét, bár hidegen hagy. Minden idők legnagyobb nyáltragikuma, de legalább vállaltan az. Igazán azt utálom, amikor a nyálfilm vagy nyálregény művészetnek álcázza magát. 

Mindez a napokban azért jutott eszembe, mert betévedtem a "magyar filmalap" (?) - talán nem ez a hivatalos neve - filmtárába, ahol számtalan új vagy félig új híres magyar és nem magyar filmet ingyen és reklám nélkül meg lehet nézni. Az amerikaiakból behozhatatlan lemaradásban vagyok úgy két évtizede: ami akkor robbanó világsiker volt, arra már alig emlékeznek. De az sem jár jól, aki annak idején nem látta őket, mint én, mert most nagyon ordít a semmi voltuk, a talmiságuk (hogy szépen mondjam). Ilyenbe botlottam hát, rákattintva az Angyalok városa című pár évtizedes amerikai világhírességre.

Férfi főszereplője az (itt) nagyon gyenge formában domborító gülüszemű John (vagy nem John? Nicholiás? Jeremiás?) Cage - ha nem ez a neve, kövezzenek meg - és egy számomra zsigerileg, orvosilag taszító szőke, un. "intelligensen szép" állítólag nem cicababa-szerűre maszkolt (mintha szemüvege is volna!) híres, vagy egykor híres filmnő, akinek a nevét azonnal elfelejtettem (nekem nem baj.) Mindketten "nem giccset" játszanának, de a dolog nem megy. Vagy legalábbis nálam nem megy... Ezzel igazán semmi baj, van ilyen, és mindig lesz ilyen. A baj a filmalap (próbálkozom: Nava?) honlap kommentelőivel van - ismét csak: nálam. És nem azért, mert ájult örömmel a legmagasabbra értékelik a pocsékságot: hanem azért, mert láthatóan fogalmuk sincs, vagy ami sokkal rosszabb, van fogalmuk, de említésre méltónak sem tartják, nem említik, hogy ez az Angyalok városa nem más, mint Wim Wenders egykor bálványozott, és a filmművészet  csúcsának mondott (nem volt az), de ma is becsülhető opuszának, az Égbolt Berlin felett-nek (vajon tudom a helyes címét?) a "remake"-je. Lopás tehát, és nem titkoltan: a főcímen, meg reklámanyagban, plakáton is bevallott lopás. Van az a pénz, gondolhatta Wim Wenders... Dührohamom oka, mondom, nem maga a giccsfilm, taszító színészeivel, nem is az engedélyezett lopás. Az dühített majdnem őrjöngésig, hogy a mai nézők (legalábbis a Nava /?/ nézői) ezt mukknyira sem tartják szóra érdemesnek. Ja? - mondanák nyilván, ha megemlíteném. Ja, Wim Wenders...

Ma este csak ennyit angyalokról és butaságokról.

A bejegyzés URL-címe: https://inkabringa.blogspot.com/2021/03/giccs-es-kepernyo.html

A bunda

 Írta: Inkabringa

A különféle kutatások, felmérések ugyanarra jutnak mindig, nevezetesen, hogy a magyar társadalmat nem különösebben érdeklik a szabadságjogok. A társadalom széles rétegeit 1989 után sem izgatta túlzottan a szabadság kérdése, helyette inkább a nyugati márkájú fogyasztási cikkek és életstílus külsődleges reprezentációi csábították. Ez mind a mai napig így van. 

1989 előtt nem igazán tudta ez a társadalom megtapasztalni a civil és politikai szabadságjogokat, így aztán nem is tanulta meg értékelni. Most sem érdekli, hogy egymás után veszik ki a kezéből azokat a szabadságjogokat, amiket 1990-ben - különösebb magyarázat nélkül - az ölébe pottyantottak. Az oktatás, a tudomány, a sajtó, a munkavállalói jogok, az egészségügy, az önkormányzatiság, a kultúra csak néhány példa arra az elmúlt évekből, hogy a szabadságjogok korlátozása nem érte el a társadalom többségének ingerküszöbét. A járvány miatti korlátozások váltanak ki háborgó érzelmeket szélesebb körben, de ezeket meg valahogy sosem a másokra tekintettel levés mozgatja.

A többség úgy gondolja, hogy a civilek és a jogvédők csak prófétáljanak a szabadságjogokról, de azoknak léte vagy nem léte nem oszt, nem szoroz a kirakatba tett jólét elérésében. Sőt, aki csendben marad, alkalmazkodik. szépen gyarapodhat, a szabadságharcosoknak meg sosem lesz márkás holmijuk. Nem hinném, hogy sikerülni fog bárkit is meggyőzni, de egy régi családi történet mégis példát adhat arra, milyen is az, ha nincsenek szabadságjogok.

A történet a második világháborúban kezdődik, egy vidéki kisvárosban. Felmenőim jómódú emberek voltak, gazdálkodtak, vállalkozást vezettek, alkalmazottakat fizettek. Több generáció alatt apránként és tisztességgel összegyűjtött földbirtok adta a család életének alapját. Akkoriban a módos asszonyok státuszszimbóluma volt a bunda. A családanyának is volt szép fényes fekete bundája, magas minőségű, ami nem csupán a téli fagyoktól óvott, hanem a rangját is növelte a családnak. Nem tudom, milyen bunda volt ez, mert mire hozzám eljutott a történet, a bunda – közkeletű szófordulattal élve – elvesztette státuszszimbólum jellegét.

Jött a háború, a család elbújt a németek elől, aztán az oroszok elől, már ahogy sikerült. Vagyontárgyaikat is igyekeztek eldugni, ez is csak többé-kevésbé sikerült. A gyönyörű bundát egy ládába zárva elásták. A háború végén elővették, de aztán jött a Rákosi-éra, megint a földbe kellett rejteni a bundát. A családot kuláknak nyilvánították és mindent elvettek tőlük. Az, hogy nem haltak éhen és nem fagytak meg, egykori alkalmazottaiknak köszönhetik, akik tudták, hogy ők nem népnyúzók, hanem tisztességes emberek, és titokban segítették őket.

Naponta razziázott náluk a hatóság, havonta többször kellett adózniuk (akkor is, ha nem volt miből), a padlásseprés szó szerinti volt. Egyáltalán nem maradt még ennivalójuk sem, nemhogy vagyontárgyuk. Bárhol és bármikor nyilvánosan alázhatták őket. Nem csupán a vagyonuktól, a méltóságuktól is megfosztották őket.

A bundát időnként kiásták, de csak azért, hogy más, pillanatnyilag biztosabbnak tartott helyre újra elássák. Kemény telek jöttek, a családnak nemhogy télikabátja, de ruhája is alig volt. Majdnem megfagytak. A bunda státuszszimbólum nélkül is jó szolgálatot tehetett volna, de rá sem mertek gondolni. Már nem is attól féltek, hogy elveszik tőlük, hanem hogy ezért bebörtönzik vagy egyenesen kivégzik őket.

Fotó: Dariusz Klimczak

Egészben a bundát nem lehetett eladni, senki nem merte volna hordani, megemlíteni sem merték a létezését. Egyszer felvetődött, hogy feldarabolják, varrnak belőle kabátgallérokat, és jó ismerőseik révén egyenként eladják, hogy legalább némi ennivalóhoz juthassanak, vagy az ok nélkül kivetett adókat fizethessék az árából. De amint eszükbe jutott, felháborodva el is hessegették a gondolatot. Felszabdalni a bundát? Ezt a finom árucikket, ami rangot jelentett? Úgyhogy a bunda maradt a földben.

A család éhezett, fázott, élt a teljes jogfosztottság állapotában. El is feledkeztek a bundáról. Aztán egyszer megszüntették az üldözésüket – úgy, ahogy elrendelték - egyetlen tollvonással, ahogy mifelénk ez történni szokott. A család idővel annyira megnyugodott, hogy eszükbe jutott a bunda. Sőt, azt sem tartották már elképzelhetetlennek, hogy netán fel is vehetik. Kiásták a ládát. A bundát kifakulva, cafatokra foszolva, teljesen tönkremenve találták benne. A fényes vagyontárgy, a csillogó státuszszimbólum elenyészett a földben.

Ha jól számolom, a családnak ekkoriban a szabadságjogok közül semmi, de semmi nem volt a birtokában. Még az életükkel sem ők rendelkeztek. Azt sem tudták, hogy léteznek a világon szabadságjogok.

Úgyhogy ennek az igaz mesének a tanulsága úgy foglalható össze, hogy ha a családnak szabadságjogai is lettek volna, a bunda is megmaradt volna. De mivel csak bundájuk volt, szabadságjoguk meg semmi, ez végül a bundát is elemésztette.

A bejegyzés URL-címe: https://inkabringa.blogspot.com/2021/03/a-bunda.html

Tango Nuevo

 Írta: Inkabringa

Mi a tangó? Abrazo, vagyis ölelés. A tangóban az abrazo jelenti a legfőbb szabályt: két ember egymással harmóniában levő, zenére ringó ölelése. Argentínában a mai napig hihetetlen kultusza van a tangónak, annak különféle variációinak. A tangó az a tánc, ahol nem számít az életkor, a rigorózus lépéssorrend, csak a két táncoló ember egymásra figyelése. Kevés ennyire érzékeny és improvizatív tánc van a világon, mint az argentin tangó. Ahogy mondani szokás, a tangó két ember szavak nélküli beszélgetése.

A tangó a 19. században vált Argentína meghatározó zenéjévé és táncává, amikor tömegesen érkeztek európai bevándorlók az országba. Állítólag ekkoriban egy nőre hét férfi jutott. A férfiak két módon kerülhettek egy nő érintésének közelébe: a bordélyházban és a tangó révén. Ezért aztán a férfiak egymással is sokat táncoltak gyakorlásként, hogy minél mívesebben tudjanak tangózni és ez által egy nő kegyeibe férkőzni.

Kétségtelen, hogy az igazi argentin milonga klubban a hetven éves és a húszéves táncol egymással, a partnerválasztásban a tánctudás és a másikra figyelés minősége az elsődleges. Vagyis maga a tánc: a tangó.

A tangó nemcsak a táncok között, hanem az emberi kapcsolatok között is unikális helyen van. Két ember közös teremtése. Olyan meghittség, amire a nyilvános térben csak ez a tánc képes. Két ember egymásra hangolódása, ami olyan bensőséges, hogy a kívülálló szemlélő észre sem veszi, micsoda energiák és empátiák szabadulnak fel tangózás közben. Egy okos férfi táncol időnként a nővel, akkor is, ha nem tud, mert a tánc bűvös kapocs két ember között.

A tangóból lett szalontánc és látványos színpadi show, de az igazi tangó, amikor kis klubokban hétköznapi emberek egymás és a maguk örömére összesimulva táncolják. Még Ferenc pápa is szeret tangózni, Buenos Airesben rendszeresen járt tangóklubokba. 

A pandémia egyik kegyetlensége, hogy a táncmulatságoktól is elzárja az embereket. Nagyon hiányzik ez. A tánc élvezete akkor teljes, ha mások is táncolnak körülöttünk. 

Astor Piazzolla (1921-1992)

A mai napon Astor Piazzolla születésének 100. évfordulóját ünnepeljük. Ő az argentin tangó nagy megújítója. Habár az argentin tangó állandóan megújul. Élni csak így lehet.

Piazzolla gyerekként New Yorkban kezdett el zenét tanulni. Két óriási zenei hatás érte: Carlos Gardel és az édesapjától kapott bandeón révén a tangó, valamint a magyar származású Wilda Bélától kapott zongoraleckék révén a klasszikus zene kettős bűvkörébe került. Ez a kettős hatás egész életét és életművét meghatározta. Johann Sebastian Bach és az argentin tangó: egy valódi abrazo (ölelés) Piazzolla életművében.

Amikor 16 évesen visszatért szülőhazájába, Argentínába, klubokban, kabarékban játszott tangót, és találkozása Arthur Rubinsteinnel a klasszikus zenei tanulmányok felé indította. Piazzolla csodálatosan tudta egybefonni az argentin tangó szenvedélyességét a klasszikus zene szabályaival, és nem félt a jazztől sem. Elvégre a tangó, mint tánc, az improvizáció műfaja: két ember közös teremtése.

Piazzolla képes volt arra, hogy az improvizatív, sokstílusú, változékony tangót szimfóniává vagy rapszódiává alakítsa úgy, hogy egyik zenei stílus terrénuma sem sérült. Első ilyen szerzeményei között volt az 1950-es évek elején bemutatott Buenos Aires szimfónia (részlet ITT) vagy a Sinfonietta. Számos rövidebb zenei darabot is írt a tangó, a klasszikus zene és a jazz nemes ötvözéséből, mint amilyen a Tanguango.

Az 1950-es évek közepén Párizsban tanult klasszikus zenét, többek között Nadia Boulangertől. Boulanger meggyőzte Piazzollát, hogy a tangó és a klasszikus zene ötvözetével nemcsak saját stílusát találja meg, hanem egy új zenei minőséget is ad a világnak.

Piazzolla még Párizsban hallotta Gerry Mulligan jazz-szaxofonos oktettjét és hazatérve Argentínába, megalapította saját oktettjét, az Octeto Buenos Airest. A zenekarban két bandoneón, két hegedű, egy nagybőgő, egy cselló, egy zongora és egy elektromos gitár játszott. Pompázatos hangszerelésekre és zenékre inspirálta ez a felállás Piazzollát. Nem ez volt ez egyetlen zenekara, több zenei formációban kísérletezett a tangó, a jazz és a klasszikus zene abrazójával.

Követve Boulanger tanácsát, Piazzolla új zenei stílust teremtett, a nuevo tangót, ami meghozta neki a világhírt. Felszabadította a tangót és ez a populista-nacionalista argentin politikai közegben dühödt ellenállást váltott ki. Külföldön barangolt, számos zenei sikert ért el: neve fogalommá vált világszerte. Írt filmzenét Bellocchiónak és csellódarabot Rosztropovicsnak Le Grand Tango címen. Megjelentette az El Tango című lemezt (részlet ITT) a világhírű argentin író, Jorge Luis Borges közreműködésével.

Több évtizedes pályáján megírta - Vivaldi Négy évszakjának mintájára – Buenos Aires Négy évszakját (részlet ITT), együttműködött a komolyzene és a jazz jeles képviselőivel. Sosem állt le a kísérletezéssel, az elektronikus zene és a tangó ötvözésével is foglalkozott, ami aztán a későbbi követőire is hatott, gondoljunk csak a Gotan Projectre.

Az 1980-as években a világ összes operaháza, koncertterme, jazzfesztiválja tárt karokkal, ünnepelve fogadta Astor Piazzollát és a nuevo tangót. A Libertangót a világ minden pontján ismerik. 1992-ben meghalt Astor Piazzolla, de az argentin tangó és a nuevo tango él örökkön örökké.

A bejegyzés URL-címe: https://inkabringa.blogspot.com/2021/03/tango-nuevo.html

 

Nőnap - nemzetközi

Írta: Inkabringa 

Új hét kezdődik, tavasz van. Kora tavasz. Ez a kora tavaszi nap igazán alkalmas időpont az ünneplésre, mert jön a kikelet, nyomában a nyár: az élet szép.

Március 8. a Nemzetközi Nőnap. Egyben a járvány miatti újabb teljes lezárás első napja kis hazánkban. Tombol a vírus, ezért mi nem tombolhatunk. A virágboltok is bezárnak, de ma még nem, mert a nőknek virágot kell adni, ahogy a legfőbb kirakatban álló országló kegyesen tanácsolta és engedélyezte. Ez a gesztus szépen illeszkedik a múltba süppedt évtizedek zsírszagú nőnapi beszédeihez és gulyásosztásához, amikor az ünnepség végeztével a nők – kókadt szegfűvel a kezükben – visszatérhettek a harmadik műszakba dolgozni, ha meg hazamentek, várt rájuk a mosás-főzés-takarítás. „Köszöntsön a Nőtanács.”

Országló kirakatban állóink jobban tennék, ha az Isztambuli egyezmény ratifikálásával és a járvány miatt sokszorosan sújtott nők helyzetének javításával köszöntenék a Nőnapot. Bár a virágárusok legalább keresnek egy kis pénzt. Közöttük is sok a nő. Szó se róla, én is szoktam köszöntést kapni ezen a napon, de olyanoktól, akikről biztosan tudom, hogy nem patriarchális kegyeskedésből teszik.

A Nemzetközi Nőnap nem az udvarias hozsannázás napja: ez a szolidaritás napja. Sok férfi megtette a múltban és megteszi ma is. Annak idején - 100-120 évvel ezelőtt - a nők nem kellemkedésből és kacérkodásból vonultak az utcára (pedig azt minden nő szereti), hanem azért, hogy tanulhassanak, tisztességes bérekért dolgozhassanak, felszabaduljanak a patriarchális gyámkodás alól, és beleszólhassanak a közügyekbe a szavazataik révén.  Az emberiség fele nő. Miért lennének mindezekből kizárva? Érdemes beleolvasni a korabeli sajtóba: a férfiak egymás szavába vágva gyártották a rémképeket, hogy mivé lesz a világ, ha a nőket is a közelébe engedik. Kis hazánkban most sem nagyon engedik. Csak úgy módjával.

Európa és a világ számos pontján lesznek ma a nők jogaiért tüntetések, például Portugália több városában. Ők már túl vannak a járvány harmadik hullámán, mi épp most sodródunk bele. Mexikóban vasfallal várják a nőket, akik megelégelték a gyilkos erőszakok sorát. Bizarr. Itthon nem lesz rá szükség, mert a pandémiára hivatkozva megint csak a csönd cseng majd a fülünkben. Pedig már a két kezemen sem tudom megszámolni, mi mindenért kellene tüntetni e honban.

A korábbi évszázadokra gondolva mégis óriási szerencsének érzem, hogy nőként a 21. században élek Európában. Itt és most sokkal szabadabban élhetek nőként, mint a világ sok más pontján vagy az elmúlt korok bármelyikében. Ez felelősségre és a nehéz helyzetben levő nőkkel melletti szolidaritásra kötelez. Volt miért küzdeni anno és van még most is miért küzdeni világszerte, sőt itthon is: erőszak, bántalmazás, diszkrimináció, egyenlőtlenségek. Hálával tartozunk azoknak a nőknek, akik törték az utat, és hálával tartozunk azoknak a férfiaknak, akik – dacára a társadalmi elvárásoknak – támogatták őket.

Nagy hiba, ha szembeállítják a nőket és a férfiakat. A nők szeretik a férfiakat. A férfiak szeretik a nőket. Én rendíthetetlenül ezen az állásponton vagyok. Már csak a rögzült viselkedésmódokat és ártó sztereotípiákat kell átlépni, és megvan a világraszóló szövetség. 

Évekkel ezelőtt egy nagyon macsó férfi azt mondta méregdrága márkás autójára, hogy ez teszi a férfit férfivá. Szerintem meg az egészséges erek. Egy kutatócsoport (mellesleg három nő: Kopp Mária, Susánszky Anna, Susánszky Éva) a férfiszerepekből fakadó stresszhelyzeteket vizsgálta. Megállapításuk szerint a férfiak fizikai és mentális egészségére nem a nők egyenlő jogai, hanem a mérgező macsó mentalitás a veszélyes. Azok a férfiak, akik a nőkkel konstruktív szövetséget kötnek (Liberté, Égalité, Fraternité – mert csak így szövetség a szövetség), napsugaras hosszú élethez jutnak ezen a földön.

A tavaly tavaszi karantén alatt Gergellyel (aki e blogban is társam) kényszerűségből el kellett szakadnunk egymástól nyár elejéig. A nyár volt a nagy találkozás. A kettőnk közötti férfi-nő szövetség időről időre megújul és megerősödik (évek óta házasok is vagyunk) és összekovácsol minket. Talán ez a tartós kapcsolat titka. Pedig sok bántást, megjegyzést és hitetlenkedést kaptunk (olyanoktól is, akiknek semmi köze az életünkhöz), a köztünk levő korkülönbség miatt. A normaszegés büntetendő. Pedig ha egy férfi egészséges és nyitott gondolkodású, a kor nem számít. Bajt okoz, ha a szűklátókörűség a rosszindulattal találkozik. De legalább nem zártak kolostorba, nem kényszerítettek feleségül más férfihez, nem küldtek máglyára és nem vágták le a fejemet.

Ezért aztán szerte e világon az újabb és újabb férfi-nő szövetségeket mindig boldog örömmel üdvözlöm.  Ha sok-sok ilyen szövetség lesz világszerte, akkor a végén még kiderül, hogy nem hiába él ember a földön. A fele nő, a fele férfi, és élnek szabadon, egyenlőségben és egymást erősítő szövetségben.

Kapcsolódó bejegyzések:          

Egy képre gondolok

Széljegyzet a nyárhoz

Nőügyek

A 2-sek

"Csak-szép"

A "női szörnyeteg"

Bölcsek balhitei a nőkről

A bejegyzés URL-címe: https://inkabringa.blogspot.com/2021/03/nonap-nemzetkozi.html

Szergej Bondarcsuk

Írta: BikassyGergely

Nem emlékszem, hogy tavaly itthon foglalkoztak-e századik születésnapjával. Az orosz filmnek csak távoli figyelője vagyok, arról tehát semmit nem tudok, hazájában mennyire emlékeztek meg róla. Pedig Bondarcsuk évtizedeken át a szovjet film legünnepeltebb és leghatalmasabb figurája volt. Főszínész, főrendező, és főfilmhatalmasság.

Szergej Bondarcsuk (1920-1994)

A negyvenes-ötvenes években bizonyos Geraszimovnak volt ekkora filmhatalma. Sztálin-díjas filmfőiskolai főrendező és főtanár: az ő főiskolájának eminense volt maga Bondarcsuk is. Eminens tanár és eminens tanítvány között azonban nagyon nagy minőségi különbség mutatkozott a karikatúraszerűen szürke-unalmas (tehetségtelenségbe pácolódott) Geraszimov és a tehetséges Bondarcsuk között. A tanár irtózatosan rossz Ifjú Gárda című monstre-sztálinista főfilmjében az akkor 28 éves színész, Bondarcsuk az egyetlen tehetséges résztvevő, csak miatta érdemes e rémületesen rút tákolmányba belenézni. 

Nálunk is, a világban is az 1958-as Emberi sors tette ismertté. Bár főként a sztálinizmustól eltérni igyekvő "emberarcú eszmei mondanivaló" váltott ki megbecsülést, művészi érdemei is voltak, Bondarcsuknak volt rendezői szeme, hogy nagy szerepet adjon Bondarcsuknak, az eredetien tehetséges színésznek. A kései Solohov "sztálintalanító" realizmusa találkozott itt a korai, de már tehetségével fölényesen gazdálkodó színész-rendezővel. Új, friss szelek fújtak a szovjet filmben, hadd említsem csak a legértékesebbet, Hucijev Mi húszévesek című minden ízében eredeti munkáját (Hruscsov megdorgálta, a filmet össze-vissza vagdosták, de végül bemutatták). Bondarcsuk ennyire eredeti soha nem volt, betiltani és megvagdosni soha nem akarták munkáit. Lassacskán tehetségtelen mesterének minden rangját ás hivatalát átvette - és nem tehetségtelenül.

 Bondarcsuk: Emberi sors (1959)

Jogosan bízták rá "minden idők legdrágább szovjet filmjével", a "minden idők legnagyobb orosz regényének" megfilmesítését. Természetesen a Háború és békéről van szó. Azzal a feladattal bízták meg, hogy egyértelműen múlja felül a világsikerű amerikai Tolsztoj-adaptációt. Ha az két részes nagyepikai érzelem-áradás volt, a szovjet produkció legyen négy részes, és négyszer drágább költségvetésű "áradás", a szó bármilyen értelmében. Bondarcsuk magabiztosan teljesítette a rábízott feladatot, és Oscar-díjat hozott haza. A világ, ha előbb nem, rádöbbenhetett az orosz színészi iskola magas színvonalára (az egyik főszerepet persze ő játszotta, Pierre Bezuhovot - kiválóan.)

Életművének ez maradt a csúcsa. A (talán) harmadik rész, az 1812, a másfél órás borogyinoi csatával a klasszikus háborús filmek látvány-világcsúcsa, hihetetlenül hosszú kocsizásokkal, légifelvételekkel, ismét áradt a látvány - és az amerikainál tízszeresen több statisztával. Ma, 55 (ötvenöt) év múltán is méltán megbámulandó. A Nyugat azonnal meghívta a folytatásra, majdnem ilyen költségvetésű nagy európai koprodukciója, a Waterloo azonban nem hozott világsikert. Ugyanazt nem lehet kétszer megbámulni.

Háromszor meg végképp nem lehet. Bondarcsuk súlyos rendezői kudarca a kései nagy Solohov-könyv adaptációja, az 1975-ös gigantizmus (A hazáért harcoltak) lett. Solohov félbeszakadt nagy háborús regényei is unalmas kudarc, Bondarcsuk filmje még annál is zengőbb. Egy fontos és nagy epizódszerepet is vállalt, hogy "merész" és "nem hivatalos" monológot szavalhasson el a háborús lövészárokban. "Minden katona fél a haláltól, míndegy, hogy kommunista, vagy nem kommunista". Szép és igaz, de a monumentálisan illusztrativ "filmnagyepika" nem lett tőle művészet. A film igazi főszerepét Suksin játszotta, pár héttel váratlan halála előtt. Suksin miatt érdemes csak megnézni ezt a hosszú filmet.

Bondarcsuk: A hazáért harcoltak (1975) Főszereplő: Vaszilij Suksin

A bejegyzés URL-címe: https://inkabringa.blogspot.com/2021/03/szergej-bondarcsuk.html