Nádas Péter: Rémtörténetek

Írta: BikassyGergely

Nádas Péter új, vaskos könyve részben nagyon elüt eddigi műveitől, kisebb részben, bújtatottan azért vannak köztük kapcsolódó vonalak, pontok.

Valahol a Dunakanyarban, kis falvak között, szőlőföldeken játszódik a történet nagyobbik része, vagy a falvakban. Falusiak és földművelők beszélnek. Sokáig egyetlen szereplő, vén, káromkodó, mocskos szavú asszony mondatait és gondolatait követjük. Bár nemcsak ő beszél. Nehezen szétbogozgatóan, olykor az író is mintha átvenné az elbeszélő szerepét: érdekes, olykor bravúros, de szándékosan nem mindig világos, ki meséli a rémtörténeteket. Rengeteg szereplő élete és sorsa bonyolódik itt kuszán vagy világosabban, időrendet felborítva, logikusan vagy logikátlanul. Leginkább a Kádár-korban vagyunk, bár előre és visszapillantások bonyolítják a történet idejét. 

Nádas a hosszú, olykor nagyon hosszú mondatok kedvelője és művelője. Itt sokkal kevesebb van belőlük, a mocskos trágárságok általában egyszerű, mellérendelt összetett mondatokban zúdulnak az olvasó elé. Nádas mesterien, ravaszul változtatja, fonja a történetszálakat, léptet be új meg új szereplőket. Tanult, értelmiségi beszélő sokáig nem akad, a könyv felétől-háromnegyedétől megnő a jelenlétük és szerepük (katolikus pap, református lelkész, végül egy szinte főszereplővé váló pesti egyetemista lány.) Ők is a végig sötét felhőként gomolyodó tragédiák (szinte egyetemes rémdráma) részesei, majd közvetett előidézői. "Rémtörénetek": a regény tele van testi-lelki nyomorékokkal. Nádas egészen közelről, részletes buzgalommal vizsgálja életüket (inkább: létezésüket). Mintha azt érezteti, hogy az egész világ, maga a létezés végtelen, elkerülhetetlen, szennyes és bűzös. Ez a regény látszólag erősen Móricz Zsigmond elbeszélésmódját és leírásait, párbeszédeit idézi, de mégsem Móricz világa. Pontosítani próbálom: az ábrázolt világ közel áll a Móricz-regények (egy részének) világához, de az író szemlélete egyáltalán nem. Móricz, mint a nagy realisták nem foglalkozik világának, szereplőinek megítélésével, erkölcsi, vagy bármilyen ítélkezéssel. Nádas sem hirdet erkölcsi itéleteket, de a vaskos történet bonyolult "fonadalmán" egyre inkább átüt a szerző világot, a teremtést illető véleménye. Ez engem zavart, egy regényírónak ne legyen a könyvben "véleménye", bízzon mindent az ábrázolásra.

Nádas nem tudja elrejteni rosszalló (?) véleményét. Talán nem is rosszalló, de a sorsok eleve elrendelése, a tragédiák elkerülhetetlensége sugárzik szemléletéből, a szereplők sodródásának és kezdeti-végleges sorsát születésüktől halálukig meghatározottnak, elkerülhetetlennek mondja. Ezzel túllép az író szerepén és feladatán. Nem véletlen, hogy papok tragédia utáni kommentárja zárja az elbeszélést. Az sem, hogy a testi-lelki nyomorékok világát és sorsát oly mélyen és közelről vizsgálja. Mint egy lélekgyógyász, aki a gyógyítás reményét még vigaszként sem hiszi, kínálja, mert csak a biológiai "eleve elrendeltségben" hisz.

Varázslat egy hétköznapon - Cimbiózis

 Írta: Inkabringa

A Kobuci kert egy nyári találkozóhely Óbudán, ahol ehetünk, ihatunk, és különféle koncerteket hallgathatunk. A szórakozóhely a nevét a kolbászos buci szóösszevonásából kapta. A kobuci kedvelt darabja az étlapjuknak, kapható vegán változatban is. Ezt csak azért írom ide, hogy érzékeltessem, milyen hétköznapiságokból lehet elérkezni a varázslatig.

A hét egyik hétköznapi munkanapjának hétköznapi estéjén egy baráti csevegésre, kobucizásra, fröccsözésre és zenehallgatásra toppantam be a Kobuciba. Szanaszét gurult figyelemmel értünk oda, ettünk-ittunk, diskuráltunk. Teljesen és totálisan hétköznapi nyári este volt ez. Habár a mai szerterohanó világban egy ráérős baráti találkozás is a varázslatok közé tartozik.

Kobuci kert

Aztán elkezdődött a koncert. Lukács Miklós és a Cimbiózis. Egy jazztrió: Lukács Miklós (cimbalom), Orbán György (nagybőgő), Baló István (dob). (ITT egy ízelítő, mire képesek ők együtt.) Sokszor hallottam már őket, együtt és külön-külön is, koncerten és lemezen. Lukács Miklóst és Baló Istvánt Dresch Mihály, Orbán Györgyöt Tóth Viktor jazzformációi révén ismertem meg. Ahogy ez a jazzistákra jellemző, összevissza keverednek más muzsikusokkal szerte a világból, mindenféle érdekes és izgalmas formációkban vesznek részt.

Nincsenek műfaji korlátaim, egyáltalán nem szeretem ízlésketrecekbe zárni magam, másoktól még kevésbé fogadom el, ha műfaji határok közé akarnak kényszeríteni. A blogban írtam már popzenéről és kortárs zenéről, klasszikusról és modernről. A zene úgy, ahogy van csodálatos, és ahogy már többször említettem, a zene az egyetlen mentsége, és egyben vitathatatlan értéke az emberiségnek, minden ostobaságával és otrombaságával szemben.  

Én azok közé tartozom, akik nagyon szeretik a jazzt. Még általános iskolás voltam, amikor az egyik unokabátyám révén kinyílt előttem ez a csodálatos világ. Minden zenei műfajnak megadom az elvárt megbecsülést, és hallgatom is mindegyiket, legyen az magaskultúra vagy szórakoztatás, mainstream vagy underground. Képviselhetik a lazulást vagy a lázadást, az életörömöt vagy a világfájdalmat, a kellemest vagy a nyers erőt.

De számomra a jazz az egyetlen zenei műfaj, ami a szabadságot jelképezi.

A jazz olyan műfaj, ahol megtanuljuk érteni és értékelni a szabadságot, átéljük, hogy az nem hullik csak úgy az ölünkbe, mert a szabadság egy figyelmes, és másokra is odafigyelő folyamat eredménye. A jazz improvizációra és a zenészek közötti együttműködésre alapul. Ebben az értelemben tökéletes névválasztás a szimbiózisra utaló Cimbiózis. A jazzkoncerten a közönség előtt és a közönséggel együtt születik meg az improvizáció. Úgy szárnyalnak a zenészek és a hangszerek, hogy a többi zenésznek és hangszernek is utat engednek a szárnyalásra. Lehetséges, hogy a jazz az egyetlen demokratikus műfaj? És talán a legbarátságosabb is, mert minden zenei műfajjal képes kooperálni. Az biztos, hogy a jazz nem ásatag, nagyon is naprakész, a zenei folyamatokat nyomon követő műfaj, az ember világra adott reflexióinak egyik legérdekesebb formája. 

Lukács Miklóst a Dresch Quartetben hallottam először. Lenyűgözött, megbabonázott, elvarázsolt. Hangszere a cimbalom, amit a jazzbe ő és Balogh Kálmán vezetett be. Bámulatos mesterműveket hoztak létre. A cimbalom a jazz-improvizációk egyenértékű hangszerévé vált. Lukács Miklósnak elévülhetetlen érdemei vannak a cimbalom műfaji kereteinek kitágításában. A cimbalom világhírű képviselőjévé vált és világhírűvé tette a hangszert is.

Lukács Miklós

Egyik barátunk néhány éve rábízta a kisfiára, hogy milyen hangszert tanuljon, mert így nem kényszerként, hanem örömként éli majd meg a zenélést. Kipróbálhatta egy zeneiskolai nyílt napon a hangszereket. Ő minden kétely nélkül a cimbalmot választotta. Semmilyen előzménye nincs a családban a cimbalomnak és egyéb hangszereknek sem, de ő boldog odaadással tanulja.

A cimbalomnak tehát eredeti vonzereje van. És aki kételkedik ebben, az hallgassa Lukács Miklós felvételeit. (Például ITT) Minden bizonnyal a barátunk kisfia már járás- és beszédtanulás közben is sokszor hallotta az ő cimbalomjátékát.

A jazznek az improvizáció miatt elengedhetetlen élettere az élőzene, a koncert. Ilyenkor varázslatok születnek. Így történt ezen az augusztusi hétköznapon is. Kisétált a színpadra szerényen, minden csinnadratta és felhajtás nélkül három zenész, akik hangszerükből azt is kihozzák, amire eddig nem is gondoltunk. Egyvégtében játszottak egy komplex zeneművet, ami tökéletesen vegyítette a partitúrát és az abból induló improvizációkat, a kortárs zenét, a jazzt és egyéb műfajokat. Gyönyörű volt és izgalmas.

A közönség elbűvölten hallgatta. Belemélyedtünk a zenéjük világába. Követtük őket, vettük a kanyarokat. Nem könnyen befogadható slágerzene, de mégis felszabadító és varázslatos. Amikor vége lett, valaki felkiáltott a közönség soraiból: „Ezt kérjük még egyszer!” Lukács Miklós visszakérdezett: „Elölről?” Igen, még egyszer, újra, elölről végighallgattuk volna.

Olyan varázslat volt ez a koncert, ami mindörökre velünk marad. Sok ilyen élményt adtak ők már a közönségnek. A Kobuci picinyke színpadán, akkor és ott, minden látványos showelem nélkül varázslat történt.

Manapság mindenhonnan azt sulykolják, hogy menten szétesik a világ. És valóban, borzalmak történnek körülöttünk. Aztán jön egy ilyen koncertélmény. Minden felhajtás nélkül megszületik az ember legszebb ajándéka, amit ennek a világnak adhat: a zene.  

Amíg ilyen zenére képes az ember, van helye a világban. Amíg ilyen zene létezik, addig nem eshet szét a világ.

Kapcsolódó korábbi bejegyzés:

Legyen nekünk jazz

Összekevert nevek

Írta: BikassyGergely

Nagyon bosszantanak az összekeverhető nevek. Legbosszantóbbak, ha a majdnem azonos nevek tulajdonosai ráadásul majdnem azonos dologgal foglalkozva lettek híresek, azonos nemzet hírességei, és persze majdnem azonos életkorúak. Görcsös memorizálásra kényszerítenek, már a nevükkel.

Ha tömeggyilkosok még hagyján, mert bár a fentiek igazak rájuk, a tömeggyilkosságuk miatt pontosan, precizen, tévedés nélkül kell ismernünk őket. Ismerjük is. Itt van főleg Hitler és Himmler. Avagy Göring és Göbbels (Goebbels). Dicső névhasonlítások. Nem keverjük: a gyilkosok nevét mindenki hibátlanul megjegyzi. Éljen. Vagy pusztuljon? Késő bánat, megtörtént, aminek nem kellett volna.

A kis névbosszantások is bosszantanak, legyen kánikula, kora ősz, vagy hideg tél. Itt a nagy és híres zeneszerző, Sosztakovics. A nagy emberek keresztneve azért nem bosszant, mert jóideje nem vagyok hajlandó megjegyezni őket. Így természetesen Sosztakovics keresztnevét sem: csak semmi tévedés, nem tudom!

A névbosszantás elől így sincs menekvés. Mert a manapi hírekben előugrik a Pink Floyd egykori énekese, nem hittem, hogy él még. Erre meglódul a memóriám: eszembe jutott egy Sosztakovics életét feldolgozó életrajzi film (nem dokumentum, hanem fikciós játékfilm.) Nagyon rossznak találtam, úgy negyven éve egy filmfesztiválon hangosan pfujolni lett volna kedvem, de nem mertem, és nem is tudok jól fütyülni, csendben maradtam hát. Ki is rendezte? Persze nem jutott eszembe, csak az, hogy angol-amerikai név,  Pal... vagy Par...? És hogy több zenei tárgyú filmet is csinált. Addig nem nyugszom, míg eszembe nem jut. Filmlexikonok, és a hasznos Imdb.com segít. Segíthetne, de valahogy most nem segítettek. Úgy nem könnyű, ha sem a film címét, sem a rendezőjét, sem a főszereplő nevét nem tudom, hát hisz épp a nevüket szeretném megtudni. (Minek is? Itt a hiba. A rossz, értéktelen dolgoknak felejteni kell a nevüket, nem megjegyezni.)

Az interneten száguldozva elém ugrott az Evita rendezőjének neve, azt mondja: Alan Parker. Azt is hamisan rossznak találtam, ő lenne? A név hasonlít. Nézem a listáit hát, Sosztakovics-gyanús cím nem szerepel köztük. Viszont szerepel a The Wall, kicsit gyanús, azt jó filmnek tartom, és azt a Pink Floyd-dal eléggé szerettem, Párizsban volt szerencsém látni. Nem létezik, hogy egy tehetséges rendező később olyan bődületesen rossz filmet csináljon, mint az a "Sosztakovics" (mondom, a film címe megfutamodott előlem, ezért is nehéz kinyomozni). Az Evita sem bődületesen volt rossz, csak szokványosan és világsikert hozóan, hisz azért csinálta a szerencsétlen Par... vagy Pal...?

Zárójelben: aki kineveti a névfelejtőket, mondok gyorsan olyan orosz neveket, melyek tulajdonosai kortársak voltak, és mindnek komoly bajai Sztálinnal: Bugyonnij, Bulgakov, Buharin, Bulganyin... tegyük hozzá a Buharov-fivéreket (ők itt a  kakukktojás, mai magyar filmrendezők). Saját filmrendező-névkeresésemhez úgy csatlakoznak a fentiek, hogy mint nekik, Sosztakovicsnak is életveszélyes kalandjai voltak Sztálinnal.

Sosztakovics és Sztálin

Nem fecsegem most már túl: a keresett bűnrossz életrajzi film rendezője bizonyos Tony Pa... hogy is? igen, izé: Parker volt. Idegrángatóan hasonlít a neve tehetségesebb és szintén sok zenei filmet készítő pályatársáéhoz, Palmerhez. Felejtsük el villámgyorsan, mint ahogy én is hamar elfelejtettem. Lexikonböngészetek mazochista hőse vagyok. Ha Sztálin lennék (manapság néhány diktátor is dédelget ilyen vágyat) - betiltanám az egymáshoz hasonló neveket azonos foglalkozási ágakban. A világ is jobban járna, meg én is. Sőt, az olvasó is: nem bosszantanám ezekkel a felejtendő névhasonlóságokkal így kánikula idején...

                                                                     

Humán rezisztencia

 Írta: Inkabringa

Az etológusok szerint az emberiség a leginkább együttműködő faj. Ami a legfontosabb alapvetés: egységes faj. Egyes politikusok azonban megosztásra, szétválasztásra, szembefordításra törekszenek, mert ez a hatalmuk megszilárdítását segíti elő. Vagy saját hazájuk népét uszítják egymás ellen vagy egy másik népcsoport ellen hergelnek. Ez az undormányos praktika nem egyszer olyan jól sikerül, hogy népirtásba torkollik. Mindig vannak feltétlen híveik, hiszen sokaknak vigasz a saját életük megoldatlanságai miatt másokat okolni, és érezni az erősekhez tartozás mámorát. Ez a mámor sok kegyetlenséget zúdított már a világra.

A blogban nem írunk napi politikáról. Főként azért, mert Magyarországon a politizálás nem cselekvést jelent, nem a közéletért tevékenykedést, hanem a fizetett politikusokról való véget nem érő szócséplést. Meg a politikusokat is vonzza a celeblét, vagyis mindegy miként, csak a figyelem középpontjában lehessenek. Épp ezért küzdöttem ellene, hogy egy politikus szavairól írjak, de nem lehet megkerülni. Mindenesetre ez a bejegyzés nem egy politikusról szól. Inkább az indiánokról.

A szóhasználat gyúanyag. Egy magyar politikus az éves rendes ideológiai szeánszán a fajkeveredés veszélyeit ecsetelte. Rasszista-e ez a politikus? Ezen morfondíroztak sokan. Engem nem ez érdekel, mert ebben az esetben az sem nyugtat meg, ha nem az. Az érdekel, hogy egy politikus szavainak milyen hatása van a drága magyar népre. Ez már aggasztó lehet.

A kritikus hangok elleni védekezés, hárítás, bagatellizálás sem maradt el. Mint mindig minden ebben az országban, idővel valahogy ez is olyan pitiánerré vált. A kanadai őslakosoktól bocsánatot kérő pápa és a hatalmi manipulációba gabalyodott magyar politikus szóhasználata közötti hasonlóság érvként felhozása már a gödör göröngyös mélye.

Egyáltalán nem vagyok vallásos, de a pápa találkozását a kanadai őslakosokkal egyenes adásban néztem, mert történelmi jelentőségűnek tartom. Nemcsak azért, mert Amerika őslakosainak kiváltságos helye van a szívemben, hanem ezért a mondatért: „alázatosan bocsánatot kérek a sok keresztény által az őslakosok ellen elkövetett gonoszságokért”.

Az európai kultúra nemességét ez a mondat képviseli, és nem a fehér ember felsőbbrendűségi gőgje, civilizációs hübrisze és a keresztény hit felszínes és álszent fitogtatása. Az európai ember erővel, pénzzel, karddal és csellel a világ minden pontjára betolakodott az elmúlt félezer évben. Majd valóságos iparággá duzzasztotta a xenofóbiát, értve ez alatt a betolakodó fehérek ellenérzését (megvetését, gyűlöletét) a más bőrszínűekkel szemben. Elgondolkodtató ellentmondás. Ez a hozzáállás végzetes egyenlőtlenséget hozott létre a világban, ami most már azokat is fenyegeti, akik eddig a haszonélvezői voltak (pl. menekültek áradata). Szerencsére az európai kultúrának van egy humánus, együttműködő, egyenlőségre törekvő oldala is. Nem szeretném, ha ez teljesen kimenne a divatból kis hazánkban.

Amerika őslakosaival való bánásmód a fehér keresztény kultúra egyik legnagyobb szégyene, a zsidókkal, a cigányokkal, a gyarmatokon élőkkel és más, páriának kikiáltott csoportokkal való bánásmód mellett. A kis magyar honfiúság persze vétlen az amerikai vagy afrikai őslakosok évszázados szenvedéseiben, bár nincs kétségem, hogy az akkori pénz- és hataloméhes döntéshozók is gyarmatosítók lettek volna, ha lehetőségük van rá. De súlyosan vétkes az ország a zsidók és cigányok kirekesztésében és üldözésében, és az utóbbi években a más kontinensről érkezők stigmatizálásában. Mindazonáltal a rögeszmés önérdekkövetés, a másokra tekintettel nem levés erényként kezelése, a politikai és pénzügyi haszonszerzésért az ördöggel is lepaktálás szörnyű következményekkel járt korábban is kis hazánkban. Elég csak a második világháborúra gondolni.

A zsidók és cigányok kirekesztésében és üldözésében, a más kontinensről érkezőkkel szembeni ellenségességben komoly felelősség terheli a mindenkori magyar társadalmat. A rasszista fehér felsőbbrendűségi gőg ugyanúgy ott fortyog a magát minden bűn alól folyton felmenteni akaró drága magyar népben is. A xenofóbia kurrens politikai árucikk a társadalom egy részében, és nem köthető egyetlen társadalmi réteghez, mert mindegyikben jelen van, épp ezért nagyon veszélyes. Erre a hol elfojtott, hol kitörő fortyogásra ráerősíteni rettenetes felelőtlenség. A következmények felelősségét pedig viselnie kell a szavak kimondójának. És mindenki felelőssége ennek a fortyogásnak a csillapítása.

Egyébként az indiánoktól bocsánatot kérő egyházfő és a magyar politikus megnyilvánulása között én is felfedeztem egy párhuzamot, igaz, teljesen más előjellel, mint a kormányzati érvelés. Ugyanis csaknem egy időben történt meg a világ két távoli pontján, hogy a magyar politikus azzal érvelt, hogy ő semmiképp sem vádolható rasszizmussal, hiszen keresztény ember, aki vallja, hogy Isten előtt mindenki egyenlő. Ugyanekkor, a világ másik pontján a katolikus egyházfő bocsánatot kért azért, hogy a keresztény hit képviselői rasszista indítékból őslakosok tíz- és százezreinek szenvedését és halálát okozták. Meglehetősen éles ellentmondás van a két példa között, az egyidejűségük még inkább kiemeli ezt a kiáltó különbséget. Újabb bizonyítéka ez annak, hogy az emberség, tisztesség, kiválóság stb. nem egy csoporthoz tartozás által birtokolható (pl. fehér keresztény férfi), hanem a személyiség napi szintű próbatétele.

Az agresszió és a hatalom mindig totalitásra tör. Ezért minden pomádéja és erődemonstrációja ellenére ellenszenves, bár elismerem, mindig vannak az erőshöz tartozásnak mámoros rajongói. A hatalmi agressziónak való ellenszegülés gyakran törékeny és sebezhető, de mégis rokonszenves. Habár a politikusokhoz képest sokkal kevesebb figyelmet kapnak, de mégis higgyünk az etológusoknak: az ember a leginkább együttműködő faj. Az emberiség egységes, és sokszínűsége a legnagyobb előnye. De ezt a sokszínűséget meg kell tanulni kezelni és értelmezni (tanítják ezt az iskolában?), mert a sokszínűség tudása nélkül a manipulatív hergelés hatása alá kerülünk, és csak füstölgő romok maradnak utánunk.

Amerika őslakosai tudnak valamit, ami nagy kincs. Ezt cselekszik most az ukránok is, ahogy teszik ezt mások is a Föld különböző pontjain. Ez a humán rezisztencia. A hatalmi manipulációnak és agressziónak ellenálló humán rezisztencia ereje semmicskének tűnhet, pedig valójában hatalmas erő van benne. Én most is, mint mindig, az indiánokkal vagyok.

Kapcsolódó korábbi bejegyzések:

Vad Mecsek, 1944 (regényrészlet)

Felejtés, 1944. június

Uszí-tani

Mire vágyik egy indián?

A félelem megeszi a lelket